Az emlékezés politikája

2014.11.25. 10:07

Ha tetszik, ha nem: a rendszerváltás után felnőtt generációk számára már nem evidencia az antifasiszta hagyomány, sőt, komoly átértelmezés folyik ezen a téren, éppen azon az alapon, hogy a náci és a szovjet birodalom két egyforma „gonoszat” képviselt, vagyis végeredményben eltűnik a politikai-ideológiai különbség a két megszálló hatalom, ha a második világháborús szerepvállalásukat nézzük, az agresszor és a megtámadott között.  A nácizmus-kommunizmus között azonosságot feltételező totalitárius elmélet, amelyről amerikai szerzők bizonyították be, hogy hidegháborús ideológia volt, ma már sokak számára olyan evidencia, mint szüleik számára volt valamikor az antifasiszta hagyomány. Ez az elmélet a mainstream magyar történetírásban is egyre inkább teret nyer, nem utolsósorban azért, mert közös pontot jelent a liberális és a nacionalista történelemfelfogásban. További probléma a (hiányzó) nemzeti önismeret. Az antifasiszta hagyomány „átírása” nemcsak az emlékeket szépíti meg, hanem leveszi az utódok válláról a nemzeti múlttal való őszinte szembenézés, ha úgy tetszik, nemzeti önismeret terhét. Milyen rendszereket és politikai erőket fognak támogatni azok a fiatalok, akik a nemzeti múltat kizárólag angyali glóriával övezve képzelik el?

Bartha Eszter írása.

csg.jpg

Fotó: FreeDoc/Csoszó Gabriella

 

Az ominózus Gábriel arkangyalos szobor számtalan indulatot és annál is több hozzászólást generált. Nehéz ebben a témában újat mondani, gondolhatnánk. Fáber Ágoston írását mindenképpen figyelemre méltónak tartom, mert túllép az aktuálpolitikai szempontokon és kísérletet tesz arra, hogy alaposabban is körüljárja az áldozat, tettes, trauma magától értetődőnek vett definícióját, illetve beleágyazza a kollektív traumákat a magyar történelem néhány nagyon is vitatott fejezetébe. Nem célom itt megismételni a cikk főbb állításait, hozzászólásomban mindössze arra szorítkozom, hogy jobban kibontsam a cikk egyik látszólag kevésbé hangsúlyos megállapítását – ez pedig a traumák feldolgozásának generációs különbségeire vonatkozik, és itt bizony érdemes visszahozni az emlékezetpolitikát. A szerző helyesen írja, hogy az emlékmű körüli konfliktus generációs konfliktus is egyben. Az alábbi gondolatok azonban felvetnek bizonyos kérdéseket: „A mai magyarországi fiataloknak a globális kapitalizmus félperifériáján egzisztenciális problémákkal, a prekaritással, a kockázat társadalma korában ökológiai katasztrófákkal, a biztosnak hitt támpontok, a maguktól értetődőségek felszámolódásával, az információs társadalom kibontakozása közepette a személyközi kapcsolatok radikális átalakulásával kell szembenézniük. De Trianon, a holokauszt és a pártállami diktatúra tragédiáját is kénytelenek maguk előtt görgetni.”

A „pártállami diktatúrában” felnőtt generáció számára valamikor evidencia volt az antifasiszta hagyomány – hiszen a nácizmus feletti győzelem az egész kelet-európai régióban az államszocialista hatalom legitimációs ideológiájául is szolgált. A rendszerváltás után hol kisebb, hol nagyobb intenzitással mindenhol sor került az államszocialista múlt átértelmezésére, sok helyen kriminalizálására. Stefan Troebst négy csoportot különböztetett meg a mai és volt politikai rendszerek viszonyának alapján.[1] Az elsőbe sorolta azokat az országokat, amelyek kategorikusan elutasítják, és etnikailag is idegennek tekintik a kommunista rezsimeket. Ide tartozik Észtország, Lettország, Litvánia, illetve Horvátország is, ahol a jugoszláv modellt „szerb kommunizmusként” aposztrofálják. A második csoportban az államszocializmusról nincs nemzeti konszenzus, és a volt rendszer megítélése ma is heves politikai viták tárgyát képezi. Troebst példaként említi a Terror Háza vegyes fogadtatását Magyarországon, de ide sorolja Lengyelországot, a Cseh Köztársaságot, Szlovéniát és Ukrajnát is. A harmadik csoport országai oktrojáltnak és a nemzettől idegennek tekintik ugyan a kommunizmust, de elismerik bizonyos modernizációs eredményeit. Ide tartozik Bulgária, Románia, Albánia, Makedónia és Szerbia-Montenegró. Végül a negyedik csoport országaiban nem került sor elitcserére, és megmaradtak a régi tekintélyuralmi struktúrák. Ezek között találjuk az Orosz Föderációt és a volt szovjet tagköztársaságok többségét.

Azon persze elvitatkozhatunk, Magyarországnak ma hol van a helye – az emlékmű mindenesetre komoly elmozdulást jelez az első csoport irányába. Természetesen nem az az alapvető probléma, hogy szobrot kapnak az áldozatok. Történetileg azonban három súlyos kifogás merül fel, amelyeket érdemes szembesíteni a szerző idézett soraival. Az első mindjárt maga az éppen aktuális emlékezetpolitika. Ha tetszik, ha nem: a rendszerváltás után felnőtt generációk számára már nem evidencia az antifasiszta hagyomány, sőt, komoly átértelmezés folyik ezen a téren, éppen azon az alapon, hogy a náci és a szovjet birodalom két egyforma „gonoszat” képviselt, vagyis végeredményben eltűnik a politikai-ideológiai különbség a két megszálló hatalom, ha a második világháborús szerepvállalásukat nézzük, az agresszor és a megtámadott között. Az antifasiszta hagyomány relativizálása vagy pedig egyenes tagadása a régióban sajnos összekapcsolódik azzal a felfogással, amelyet a sokat emlegetett szobor (vagy annak alkotói) is képviselnek: hogy a kelet-európai országok, és persze Magyarország is „csak” áldozat volt, két egymást követő megszállás áldozata, miközben „a kollektív emlékezetből” kényelmesen kiesik a korabeli eliteknek és a helyi lakosság egyes csoportjainak a holokausztban játszott szerepe, részvétele vagy csak hallgatása, a zsidó tulajdonból való részesedés… „mindezért” a felelősség csak a németeket terheli.

És itt rá kell térnünk a második kifogásra, és ez a nácizmus-kommunizmus analógia. Az azonosságot feltételező totalitárius elmélet, amelyről amerikai szerzők bizonyították be, hogy hidegháborús ideológia volt, ma már sokak számára olyan evidencia, mint szüleik számára volt valamikor az antifasiszta hagyomány. Ez az elmélet a mainstream magyar történetírásban is egyre inkább teret nyer, nem utolsósorban azért, mert közös pontot jelent a liberális és a nacionalista történelemfelfogásban. A baloldali (marxista gyökerű) hagyomány mára teljesen marginalizálódott, vagy legalábbis bízvást számíthat mindkét oldal támadására. Természetesen itt is vannak az eszmei mellett aktuálpolitikai szempontok – a két rendszer összehasonlítása különösen alkalmas arra, hogy az államszocialista korszak egészét, illetve tágabb értelemben a marxista gyökerű kommunizmus-felfogást kriminalizálja. Míg valamikor „érdem” volt partizánokat találni a családhistóriákban, ma egész iparág épül az államszocializmus kriminalizálására – nem véletlen, hogy ma sok fiatalnak evidencia a Gulág-Auschwitz analógia. Egyes történészek odáig jutnak, hogy a második világháborúban a Vörös Hadsereget legalább olyan rossznak látják, mint a náci Wehrmachtot, így mosva össze a különbséget bűnös és áldozat, agresszor és honvédő között. A nácik szisztematikusan készítették elő a népirtást, amelyet „nagyipari” módszerekkel, előre eltökélt szándékkal valósítottak meg – igaz, a totális háború kibontakozásával párhuzamosan, csakhogy ezt a háborút a Harmadik Birodalom kezdte, és az eredeti tervekbe (a Kelet gyarmatosítása, a szlávok rabszolgaságba döntése és a zsidók eltávolítása bármilyen eszközökkel) a totális háború, annak minden borzalmas módszerével együtt tökéletesen beleilleszkedett. Nem lehet célunk itt „mentegetni” a Gulágot, a Szovjetunióban azonban minden szörnyűség elismerése ellenére sem lehet kimutatni a módszeres népirtás tényét – akkor sem, ha a kollektivizálást követő nagy éhínséget egyes történészek ukrán népirtásnak igyekeznek beállítani.

A nácizmus-kommunizmus analógia egészében végtelenül leegyszerűsítő „elmélet”, amely mindenkor alkalmas arra, hogy ideológiai muníciót adjon bármiféle antikommunizmushoz. A Vörös Hadsereg által „exportált” kommunizmus képe nemcsak a régi elitek második világháborús szerepének kozmetikázására szolgál. A kelet-európai gazdasági elmaradottság nem a kommunizmussal kezdődik; a régió (fél)perifériális fejlődése a nyugat-európai kapitalista fejlődés kontextusába illeszkedik. Ma már evidencia, hogy a liberális demokrácia és a kapitalista gazdasági berendezkedés nem oldotta meg az egyenlőtlen fejlődés problematikáját; azt is mondhatnánk, hogy az etnonacionalista alapú tekintélyuralmi berendezkedések ennek a kudarcnak a következményei. Nem véletlenül olyan vonzó az Európa-ellenes politikai retorika és a szabadpiac elleni „állami” védelem…A nacionalista elitek azonban éppolyan ellenségnek tekintik az egyre jobban marginalizálódó rendszerkritikai baloldalt, mint liberális elődeik. Éppen az antikommunizmusban „ér össze” a kétféle felfogás – és innen már érthetővé válik a nácizmus-kommunizmus analógia tudományos „evidenciája” a magyar szellemi palettán.

A harmadik probléma a (hiányzó) nemzeti önismeret. Az antifasiszta hagyomány „átírása” nemcsak az emlékeket szépíti meg, hanem leveszi az utódok válláról a nemzeti múlttal való őszinte szembenézés, ha úgy tetszik, nemzeti önismeret terhét. De vajon épülhet-e egy kollektív hazugságra nemzeti identitás, pontosabban, milyen lesz az a nemzeti identitás, amely akár kegyes, akár kevésbé kegyes hazugságra épül? Milyen rendszereket és politikai erőket fognak támogatni azok a fiatalok, akik a nemzeti múltat kizárólag angyali glóriával övezve képzelik el? És itt visszautalok arra, hogy ezeknek a fiataloknak a 21. század kemény kihívásaival, társadalmi és esélyegyenlőtlenségeivel, munkanélküliséggel, stb. is szembe kell nézniük. A nacionalizmus egy lehetséges válasz minderre – de éppen a 20. század, és ma már a 21. század eddigi története nem arra kell-e, hogy intsen bennünket, hogy óvakodjunk a nacionalizmusoktól, akármilyen színűek? 

Végül érdemes még egy vitát felidézni a magyar történetírásból, amely szépen példázza, hol tart ma a „megszépítő” emlékezés. 2013 márciusában jelent meg Krausz Tamás és Varga Éva Mária szerkesztésében A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban: Levéltári dokumentumok 1941-1947 c. terjedelmes kötet, amely azóta heves vitákat váltott ki a történész szakmában és azon kívül.[2] A vita látszólag szakkérdésekre reflektál, pontosabban a szakértelmet igyekszik elvitatni a szerkesztőktől, annak ellenére, hogy Krausz Tamás külön kötetben foglalkozott a holokauszt és a Szovjetunió elleni támadás közötti történeti összefüggéssel,[3] Varga Éva Mária pedig a magyar hadifoglyok helyzetével a Gulágon.[4] Ami „kiverte” itthon a biztosítékot, az az, hogy a közölt dokumentumok bizonyítják: a magyar hadsereg súlyos háborús bűnöket követett el a Szovjetunió megszállt területein, és aktívan részt vett a helyi lakosság kiirtásában és a holokausztban. A magyar megszálló csapatok elleni legsúlyosabb vád az volt, hogy a közölt dokumentumok nem hitelesek; valamint, még ha egyes források hitelt érdemlőek is, Krausz Tamás az előszóban félreértelmezi, elferdíti a tényeket, hogy igazolni tudja a népirtás tényét. A kötet legfőbb kritikusai (elsősorban a hadtörténészek) éppen az ELTE történészprofesszorának azon állítását vitatják, hogy a magyar megszálló csapatok a németek oldalán belesodródtak a megtorlásokba és a (mindkét oldalon) kíméletlen partizánháborúba, ahol is a civil lakossággal és a helyi zsidósággal szemben olyan mértékű tömeggyilkosságokra került sor, amelyek kimerítik a népirtás tényét. Krausz Tamás így fogalmazott a Kritikában megjelent interjúban: „Ez a kötet, tulajdonképpen akaratán kívül, tehát objektíve azt bizonyítja be, hogy a Horthy-rendszer végső soron sok százezer különböző nemzetiségű, különböző országokhoz tartozó ember, állampolgár haláláért közvetlenül politikai és történelmi felelősséggel tartozik. Népirtásnak a résztvevője ez a rendszer. Ezért keletkezett a vita, mert ez nem illeszkedik ebbe a 2010 utáni tekintélyuralmi rendszer hivatalos legitimációs ideológiájába.” És itt máris az emlékezetpolitikánál vagyunk. A történetírást – különösen a 20. század történetét – sokan sokféle rendszer legitimációjára használták fel – erről a mai Kelet-Európában bőséges tapasztalatok vannak. A kirekesztő nemzetközpontú (etnonacionalista)  narratívák „újrafeltámadása” különösen jellemző a kelet-európai régióban, amelynek okait fentebb tárgyaltam. A népirtás sokat vitatott tényére hadd válaszoljanak a kis válaszkötetben Magyar megszálló csapatok szerkesztői, akik (1) nem látják indokoltnak a dokumentumok hitelességének megkérdőjelezését (2) szigorúan elhatárolódnak a civilizációs-rasszista érveléstől, miszerint a magyarok különösen „gonoszak” lettek volna. Éppen arról van szó, hogy nem tudatos, tervezett a népirtás, hanem a magyarok a németek oldalán belesodródnak egy tragikus kimenetelű totális háborúba, ahol minden megengedett – gondoljunk csak a hírhedt komisszárparancsra, amelyet Hitler akkor ad ki, amikor még híre-hamva sincs semmiféle partizántevékenységnek, ellenkezőleg, a németek ara számítanak, hogy a sztálini rendszer kártyavárként omlik majd össze! Természetesen nem lehet elvitatni a horthysta elit felelősségét, akkor sem, ha egyes képviselői természetesen tiltakozhattak – és tiltakoztak is – az emberellenes bűncselekmények ellen. Ami a dokumentumok hitelességét illeti, arról a jelen sorok szerzője csak annyit jegyezne meg, hogy Christian Hartmann, a téma egyik vezető német kutatója a Népszabadságnak ekképpen nyilatkozott: „Szerintem hitelt érdemlőek a dokumentumok. A magyar katonák sok olyan eseményben vettek részt, amelyek során népirtás történt.[…] Úgy gondolom, a kegyetlenkedések egyik legfőbb mozgatórugója a katonák körében uralkodó féktelen antiszemitizmus volt. Példaként említhetem Zolt Béla Kilenc koffer című életrajzi könyvét, amelyben leírja a magyar fegyveres alakulatok mellé kényszerített munkaszolgálatosok élményeit az antiszemitizmusról, a fajgyűlöletről és a mindennapi kegyetlen bánásmódról.”[5] Tegyük hozzá: az ideológiai cél az egész szovjet történelem kriminalizálása, mintha bizony egy nevezőre lehetne hozni az eredeti marxista emancipatorikus társadalmi-politikai programot – bármennyire is eltorzult ez Sztálin idején – a náci fajelmélettel és agresszív hódító politikával, ahol is a deklarált cél az alsóbbrendűnek tekintett népek leigázása, rabszolgasorba kényszerítése és a „paraziták” közé sorolt zsidóság teljes „kiiktatása” (a totális háborúban végül megvalósuló „Endlösung)! És akkor megint a nácizmus-kommunizmus analógiánál vagyunk…

Zárógondolatként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sokan a mai Magyarországon azért tagadják a nyilvánvaló tényeket, mert úgy érzik, akkor szembe kellene nézniük nagyszüleik, dédszüleik felelősségével, holott a nemzeti önismeret a tények objektív értelmezésére, nem pedig erkölcsi megtisztulásra, Canossa-járásra vagy pláne valamiféle kollektív bűnösség elismerésére szólít. Ezt minden józan gondolkodású történész elutasítja, hiszen a kutatónak nem feladata „tetemre hívni” a holtakat, az élőket meg pláne nem, hiszen az utódok semmiképpen nem felelnek eleik tetteiért. De szembenézés nélkül nem lép tovább a nemzeti önismeret. Az igazság kedvéért jegyezzük meg, ez a folyamat a távoli Japánban és a közeli kelet-európai országokban is nehezen halad. A japánok máig nehezen ismerik el, milyen brutalitásokra voltak képesek a civilizált japán katonák egy őrült és gyilkos fajelmélet bűvöletében.[6] Ezért érdemes nagyon elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem „objektíven” sokszor kevés választásra is ad esélyt.

[1] Stefan Troebst: „Holodomor oder Holocaust?” Die Gegenwart, 4 Juli 2005, Nr. 152.

[2] Krausz TamásVarga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. Budapest, L’Harmattan, 2013.

[3] Krausz Tamás: Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus. Budapest, Nemzeti Tankönykiadó, 2004.

[4] Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956) az oroszországi levéltári források tükrében. Budapest, Russica Pannonicana, 2010.

[5] Népszabadság, 2014. január 12. Heimer György interjúja.

[6] Lásd erről Iris Chang: The Rape of Nanking. Penguin Books, 1998. 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr886847413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alick 2014.11.25. 15:32:59

"a Szovjetunióban azonban minden szörnyűség elismerése ellenére sem lehet kimutatni a módszeres népirtás tényét"

Hmmmm... és pl. Katyn..?

klacus 2014.11.25. 16:06:27

A második csoportban az államszocializmusról nincs nemzeti konszenzus, és a volt rendszer megítélése ma is heves politikai viták tárgyát képezi.

Na az egész itt megy félre. Hol a vita? Én nem látom. A mai 50 év felettiek pedíg igenis mint aranykort látják, a politika pedíg azért populista, mert ezt a szavazókört kell megnyerni. A szocik spec ebőől éltek, ugyebár. A Jobbik is ebből él most.

lépcsőházy 2014.11.28. 00:55:40

Miközben persze, hogy csupa fontos megállapítást tesz, a szerző azért el is veti a sulykot.
Például ahelyett, hogy a sztálinizmus mint „létező kommunizmus” (ahol – ásítva ismeretes, hogy – a „létező” maga a fosztóképző) és a papíron maradt kommunista elképzelések különbségét domborítaná ki, inkább a Vörös Hadsereget keveri az „áldozat” meg „honvédő” tényállítások meglehetősen szürreális és paranormális ’gyanújába’… No meg kapitalizmus-aggályok a Szovjetuniónál is felmerülhetnének ugyebár.

Az is kár, hogy a terítékre hozott történeti forráskiadványnál nem sikerül jelezni azt, hogy számos helyén nélkülözi a kritikai közlés elemi kritériumainak érvényesítését. (Ld. történészszakmai bírálatok a Századokban, a Múltunkban, a Hadtörténelmi Közl.-ben, a Történelmi Szemlében stb.) Pedig ezek tisztes alkalmazásával is figyelemreméltó – de ami fontosabb: nehezen kikezdhető – kötet született volna, aminek ugyanaz az üzenete, mint a mostaninak, csak józan, reflektív, kontextusba helyező, azaz tudományosan-módszertanilag feddhetetlen(ebb) prezentálásban. De már a megjelenéskor látszott, hogy nagyon arra ment minden, hogy bombasztikus üzenete legyen – vö. tabloidizáció a történészi gyakorlatban is.

György Fekete 2014.11.29. 22:06:36

@Alick: Maga a tömeggyilkosságot kinevezi népirtásnak.

György Fekete 2014.11.29. 22:11:27

@klacus: Van vita. Ugyanakkor - kétségtelenül - a résztvevők többnyire elbeszélnek egymás mellett. Sajnos. Sőt. Megjelenik egy kiváló dolgozat, mint ez is, s a szokott válaszok rá: elhallgatás, sározás, dilettáns megbélyegzés.

Alick 2014.11.29. 22:17:50

@György Fekete: egy nép elitjének kiirtása, még ha ez nem is a nép teljes kiirtása, ugyanabba az irányba mutat.

György Fekete 2014.11.29. 22:38:40

@lépcsőházy: Sztálin soha nem nevezte a szovjet államot kommunizmusnak, különösen nem "létező kommunizmusnak"... Az 1936-os szovjet alkotmány se. Ilyen látszatot kelteni csúsztatás. A Szovjetuniótól elvitatni, hogy a náci agresszió áldozata lett volna, történelemhamisítás. Hitler-ellenes háborúja meg legalább annyira honvédő volt, mint a Napóleon elleni 1812-ben. Valamint. "Kapitalizmusaggályok" ide vagy oda, az államszocializmus céltételező-megelőlegező jellege nem annullálja antikapitalista mivoltát (habár az valóban történelmileg behatárolt). Azután. A Krausz-Varga kötettel szemben fölemlegetett történészek egyfelől oroszul se tudnak (a vitákban maguk elismerték), vagyis közvetlen forráselemzésre a tárgyban képtelenek, másfelől a liberális/nacionalista ideológiai és egzisztenciális elköteleződésük már korábban is - a történész céh számos elismert tagja által jelezve! - szakmaiságukat több esetben rontotta. Továbbá a mai komoly német történészek hitelesnek tekintik e forráskiadványt.

György Fekete 2014.11.29. 22:48:51

@Alick: Fogalomtévesztés és játék a szavakkal - helytelenül. A nácik irtották a teljes lengyel elitet, az ő megszálló politikájuk "mutatott" népirtás irányába... Nem a szovjet vezetőké. Ismétlem: tömeggyilkosságok valóban voltak, Sztálin, Berija leölettek 25-30 ezer lengyel katonatisztet. Ez szörnyű, ám nem népirtás. Népirtás felé se "mutat", hiszen a szovjet állam utóbb se irtotta a lengyel népet. Evvel szemben a nácik 3 millió nem zsidó lengyelt öltek meg, s szintén milliós nagyságrendben gyilkolták a lengyel zsidókat. Na, ez utóbbi - népirtás...

György Fekete 2014.11.29. 22:58:03

Amennyiben a magyar nép - tisztelet a kivételeknek! - nem liheg Hitler szövetségese lenni (rugózva Trianonon), nem küldi több mint 430 ezer polgárát (köztük lányát, gyerekét, asszonyát, öregét) Auschwitzba halálra (kifosztva, kirabolva őket), előtte nem támad rá a Szovjetunióra és megszálló csapatai nem működnek közre 180-200 ezer civil lemészárlásában (vagy 30 ezret saját hatáskörben öltek le...) Ukrajnában, Oroszországban és Belorussziában, akkor bizony másképpen találkozik az országába érkező Vörös Hadsereggel.

Ha a magyar nemzetet nem szar alakok - Horthy és társai - uralják, nálunk is tömegek fogadhatták volna csókokkal, üdvrivalgással a nácikat kiverő felszabadítókat, hasonlóan Olaszországhoz, Franciaországhoz, Belgiumhoz, Hollandiához, Dániához (bár akadtak nem kevesen nálunk is, akik örültek nekik, mint - például - deportált zsidó magyar, kispolgár apám vagy pesterzsébeti munkáslány anyám).

lépcsőházy 2014.11.30. 12:07:55

@György Fekete: Nem mondtam, hogy Sztálin így nevezte, én neveztem így erős macskakörmök közt, jelezvén, hogy nem erről ítélendő meg egyik mai kommunisztikus mozgalom sem. Hogy az utóbbiakon belüli heterogén ifjú eszmehordozók tisztább és vállalhatóbb megvalósításra lennének alkalmasak, mint a XX. századi orosz bolsevista elit, azt talán hadd feltételezzük.

Nem igazán érthető, mi mosdatnivaló van a Szovjetunión (hiszen e felületen nem szalonképtelen hőzöngők „mószerolták” minden földi rossznak). A rendszerébe intézményesen kalkulált erőszak és likvidálás műfaji jellegén ugyan mi múlik a morális ítélkezés számára?

A „Hitler-ellenes háború” ezek szerint legitimálta fél Európa „preventív” szovjetizálását Hitler bukása után is… Mindez „áldozatkompenzálásnak” egy leheletnyit túlzónak tetszik.

Nem volt szüksége orosz eredeti szövegek tanulmányozására az itthoni történészi kritikának, mert már szolgált magyar fordítással a hazai kötet, így az abban foglaltak mérlegre tehetők voltak. Nem azt vitatta senki, hogy léteznek-e olyan korabeli dokumentumok, amiket beválogattak(!), hanem, hogy a tartalmuk mennyire objektív vagy éppen manipulált. Ehhez pedig a kritikai és magyarázó-kontextualizáló annotáltság vihetett volna közelebb.
Ha már az ideológiakritikai szempontot pendíti meg, akkor alkalmazzuk en détail is, és keressünk bármilyen hitelességi fogást azon a kiadványban tézistanúsító beismerés gyanánt közölt magyar katonai vezetői vallomáson, hogy: „Igen, elismerem, hogy a magyar Keleti Megszálló Csoport 105. hadosztályának parancsnokaként valóban az akkori fasiszta kormány és vezérkar akaratát hajtottam végre, és részt vettem az ukrán-szovjet nép kiirtásában és leigázásában. A súlyos vérontással járó hitleri politika működését és tevékenységüket csak most látom át és mélyen elítélem mindezt”.

György Fekete 2014.11.30. 14:11:41

@lépcsőházy:

"Nem mondtam, hogy Sztálin így nevezte, én neveztem így erős macskakörmök közt" Helytelen, hamisító, történelmietlen elnevezés volt Öntől. Ez a lényeg itt.

"A „Hitler-ellenes háború” ezek szerint legitimálta fél Európa „preventív” szovjetizálását Hitler bukása után is…" A másik fél-Európa az USA befolyása alá került, "amerikanizálódott". Lásd a kommunista pártok kiszorítása a kormányhatalomból Olasz- és Franciaországban. Avagy a - brit közreműködésű - rendkívül brutális görögországi beavatkozás (amelyet a "szovjetizáló" Sztálin nem blokkolt...). E történésekre hivatkozva kérdőjelezzük meg a nyugati szövetségesek Hitler-ellenes harcának önvédelmi jellegét? Mert az volt, annak dacára is, hogy Nagy-Britannia és Franciaország üzentek hadat a náci Németországnak.

"Nem volt szüksége orosz eredeti szövegek tanulmányozására az itthoni történészi kritikának, mert már szolgált magyar fordítással a hazai kötet, így az abban foglaltak mérlegre tehetők voltak." 1/ Hatalmas mennyiségű, itthon nem ismert forrásanyagot dolgozott fel a Krausz-Varga szerzőpáros. 2/ Soha nem fölösleges a történeti források eredeti nyelvükön való tanulmányozásuk.

"...keressünk bármilyen hitelességi fogást azon a kiadványban tézistanúsító beismerés gyanánt közölt magyar katonai vezetői vallomáson, hogy: „Igen, elismerem, hogy a magyar Keleti Megszálló Csoport 105. hadosztályának parancsnokaként valóban az akkori fasiszta kormány és vezérkar akaratát hajtottam végre, és részt vettem az ukrán-szovjet nép kiirtásában és leigázásában. A súlyos vérontással járó hitleri politika működését és tevékenységüket csak most látom át és mélyen elítélem mindezt”." Utolsó idézetéből is látszik, hogy Ön semmit nem ért és nem is igen tud az egészből. Ha rendesen elolvasta volna a Krausz előszavát és beletekintett volna a szakemberek másik csoportjának írásaiba is, nagy netán megnézte volna az egykori horthysta tisztek visszaemlékezéseit, láthatná, tudná, hogy a megidézett tábornok, Álgya-Pap Zoltán, volt az egyetlen, aki őszintén belátta bűneit, szabadulása után a többi háborús bűnössel együtt nem Nyugatra szökött, hanem elment Indiába egyházi szolgálatban, hogy az emberiség ellen elkövetett bűncselekményeit valamiképpen "megbánja", "meggyónja".
Egyébként senki nem mentegeti a szovjet törvényekkel szemben elkövetett sztálini bűncselekményeket. Magának erre az állításra azért van szüksége, hogy szépítgesse, minimalizálja a náci népirtásban résztvevő magyar horthysta megszálló csapatok bűncselekményeit. Persze mindezt a demokrácia zászlaja alatt teszi, a legjobb kutatókat denunciálva, úgy téve, mintha maga értene az egészhez, miközben még az irodalmat sem ismeri. Elég annyi magának, hogy azt mondják… Ehhez nem kell oroszul tudni…

lépcsőházy 2014.11.30. 22:24:31

@György Fekete: Mondja, kedves György, az eszmecserébe feltétlenül bele kell tartozzon a másik félen sebtiben elvégzett obskúrus szándékkutatás és ennek nyomában a démoni árnyakkal hadakozás? Ön minden vitapartnerére mint leleplezendő (nácibérenc és/vagy liberálkomprádor) békaemberre tekint? Minden kimondott állítás mellé odaképzel egy a beszélőre nézve lehetőleg terhelőbb és a beszámíthatatlanságig blamálóbb kimondatlan „szentségtagadást” és elhallgatott aljasságot?
Vagy féltucat mondatot kezdhetnék azzal, hogy „senki sem állította, de még csak nem is gondolta, hogy…”, de felteszem, hiábavaló volna. Valahogy minden igyekezetem ellenére elértem, hogy megítélésemben Önnél az ész az érzelem/indulat csatlósa legyen, és előreszegezett kíméletlen ítéleteihez csak az indoklás hiányozzon, amit majd az ésszel végeztet el, már úgy-ahogy.
Hogy ki mindenkit és mi mindent „denunciálok”? Felteszem, a szó ismeretes történelmi konnotációinak birtokában tudatosan inkriminál ily módon.
Mi mást tehetnék, ha már ilyen „becsületesen” a vesémbe látott, mint hogy egy időre meghúzódom demagógkrata fináncoligarcha megbízóim egyik kiutalt világszabvány-lakosztályában, ahol új álnéven és rafináltabb taktikán töröm a fejem a rendszerapologéta kútmérgezés legközelebbi akciójához.

Huhh.

György Fekete 2014.11.30. 22:51:06

Sajnálattal állapítom meg, hogy "lépcsőházy" engem vádol személyeskedéssel, miközben éppen ő (lásd legutóbbi kommentje: 2014.11.30. 22:24:31) támadja személyemet, kifejezetten ún. karaktergyilkos jelleggel. Denunciál, konkrét érvek, bizonyítás nélkül az ellenfél démonizálásával vádol,holott minden megszólalásom (lásd összes kommentem) tárgyszerű volt, mindig konkrétan vonatkozott az illető úr valamelyik állítására.
Ezek alapján nem gondolhatok másra, mint arra, hogy "lépcsőházy" valójában egy jobboldali provokátor... Hiszen folyamatosan az antifasiszta nagyhatalmak fő erejét, a Szovjetuniót gyalázta a legkülönbözőbb módokon. Miután megcáfoltam ezt vagy azt a rágalmazó állítását, nyomban fogást váltott és folytatta történelemhamisítását a tárgyban. Amikor pedig muníciója kifogyott, mint most, személyemnek rontott... Ez részéről messze nem úriemberi viselkedés. A cikk témája helyett személyiségem műveleteit kívánja a diskurzus tárgyává fogalmazni. Ócska, hitvány, hiteltelen kommunikációs manőver.

lépcsőházy 2014.12.01. 00:47:03

@György Fekete: György, kérem, most kihez szól? Az előbb még „vonalban voltunk”, mi ketten. Mostanra meg ott nem levő harmadik személy lettem, aki ellen fellebbezni lehet … az esküdtekhez, a nyomozóhatósághoz, vagy egyenesen a Cenzorhoz? „Úr”? Honnan a nemiségem? „Jobboldali provokátor”? Ez hát a rémségek non plus ultrá-ja? (A „belső bitangot” még ki is hagyta a sorból.)
Ajvé, kerge idők tempója. Ezek hibás körök, ilyenekből ne többet. 2014-re jár az óra.
Namaste!

György Fekete 2014.12.01. 20:12:41

@lépcsőházy: No éppen ezért nem Önnek címeztem. Szerettem volna, ha nem folytatja a személyeskedést. Ám Ön nem ért az enyhébb fogalmazásból. Akkor tessék, íme, magának köszönheti. Lépcsőházy, maga nagyon megsértődött a bírálaton, amelyet megnyilvánulásaival kapcsolatban merészeltem elkövetni, holott kritikám tartalma teljesen korrekt (tárgyszerű és konform stílusú). A kutya ott van elásva, hogy Ön hozzászól a történészi szakma egyik kényes kérdéséhez. Természetesen – hisz ilyen világban élünk, nyomva a liberó mainstream szöveget – a jobboldali történészeket veszi pártfogásba a baloldaliak ellen, nyilvánvalóan minden szakmai kompetencia nélkül. Ha erre rámutat valaki, akkor Ön megsértődik, vicceskedik és az antiimperializmus és antikapitalizmus minden rémségével, sötét gonoszságával ijesztgeti az olvasókat – demagóg módon. Nem is igen érti, azt hiszem, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus mellett létezik még egy harmadik szellemi erről: a baloldal, amely bizony az Ön által szeretett kapitalizmus bírálatára épül. Nyilván Krausz professzor is problematikus, mert ezt az utóbbi irányzatot nemzetközi szinten is képviseli, ekként az Ön számár ő tulajdonképpen nagyobb ellenség, mint a konzervatív-nacionalista szellemiség. Hát így állunk Önnel, Lépcsőháy úr. Bár én a saját nevemen értekeztem, Ön tartsa csak meg legalább álnevét, ha csak nem provokátor.

Szabad ezt csinálni egy baloldali fórumon?

____törült____ (törölt) 2014.12.03. 11:03:13

Tisztelt Szerző!

Nem értem, hogy a fajgyűlöletet és az osztálygyűlöletet pl. kulákgyűlöletet miért ne lehetne összehasonlítani és egy lapon kezelni. Hiszen erről van szó, erről szóltak ezek a rendszerek.

Végül is mind a kettő arról szólt, hogy a falusi boltost agyonlőni és kifosztani oké, mert kizsákmányolja a csóri parasztot, csak az egyik egy közgazdasági-filozófiai, a másik faji logikával magyarázta a vélt vagy valós kizsákmányolás eredetét.

A "vicc" persze az benne, hogy szegény emberek is bőven áldozatul estek mindkettőnek. (Mondjuk már az ősmodellnek, a jakobinus terrornak is.) Talán ez az elemzés leghasználhatóbb szemszöge. Egyik rendszer sem az embert mint konkrét individuumot nézte, hanem elvont módon, mint egy faj vagy osztály képviselőjét. Ez tette lehetővé egyrészt a gyűlöletet, ami az egyénen csapódott le, de nem az egyén ellen generálódott, hanem az ellen, aminek képviselését ráfogták (faj, osztály), és ez tette lehetővé az erőszak kiélését, a gyilkosságot, mert nem konkrét embereket láttak, hanem valahol szimbólumokat. Aki meghúzta a ravaszt, nem XYZ konkrét embert látta, hanem "a zsidó plutokrata" vagy "a kulák" egy példányát, dehumanizálva, és így magyarázható az is, hogy minden további nélkül megöltek szegény embereket is, ha éppen őrájuk fogták, hogy az ellenséget szimbolizálják.

Ez az alapvető hasonlóság bennük, hiszen a mérsékelt jobb- és baloldali világnézetek közös vonása, hogy nem absztrahálják ennyire az embereket, nem egy faj vagy osztály képviselőjét látják, hanem Gipsz Jakab konkrét embert akinek konkrét jogai vannak stb.

____törült____ (törölt) 2014.12.03. 11:04:32

@MiklósA: és persze azt is hozzá kell tenni, hogy mindkét rendszer vezetői csodálták és modellnek tekinteték a jakobinusokat. Ez adja az egész hasonlóság alapját, a jakobinus materialista-absztraháló vérlogika tombolt mindkettőben.

György Fekete 2014.12.03. 13:03:20

A szerző helyett is.

Kedves MiklósA!

Néhány különbség.

A fajgyűlöletnek valós alapja nincs, evvel szemben a kizsákmányolás jellemzője mind a rabszolgatartó, mind a feudális, mind a tőkés társadalomnak. Az Ön által emlegetett "boltos" mellett nem felejtendők az éhező nők és gyermekeik. Amennyiben ez Önnek nem mond semmit, olvassa Victor Hugo munkáit, aki bizony megérti a jakobinusokat is.

A nácizmus nem kímélt senkit se, ha a szerinte elpusztítandó "fajhoz" tartozott. Az osztályszármazásból viszont zömmel volt menekülési lehetőség, két feltétellel: nem lép föl a forradalmi hatalom ellen és osztályhelyzetet változtat.

A proletárforradalom (de a francia forradalom is) kezdetben - mai szóval - toleráns volt fegyveres ellenségeivel, például 1917 októberében az elfogott ellenforradalmárokat becsületszó ellenében (amely arra vonatkozott, hogy nem támadnak ismét a munkás-paraszt hatalomra) szabadon engedték.
süti beállítások módosítása