Mintegy 300 ember gyűlt össze. Az ok felháborító, a cél nemes. Mint az köztudott a Hankook munkásainak szakszervezeti titkárát rendkívüli felmondással kirúgta, mert az a munkaidőn kívül, saját pénzén tanulni merészelt. A szolidaritás vezette az összegyűlteket, a szolidaritás eszmeisége, amely egyre csekélyebb mértékben van jelen társadalmunkban. Sajnos jól beazonosítható okai vannak annak, hogy az egykori erős szakszervezeti mozgalmak romjain csupán 300 ember jött el az eseményre. 

Ferencz Norbert írása. 

Forrás: Dolgozók Lapja

A tüntetés résztvevőinek egy jelentős része is „fizetett forradalmárként” vagy még találóbban, „(meg)fizetett szolidaritóként” volt jelen, de azért jelen volt. Aligha láthatott volna a közérdeklődés egy ilyen kis helyen ennyi választott és még inkább kiválasztott, felnevelt és kinevelt tisztségviselőt, kádert, szakszervezeti szakértőt, alkalmazottat, titkárt, bizalmit, elnököt, alelnököt és sorolhatnánk. Ez a csekély létszám (bár történelmi léptékben jól hangzik a 300 résztvevő) továbbbra is jelzi az egykor tömegszervezetként elhíresült szakszervezetek aktuális vezérkarának, hogy a dolgozók bevonása nélküli szolidaritási tüntetések ideje lejárt.Ha összejövünk háromszázan hatvan különféle szakszervezetből és négyféle konföderációból, azt be lehet állítani úgy, hogy az a szakszervezeti mozgalom széleskörű összefogása, de úgy is lehet értékelni, hogy a magyarországi szakszervezeti mozgalom rendszerváltás utáni „mozgalmi jellegének csúfos bukása”.

A Hankook gumigyárban történt egy égbekiáltó aljasság, miszerint a szakszervezeti titkárt azért rúgták ki rendkívüli felmondással, mert az munkaidőn kívül, saját pénzen tanult, és eme tény majdnem kizárólag a szakszervezeti kollégák tiltakozó jelenlétét váltotta ki. Másét nem vagy csak alig. Ez az eset is alátámasztja, hogy a szolidaritás hajója - legalábbis ebben a formában és ezen kapitányok irányítása alatt - elsüllyedt.

„Ebből a gyárból egyetlen év alatt két választott tisztségviselő került az utcára rendkívüli felmondással, négy pedig maga mondott fel” – mondja az ágazat szakszervezeti vezetője.

Milyen gyár az és milyen munkások azok, akik hagyják a választott vezetőiket kirúgatni?

Vagy pusztán arról van szó, a gyár többségét nem sikerült a szakszervezetnek meggyőznie?

Még az ágazati szakszervezet sem tudja megvédeni saját tisztségviselőit?

Akkor mit gondoljon a magyar dolgozó, őt ki védi meg?

A „miért”-ekre pedig ott a válasz: a jelenleg hatályos munka törvénykönyve.

Külön unikum, hogy éppen azok voltak nem restek kifejezni szolidaritásukat, akik miatt mindez így alakult: Pataky Péter, jelenlétével erősítette (vagy gyengítette – döntse el az olvasó) a szolidaritást. A LIGA szakszervezetek tagjai sokszor igen becsületes és elhivatott dolgozók és érdekvédők, azonban nem hunyhatnak szemet a felett a tény felett, hogy az általuk választott konföderációs vezető, Gaskó István az Orbán-kormánnyal kollaboráló bizonyos szempontból úgynevezett sárga szakszervezet. Palkovics Imre – bár nem tudott jelen lenni, de szolidaritási nyilatkozatot küldött maga helyett, amellyel amúgy is tele a padlás – zárja a triót, azt a triót, akik aláírták, ezzel legitimálva a jelenleg hatályos munka törvénykönyvet és most szolidarítanak egy olyan szakszervezeti tisztségviselő mellett, aki közvetlenül nekik is köszönheti, hogy így alakult a sorsa.

Tették ezt anno azért is, hogy működhessenek még valameddig, hiszen a VKF pénzt (VKF - Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma) az kapta meg, aki aláírta ezt a munka törvénykönyve tervezetet. Ezt pedig a Gaskó-Palkovics-Pataky trió aláírta, és azóta is rendre megkapják ezen konföderációk az állami támogatást (idén még nem). Nem véletlen az egyesülés sem, hiszen az Autonómok anno kimaradtak ebből az aláírásból, és ezzel vállalták a lassú elsorvadást, amelyet időre eltolhat az egyesülés. Ennél problémásabb azonban, hogy miért szorulnak a központi szakszervezetek (értsd konföderációk) állami pénzekre. Ennek az az oka, hogy az ágazati tagszervezetek csak minimális tagdíjbefizetésre hajlandóak, és saját önálló kis ágazati alkujaikat, mondhatjuk részérdekeiket védik. A többi ágazat „nyűge-baja” a fizetett szolidarítókat már cseppet sem izgatja. Vagyis a nagyobb ágazati tagszervezeteknek nem érdeke, míg a kicsik önmagukban nem tudnak megteremteni egy erős központi szakszervezetet, mely hatékonyan vehetné fel a kesztyűt a munkáltatókkal és a kormánnyal szemben a társadalmi párbeszéd fórumain – esetlegesen központi, az ágazati alkukkal szemben egy szolidárisabb bérpolitikát tudna folytatni. Így marad a megbélyegző állami pénz és a cserébe vállalt lojalitás és ágazati megosztottság.  

Továbbá az, hogy hogy magam és rajtam kívül sokan mások miért is tagjai még ennek az elsorvasztott és szétzilált érdekvédelmi mozgalomnak? Mert továbbra is hiszem és vallom, hogy lehet kiút és lehet változás, azonban ez csak akkor lehetséges, ha felvesszük a harcot azokkal az emberekkel szemben, akik évtizedek óta szakszervezeti tagdíj formájában szedték a szolidaritás vámját, és közben ők maguk elfeledkeztek, vagy még inkább, elárulták a szolidaritás eszméjét.