Napok óta kínoz, hogy rá kell jönnöm, fogalmam sincs, mit jelent állatvédőnek lenni. Ráadásul nem hivatalosan. Melyik legyen az első állat, akit védő szárnyaim alá veszek? Vagy írjak inkább burkoltan a gyerekekről? Aki tud szeretni, az tudja pontosan, hogy miről hablatyolok, minek oktassam ki arról, amit úgyis tud? 

Gábor Nikolett írása.

 Kép: Imgur

A valódi mániás depresszióst is meghazudtoló amplitúdókkal egyik végletből a másikba zuhanó gimnazistaként gyakran szadiztam magam és szerelmeimet olyan kérdésekkel, hogy ki kit választana, ha az összes számunkra fontos ember egy szakadék szélén csüngene, és csak egyet húzhatnánk fel közülük. Igazi kegyetlen, de egyszerű játék, mégha ostoba és néha kártékony is mindazon gondolattömeg, ami nyomában jár. Miután kialakult és megerősítést nyert zsidó identitásom, ugyancsak ifjonti naivitással, de azért biztos intuícióval válaszoltam meg magamban a saját magamnak feltett, az évek során kegyetlenül hasznosnak bizonyuló kérdést, minden alkalommal, amikor új ismeretséget kötöttem: „ő bújtatna vagy nem bújtatna?” Ilyen borzasztóan egyszerű volt ez, és működött, hiszen a világ kétpólusú.

És most mégis, napok óta kínoz, hogy rá kell jönnöm, fogalmam sincs, mit jelent állatvédőnek lenni. Ráadásul nem hivatalosan. Melyik legyen az első állat, akit védő szárnyaim alá veszek? Vagy írjak inkább burkoltan a gyerekekről? Vezessem rá az olvasókat, hogy ez egy és ugyanaz? Vagy valljam be, hogy gyakran vagyok olyan lelkiállapotban, amikor azt gondolom az emberekről, beleértve saját magamat is, hogy nálunk gyűlöletesebb, undorítóbb, kiirtanivalóbb parazita nincs is? Vagy csak leplezzek le pár embert, aki nem bújtat? Fejtsem ki, hogy  a szeretet és a védelem valószínűleg nem is teljesen ugyanaz? Hogy a védelem önmagában, a szeretet nélkül szinte értelmezhetetlenül ostoba dolog? És ha szeretjük az állatokat, akkor szeretjük a növényeket is, valamint minden élő formát? Mindez mit jelent? Milyen felelősséggel jár? Merhetem-e azt állítani, hogy én, a mizantróp, szeretem az állatokat, mikor folyamatosan irtom és pusztítom a rovarokat a környezetemben? Amikor egyik kedvenc kajám a császárszalonna? (Gyarlóságomat mutatja, hogy bizony, zsidó létemre.) Amikor minden igyekezet ellenére  folyton kiderül, hogy igenis komoly feltételeket szabok a szeretetemnek? Akarok-e próféta, pláne álpróféta lenni? Mi a fenének vállaltam fel ezt a szerepet? Nem elég nekem, hogy szépen csendben teszem, amiről minden pátoszt mellőzve azt gondolom, hogy az összes értelmes, normális, valamirevaló embernek (kutya)kötelessége tenni , még azok a szaros úttörők is felesküdtek rá: vagyis, hogy legjobb szándékunk és tudásunk szerint szeretjük és védjük a természetet, a körülöttünk lévő élővilágot, törekedve arra, hogy minimális kárt okozzunk benne. Ugyanakkor – ezt már én teszem hozzá, de szerintem nagyon fontos – tisztelettel és alázattal időről időre figyelembe kellene venni azt is, hogy minél nagyobb fokú civilizáció vesz körül bennünket, annál kevésbé maradhatunk ártalmatlanok az általunk oly’ nagy igyekezettel óvni akart élővilág számára.

És akkor most ki lesz megvédve?

Nem tudok én ezzel a feladattal megbirkózni, túl fontos, túl nagy, és túl sok energia jobb belátásra téríteni azokat, akiknek a szíve nem nyitott. Aki tud szeretni, az tudja pontosan, hogy miről hablatyolok, minek oktassam ki arról, amit úgyis tud? Az írás ebben az esetben, amikor a szeretet leckéje van napirenden, mit sem ér – itt most nem a rohadt tankönyvekre van szükség, hanem a példamutató, életszagú pedagógiai magatartásra. Mindenki vigye le a kutyáját sétálni, szép nagy séta legyen, szedje fel becsülettel a szart, mosolyogjon a kisgyerekre, aki csillogó szemmel, de azért félve kapaszkodik az anyja szoknyájába, amikor meglátja a kutyát, tisztelettel adózzon a gonosz, kukaborogató varjaknak, akik szeretnek labdázni (aki nem hiszi, járjon utána), adjon egy százast a hajléktalannak, ha meglát egy szép növényt, ne tépje, hanem csak fotózza le, tegyen ki szalonnahéjat vagy egy marék rizst a madaraknak, és köszönjön a házban nagyot a cicásnéninek. Fizetéskor, ha elmúlt a remegéjsünk, nyugodtan tárcsázhatunk egy szimpatikus segélyvonalat (13600, a különböző kétszámjegyű mellékek az egyes szervezetek saját számai), hogy 250 ft támogatást nyújtsunk a rászoruló állatoknak (kb egy napi élelem egy közepes termetű állatnak), s ezzel megváltsuk előkelő helyünket a mennyországba. Vagy csak azért, mert adni, szeretni jó. Nem olyan izgalmas, mint mérget dugdosni a virslibe, és nem is olyan felemelő, mint egy vértől pirosló gyásztér egy jól sikerült vadászat után, de jó. Higgyék el, hogy az.

És most mindezek ellenére és után azért álljon itt az írástudó emberiség egyik legrégebbi szövegéből, a Mahábháratából egy részlet. (Az idézet az 1960-as kiadásban szerepel, a szöveget Baktay Ervin fordította magyarra.) A történet tágabb megértéséhez tartozik, hogy a mintegy 300 oldalnyi műben másutt harci elefántokon, fehér paripákon, kígyón és jóslattevő madarakon kívül nincsen szó szorosabb értelemben állat és ember kapcsolatáról. A részlet, amely az eposz vége felé a Nagy Út című fejezetben található, a legnagyobb bölcs, Judhisthira haláláról szól, aki a halál kapujában így könyörög Indrához, a legfőbb istenhez:

-          Ó, Istenek ezerszemű Királya, add vissza enyéimet, akik elbuktak az úton! Nélkülük nem lehet édes számomra a mennyei lét... [...]

Az isten így felelt:

-          A mennyek csarnokában várnak rád azok, akiket szerettél. Ott lesznek fivéreid, ott lesz hitvesed, ott lesz anyád. [...]

A megdicsőült uralkodó tekintete ekkor az ebre tévedt. Az ebre, mely hunyászkodván alázatosan hevert lábánál, és szeme tántoríthatatlan ragaszkodással csüggött urán. Judhisthira szivét eltöltötte a részvét, s így beszélt:

-          Óh, Indra, Legfelségesebb te, ki jól ismered a múltat, a jelent és a jövőt, adj még egy kegyet! Ez az eb velem evett, mellettem aludt, követett mindenkor, szeretett engem: el kell most hagynom őt?

-          Király – mondotta az isten – , mostmár halhatatlan és isteni vagy, mint mi magunk. Istenek közt istenné váltál, dicsőség és hatalom, mennyei örömök várnak rád mindörökre. Mit törődöl az oktalan ebbel? Hagyjad el a kutyádat, és jöjj!

Ám Judhisthira felelt:

-          Óh, Magasságban Lakozó, hogyan volna lehetséges, hogy a megdicsőült lélek könyörtelenül tekintsen testvér teremtményére? Nem, Indra, veszítsem el inkább a dicsőséget, ha miatta meg kell tagadnom a lényt, aki hűséggel szeret.

Szigorúan szólt Indra:

-          Tisztátalan az állat, az eb közelsége beszennyezi még az áldozat művét is. Miként gondolhatod, hogy a létnek íly alacsony fokán álló teremtés bejusson oda, hová csak az emelkedett lélek térhet? Hagyd el a kutyát, és jöjj velem!

-          Nem úgy! – vetette ellene a király – , írva vagyon, hogy a reménykedőt elutasítani, éppoly nagy bűn, mint szent Bráhmant megölni. S ezért, óh Mahindra, nem tagadom meg ezt az ebet, mely néma könyörgéssel emeli rám a szemét, hogy ne hagyjam el. Ragaszkodó szeretetét könyörtelen ridegséggel viszonozzam, én, akit az Igazság és Erény királyának neveztek?

Indra haragosan kiálltott:

-          Hagyd el az állatot! [...]

Judhisthira nyugalmas, bölcs szóval válaszolt:

-           [...] Négy rettentő bűn van ó Sakra, és ez a négy: kétségbe esésbe űzni a segélyért kérőt, megölni a gyermekét tápláló anyát, erőszakkal ártani szent Bráhmannak, és végül: megsérteni a régi barátot. És e négy vétket nem tartom gonoszabbnak a bűnnél, ha valaki a szenvedésből a boldogsághoz érve elhagyja s elfeledi akár legutolsó, legszegényebb társát is! Visszafordulok hát a dicsőség küszöbéről, inkább alantas születésbe térjek vissza, de nem tagadom meg ezt az ebet, amely mindhalálig hűségesen követ és szeret.

S ekkor a ragyogó Indra mosolyogva tárta ki kezét a páratlan férfiú felé. Az eb eltünt, és helyén ott állt Dharma, az Igazság örök Ura, és leírhatatlan szeretettel nézve Judhisthira szemébe, szólott:

-          Igazszívű király, méltó fiam, te, kinek lelkében pompázó kalásszá érett az Igazság elvetett magva, kinek testvéri érzése, végtelen szeretetben öleli magába az élők egész nagy világát! [..]

 (662-665. oldal)