Ha tetszik, ha nem: a rendszerváltás után felnőtt generációk számára már nem evidencia az antifasiszta hagyomány, sőt, komoly átértelmezés folyik ezen a téren, éppen azon az alapon, hogy a náci és a szovjet birodalom két egyforma „gonoszat” képviselt, vagyis végeredményben eltűnik a politikai-ideológiai különbség a két megszálló hatalom, ha a második világháborús szerepvállalásukat nézzük, az agresszor és a megtámadott között.  A nácizmus-kommunizmus között azonosságot feltételező totalitárius elmélet, amelyről amerikai szerzők bizonyították be, hogy hidegháborús ideológia volt, ma már sokak számára olyan evidencia, mint szüleik számára volt valamikor az antifasiszta hagyomány. Ez az elmélet a mainstream magyar történetírásban is egyre inkább teret nyer, nem utolsósorban azért, mert közös pontot jelent a liberális és a nacionalista történelemfelfogásban. További probléma a (hiányzó) nemzeti önismeret. Az antifasiszta hagyomány „átírása” nemcsak az emlékeket szépíti meg, hanem leveszi az utódok válláról a nemzeti múlttal való őszinte szembenézés, ha úgy tetszik, nemzeti önismeret terhét. Milyen rendszereket és politikai erőket fognak támogatni azok a fiatalok, akik a nemzeti múltat kizárólag angyali glóriával övezve képzelik el?

Bartha Eszter írása.

Fotó: FreeDoc/Csoszó Gabriella

Az ominózus Gábriel arkangyalos szobor számtalan indulatot és annál is több hozzászólást generált. Nehéz ebben a témában újat mondani, gondolhatnánk. Fáber Ágoston írását mindenképpen figyelemre méltónak tartom, mert túllép az aktuálpolitikai szempontokon és kísérletet tesz arra, hogy alaposabban is körüljárja az áldozat, tettes, trauma magától értetődőnek vett definícióját, illetve beleágyazza a kollektív traumákat a magyar történelem néhány nagyon is vitatott fejezetébe. Nem célom itt megismételni a cikk főbb állításait, hozzászólásomban mindössze arra szorítkozom, hogy jobban kibontsam a cikk egyik látszólag kevésbé hangsúlyos megállapítását – ez pedig a traumák feldolgozásának generációs különbségeire vonatkozik, és itt bizony érdemes visszahozni az emlékezetpolitikát. A szerző helyesen írja, hogy az emlékmű körüli konfliktus generációs konfliktus is egyben. Az alábbi gondolatok azonban felvetnek bizonyos kérdéseket: „A mai magyarországi fiataloknak a globális kapitalizmus félperifériáján egzisztenciális problémákkal, a prekaritással, a kockázat társadalma korában ökológiai katasztrófákkal, a biztosnak hitt támpontok, a maguktól értetődőségek felszámolódásával, az információs társadalom kibontakozása közepette a személyközi kapcsolatok radikális átalakulásával kell szembenézniük. De Trianon, a holokauszt és a pártállami diktatúra tragédiáját is kénytelenek maguk előtt görgetni.”

A „pártállami diktatúrában” felnőtt generáció számára valamikor evidencia volt az antifasiszta hagyomány – hiszen a nácizmus feletti győzelem az egész kelet-európai régióban az államszocialista hatalom legitimációs ideológiájául is szolgált. A rendszerváltás után hol kisebb, hol nagyobb intenzitással mindenhol sor került az államszocialista múlt átértelmezésére, sok helyen kriminalizálására. Stefan Troebst négy csoportot különböztetett meg a mai és volt politikai rendszerek viszonyának alapján.[1] Az elsőbe sorolta azokat az országokat, amelyek kategorikusan elutasítják, és etnikailag is idegennek tekintik a kommunista rezsimeket. Ide tartozik Észtország, Lettország, Litvánia, illetve Horvátország is, ahol a jugoszláv modellt „szerb kommunizmusként” aposztrofálják. A második csoportban az államszocializmusról nincs nemzeti konszenzus, és a volt rendszer megítélése ma is heves politikai viták tárgyát képezi. Troebst példaként említi a Terror Háza vegyes fogadtatását Magyarországon, de ide sorolja Lengyelországot, a Cseh Köztársaságot, Szlovéniát és Ukrajnát is. A harmadik csoport országai oktrojáltnak és a nemzettől idegennek tekintik ugyan a kommunizmust, de elismerik bizonyos modernizációs eredményeit. Ide tartozik Bulgária, Románia, Albánia, Makedónia és Szerbia-Montenegró. Végül a negyedik csoport országaiban nem került sor elitcserére, és megmaradtak a régi tekintélyuralmi struktúrák. Ezek között találjuk az Orosz Föderációt és a volt szovjet tagköztársaságok többségét.

Azon persze elvitatkozhatunk, Magyarországnak ma hol van a helye – az emlékmű mindenesetre komoly elmozdulást jelez az első csoport irányába. Természetesen nem az az alapvető probléma, hogy szobrot kapnak az áldozatok. Történetileg azonban három súlyos kifogás merül fel, amelyeket érdemes szembesíteni a szerző idézett soraival. Az első mindjárt maga az éppen aktuális emlékezetpolitika. Ha tetszik, ha nem: a rendszerváltás után felnőtt generációk számára már nem evidencia az antifasiszta hagyomány, sőt, komoly átértelmezés folyik ezen a téren, éppen azon az alapon, hogy a náci és a szovjet birodalom két egyforma „gonoszat” képviselt, vagyis végeredményben eltűnik a politikai-ideológiai különbség a két megszálló hatalom, ha a második világháborús szerepvállalásukat nézzük, az agresszor és a megtámadott között. Az antifasiszta hagyomány relativizálása vagy pedig egyenes tagadása a régióban sajnos összekapcsolódik azzal a felfogással, amelyet a sokat emlegetett szobor (vagy annak alkotói) is képviselnek: hogy a kelet-európai országok, és persze Magyarország is „csak” áldozat volt, két egymást követő megszállás áldozata, miközben „a kollektív emlékezetből” kényelmesen kiesik a korabeli eliteknek és a helyi lakosság egyes csoportjainak a holokausztban játszott szerepe, részvétele vagy csak hallgatása, a zsidó tulajdonból való részesedés… „mindezért” a felelősség csak a németeket terheli.

És itt rá kell térnünk a második kifogásra, és ez a nácizmus-kommunizmus analógia. Az azonosságot feltételező totalitárius elmélet, amelyről amerikai szerzők bizonyították be, hogy hidegháborús ideológia volt, ma már sokak számára olyan evidencia, mint szüleik számára volt valamikor az antifasiszta hagyomány. Ez az elmélet a mainstream magyar történetírásban is egyre inkább teret nyer, nem utolsósorban azért, mert közös pontot jelent a liberális és a nacionalista történelemfelfogásban. A baloldali (marxista gyökerű) hagyomány mára teljesen marginalizálódott, vagy legalábbis bízvást számíthat mindkét oldal támadására. Természetesen itt is vannak az eszmei mellett aktuálpolitikai szempontok – a két rendszer összehasonlítása különösen alkalmas arra, hogy az államszocialista korszak egészét, illetve tágabb értelemben a marxista gyökerű kommunizmus-felfogást kriminalizálja. Míg valamikor „érdem” volt partizánokat találni a családhistóriákban, ma egész iparág épül az államszocializmus kriminalizálására – nem véletlen, hogy ma sok fiatalnak evidencia a Gulág-Auschwitz analógia. Egyes történészek odáig jutnak, hogy a második világháborúban a Vörös Hadsereget legalább olyan rossznak látják, mint a náci Wehrmachtot, így mosva össze a különbséget bűnös és áldozat, agresszor és honvédő között. A nácik szisztematikusan készítették elő a népirtást, amelyet „nagyipari” módszerekkel, előre eltökélt szándékkal valósítottak meg – igaz, a totális háború kibontakozásával párhuzamosan, csakhogy ezt a háborút a Harmadik Birodalom kezdte, és az eredeti tervekbe (a Kelet gyarmatosítása, a szlávok rabszolgaságba döntése és a zsidók eltávolítása bármilyen eszközökkel) a totális háború, annak minden borzalmas módszerével együtt tökéletesen beleilleszkedett. Nem lehet célunk itt „mentegetni” a Gulágot, a Szovjetunióban azonban minden szörnyűség elismerése ellenére sem lehet kimutatni a módszeres népirtás tényét – akkor sem, ha a kollektivizálást követő nagy éhínséget egyes történészek ukrán népirtásnak igyekeznek beállítani.

A nácizmus-kommunizmus analógia egészében végtelenül leegyszerűsítő „elmélet”, amely mindenkor alkalmas arra, hogy ideológiai muníciót adjon bármiféle antikommunizmushoz. A Vörös Hadsereg által „exportált” kommunizmus képe nemcsak a régi elitek második világháborús szerepének kozmetikázására szolgál. A kelet-európai gazdasági elmaradottság nem a kommunizmussal kezdődik; a régió (fél)perifériális fejlődése a nyugat-európai kapitalista fejlődés kontextusába illeszkedik. Ma már evidencia, hogy a liberális demokrácia és a kapitalista gazdasági berendezkedés nem oldotta meg az egyenlőtlen fejlődés problematikáját; azt is mondhatnánk, hogy az etnonacionalista alapú tekintélyuralmi berendezkedések ennek a kudarcnak a következményei. Nem véletlenül olyan vonzó az Európa-ellenes politikai retorika és a szabadpiac elleni „állami” védelem…A nacionalista elitek azonban éppolyan ellenségnek tekintik az egyre jobban marginalizálódó rendszerkritikai baloldalt, mint liberális elődeik. Éppen az antikommunizmusban „ér össze” a kétféle felfogás – és innen már érthetővé válik a nácizmus-kommunizmus analógia tudományos „evidenciája” a magyar szellemi palettán.

A harmadik probléma a (hiányzó) nemzeti önismeret. Az antifasiszta hagyomány „átírása” nemcsak az emlékeket szépíti meg, hanem leveszi az utódok válláról a nemzeti múlttal való őszinte szembenézés, ha úgy tetszik, nemzeti önismeret terhét. De vajon épülhet-e egy kollektív hazugságra nemzeti identitás, pontosabban, milyen lesz az a nemzeti identitás, amely akár kegyes, akár kevésbé kegyes hazugságra épül? Milyen rendszereket és politikai erőket fognak támogatni azok a fiatalok, akik a nemzeti múltat kizárólag angyali glóriával övezve képzelik el? És itt visszautalok arra, hogy ezeknek a fiataloknak a 21. század kemény kihívásaival, társadalmi és esélyegyenlőtlenségeivel, munkanélküliséggel, stb. is szembe kell nézniük. A nacionalizmus egy lehetséges válasz minderre – de éppen a 20. század, és ma már a 21. század eddigi története nem arra kell-e, hogy intsen bennünket, hogy óvakodjunk a nacionalizmusoktól, akármilyen színűek? 

Végül érdemes még egy vitát felidézni a magyar történetírásból, amely szépen példázza, hol tart ma a „megszépítő” emlékezés. 2013 márciusában jelent meg Krausz Tamás és Varga Éva Mária szerkesztésében A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban: Levéltári dokumentumok 1941-1947 c. terjedelmes kötet, amely azóta heves vitákat váltott ki a történész szakmában és azon kívül.[2] A vita látszólag szakkérdésekre reflektál, pontosabban a szakértelmet igyekszik elvitatni a szerkesztőktől, annak ellenére, hogy Krausz Tamás külön kötetben foglalkozott a holokauszt és a Szovjetunió elleni támadás közötti történeti összefüggéssel,[3] Varga Éva Mária pedig a magyar hadifoglyok helyzetével a Gulágon.[4] Ami „kiverte” itthon a biztosítékot, az az, hogy a közölt dokumentumok bizonyítják: a magyar hadsereg súlyos háborús bűnöket követett el a Szovjetunió megszállt területein, és aktívan részt vett a helyi lakosság kiirtásában és a holokausztban. A magyar megszálló csapatok elleni legsúlyosabb vád az volt, hogy a közölt dokumentumok nem hitelesek; valamint, még ha egyes források hitelt érdemlőek is, Krausz Tamás az előszóban félreértelmezi, elferdíti a tényeket, hogy igazolni tudja a népirtás tényét. A kötet legfőbb kritikusai (elsősorban a hadtörténészek) éppen az ELTE történészprofesszorának azon állítását vitatják, hogy a magyar megszálló csapatok a németek oldalán belesodródtak a megtorlásokba és a (mindkét oldalon) kíméletlen partizánháborúba, ahol is a civil lakossággal és a helyi zsidósággal szemben olyan mértékű tömeggyilkosságokra került sor, amelyek kimerítik a népirtás tényét. Krausz Tamás így fogalmazott a Kritikában megjelent interjúban: „Ez a kötet, tulajdonképpen akaratán kívül, tehát objektíve azt bizonyítja be, hogy a Horthy-rendszer végső soron sok százezer különböző nemzetiségű, különböző országokhoz tartozó ember, állampolgár haláláért közvetlenül politikai és történelmi felelősséggel tartozik. Népirtásnak a résztvevője ez a rendszer. Ezért keletkezett a vita, mert ez nem illeszkedik ebbe a 2010 utáni tekintélyuralmi rendszer hivatalos legitimációs ideológiájába.” És itt máris az emlékezetpolitikánál vagyunk. A történetírást – különösen a 20. század történetét – sokan sokféle rendszer legitimációjára használták fel – erről a mai Kelet-Európában bőséges tapasztalatok vannak. A kirekesztő nemzetközpontú (etnonacionalista)  narratívák „újrafeltámadása” különösen jellemző a kelet-európai régióban, amelynek okait fentebb tárgyaltam. A népirtás sokat vitatott tényére hadd válaszoljanak a kis válaszkötetben Magyar megszálló csapatok szerkesztői, akik (1) nem látják indokoltnak a dokumentumok hitelességének megkérdőjelezését (2) szigorúan elhatárolódnak a civilizációs-rasszista érveléstől, miszerint a magyarok különösen „gonoszak” lettek volna. Éppen arról van szó, hogy nem tudatos, tervezett a népirtás, hanem a magyarok a németek oldalán belesodródnak egy tragikus kimenetelű totális háborúba, ahol minden megengedett – gondoljunk csak a hírhedt komisszárparancsra, amelyet Hitler akkor ad ki, amikor még híre-hamva sincs semmiféle partizántevékenységnek, ellenkezőleg, a németek ara számítanak, hogy a sztálini rendszer kártyavárként omlik majd össze! Természetesen nem lehet elvitatni a horthysta elit felelősségét, akkor sem, ha egyes képviselői természetesen tiltakozhattak – és tiltakoztak is – az emberellenes bűncselekmények ellen. Ami a dokumentumok hitelességét illeti, arról a jelen sorok szerzője csak annyit jegyezne meg, hogy Christian Hartmann, a téma egyik vezető német kutatója a Népszabadságnak ekképpen nyilatkozott: „Szerintem hitelt érdemlőek a dokumentumok. A magyar katonák sok olyan eseményben vettek részt, amelyek során népirtás történt.[…] Úgy gondolom, a kegyetlenkedések egyik legfőbb mozgatórugója a katonák körében uralkodó féktelen antiszemitizmus volt. Példaként említhetem Zolt Béla Kilenc koffer című életrajzi könyvét, amelyben leírja a magyar fegyveres alakulatok mellé kényszerített munkaszolgálatosok élményeit az antiszemitizmusról, a fajgyűlöletről és a mindennapi kegyetlen bánásmódról.”[5] Tegyük hozzá: az ideológiai cél az egész szovjet történelem kriminalizálása, mintha bizony egy nevezőre lehetne hozni az eredeti marxista emancipatorikus társadalmi-politikai programot – bármennyire is eltorzult ez Sztálin idején – a náci fajelmélettel és agresszív hódító politikával, ahol is a deklarált cél az alsóbbrendűnek tekintett népek leigázása, rabszolgasorba kényszerítése és a „paraziták” közé sorolt zsidóság teljes „kiiktatása” (a totális háborúban végül megvalósuló „Endlösung)! És akkor megint a nácizmus-kommunizmus analógiánál vagyunk…

Zárógondolatként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sokan a mai Magyarországon azért tagadják a nyilvánvaló tényeket, mert úgy érzik, akkor szembe kellene nézniük nagyszüleik, dédszüleik felelősségével, holott a nemzeti önismeret a tények objektív értelmezésére, nem pedig erkölcsi megtisztulásra, Canossa-járásra vagy pláne valamiféle kollektív bűnösség elismerésére szólít. Ezt minden józan gondolkodású történész elutasítja, hiszen a kutatónak nem feladata „tetemre hívni” a holtakat, az élőket meg pláne nem, hiszen az utódok semmiképpen nem felelnek eleik tetteiért. De szembenézés nélkül nem lép tovább a nemzeti önismeret. Az igazság kedvéért jegyezzük meg, ez a folyamat a távoli Japánban és a közeli kelet-európai országokban is nehezen halad. A japánok máig nehezen ismerik el, milyen brutalitásokra voltak képesek a civilizált japán katonák egy őrült és gyilkos fajelmélet bűvöletében.[6] Ezért érdemes nagyon elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem „objektíven” sokszor kevés választásra is ad esélyt.

[1] Stefan Troebst: „Holodomor oder Holocaust?” Die Gegenwart, 4 Juli 2005, Nr. 152.

[2] Krausz Tamás – Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. Budapest, L’Harmattan, 2013.

[3] Krausz Tamás: Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus. Budapest, Nemzeti Tankönykiadó, 2004.

[4] Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956) az oroszországi levéltári források tükrében. Budapest, Russica Pannonicana, 2010.

[5] Népszabadság, 2014. január 12. Heimer György interjúja.

[6] Lásd erről Iris Chang: The Rape of Nanking. Penguin Books, 1998.