Alig fél év, és a bankjegyekkel betömött száj, a pénz-cunamiban megfulladó alak tökéletes metaforának bizonyul, és egyre több ember képes pontosan dekódolni. Egyrészt a közpénzből kistafírozott hatalmi elitre, pénz-zabálókra asszociálunk, másrészt a gátlástalan pénzszórás közepette elpusztuló kisemmizettekre, nincstelenekre. Egyrészt azt jelenti, hogy nem volt hiába az az akció március tizennegyedikén a Vigadó előtti téren, az aktivisták nem hiába vállaltak kockázatot. Másrészt azt, hogy nem volt hiába mindezt megörökíteni, dokumentálni, és a dokumentumokat közzétenni.

Nagy Gergely írása.

Két dátum. Kétezer tizennégy, március tizennégy és december tizenhat. Az első az a nap, amikor ez a két fotó készült, a második az, amelyen ezt a szöveget írni kezdem.  Mi történt a két nap között? Eltelt több mint fél év, és ami akkor lehetetlennek látszott, az ma egyáltalán nem látszik annak.

Legfeljebb sajnálkozó mosolyokkal, zavart és ideges félmondatokkal, de leginkább közönnyel találkozott az a márciusi akció, amely az MMA székházának avatását zavarta meg. Pénzzel betömött szájak, földre zuhanó tüntetők, lépcsőn, úttesten szanaszét heverő testek, amelyeket kénytelen átlépni, kerülgetni az avatásra érkező elegáns közönség, bankjegy-eső és ütemes skandálás? Az a performatív, direkt, ha úgy tetszik teátrális hatásokkal dolgozó tiltakozás szokatlan volt, sokak számára kicsit vicces is.

Alig telt el fél év, és az efféle magatartás már egyáltalán nem szokatlan: a demonstrációk szinte mindennaposak, a figyelemkeltő megnyilvánulások pedig egyre szélesebb skálán mozognak.

Ma este ismét tüntetés lesz Budapesten és még számos városban, és szinte biztos, hogy senki sem ütközik majd meg az ottani megnyilvánulásokon, se a transzparenseken, se a beszédeken, a szövegeken, se bármilyen utcai akción. A tiltakozás mégoly performatív gesztusai e pillanatban már nem pusztán egy bátor és leleményes kisebbség eszköztárát jelentik, hanem mindenki számára érthető gesztusnyelvet.

Fél év telt el, és a csöndre, hallgatásra, engedelmességre, félelemre szocializálódott társadalom egyre nagyobb része – tekintet nélkül generációs és szociális különbségekre – jelenik meg az utcákon és tereken. Ki mer állni, ki mer vonulni, meg mer szólalni. És ami a legkülönösebb, a demonstrálók meg is hallgatják egymást. Legyen hajléktalan, roma diák, közmunkás, tanár, szakszervezeti vezető, művész, munkanélküli, rokkant aktivista, ha felmegy az utcai színpadokra, ezrek csöndesednek el és figyelnek oda.

A Vigadó előtti demonstráció éppen csak átvitte a média ingerküszöbét, fél évvel később a tüntetések hulláma élő közvetítésben, egyenesben fut szinte minden csatornán – tudjuk, melyeken nem. A Vigadó előtti téren tucatnyian voltak, ma pedig már senki nem képes megmondani, hogy egy-egy megmozdulásban, akcióban tulajdonképpen hányan vesznek részt: a jelenlevő százak, ezrek, olykor tízezrek, vagy azok a további tízezrek is, akik a live streaming-et követik, kommentelik, osztják, akik elolvassák, élő tévéadásban, vagy az esti hírekben meghallgatják és továbbadják a demonstrációk kommünikéit, tartalmi üzeneteit? Vagy másnap, egy hét múlva, bármikor, megnézik és megosztják, például a FreeDoc fotóit.

A Vigadó előtti demonstráció egy részterület részterületének a bekebelezése ellen tiltakozott, partikulárisnak és elhanyagolhatónak tetszhetett a többség számára – kevesen tudták, hogy egyáltalán nem az –, ma azonban ott tartunk, hogy a sok rész-sérelem, a számos megsebzett társadalmi csoport tiltakozása összeért. Összetalálkozott abban a térben, amelyet a tömegdemonstrációk rajzoltak fel. (Igen, az internet-adó húzta meg a legélesebben ennek az új térnek a kontúrjait.)

Fél éve reménytelennek tűnt, hogy a budapesti belvároson kívül élők megmozduljanak, ma egy magára valamit adó magyar tüntetés Nyíregyházától Manhattan-ig zajlik.

Fél év telt el, és megfordult a helyzet: a tüntetések jelentik a politika valódi eseményeit, míg a kormányzat pszeudo-eseményeket generál csupán, amelyek már arra sem jók, hogy számára öt percnél tovább fenntartsák a médiafigyelmet.

Alig fél év, és a bankjegyekkel betömött száj, a pénz-cunamiban megfulladó alak tökéletes metaforának bizonyul, és egyre több ember képes pontosan dekódolni. Egyrészt a közpénzből kistafírozott hatalmi elitre, pénz-zabálókra asszociálunk, másrészt a gátlástalan pénzszórás közepette elpusztuló kisemmizettekre, nincstelenekre.

Mit jelent mindez? Sok olyasmit, amit majd elemezni fog a politológia, a napi sajtó és ki tudja, talán a történettudomány is. Most mindössze két mozzanatot ragadnék ki ezek közül. Egyrészt azt jelenti, hogy nem volt hiába az az akció március tizennegyedikén a Vigadó előtti téren, az aktivisták nem hiába vállaltak kockázatot. Másrészt azt, hogy nem volt hiába mindezt megörökíteni, dokumentálni, és a dokumentumokat közzétenni. Azaz nem volt hiába a FreeDoc tevékenysége, konok következetessége, amellyel az utcai történéseket dokumentálja most már évek óta. El kell mondani az eseménytörténetet, meg kell ragadni a folyamatokat in situ, és ezáltal megteremthető a változás narratívája. A történet, a mi történetünk, a szabadság kivívásának története.

2014. december 16-19.

További képek az eseményről: http://freedoc-gabriellacsoszo.blogspot.hu/2014/03/penzeso-vigadonal-budapest-pesti-vigado.html