Párizsban élek, innen követtem a terrortámadásról szóló híreket élő adásban, ott voltam a tömegtüntetéseken is. Ha meg akarjuk érteni a Charlie Hebdo terrortámadást követő társadalmi reakciót és szimpátiatüntetéseket, akkor először is a francia társadalmat kell megértenünk. 

Farkas Boglárka írása.

Itt a sajtószabadság, a szabadság olyan társadalmi alapérték, aminek jelentősége a magántulajdon védelmével említhető egy lapon.

Ezzel együtt a sajtó, a média presztízse is igen magas. Egy újságíró vagy szerkesztőség bántalmazására példa nélküli és teljesen mértékben elfogadhatatlan. Itt nincs helye olyan véleménynek, hogy „megérdemelték” vagy „ők provokálták”. A szabad sajtó olyan érinthetetlen társadalmi intézmény, aminek része a Charlie Hedbo és más hasonló szatirikus lapok is, még akkor is, ha társadalmi csoportokat sért. Itt a karikatúra a közéleti hírek szatirikus feldolgozása, ami ugyanolyan műfaj, mint otthon a publicisztika. Ezekkel együtt jobban érthető, miért mentek több, mint egymillióan az utcára.

Sokan kérdezték, hogy milyen volt a tüntetés, milyen volt egy ekkora tüntetés résztvevőjének lenni. Már az előző napokban látszódott, hogy nem egy marginális demonstrációról lesz szó, amik egyébként majdhogynem mindennaposak Párizsban. A támadás estéjén, illetve az azt követő pár napban is egymást követték a megemlékezések. Az első egymásra szerveződő kisebb-nagyobb Facebook események akkor egyesültek, amikor maga a miniszterelnök, Francois Hollande beszédében az egész francia népet a vasárnapi szimpátiatüntetésen való részvételre szólította fel.

Mivel Párizs külvárosában lakom, ezért már az esemény előtt két órával elindultunk, de úgy tűnt nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek ez eszébe jutott. Az amúgy vasárnap üres vonaton akkora tömeg volt, hogy Párizshoz közeledve az utolsó megállókban már senkinek nem sikerült rá feljutnia. Idős párok, családok, fiatalok, minden korosztály képviseltette magát, molinókkal és kitűzőkkel jelezve, hogy a tüntetésre tartanak.

A pályaudvaron spontán menetté alakulva indultunk a Republique, vagyis Köztársaság térre. Két szimbolikus helyszín van Párizsban, ahova az emberek akár spontán is összegyűlnek annak függvényében, hogy mi történt. A kormányellenes, rendszert megdönteni vagy megváltoztatni kívánó eseményeket szinte mindig a Bastille-nál, míg a köztársaság egészét és a nép összetartozását mutató eseményeket a Republique-on tartják.

Nyugodtan haladtunk tehát a tér felé szikrázó napsütésben, ahogy a kis utcákból is csatlakoztak, lassan már több ezerre bővült a menet. Néztem az embereket és újra rácsodálkoztam milyen színes ez a város. Láttam sokgyerekes arab családot, meleg párt kézenfova, fiatalokat, középkorú párokat és fejkendőt viselő muszlimokat is. Mindannyian szimbólumokat, tollakat kitűzőket és molinókat hoztak magukkal, vagy egyszerűen egy francia zászlót. A leggyakoribb mottó az elhíresült „ Je suis Charlie” volt, (Charlie vagyok )  de ennek továbbgondolt változatára, a „Je pense, donc Je suis Charlie” (Gondolkodom, tehát Charlie vagyok) is volt példa.

A térhez közeledve már messziről hallani lehetett a skandálást, „Charlie, charlie”, ismételgették majd jött a „Liberté”. Többen felmásztak a köztársaságot szimbolizáló szoborra és onnan animálták az összegyűlt tömeget. A környező házakból kijöttek az erkélyre és bíztatták az összegyűlteket.  

Ami nekem furcsa volt, hogy nem volt se beszéd, se színpad, az emberek egész egyszerűen spontán jól érezték magukat, néha felhangzott a himnusz, amihez utána többen csatlakoztak.

Három óra körül, vagyis a hivatalos kezdésnél már a teret lehetetlen volt megközelíteni, a tömeg egyedül a rendezvényt biztosító rendőrkonvojnak nyitott utat, hangos ovációval és tapssal köszöntve őket, ami szintén egyedülállónak mondható gesztus a francia néptől. A következő órákban tömeg egyre nőtt, mi pedig lassan hazaindultunk.

A tüntetést követő napokban egyre jobban kirajzolódott a hírekben, mi is lesz a Charlie Hebdo ügy hagyatéka. A terrorkészültséget Franciaországban a korábbi, „éberségi” szintről a „támadásra felkészült” szintre emelték, ami azt jelenti, hogy egy már meghatározott ellenséggel szembeni fokozott készültség lép érvénybe a hatóságok részéről. A katonaság további tízezer fővel növelte az egységeit nagyvárosokban, pedig eddig is sokszor futhatott bele az ember gépfegyveres katonákba a metrón vagy az utcán sétálva. A közintézmények közelében a köztereket elkordonozták, senki nem parkolhat a közelükben.

Franciaország fontos válaszút elé érkezett. A két uralkodó irányzat a bevándorlás korlátozása törvényi szinten, illetve a bevándorlók integrációjának megerősítése az oktatási rendszeren és társadalmi intézményeken keresztül. A kérdés az, hogy a jelenlegi, összetartozást és köztársaságot hangsúlyozó politikai elit melyik irányba indul majd el és milyen példát mutat ezzel Európának.