Ha az emancipatorikus politika nekünk nem tetsző verzióit kizárjuk a demokratikus küzdelemből, akkor még a defenzíva se lehet sikeres. A problémákat nem Putyin, Porosenko, Orbán, Lukasenka, Fico, Kaczyński, Berlusconi, Le Pen, Erdoğan, al-Sziszi stb. rosszindulata okozza, hanem a már nem polgári, kései kapitalizmus átalakulásai, politikai jellegének bizonytalansága vagy nyitottsága. Ezeknek az antidemokratikus erők homályosan a tudatában vannak – ezért kísérleteznek tekintélyelvű megoldásaikkal – , de a minden tekintetben legyőzött kelet-európai liberálisok még annyira se. Kezdetnek most elég lesz annyi, hogy belássák: ez a kapitalizmus nem az a kapitalizmus. Pedig az se volt valami hajde.

Tamás Gáspár Miklós írása.   tgm.jpg

 

Révész Sándor – aki szerintem ma a legjobb magyar publicista, azon fölül, hogy kiváló jelenkortörténész és esszéíró – úgy véli, hogy az antikapitalista baloldal részvétele a demokrácia védelmében, „az illiberális állam” és a szabadságjogok korlátozása, a pluralizmus megszüntetése ellen folytatott politikai küzdelemben legalábbis problematikus. (R. S.: „Nicsak, ki tombol?”, Népszabadság, 2014. augusztus 6.) Írásában ő a hivatalos parlamenti „baloldal” bensejéből hallatszó ún. rendszerkritikus hangokra is kitér. De ezt nem veszem, mert nem vehetem magamra.

   Amit viszont igen – ami a független baloldalt meg a szabad, kritikai marxizmust illeti – , arról mondanom kell egyet-mást, részben tisztázásként, részben magyarázatul, részben pedig a politikai teendőket illetően.

  Révész Sándor szokása szerint élesen és világosan fogalmaz:

   „Lehet akarni bizonyos értelemben liberalizmust demokrácia nélkül, demokráciát liberalizmus nélkül, de liberális demokráciát liberalizmus nélkül nem. Az állam csak ott vonulhat vissza a liberális demokrácia által megszabott keretekbe, ahol az élet újratermelése alapvetően magánvállalkozások, magánszerződések, magánversenyek keretében folyik” – írja.

   Ez bizonyos határok között helytálló. Ám Révész itt is, a Marx-szobor ügyéről komponált újabb írásában (R. S.: „A Valaki és a senkik”, Népszabadság, 2014. augusztus 11.) is majdnem szinonimaként használja az antikapitalizmust és az antiliberalizmust. Ez azért nem ilyen egyszerű, tisztázásra szorul.

   A kapitalizmus az egész modern civilizációt betölti, „nem-kapitalizmus” vagy pláne „kapitalizmus utáni” (posztkapitalista) rendszer még nem volt. Aki a szovjet típusú rendszereket valaminő normatív értelmben „szocializmusnak” tekinti, az rossz marxista. Ugyanis előtérbe helyezi az újraelosztási és szociológiai ismérveket, holott a marxi elemzés középpontjában az érték áll.

   A szovjet típusú államkapitalizmus valóban tervezéssel helyettesítette a piaci újraelosztást – ennyiben sokkal radikálisabb volt, mint a többi államkapitalista kísérlet – és központilag igazgatott állami tulajdonnal a szétszórt magántulajdont (s ezek egyfajta kapitalista rendszernek fontos komponensei, de nem jelentik a lényegét), ám nem szűnt meg benne az árutermelés, a bérmunka, a pénz, az állam, az osztálytársadalom, a kényszer (pl. a munkakényszer), a nemzeti határok, a hadsereg, a hierarchikus politikai hatalom stb. Még a konkurencia se.

   „A létező szocializmus” (a kifejezés annyit jelent, hogy „hát, elvtársak, a jelenlegi nyomorúságos körülmények között ennyit tudtunk megvalósítani belőle, sorry”) kétségtelenül elpusztította a korábbi uralkodó osztályokat, a hűbériség elemeit, a személyes függelmi viszonyok és a vérségi leszármazás uralmát, az államegyházat stb., tehát elvégezte azt a modernizációs munkát, amelyet Nyugaton a XIX. századi kapitalizmus elvégzett már. Létrehozott egyfajta egalitárius, plebejus kultúrájú társadalmat (Kádárról el tudjuk képzelni, hogy szotyolázik a lelátón, de Bethlen Istvánról nem: az arisztokratikus rend végképp megszűnt). Bizonyos piaci elemek újbóli bevezetésének árán itt-ott létrehozott egy-egy jóléti államra emlékeztető berendezkedést is, ideig-óráig. 1989-ra a legtöbb (de nem valamennyi) szovjet rendszerű országban rejtetten már vegyes gazdaság volt. Evvel együtt – történelmi mértékkel mérve – „új” volt.

   Mindezeknek – a realitások nyomásán kívül – az is volt az okuk, hogy mind Kautsky, mind Bernstein, mind Lenin, mind Buharin (de voltaképpen még Rosa Luxemburg is), mind a II., mind a III. Internacionálé rossz marxista volt: mindegyikük az elosztási viszonyok (és evvel összefüggésben a külsődlegesen megítélt osztálykonfliktus) centralitását tartotta szem előtt, s azt hitte, hogy a kisajátítók kisajátítása azt jelenti, hogy  hiánytalan lesz a proletár osztályirányítás (azaz: a Párt) alatt álló új állam elvont tulajdonosi funkciója, hatalma a beruházások fölött. Evvel csakugyan kiiktatta a burzsoáziát, megszűnt a gazdaság, az állam (és még sok minden) polgári jellege, de az érték (ahogy mondani szokás: „a tőke”) uralma megmaradt, és ez a döntő, nem a tulajdonos kiléte, politikai és szociológiai karaktere.

   Mind az ún. szabad világban, mind az ún. szovjet birodalomban évszázados elosztási és újraelosztási viták folytak. A „létező szocialista” államkapitalizmusban a „terv vagy piac” vitái (Magyarországon a reformviták a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, amelyek – mivel azóta színvonalas és tartalmas világnézeti vitákra nem került sor – közvetve máig meghatározzák, harminc-negyven évvel később, a politikai diszkussziót és terminológiát), a nyugati (piaci és pluralista) rendszerekben a jóléti állam hívei („welfare liberals”) és a monetarista („supply side”), neokonzervatív piachívők ugyancsak máig tartó huzakodásai. A „népjóléti liberálisok” mérsékelt etatisták voltak és mérsékelt egalitáriusok, politikailag a (polgári) baloldalhoz húztak, közük volt a polgárjogi, az antiimperialista és békemozgalmakhoz, a feminizmushoz és az antirasszizmushoz. Eisenhowertől Reaganig, Thatcherig, a két Bushig, sőt: Tony Blairig az establishment lekommunistázta őket. A „piaci rendszer” uralkodó koncepciójába köztudomásúlag belefért Augusto Pinochet véres katonai diktatúrája. De nem ez volt a jellemző mégse. Nyugaton kiegyezés jött létre. A neokonzervatív jobboldal a „faji kérdésben” és a társadalmi nemek (gender), a különféle szexuális orientációk és életstílusok egyenlő elismertségének kérdésében engedett az egalitárius polgári baloldalnak, amely osztályszempontból (a jövedelmi egyenlőség, az egyenlő életesélyek és a munkásjogok tekintetében), továbbá a neoimperializmus és a neokolonializmus vonatkozásában vereséget szenvedett.

   Ez az a mainstream nyugati kombináció, amelynek – magyar nemzeti árnyalatokkal – Révész Sándor nálunk a legtehetségesebb, meggyőződéses, önzetlen (szellemileg és politikailag önálló) propagandistája. Mert ő is bedől a rossz – régi szociáldemokrata és óbolsevik, eleve téves és elavult – marxizmus illuzórikus diadaljelentésének, illetve a belőle negatív átfordítással kikövetkeztetett (nyugati, nyugatias) liberális-konzervatív konszenzus egyik vulgáris végkövetkeztetésének: az állami túlsúly antidemokratikus és antiliberális, a szociáldemokrácia gazdasági gyakorlata, „a demokratikus tervezés” (idetartozik a „részvételi költségvetés”, amelyet nálunk a 4K! próbál – mindhiába – népszerűsíteni, s amely csak nálunk számít radikálisnak, holott maga az ultramérsékelt középszer) és az egyenlősítő újraelosztás pedig afféle bújtatott bolsevizmus. (Ennek az antiegalitárius változata pedig az állítólagos „fehér bolsevizmus”.) Ez hagymáz.

   Európában (és részben Amerikában) a két világháború között az egalitárius újraelosztással és munkásjogokkal enyhített demokratikus kapitalizmus hívei (azaz lényegében a szociáldemokrácia és polgári baloldali szövetségesei), mai neokon szemszögből: etatisták voltak mind a weimari köztársaság, mind a népfrontkorszak idején a fasizmus/nácizmus ellenfelei. Ők védekeztek a leghatásosabban – és így is leverték őket – a leggyilkosabb diktatúrákkal szemben. Mai kelet-európai értelemben vett (piaci) liberálisok nem voltak köztük. (Ráadásul szövetséget kötöttek az abszolút etatizmust képviselő Kominternnel…)

   Révész úgy látja: „A »baloldali« ellenzék szóhasználatában az antikommunizmus eleve bűnös, antidemokratikus dolog. Holott a kommunisták mindig is a liberális demokrácia legkövetkezetesebb ellenségeiként határozták meg magukat, így a liberális demokrácia hívei nem is lehetnek mások, mint antikommunisták.” Ez definíció kérdése. (Teszem azt, Jean-Paul Sartre szerint „az antikommunisták kutyák”.) Történetileg se igaz, mert a múlt század harmincas és negyvenes éveiben a „kommunisták” (az idézőjel fontos) a demokrácia előharcosaiként határozták meg magukat, Magyarországon ekkor magát a terminust is csak a „kommmunisták” és a „kriptokommunisták” használták, senki más. De ez mellékes.

   Ami igazán számít, az az, hogy az érett Marx (azaz a Grundrisse és A tőke szerzője) tudományos programjának értelmében vett kommunisták – akik, amint Karl Korsch javasolta valaha, a történelmi materializmusra magára is alkalmazzák a történelmi materializmust (ahogyan ezt pl. megtették az utóbbi évtizedekben Moishe Postone, a „Neue Marx-Lektüre” és a „Wertkritik” irányzatai, a legkomolyabb eredményekkel) – saját filozófiai előföltevéseik értelmében értelmesen és joggal vehetnek-e részt a jogállam, a joguralom, az alkotmányosság, az emberi jogok védelméért folyó politikai és világnézeti küzdelemben. (Aziránt, hogy az állami újraelosztás és állami tervezés, állami beavatkozás nagyobb részarányát javasló szociáldemokraták és „népjóléti liberálisok”, zöldek, mainstream feministák stb. – mint egalitárius polgári demokraták – részt vehetnek-e, részt vegyenek-e, szerintem nem lehet semmi kétség. Őket csak a szűkkeblűség és a tájékozatlanság nézheti „kommunistáknak”. Nem ez a kérdés.)

   Itt két jelentősebb problémaköteg merül föl, ezeket csak vázlatosan érinthetem.

   Az első: a fiatal Marx és a forradalmi korszakok, epizódok (1917 – 1923, 1968) polgárellenes ideológiakritikája, amelyet különösen keményen exponált a forradalmi művészet („avant-garde”), nem helytelennek, hanem illúziónak („ideológiának”, hamis tudatnak) tekintette az emberi jogok tanát és a belőle levezetett mindenféléket. Egészen egyszerűen kifejezve: nem kevesebb szabadságot akart, hanem többet (ami persze nem áll a bolsevikok tervező állami despotizmusára, amely marxi szemszögből szintúgy ideologikus illúzió). Végső következményeit illetően a kommunizmus és az anarchizmus egy és ugyanaz. A kizsákmányolás, az osztálytársadalom és az elkülönült állam (a maga legitim intézményes kényszerstruktúrájával) nem teszi lehetővé az emberi emancipációt, ami (ideológialag) Rousseau és Kant követőinek is céljuk. De az nem kétséges, hogy az emancipatorikus beállítottság mind a polgári, mind a még soha be nem következett kommunista forradalomban – elvontan és általánosan – közös. (Liberális barátaink és ellenfeleink figyelmébe ajánlom azt, amit Kant gondolt a francia forradalomról: hogy pár illúzióval kevesebbjük maradjon.)

   A magánember szabadsága szükséges, bár nem elégséges föltétele a kommunista átalakulásnak. Rajta túllépni: ez viszont a liberálisok szemében illúzió, pontosabban utópia.

   A második problémaköteg: a 225 éves polgári forradalom (azóta tart, még nem fejeződött be) eredménye a személyes függőség redukciója. A közrendűek többé nem a nemesek szolgái, akiknek – származásuk révén – kevesebb jog és méltóság jár, mint a „jól születettek”-nek („bien nés”, „wohlgeboren”). A proletárok nem jobbágyok. Az ilyesfajta megkülönböztetéseket – vérségi leszármazás, „faj”, bőrszín, etnikum, nemzetiség, földrajzi eredet, anyanyelv, társadalmi nem, szexuális orientáció, életkor, egészségi állapot, műveltség, foglalkozás, vagyoni állapot szerinti hagyományos diszkriminációkat – folyamatosan, bár igen lassan (olykor visszaesésekkel) számolja föl a polgári forradalom, jellemzően jogi és kulturális eszközökkel. Ezeket az akkor még kezdetleges fázisban lévő fejleményeket a Kommunista Kiáltvány is lelkesen üdvözölte. A kapitalizmus ezeket a biopolitikai és személyes függőségeket és egyenlőtlenségeket elvont és személytelen uralommal helyettesíti. A voltaképpeni uralmat nem a burzsoázia mint uralkodó osztály gyakorolja (mint láttuk, a kapitalizmusban nem mindig a polgárságé a politikai hatalom, a kapitalizmus egyik legsikeresebb színhelyén, a Kínai Népköztársaságban se), hanem maga az érték (máshonnan nézve: a tőke) mint „Realabstraktion”, ahogyan Alfred Sohn-Rethel nevezte.

   Minél kifejlettebb a kapitalizmus, természetesen annál esetlegesebb, kié benne a politikai hatalom. Minél elvontabb, annál redukáltabb benne az osztálykonfliktus. Nemcsak a „szocializmus” és a „kommunizmus” ért – proletár osztálymozgalomként – történelmi pályája végére a huszadik század alkonyán, hanem a sajátos polgári osztálykultúra is a maga valamikori civilizáló intézményrendszerével és szokásrendjével. Amit Proust, Thomas Mann és Virginia Woolf leírt (valamint a burzsoázia és a proletariátus plutarkhoszian párhuzamos ábrázolásával, ugyancsak halhatatlanul, Déry), az az eltűnt idő, a befejezett múlt.  

   Ez a helyzet okozza a jelenkor problémáit.

   A korai kapitalizmus fő (piaci) változatának, az ún. polgári társadalomnak adekvát kifejezése volt a liberalizmus (amely, szemben a speciális magyar előítéletekkel és babonákkal, mindig nacionalista – bár nem mindig, noha gyakran, főleg a gyarmatokon etnicista és rasszista – volt egyben, ne feledjük; John Stuart Mill „a barbárokkal” szemben megengedhetőnek tartotta a zsarnokságot). Ez a szabad piacon szabad versenyben szabadon szelektált sikeres polgárok (burzsoák) kezébe adta a politikai befolyás zömét a legtöbb esetben. A párhuzamos, egyidejű módszer a meritokratikus verseny volt az oktatási és hivatali „előmenetel” révén. (Ez züllött aztán az ún. teljesítmény vulgáris kultuszává.) De ma a tőketulajdon zöme közvetett, a transznacionális korporációk kezében van, amelyeket indirekt módon, távolról üzemeltet a csak matematikai formulákkal kifejezhető, de szociológiailag le nem írható piac, amely semmilyen formában nem azonos az egyes nemzetállamok polgári uralkodó osztályaival, amelyeknek – a szó régi értelmében – nyomuk veszett.

   A burzsoázia szociológiai, politikai, kulturális meggyérülésével és meggyöngülésével hatalmi vákuum alakult ki, amelyet (mint nálunk is) sok mindenki szeretne betölteni, különösen a bürokratikus állami elitek némelyike. Ezek egy része visszafelé menetelne a vérségi-személyes függőségek irányában (rasszizmus, heteroszexizmus stb.) a liberalizmus elé, ennyiben – bár gyökértelenül – reakciós, más részük a személytelen globális kapitalizmushoz adekvát politikai berendezkedés felé tapogatózik tétován és eredménytelenül (pl. európai föderalizmus és í. t.). Valóban csak a liberális múlt és a még elavultabb preliberális régmúlt (illetve ezek tragikus paródiái) között lehet választani?

   Pillanatnyilag mintha ezek az opciók állnának rendelkezésünkre – „ezt dobta a gép”. Az egyik csábítás, amint látjuk (ez ugyancsak a múltból ered), hogy a dinamikus-modernizáló államkapitalista diktatúrák bizonyos megoldásait elevenítsék föl, bár ezekhez nem áll rendelkezésre sem az egykori osztálydinamika, se olyan intézmények megléte, amelyeken ezek a diktatúrák alapultak. (A fasizmusok mindegyikének kialakulásában döntő szerepet játszott a hadsereg, továbbá az első világháború leszerelt frontharcosainak iránytalan elégedetlensége, revansvágya és persze: katonai tudása. Ez egyedülálló történelmi szituáció, amelynek az összetevői ma föllelhetetlenek.)

   Rövid távon persze mindenképpen arra kell törekedni, hogy az 1989-ben kivívott eredmények (parlamentarizmus, jogállam, alkotmánybíráskodás, jogegyenlőség, politikai váltógazdálkodás, sajtószabadság stb.) megmaradjanak: ez vitathatatlan. Ám ez akkor is csupán defenzív állagőrzés, és az állag egyre zsugorodik.

   Ha az emancipatorikus politika nekünk nem tetsző verzióit kizárjuk a demokratikus küzdelemből, akkor még a defenzíva se lehet sikeres. A problémákat nem Putyin, Porosenko, Orbán, Lukasenka, Fico, Kaczyński, Berlusconi, Le Pen, Erdoğan, al-Sziszi stb. rosszindulata okozza, hanem a már nem polgári, kései kapitalizmus átalakulásai, politikai jellegének bizonytalansága vagy nyitottsága. Ezeknek az antidemokratikus erők homályosan a tudatában vannak – ezért kísérleteznek tekintélyelvű megoldásaikkal – , de a minden tekintetben legyőzött kelet-európai liberálisok még annyira se. Kezdetnek most elég lesz annyi, hogy belássák: ez a kapitalizmus nem az a kapitalizmus. Pedig az se volt valami hajde.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr206610175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

integrans 2014.08.17. 13:10:42

A több ezer év alatti testvér-tömeggyilkosságok láncolatai bizonyítják a kollektív eltévelyedettséget. - Ahogyan az is maga a nyilvánvaló kollektív őrület, amikor az erősek, a hatalmasok a gyengévé tetteket, a kifosztottakat, az elesetteket, csupán úgy megtanult illúziók kényszerei alapján, - és így nem tudva mit cselekszenek, hát megtébolyodott módokon kinyíratják, - és a életkinyíróknak a parancsait elfogadják, sőt még fizetést is vesznek fel érte a mundérmaskarákban ugyancsak eltévelyedett félrevezetettek, - önmagukat megszokottan megtévesztők. - Hát nem elképesztő, hogy a világ, mindössze az úgy betanult szokások, hiedelmek, önkéntelen téveszmék szerint szembeáll egymással. És láthatólag egyre több helyen a bolygón, az erőszakosan eltévelyedettek erőszakokat követtetnek el az állami alkalmazottakkal. - Pedig legalább a rendvédelmi erőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy emberiségellenes parancsoknak tilos engedelmeskedniük!

integrans 2014.08.17. 13:11:48

Ha a szankciós politikával
lábon lőjük magunkat,
akkor a megszorító pénzbehajtásokkal
a társadalmakat lövik le ugye?

ó kedves fanatikus farizeusként eltévelyedettek
szóból nem értő agyarok
s egyéb erőszakosan fóbiás föl nem nőtt
fölnőttek

a pofozkodás
a népirtás
nem új világrend
hanem a kannibalizmus
retardált kimódoltsága
csupáncsak

apro_marosan_petergabor 2014.08.17. 23:42:50

TGM nem tud elszabadulni a marxizmustól.
Mindent abból vezet le. A demokráciát, a liberalizmust és a kapitalizmust is.
Kb. úgy jár el, mint az a szobatudós, aki a Föld-Hold távoság változásait a saját araszával próbálja lekövetni. Hát TGM-et is ennyire kell komolyan venni.
Néhány marxista bezárkozik egy közepes méretű szobába és közös önkielégítést végeznek. Az eredményről tájékoztatják a világ túlsó végén lakó gazdagabb barátaikat, akik "eredményeiket" saját pénztárcáik gyarapítására használják, hol a reülőgépanyahajó diplomácia megindoklásán, hol a tőke szabad áramlása megideológizálásán keresztül.

Tamás Nagypál 2014.08.18. 02:32:25

TGM nem a marxizmustól, hanem a liberalizmustól nem tud "elszabadulni":

"Ez az a mainstream nyugati kombináció, amelynek – magyar nemzeti árnyalatokkal – Révész Sándor nálunk a legtehetségesebb, meggyőződéses, önzetlen (szellemileg és politikailag önálló) propagandistája." Elnézést, de mi a fenének kell ajnározni valakit, akiről pár sorral fentebb kijelentettük, hogy a nyíltan neoimperialista és felülről lefelé osztályharcot vívó kortárs fősodort képviseli?? Mennyire minősíti TGM-et, hogy egy ilyen embert "a legjobb magyar publicistának" nevez? Ez kb. olyan, mintha Obamát valaki nagyszerű liberális politikusnak kiáltaná ki közvetlen azután, hogy a nemzetközi jogot sértő, civil lakosságot lemészárló dróntámadásairól tudósított.

" A burzsoázia szociológiai, politikai, kulturális meggyérülésével és meggyöngülésével hatalmi vákuum alakult ki, amelyet (mint nálunk is) sok mindenki szeretne betölteni, különösen a bürokratikus állami elitek némelyike. Ezek egy része visszafelé menetelne a vérségi-személyes függőségek irányában (rasszizmus, heteroszexizmus stb.) a liberalizmus elé, ennyiben – bár gyökértelenül – reakciós, más részük a személytelen globális kapitalizmushoz adekvát politikai berendezkedés felé tapogatózik tétován és eredménytelenül (pl. európai föderalizmus és í. t.). Valóban csak a liberális múlt és a még elavultabb preliberális régmúlt (illetve ezek tragikus paródiái) között lehet választani?"

TGM implicit állítása (amit Marx legrosszabb teleologikus történetfilozófiai pillanataiból olvas ki), hogy a polgári demokrácia azért legalább nyílt személyi függőségekre nem épült, ellenben az őt megelőző feudalizmussal például. Mert ugye Marx szerint a kapitalizmusban személytelen függés van a tőkétől. Ez ugyan igaz, de azt TGM sem gondolhatja komolyan, hogy a rendszer által szükségszerűen újratermelt proletariátus valami színtelen-szagtalan kizsákmányolható absztrakcióként működik. Ezt állítani vulgármarxizmus, a kapitalizmust támogató modern állam biopolitikai dimenziójának figyelmen kívül hagyása. A rasszizmus és a személyi függési viszonyok kortárs jelenléte nem egy premodern állapothoz való visszatérésre utal, hanem a polgári államot egész pályafutása során szükségszerűen kísérő tünetegyüttes felszínre kerülése. A különbség abban van, hogy a francia forradalom utáni két évszázad liberálisai ezeket a tüneteket (tévesen) feudális maradványoknak tartották, ma viszont a modern progresszió narratívájának eltűnésével hirtelen a nyakunkba szakadtak mint látszólag autonóm jelenségek. Pedig valójában az EU absztrakt bürokráciája és a látszólag ez ellen ágáló újrasszista és újhierarchikus törekvések egy totalitást alkotnak és egyikük sem akar prekapitalista vagy posztliberális. lenni. Polgári radikálisként TGM-nek inkább azzal kéne számot vetnie, hogy egy sosem létező "meggyőződésesen liberális" polgárság fából vaskarika mítoszának ápolgatásával többet árt mint használ a baloldal (a proletariátus) ügyének. Az ugyanis tipikus burzsoá félreolvasata Marxnak, hogy a kommunista annyiban különbözik a liberálistól, hogy TÖBB szabadságot, egyenlőséget stb. követel. Ez a nézet ellen írja Marx, hogy

"a csereérték vagy közelebbről a pénzrendszer VALÓJÁBAN az egyenlőség és szabadság rendszere, és hogy ami a rendszer közelebbi fejlődésében zavaróan lép fel velük szemben, azok a rendszerben immanens zavarok, az éppen az egyenlőség és szabadság MEGVALÓSULÁSA, amiről kiderül, hogy egyenlőtlenség és szabadságnélküliség.” MEM 46/I 153-154.o.

Tehát azt maximum egy polgári radikális hiszi, hogy ha "meggyőződésből" elég messzire visszük a liberális szabadság és egyenlőségeszmét, akkor az majd egyszer csak átfordul kommunista rendszerkritikába. Marxista nézőpontból ez merő illúzió, és éppen ezért bizonyos (ELVI) szinten igenis KEVESEBB szabadságot és egyenlőséget jelent a kommunizmus, mint a liberalizmus! A lényeget érintő paradoxon itt éppen az, hogy ez az elvi alapon kevesebb szabadság (pl. a gyűlöletbeszéd korlátozása) és egyenlőség (pl. piaci csere illuzórikus egyenlőségének feladása) a valóságban lényegesen több szabadságot és egyenlőséget képes teremnteni. Legalábbis ez egy klasszikus marxista pozíció, amihez azért létező szocializmusoknak több köze volt, mint TGM láttatni igyekszik. Az értékkritikát és a munka megszüntetésének programját továbbvinni ugyanakkor persze fontos és helyes irány, de hogy erről miért a (nem kihalt hanem neoliberalizálódott) polgári értelmiséget kell győzködni azt fel nem tudom fogni.

Measurer 2014.08.18. 08:54:11

Primitív modellek nem igazán alkalmasak a társadalmi viszonyok vizsgálatára, ezekkel legfeljebb ilyen vagy olyan "politikai eltévelyedések" magyarázhatók.

Olykor érdemes vizsgálni a létező szocializmusokat.
blog.peerform.com/top-ten-most-socialist-countries-in-the-world/

sas70 2014.08.18. 09:55:24

A kapitalista autokráciáról nekem mindig a Károly Róberti feudális berendezkedés jut eszembe, kicsit modernizált formában. A piacot ill. annak jelentősebb részét a központi hatalom felosztja a hűséges kiskirályok között, cserébe azért, hogy a központi hatalmat egységesnek, erősnek láttassa és a kiskirályok rendet tartsanak a saját birodalmukban. A király hatalma és szava megkérdőjelezhetetlen, de cserébe az alsóbb szintek minden törvényt, szabályt, támogatást megkapnak, hogy rendet és fegyelmet tarthassanak és kialakíthassák saját hűbéri viszonyaikat. Erre mind gazdasági erejük, mind az állam szervezet a rendelkezésükre áll. Helyi gazdasági és politikai helytartókkal, akik irányítják az alattvalókat. Persze most nem jobbágynak nevezik őket, hanem polgárnak megfelelő ideológiai támogatással (részben agymosással) és azzal az ígérettel, hogy ez a jövőbeni boldogulásuk és esetleges felemelkedésük egyetlen lehetséges módja. Ennek semmi köze nincs eszmékhez, szabadsághoz, kultúrához. Ez csak és kizárólag hatalomgyakorlási módszer, hogy a király hatalma mindenek felett álljon.
A legnagyobb baj az, hogy ez a középkori módszer működik és bőven talál támogatókat még az alsóbb rétegekből is, hiszen a majdani paradicsomot ígéri. Az egyetlen ami zavaró tényező, hogy léteznek más modellek is, de az "ott sincs kolbászból a kerítés", általában elegendő magyarázat mindenre.

Saddlenode 2014.08.18. 13:21:39

a rendszer hatalmas, így nem lehet *néhány* embert megnevezni, akik a tulajdonosi réteget alkotják, ugyanakkor a tulajdon-koncentráció óriási mértékű, és ennek mértéke nagyon jól elemezhető is, pl.:

plosone.org/article/info%3Adoi%2F10.1371%2Fjournal.pone.0025995

forbes.com/sites/bruceupbin/2011/10/22/the-147-companies-that-control-everything/

Tehát relatíve (a rendszer méretéhez képest) a hatalom/vagyonkoncentráció nem kisebb mint korábban, szóval a hatalom nem "anonimabb".
Pl. az amerikai uralkodó osztály magja néhány tízezer ember/család akiknek a kezében az össz-tőketulajdon akár 40%-a összpontosul. ez egy abszolút klasszikus uralkodó osztály. lehet mondani, hogy az ő akaratuk is alá van vetve a "rendszerdinamikának", de ez minden társadalomban igaz. plusz ez az alávetettség azért "kissé" mást jelent, mint az átlag amerikai bérmunkás alávetettsége.

Az persze igaz, hogy a kontroll nem totális, a legfelsőbb milliárdos rétegnek tekintetbe kell vennie a politikai korlátokat, az alatta lévő nagyobb "csak dollármilliomos" rétegeket (ez már több millió ember), de ez is mindig így van, a hatalom mindig valamennyire elosztott.
Összességében mégis kimondhatjuk, hogy az amerikai állam az amerikai uralkodó osztály igényeit követi rendkívül szorosan, néha kisebb engedményeket téve a lakosság többi rétegének (de egyre kevésbé). (csak azért fókuszálok az USA-ra mert az a legnagyobb és legklasszikusabb tőkés társadalom)

Szóval ez az "anonim hatalom"-dolog nem olyan meggyőző.

Saddlenode 2014.08.18. 17:10:29

"ám nem szűnt meg benne az árutermelés, a bérmunka, a pénz, az állam, az osztálytársadalom, a kényszer (pl. a munkakényszer), a nemzeti határok, a hadsereg, a hierarchikus politikai hatalom"

1) lehet hogy nem szűnt meg, de egészen máshogy nézett ki ezek midegyike mint a kapitalizmusban. volt pl. árutermelés abban az értelemben hogy termeltek árukat (dolgokat amiket aztán pénzért lehetett megvásárolni), de ezeknek az áruknak a termelése nem a tőkék "rentabilizálását" szolgálta, nem ez volt a feltétele. tehát az az "áru", nem ez az áru volt. osztálytársadalomról beszélni a SZU-ban vagy a kádári Magyaro-on megint csak lehet, de ez egész mást jelentett, mint egy kapitalisa társadalomban. pl. tőkésosztály nem volt, a tervezőelit státusza egész más volt, mint a tőkéseké a kapitalizmusban.

2) nem világos, hogy a fent említett jelenségek megszüntethetők-e teljesen, és ha igen hogyan, illetve mi lépne a helyükre. ezt nem tudjuk. (Vagy igen?)

Összességében tisztességesebbnek tartanám azt mondani ahelyett, hogy a SZU-t "rossz marxisták" csinálták, azt, hogy a SZU-t igenis a marxi elképzelések alapján hozták létre a forradalom vezetői, de a rendkívül kedvezőtlen helyi viszonyok és hagyományok, valamint a még kedvezőtlenebb ellenséges nemzetközi környezet miatt egy nem túl kellemes társadalom lett belőle. Mondjuk úgy: szocializmus, de nem olyan, mint amit mi szeretnénk. Ettől még nem kell feladni a szocializmus elképzelését, de tanulmányozni kell, hogy miért és hogyan siklott félre a dolog, mert sokat elárul a veszélyekről, amelyek egy szocialista forradalmat követően fellépnek.

gus 2014.08.19. 23:14:33

Péter Berger A kapitalista forradalom c. művében hosszú latolgatást követően arra a következtetésre jut, hogy jóllehet nem minden kapitalista társadalom demokratikus, de demokrácia csak kapitalizmusban lehetséges. Vagyis, röviden, a kapitalizmus a demokrácia szükséges, de nem elégséges feltétele. A cikk szerzője ezt a kérdést hogyan látja?

TamasGM 2014.08.20. 18:14:53

@gus: Tévedésnek tartom. Demokrácia - azaz a nép valódi hatalma, nem a vagyonosok, erősek, műveltek stb. leküzdhetetlen befolyása - elérhetetlen eszmény olyan társadalomban, amelyben (s itt @Tamás Nagypál joggal idézi Marxot, hogy ti. miben is nyilvánul meg a szabadság/egyenlőség/testvériség a kapitalizmusban) az egyenlőtlenség leküzdhetetlen következménye az egyenlőségnek.

TamasGM 2014.08.20. 18:18:54

@Tamás Nagypál: A rasszizmus modern, a kapitalizmusra jellemző jelenség (ezt pl. saját műveimből is tudhatom), ámde ennek a kasztos válfaja - amelyből számtalan közvetítésen keresztül ered - még nem. A korai hűbéri (és más régi) társadalmakban a rendeknek v. kasztoknak VAN etnikai komponense a hódítás és a katonai munkakényszer stb. miatt. MINDERNRŐL nem írhatok 1 rövid cikkben, amelyet számos olvasó így is hosszall.
Hozzászólásod nagyon jó egyébként. Védelmemre csak azt mondhatom jákfai vitéz Gömbös Gyulával: "Én több dimenzióban dolgozom." BOcs. TGM

gus 2014.08.23. 00:23:40

Köszönöm Tgm-nek a választ. Még egy kérdés. Mit gondol, a 60-as évek nyugat-német jóléti rendszere vagy Franciaországban a trente glorieuses nem lehet egy olyan pont, amelyhez mint pozitív időszakhoz érdemes viszonyítanunk, amelynek vívmányaiert érdemes kiállnunk (még ha e vívmányok jó része jóval korábbi gyökerű is)? Axel Honnet és Pierre Bourdieu egyértelműen ezt az időszakot tekintették a legélhetőbb időszaknak a kapitalizmusban. És bár ők nem kommunisták, de magyar viszonylatban nagyon-nagyon balosak, sőt mêg nyugati mércével mérve is eléggé.ha én szívesen élnék ezekben a társadalmakban, akkor én az antikapitalizmus ügyének elárulója vagyok? Pedig a blairi "rózsaszín" harmadik út, workfare stb. számomra nagyon nem szimpatikus. Lehet valaki baloldali radikális, aki a nyugati 60-as éveket tekinti követendő mintának?

gus 2014.08.23. 00:24:30

Bocsánat: Honneth

apro_marosan_petergabor 2014.08.24. 21:28:46

a problémát nem "...Putyin, Porosenko, Orbán, Lukasenka, Fico, Kaczyński, Berlusconi, Le Pen, Erdoğan, al-Sziszi stb. rosszindulata okozza" ..."Ezeknek az antidemokratikus erők homályosan a tudatában vannak"
TGM, megint csúsztatsz és általánosítassz, úgy mint a liberók igen sokszor teszik.
Orbánt beépíteni Le Pen mellé, Lukasenka-t Kaczynnskihoz, nos ez nem más, mind tudatos hazudozás, megtévesztés, agymosási kísérlet. Nem meglepő, sőt érthető, a módszert megszokhattátok a jó Aczél György idejéből, mikor méga Népszabadság határozhatta meg, hogy mit kell gondoljon az emberek többsége (az, hogy tényleg mit gondolt, már egy másik történet, hamaer kiderült az első "szabad" választásnál).
Azóta sokat árnyalódott a helyzet, azt is mondhatnánk, fokozódott. Elszabadult
az "internet", s ez a gondolatok szabad áramlását jelenti. Azaz nem lehet büntetlenül bármit hazudozni, kritikátlanul kijelenteni, a "polgárok" tudata, politikai és gondolkodási képessége, ha rendkívül lassan is, de fejlődik... A "szadesz" kapacitásaiba nem fér bele, hogy minden routernél ott legyen, ahol egy ellenőrizetlen gondolat megjelenik. Kritikusabbá váltak az emberek, még nálunk is, vagy talán leginkább nálunk? Lassan elérjük azt a szintet, mint 1945-után, ahol a marxismust még a határozott orosz nyomás ellenére is csak a választók 17%-ának lehetett eladni. A termék azóta tovább avult, szavatossága már rég lejárt, ilyenkor az áruházlancok már végkiárúsítással sem kísérleteznek, egyszerüen hívnak egy szemetes konténert, s a kocsi megy a veszélyes anyagok megsemmísítésére szolgáló telepre...
süti beállítások módosítása