Nem szabadna elbontani, csak egy új feliratra lenne szükség. “Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt években aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt”. Ezt a jobboldali Márai Sándor írta a naplójába, amikor másfél évvel a felállítása után, 1944. október 6-án felrobbantották Gömbös Gyula szobrát.

Nyáry Krisztián írása.

Ma legalább egymillió leszármazottuk élne köztünk. A hazája által ingyen rabszolgamunkára terelt, árokparton tarkón lőtt tudós unokája ma talán sikeres szoftvermérnök lehetne, a Don-kanyarban értelmetlenül halálra fagyott kiskatonáé zseniális muzsikus, a vagonba hajtott szabómesteré munkahelyeket teremtő nagyvállalkozó, a saját házukban halálra erőszakolt parasztlányé igazságos és becsületes miniszterelnök. Talán. Sosem tudjuk meg. Ők a lehetőségeikkel, a soha ki nem teljesedett sorsukkal együtt hiányoznak most már mindörökké.



Ahol az emlékezet elsősorban a politika dolga, ott már régen nagy a baj. Szerencsére ez most sem volt így. A hazug állami emlékművek néha többet segítenek, mint amennyit ártani tudnak. A főterekre szórt Lenin-szobrok és a felszabadulásinak becézett szovjet katonai emlékművek éppenséggel betöltötték a küldetésüket: arra emlékeztettek, amitől a hatalom szabadulni akart. A saját kisszerűségére. Így van ez, így lesz ez Gábriellel is. Hiszen egy szoborhoz épp úgy hozzátartozik a története, mint az emberekéhez. Arra emlékeztet, hogy az állam, amely nem mer szembenézni a saját felelősségével, és azzal sem, ha erre mások emlékeztetik, - szánalomra méltóan gyáva és erőtlen.

Nem szabadna elbontani, csak egy új feliratra lenne szükség. “Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt években aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt”. Ezt a jobboldali Márai Sándor írta a naplójába, amikor másfél évvel a felállítása után, 1944. október 6-án felrobbantották Gömbös Gyula szobrát. Nincs is mit hozzátenni ehhez.

 Fotó: http://freedoc-gabriellacsoszo.blogspot.hu/