Próbált volna meg a miskolci „baloldali” (?!) polgármesterjelölt hasonlókat mondani a zsidókra vagy a melegekre – azaz olyan emberekre, akiket automatikusan a középosztályhoz sorolnak – , akkor a DK és az MSZP is elborzadva tiltakozott volna. (…) A kelet-európai antifasizmus és antirasszizmus próbaköve nem a zsidógyűlölet (ezt a többség egyelőre elutasítja), hanem a cigánykérdés, másodsorban pedig a heteroszexizmus.

Tamás Gáspár Miklós írása.

   Az, hogy a DK és az MSZP a cigányellenesség jelképévé vált Pásztor Albert volt rendőrkapitányt jelölte miskolci polgármesternek, szerintem politikai korszakhatár.

   (Erről Horváth Aladár, Mihancsik Zsófia, Hont András, Révész Sándor, Gomperz Tamás, Bernáth Gábor elmondta azt, amit a demokratikus értelmiségnek – a Magyar Nemzet és a Népszava publicistái szerint „a pesti megmondóembereknek”; ennek az ostoba és gyanús klisének a használata még idézőjelben is kínos – kötelessége volt elmondani. Nem csoda persze, hogy a mai Magyarországon az „értelmiség” szó épp olyan megvető és gyűlölködő szitok, mint Franciaországban volt a Dreyfus-pör idején. Nem csoda, mert a helyzet hasonló.)

   (Arról pedig, hogy nem szabad alapelveinknek megfelelően, doktrinér módon beleszólni „helyi” ügyekbe, lásd: Immanuel Kant: „Über den Gemeinspruch: Das mag in der Theorie richtig sein, taugt aber nicht für die Praxis”, 1793, in: Kant, Werke, 9, hg. Wilhelm Weischedel, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Sonderausgabe 1983, pp. 127-172. Méltóztassanak elolvasni. Több szó nem szükséges.)

   Szóval: korszakhatár.

   Két tekintetben is.

   Egyrészt világossá vált, hogy a hivatalos-hivatásos ellenzéki politikusoknak és profi pártapparátusoknak az a része, amely úgy-ahogy túlélte a 2010-i összeomlást, annyira meggyöngült lelkileg, erkölcsileg és világnézetileg, hogy a rendszerváltás korszakának első húsz esztendejében elsajátított „emberi jogi”, jogegyenlőségi, alkotmányossági szemléletből (s a vele járó antifasizmusból, antirasszizmusból, antietnicizmusból, antiszexizmusból) nem maradt nekik más, mint pár szóvirág. Fölöttébb jellemző, hogy a mai Magyarországon a „politikai korrektség” nem jelent egyebet – és nemcsak a Három Sajtópárka (Seszták Ágnes, Körmendy Zsuzsanna, Torkos Matild) számára – , mint egalitárius irányú képmutatást, holott ez eredetileg az angol nyelvű országokban egyszerűen fölhívás volt arra, hogy figyeljünk az etnikai, nemi és osztályelnyomás évszázadaiban szervült beidegződéseinkre, pl. fogadjuk el a diszkriminált embercsoportok önjellemzését, és ne mi – mi kiváltságosok – szabjunk rájuk terminusokat (amelyekben ott van a fölény, mint Derkovitsnál a megkínzott lázadó homlokába égetett „büdös paraszt”), hanem használjuk azokat a szavakat, amelyeket ők. Nem véletlen, hogy a darutollas neonáci transzvesztita (transzvesztitán itt csak átöltözőművészt értünk) azt üvöltötte a Budapest Pride alkalmából: „Nem meleg! Buzi!” Ugyanez a Magyar Nemzet közírászati rovatának majdnem egységes álláspontja. A „politikai korrektség”: az elnyomó és diszkriminatív osztálytársadalomban élni kénytelen egalitárius demokraták önbírálata és önkontrollja. Természetesen ez is lehet őszintétlen és nevetséges, mint minden más. (Gyökeresen más megközelítés: pl. Simon Waxman új bejegyzése a Boston Review blogján, lásd ott.)

   Ha ez az önbírálat hatékony és komoly, akkor azonnal szemünkbe tűnik, hogy a DK és az MSZP kettős mércét alkalmaz.

   Próbált volna meg a miskolci „baloldali” (?!) polgármesterjelölt hasonlókat mondani a zsidókra vagy a melegekre – azaz olyan emberekre, akiket automatikusan a középosztályhoz sorolnak – , akkor a DK és az MSZP is elborzadva tiltakozott volna, ahogyan elődei (részben persze ugyanazok a személyek) elborzadtak 2009-ben, az összeomlás előtt, amikor az erő még értelmessé tette (kis ideig) a szemükben azt, hogy állítólagos elveikhez ragaszkodjanak. (Ne feledjük, hogy a szóban forgó rendőrkapitányt először leváltották, miután kijelentette, hogy a kisebbségiekkel – értsd: a romákkal – nem lehet együtt élni, majd a rendőrkapitány melletti, összpárti miskolci rasszista tüntetés után visszahelyezték az állásába, bár az akkori miniszterelnök, ma a DK elnöke, hánytatónak tartotta – és nevezte – az egészet.)

   A kelet-európai antifasizmus és antirasszizmus próbaköve nem a zsidógyűlölet (ezt a többség egyelőre elutasítja), hanem a cigánykérdés, másodsorban pedig a heteroszexizmus. (A kelet-európaiakkal szembeni nyugat-európai xenofóbia egyik fő eleme is a romaellenesség.)

   A neonáci terroristák által végrehajtott magyarországi cigánygyilkosságokat a közvélemény (nagy részének, bár nem egészének) rideg közönye kísérte és kíséri. A lángoló  házból menekülő fiatal apát és kisgyerekét hidegvérrel lepuffantották – s az a közvélemény, amely érzelmes érdeklődéssel követi a balesetet szenvedett német autóversenyző, bizonyos Schumacher fölépülésének minden apró mozzanatát, meg se rezzent. Ebben a környezetben – vö. http://alternativa.kinja.com/alkaromon-hitlerrel-1600785513 -- kellett volna az ún. demokratikus pártoknak ragaszkodniuk az egyenlő méltóság és a jogegyenlőség elveihez és kultúrájához. De elég volt az esély, hogy a cigányellenességet megtestesítő miskolci polgármesterjelölt épp evvel az „imázzsal” arasson színeikben sikert, ahhoz, hogy ezért a nagyon kis tál lencséért eladjanak mindent, amiért élni érdemes. Ezek a pártok – nem először – elbuktak, és valódi baloldaliaknak nincs és nem lehet több dolguk velük. (Egyetlen ember – Hell István – lépett ki emiatt a DK-ból.)

   Ami biztató, az az, hogy a PM és az LMP fiatal politikusnemzedéke szembeszállt evvel. Ami aggasztó, hogy a meleg- és zsidókérdésben oly hangos baloldali és liberális értelmiség és sajtó (tiszteletre méltó kivételekkel) ebben a hajmeresztő miskolci ügyben ennyire szerény és hallgatag. Néhányan – nem sokan – nyíltan a „cigánybűnözés” fedőnevű jobboldali tan alapjára helyezkednek: ezt nevezik „realitásnak”. Mintha valamely csoport némely tagjainak esetleg kifogásolható – bár a nyomor körülményei között nem éppen érthetetlen – viselkedése érvényes oka lehetne az egész csoportot érintő hátrányos megkülönböztetésnek (amelyet kitűnően illusztrál a magyar rendőrség megkülönböztető „bírságolási gyakorlata”; vö. „driving while black” Amerikában; a romákat állandó rendőrségi zaklatással kényszerítik a gettókban maradásra és menekülésre a városokból). Ezt a „gondolatmenetet” (társadalmi, etnikai, kulturális, nemi csoportok egységesen negatív erkölcsi és intellektuális karaktere mint fölülbírálhatatlan hipotézis) nevezik fajüldözésnek (rasszizmusnak).

   Arról, hogy mindennek mi köze a tőkés társadalmi rend munkakultuszához, majd alább fogok beszámolni.

   Azonban a korszakhatár más szemszögből nézve is félreismerhetetlen.

   Az egypártrendszer után a többpártrendszer is válságba jutott – ezt is Orbán hatalmi csoportja ismerte föl először, s ezért tudta ilyen könnyen bevezetni az állampárti-pártállami rendszer szoft változatát anélkül, hogy ennek a csoportnak pártja lenne: a Fidesz-KDNP-nek is alig van tagsága, a mozgalmi jellege megszűnt. (Hagyományos mozgalmi párt már csak egy van Magyarországon: a Jobbik.) Az Orbán-féle féldiktatúrával szembenálló „véleményközösségek” nem tudnak elképzelni egyebet, mint a hagyományos, pártjellegű választási mozgósítást arra, hogy legalább az alkotmányos jogállam valamely szerény minimumát visszaállíthassák. Ez azonban a pártforma – világszerte – gyors hanyatlása miatt egyszerűen nem lehetséges (még ha kívánatos lenne is, amiben kételkedem). A hanyatlásnak szociológiai okai vannak – a nagyipar de facto megszűnése, az osztálykultúrák (pl. a hagyományos, a gyárhoz közeli munkásnegyedek) fölbomlása, a megnövekedett mobilitás, a világnézeti tartalmak oktatáson és médiákon általi közvetítése (nem face-to-face módon), a szervezett szocialista mozgalmak által életben és kordában tartott érdekképviseletek hanyatlása, a személygépkocsi-használat miatt széttagolt éleforma, a plebejus tömegkultúra kommersz kultúrává válása, a társadalmi kohézió szétporladása az interneten, mobilon és í. t. – , és ennek egyik következménye a refeudalizáció (a kasztos-rendi viszonyok megdöbbentő újjáéledése), ami jól magyarázza egész Európában az idegengyűlölet hatalmas méretű föllángolását (vö. a legutóbbi európai választásokkal), amely ellentmond a példátlan méretű horizontális mobilitásnak, migrációnak (kivándorlás, menekültek), a határok légiesítésének, föderalizmusnak, az angol nyelv mint univerzális lingua franca elterjedésének (és ennek folytán a megváltozásának: hiszen több idegen beszél angolul, mint angol anyanyelvű személy) és a nemzetközi fogyasztási, tabloid-(bulvár-)kultúrának és a pop-rock mindenható és mindenütt jelenvaló permanenciájának; de csak látszólag.

   A hatékony pártmozgalomhoz szükséges fegyelem, világnézeti koherencia, szövegek és „guruk” szoros követése, kemény és merev identitások átlelkesítése világi megváltástanokkal (ez volt az általános eset a politikában a nagy francia forradalom és 1989 között) lehetetlenné vált, a konformizmust a fogyasztás és a kommersz-populáris tömegkultúra folytonos apró hangsúlymódosulásai és visszazökkenései irányítják; ebből semmi nem emelkedik ki; a közelben – Ukrajnában és a Közel-Keleten – folyó, ránk nézve is nagyon veszedelmes háborúknak (pedig közmegegyezés szerint a háború ún. nagy és fontos dolog) semmi visszhangjuk, a személyes szférán túl alig észlelhető együttérzés, aggodalom, fölháborodás, lelkes szeretet. A fogyasztói és bulvárkultúrás kozmopolitizmus ellenére „a külföld” alig létezik. A kivándorló közösségek a facebookon anyanyelvüknél maradnak, a célországról idegenkedve és értetlenül számolnak be. A fogyasztói kozmopolitizmus egyben a legmélyebb provincializmus. (Tapasztalom pl., hogy erdélyi magyar ismerőseim többségének fogalma sincs a román közéletről, mert a magyar nyelvű kábeltévé, internet stb. arra a Pestre zárja be őket, amelyet tapasztalatból nem ismernek, s amelyre nincs semminő politikai befolyásuk. Persze ehhez hozzájárul a magyarországi politika látványosan és kivételesen botrányos, ezért bizonyos mértékig szórakoztató jellege is. Meg az is, hogy az erdélyi magyarságon belül természetesen etnikai egypártrendszer áll fönn. Ez pedig unalmas.)

   Ilyen körülmények között a hagyományos demokratikus – polgári és/vagy szocialista módon demokratikus – politika kilátásai megsemmisülnek. Még a xenofóbia is apolitikus. Jó példa erre az a – demokratikus szemmel nézve elviselhetetlen és őrjítő – tény, hogy alig vált ki fölháborodást: idegen állam (az Egyesült Államok) a nemzetállami kormányok (így a legtöbb európai, köztük a magyar) hozzájárulásával zavartalanul és törvénytelenül kémkedik mindenütt, valamennyiünket lehallgat, elektronikus postánkat és minden más írásos kommunikációnkat figyelteti, és aggálytalanul telepít ügynököket kormányhivatalainkba. A nyugat-európai sajtó rutinosan és meggyőződés nélkül háborog, a kelet-európai médiák alig hozzák szóba az esetet. (És hogy milyen kellemdús jövőt készít valamennyiünknek, és főleg az esetleg lázongó észak-amerikai populációknak az amerikai állam, arról lásd: http://www.theguardian.com/environment/earth-insight/2014/jun/12/pentagon-mass-civil-breakdown. Köszönet L. M. barátomnak.)

    A közvetlen szomszédságunkban zajló két rettenetes háború – az ukrajnai és a palesztinai (gázai) – , amelynek elvetemült, extrém kegyetlensége a legközömbösebb és a legműveletlenebb embert is iszonyattal kellene hogy eltöltse, a legcsekélyebb visszhangot se veri a magyar rónán. A pokoli francia imperialista állam „rendcsinálása” Maliban, Csádban, Szenegálban, Közép-Afrikában – sok ezer áldozat + a neokolonialista uralom helyreállítása – még kisbetűs hírt sem ért meg a magyarországi sajtóban. A „nyugatos” liberálisoknak nem okoz fejtörést mindaz, amit az Egyesült Államok művel – a vietnami háború óta egyfolytában – a „harmadik világban”, beleértve a gyilkos, fasiszta katonai junták fölállítását tevékeny észak-amerikai közreműködéssel mindenfelé Latin-Amerikában.

   A kelet-európai országok közvéleménye – a legjobb esetben – csak a helyi (főleg a regionális, azaz megyei, városi) hatalmi szervek visszaéléseit érzékeli. Minden társadalmi (in nuce egalitárius) elégedetlenség fogyasztói alapú (az árakra és adókra érzékeny), a termelői póluson semmi nem történik, néhány különlegesen zárt korporációt (pl. az orvosokét) kivéve bérkövetelésekről alig hallunk. Még a népjóléti rendszer elhanyagolt és elnyomott klientélája (a helytelen képzésű „klientúra” szótorzszülött szíves mellőzését kérjük) se mocorog. (Mindezek nem magyarországi sajátosságok.)

   A fogyasztói egalitarizmus az adóalanyok elégedetlenségét fejezi ki, a munkaviszonyban álló gépkocsi- és lakástulajdonosoknak mint magánszemélyeknek a summázott egyéni törekvéseit, amelyek nem állnak össze transzcendálható és univerzalizálható, fogalmilag szintetizálható mozgássá. A járadékvadászat versenyjellegű, szemben a régi munkás- (és másfajta plebejus) mozgalmakkal. Minden versenyző ellenzi a versenyt a saját csoportja vonatkozásában, és helyesli az összes többiek tekintetében. A bérmunkások nem követelik a szociális segélyezés kiterjesztését és összegének állandó emelését. A Magyarországon többségben lévő ingatlan-kistulajdonosok (lakástulajdonosok) nem követelik a szociális lakásépítést. (Akkor se, ha ez családjuknak, leszármazottaiknak, kicsit tágabb környezetüknek az érdekében állna.) A külföldtől széleskörű liberalizálást követelünk magunknak, itthon pedig ellenezzük a külföldi terjeszkedést. Drágán akarunk eladni és olcsón vásárolni, s ehhöz az állam segítségét kérjük, ugyanakkor ellenezzük az állam segítségnyújtását a nálunk szegényebbeknek – hogy a hozzánk menekült rászorulókról egyetlen szót se ejtsünk.

   Soviniszta kormányunknak semmi kifogása nincs (sőt) a transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) ellen, holott ez lehetővé tenné, hogy a transznacionális korporációkat képviselő informális nemzetközi döntőbíróságok hatályos nemzetállami jogszabályokat vétózhassanak meg, ami azt is megsemmisíthetné, ami az alkotmányosságból még netán véletlenül megmaradt. A sajtó teljesen közönyös evvel szemben – miközben a kormánymédiák a külföldi tejdömping miatt dühöngenek, ami a TTIP-hez képest igazán apróság, a „baloldali” sajtó pedig hangos röhögésben tör ki minden (amúgy sokszorosan indokolt) antiimperialista fölszólamlás hallatán – , egyszerűen azért, mert az egészet mint „távolit” appercipiálja. (Akárcsak a Wikileaks és Edward Snowden lélegzetállító leleplezéseit.)

   A balközép pártmaradványok az ún. kádári kisemberek – nemrégiben volt valamiféle, „tudományosságot” negélyező „szociológiai (!) fölmérés”, amely „a kádári kisember”-t mint komolyan veendő társadalomtudományi kategóriát használta hazánk osztályszerkezetének „föltárásában”, ami észbontó – , azaz a lakótelepeken és a kiskertes, családi házas régi kolóniákban élő idősebb dolgozók és nyugdíjasok teljességgel érthető és méltányolható félelmeit és státuszpánikját kihasználva kezdtek el törekedni valamiféle „baloldali” populizmus kialakítására, evvel pedig pusztán csak követik a kormányzó nemzeti jobboldal represszív demagógiáját.

   A hatalmon lévő radikális nemzeti konzervatívok remekül vegyítik a középosztály fogyasztói egalitarizmusának (amely csak a középosztályon és a magasabb jövedelmű munkásságon belüli fogyasztói követeléshalmaz) a technikáit – rezsicsökkentés, devizaadósok „megsegítése”, banki különadók, ágazati béremelések, amelyek megelőzik a követelések artikulálását – a szegények tiszta elnyomásával (ilyen az alkotmányellenes „közmunka”, amely semmi egyéb, mint a munkanélküli-segély megszüntetése és a munkanélküliek félkatonai-rendőri ellenőrzés alá helyezése; ilyen a hajléktalanság üldözése és büntetése; ilyen a „büntetőpolitika” kiélezése a legszegényebbek irányában: a szubproletariátus puszta léte amolyan büntetőjogi tényállás Magyarországon, és kisebb mértékben másutt is). A balközép párttorzók nem szállnak szembe a radikális reakció húzásaival: sőt, amint a miskolci ügy (P. A., a rasszista rendőr jelölése, miközben folyik a romák kitelepítése és mindennemű üldözése) bizonyítja, a társadalmi egyenlőtlenség alapvető szituációinak etnicizálása, rasszosítása a balközép csoportosulásoknak is nyújt kiaknázható témát. A magyarországi balközép a legjobb úton van afelé, hogy olyasmivé váljék, mint a Milošević-féle szerb szocialisták, az Iliescu-féle román szociáldemokraták, a Fico-féle „Smer-Szociáldemokrácia”, a kissé megbarnult orosz kommunista párt, a Szergej Sztanisev-féle Bolgár Szocialista Párt, amely boldog koalícióban kormányzott együtt az Ataka nevű neonáci párttal, és a többi. Ezek is „baloldalinak” számítanak.

   Természetesen a magyarországi baloldalnak is megvan a maga nacionalista hagyománya. Ennek alapítója Révai József, aki moszkvai emigrációjában, összhangban a Komintern antifasiszta népfronttaktikájával, de – a maga módján – a Tanácsköztársaság tanulságait is levonva, egyesíteni igyekezett a németellenes, Habsburg-ellenes függetlenségi hagyományt a paraszti radikalizmussal (a népi mozgalommal), s ez vált 1945 után a hivatalos kommunista művelődéspolitika alapjává, amelynek fő stílusjegyei voltak a folklorizmus és a népi realizmus: Illyés, Kodály, Veres Péter lett a szocializmus formaadója (még 56-ot is csak a népieknek bocsátották meg, az ismertebb írók és más értelmiségiek közül főleg csak a régi kommunisták és szocialisták mentek a börtönbe, a népiekre Révai szerint még szükség volt). A rendszer történeti ideológiáját Mód Aladár és Király István teremtette meg, ez pedig kifejezetten nacionalista, függetlenségi ideológia volt, fő eleme pedig Ady teljesen indokolatlan „népi” átírása, amelyet Király nagy invencióval és nem kevés tehetséggel hajtott végre. Mivel a szovjet segítséggel levert demokratikus és nemzeti forradalom veszedelmes volt a Kádár-rendszerre, fokozatosan fölülkerekedett a Molnár Erik-féle „mítoszromboló” és „illúzióromboló”, „nemzeti nihilista” vonal (azaz a voltaképpeni marxizmus), amely – a szovjet tömbben egyedül – meghatározó jelentőségre vergődött, de egyeduralmat soha nem szerzett, csak az akadémiai történettudományban (Pach Zsigmond Pál és mások). A „létező szocializmus” ún. internacionalizmusa: fikció. (A Rákosi-korszak hevesen nacionalista volt kurucos, függetlenségi-szabadságharcos, kossuthos-petőfis stílusban. [A KMP az 1930-as évek közepéig irredenta párt volt.] A Kádár-korszak kevésbé – kénytelenségből – , s ezt használhatták ki a reformerek. Szűcs Jenő híres tanulmányát a nacionalista „historizálás” ellen semelyik más „létező szocialista” országban se publikálhatta volna.)

   A magyarországi baloldalon csak a szociáldemokraták voltak valódi internacionalisták: de pl. Horváth Zoltán híres könyve, a Magyar századforduló: A második reformnemzedék története (1961, 1974) eretnek műnek számított, Révai ideológiai szerepe – politikai bukása, majd halála után is – domináns maradt, ha egy idő után el is felejtették név szerint idézni. Két munkája, Marxizmus és népiesség, Marxizmus és magyarság (mindkettő: 1946) irányadó maradt 1989-ig. Fő ellenségének a legjelentősebb magyar marxistát – Lukácsot nem tekinthetjük sajátosan magyar marxistának – , a vehemens antinacionalista (és 1918 óta halott) Szabó Ervint tekintette, akinek a 48-as könyve ellen még Moszkvában jelentős polemikus tanulmányt írt, s erre haláláig minduntalan visszatért. Elvetette az első világháború előtti magyar baloldal (Lukács és Polányi Károly) Ady-értelmezését. (És evvel persze magának Adynak a politikai prózáját. Ő maga fiatalon – Kassák lapjában – Ady „új fajiságáról” értekezett…)

   Révaival (és a Rákosi-korszak kuruc-függetlenségi, anti-Habsburg szemléletével) szembefordult a Kádár-kori neolabanc történetírás, de kevés közönségsikerrel. (A mai jobboldali kormány Kossuth szobra mellé állítja ellenségeiét, az Andrássyét és a Tiszáét, a Kossuth-párt elnökének [Károlyi Mihálynak] a szobrát pedig elmozdítja – ez nem történelmi revizionizmus, hanem ahistorizmus és tudatlan eklekticizmus.)

   Az új, „szocialista” magyar nemzetet a munkás-paraszt szövetség sémája szerint képzelték el, s minden ebből kilógó elemet – mindenekelőtt a cigányságot – az erőszakos asszimiláció, modernizáció, ipari és mezőgazdasági munkára kényszerítés, „átnevelés” és fegyelmezés révén óhajtották „a szocialista nemzeti egység” kalodájába belegyömöszölni. Ennek a koncepciónak a továbbélése nyilvánvaló.

   A sztálinista és posztsztálinista, totalitárius, majd autoritárius pártállam (tervező államkapitalizmus) – mint minden kapitalista modernizációt erőltető diktatúra – a maga mélyen konzervatív módján (akkor is, ha a prüdériától, a házasságkultusztól, a szaporodást sürgető natalizmustól, a homofóbiától, szexizmustól és antifeminizmustól meg az élvezetet lebecsülő szélsőséges, elfojtó-szublimáló puritanizmustól itt eltekintünk) az elidegenült munkát állította értékrendjének csúcsára – mint tudjuk, Marx intencióival szöges ellentétben – a maga szakosodásával, technikai tökéletességre törekvésével, matematikai-természettudományi (pozitivista) pátoszával, „célfüggvényeivel”.

   Tudjuk jól az egyetemes rasszizmus történetéből, hogy az alacsonyrendűbbnek tekintett, kirekesztett kasztokból összeálló underclass (szubproletariátus) – afrikaiak, arabok, indiánok és más gyarmati Untermenschek, illetve Kelet-Európában már a késő középkor óta az erőszakkal letelepíteni kívánt nomádok, elsősorban a romák – tulajdonságának tekintették a megzabolázhatatlan érzékiséget, testiséget, irracionális, antiintellektuális beállítottságot és az irracionális-érzékinek képzelt muzikalitást (a nőkről ugyanezt gondolták, innen a képzet, hogy „nincs lelkük” a legtöbb indoeurópai kultúrában, amin a keresztyénség se segített sokat, még eleinte se). Mindig a legkülönfélébb rendfogalmak ellentétének érezték őket. („Nincs érzékük a tulajdonhoz és a szexuális hűséghez, és hiányoznak belőlük a harci erények”, mint állítólag a zsidókból és a nőkből.) A „szocialista” modernizáció (iparosítás, teljes foglalkoztatottság stb.) mindezt rendkívüli élességgel erősítette meg (be a nőkkel és a romákkal az üzemekbe, a tömegszervezetekbe, a néphadseregbe, a fölnőtt- és szakoktatásba stb.).

   Ez a modernizációs-asszimilációs és kényszerítési paradigma lett volna az elismerés és „befogadás” ára, és a rendszerváltás után az ipartalanítás és általánossá váló munkanélküliség körülményei között ez a kierőszakolt alku fölborult. Az 1970-es évek vége óta – s 2008/2009 válsága ezt csak fölerősítette – , a strukturális munkanélküliségnek mint a kései modernség alapjellegének az elterjedése és elismerése óta a munka és a „munkaviszony” kiváltság (privilégium), s ennek folytán az éhbérért, rendőri fölügyelet alatt végzett kötelező (mármint a segélyért folyamodók számára kötelező) „közmunka” (patinás szóval élve munkaszolgálat) talán tekintélyelvű, de a szegényeket valahogy mégis „fölkaroló”, erkölcsileg nemesítő reformnak tetszik, s az MSZP már helyesli, sőt: a kiterjesztését és az éhbér emelését javasolja. Mintha ez valamiféle jogkiterjesztés lenne (holott persze épp fordítva áll a dolog). A „közmunka” megszünteti a munkaviszony szerződéses, azaz önkéntes jellegét, ami a polgári társadalom alaptulajdonsága – szemben a munkakényszert bizonyos kasztokkal (rendekkel) szemben jogilag és rendőrileg-katonailag érvényesítő, biopolitikailag legitimáló (a jobbágyparaszt alacsonyabbrendű, mint a kék vérű nemesség), ún. premodern társadalmakkal.

   A refeudalizációnak ez az aspektusa úgyszólván bírálatlanul látszik a szociális gondoskodás valaminő tough-minded verziójának, és az abszolút közjogi alárendeltség, amely a legszegényebbek osztályrésze (s amely persze törvénytelen) egyben stigmatizálja őket mint olyan személyeket, akik – az elterjedt terminológiával – „nem akarnak dolgozni”, aminek a többségi közfölfogás szerint faji (udvarias eufemizmussal: etnikai) okai vannak. (Van nem biologista változat is, amely a cigányságnak tulajdonított „parazita” és „bűnöző” kultúrát a „létező szocializmus” és a szovjet típusú iparosítás következményének tartja, bár megfeledkezik róla, hogy a munkanélküliség nem innen ered: http://magyarhirlap.hu/cikk/686/Ciganykodas.)

   Ha ma valaki kihullik a represszív-regimentáló munkakényszer szűk zárkájából, a megtévesztett, manipulált, hiperkonformista közvélemény azonnal megtorlásért kiált. Ha valaki nemcsak hogy nem hajlandó, hanem – társadalmi-történelmi okokból – nem is képes kizsákmányolttá válni, azt az elnyomással patologikusan azonosuló, szadomazochista közvélemény büntetni óhajtja.

   A szociáldemokrácia a kései kapitalizmus viszonyai között – egészen a Harmadik Út (Clinton, Blair, Schröder) végső „revizionista elhajlásáig”, azaz az 1990-es évekig – újraelosztási, „gazdaságélénkítési”, állami beruházási és karitatív politikákkal, a szakszervezetek bevonásával (Mitbestimmungsrecht) óhajtotta finomítani a kínt, de aztán határozottan áttért a tőkepárti represszió oldalára. (Az Orbán-féle „közmunka” Clinton workfare-programjának következetes, brutális alkalmazása.) A magyarországi, a reformkommunista apparátusból származó reformszocialista pártok a neoliberális-neokonzervatív politikának azt a variánsát képviselték – az SZDSZ másfél évtizedig döntő hatására: az SZDSZ a szocialista párt világnézeti „fölöttes énjeként” működött sokáig – , amelyet kombinálni óhajtottak a klasszikusan szociálliberális-demokratikus alkotmányossággal, parlamentarizmussal, az underclass irányában egyenlősítő, „emberi jogi” politizálással és retorikával, úgy-ahogy, annyira-amennyire.

   Erről az útról tért most le – alighanem végleg – a DK és az MSZP szövetsége, amelynek az egyik figurája az az SZDSZ-ből származó politikus, aki először mert „cigánybűnözésről” beszélni „a baloldalon” (?!), vö. http://index.hu/mindekozben/poszt/2014/07/10/schiffer_elkuldi_a_picsaba_bocsanat_a_-ba_gyurcsanyekat/ (és mennyire igaza van). Következhet az utódállamok elleni uszítás, a homofóbia, a heteroszexizmus, az antifeminizmus, a zsidózás, a munkásellenesség, a négerezés, az arabozás, az iszlamofóbia, a menekültek kiutálása, a büntetőjog további szigorítása stb. „A pesti megmondóemberek” elleni retorikai kampánynak máris érdekfeszítő illata terjeng. (Horthy-korszakbeli megfelelője: „zsidó skriblerek”. Ha nem tudnák, a „libsi” kifejezés a „bipsi”, „bibsi” [azaz: „biboldó”] szóra rímel, ami kezdetben kedélyes tréfa volt, de mára már nem az…) Az antirasszista tüntetőt pedig máris inzultálják a DK összejövetelén (http://hvg.hu/itthon/20140712_Incidens_a_DK_rendezvenyen, vö. http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140713_TGM_Kizarlak_a_Partbol).

   A refeudalizáció természetesen összefügg a kési kapitalizmus válságával. Wolfgang Streeck KORSZAKALKOTÓ (nem tréfálok) új tanulmánya („How Will Capitalism End?”, New Left Review II/87, May-June 2014, 35-66; http://newleftreview.org/II/87/wolfgang-streeck-how-will-capitalism-end ) szerint a gazdasági növekedés, a társadalmi egyenlőség és a pénzügyi stabilitás megfordíthatatlanul hanyatlik (47). A szociális integráció és a rendszerintegráció (ezek David Lockwood terminusai, ld. uo.) megállíthatatlanul romlik. Az emberi munka áruvá válása kritikus pontra ért (ne feledjük: már Polányi Károly megállapította, hogy a munka, a föld és a pénz „fiktív áru”, ld. i. m., 52-53). A kapitalizmus elterjedésének hagyományos intézményi és politikai korlátai eltűnnek. Az öt fő következmény: stagnálás, oligarchikus újraelosztás, a közszféra (public domain) kirablása, korrupció és globális zűrzavar. A kapitalizmus mint a határtalan kollektív előrehaladás ígérete: csődöt mondott (i. m., 63). Wolfgang Streeck szerint – habár a kapitalizmus történetileg mulandó jellegét nemcsak az olyan radikális gondolkodók látták előre, mint Marx és Polányi Károly, hanem Max Weber, Sombart, Schumpeter, Keynes és más „polgári” gondolkodók is – a tőkés társadalom elért a saját határaiig, anélkül, hogy bármiféle alternatíva látszanék. Sőt: a valamikor rendszeralternatívát nyújtó szocialista és más radikális baloldali mozgalmak, proletár érdekképviseletek stb. megakadályozták a kapitalizmus önrombolását (és ennyiben: megmentették). De ma már nem léteznek, s a kapitalizmus végtelenül folytatja a maga önromboló terjeszkedését és általánossá válását, amely elkerülhetetlenné teszi (ellenerő nélkül) a tőkés civilizáció bukását.

   Slavoj Žižek már az „Új Mester” (az „új fejedelem”) megjelenését szorgalmazza, a legszélsőségesebb diktatúrát a kapitalizmus végső válsága iszonyú következményeinek megakadályozása, megelőzése végett (http://www.newstatesman.com/politics/politics/2013/04/simple-courage-decision-leftist-tribute-thatcher, vö. https://www.youtube.com/watch?v=aUh96oXYt18, Žižek és Alexisz Tsziprasz beszélgetése a zágrábi Szubverzív Fesztiválon, ahol e sorok írója is szokott néha előadni; köszönet A. I. és L. M. barátaimnak) – éppen azért ebben a flamboyant „nyugati sztálinista” (vagy még rosszabb…) modorban, mert a rendszeralternatíva egyszerűen nem él. (Ld. evvel szemben a színvonalas kritikai marxista elemzést Ernst Lohoff tollából a Krisisben:http://www.krisis.org/wp-content/data/ernst-lohoff-kapitalakkumulation-ohne-wertakkumulation-2014-1.pdf, vö. Robert Kurz: „Krise und Kritik, I”, Exit! 10, 2012, kül. 46-50.)

   A baloldal óriási nagy bajban van – annak ellenére, hogy radikális antikapitalista változata (nagyon helyesen!) egyre inkább meghódítja a fiatal értelmiséget, mint akár az első világháború előtt, az 1920-as és ’30-as években vagy 1968 után. Csak persze ezúttal eleven és erős munkásmozgalom nélkül.

   A kapitalizmust kritikusan elfogadó balközép változat viszont vagy végzetesen meggyöngül, vagy (mint a periférián, különösen Kelet-Európában) fasizálódik. Magyarországon majdnem negyedszázadig az emberi jogi  liberalizmusnak a szomszédainkhoz képest (meg az egész világon) példátlan, kivételes ereje és befolyása kívülről – azaz a szocialista, kommunista, anarchista hagyományon kívülről – megakadályozta az utódpárti balközép sovén, etnicista, rasszista fordulatát. Úgy látszik, csak mostanáig. (Kevesen érzik, hogy ez mennyire rendkívüli, mennyire egyedülálló volt.)

   A speciális magyarországi helyzet – az egyetlen befolyásos, szellemileg társuralkodó (ám az érintettek számára veszedelmesen: politikailag jó ideje jelentéktelen), viszonylag nagy létszámú zsidó populáció léte – nem teszi elképzelhetővé, hogy a balközép egyben antiszemita is legyen (pedig ez volna a következetes eljárás). De persze még erre is sor kerülhet, noha egyelőre nem valószínű.

   Amint ezt már elmondtam (http://www.atv.hu/videok/video-20140710-pasztor-albert-jeloleserol), amennyiben a jobboldal (nemzeti konzervatívok + fasiszták) mellett a szociálliberális-balliberális közép (az Együtt-PM és a zöld LMP dicséretes kivételével) is a romák ellen fordul (márpedig ez történik, hiába próbálják tagadni), akkor egész Magyarország súlyos veszélybe kerül, nem kizárólag a szörnyűséges helyzetben lévő cigányság. Ha visszamenőleges hatállyal megszűnik a Kádár/Ceauşescu kontraszt (amit – s ez sajnos feledésbe merült – annyira fájlaltak itt sokan az 1980-as években…), az egykorú „reformista” magyar különút adottságaiból örökölt magyarországi komparatív előnyök is megszűnnek (amint többségük meg is szűnt már a második Orbán-kormány alatt).

   Marx azt mondta, hogy előbb tragédia, aztán bohózat. Nálunk ez fordítva volt. Thürmer Gyula pártocskájának (meg az olyan figuráknak, mint Szűrös és Pozsgay) nacionálbolsevik, vörösbarna-sovén fordulata (bohózat) megmutatta, hogy Magyarországon a troglodita „baloldalnak” van a kádárizmusnál is rosszabb változata. Most követi Thürmert ebben a hivatalos balközép (tragédia). (Jegyezzük meg azért, hogy az Együtt környékéről is hallottunk enyhe kis szalonirredenta hangocskákat…) A helyzet az, hogy Miskolcon három rasszista polgármesterjelölt van, a fideszes, az MSZP/DK-s és a jobbikos (aki nem átallott részben zsidó fölmenőire hivatkozni, a nyomorult). A ballib tragédia – no jó, tragikomédia – különösen nyomasztó amiatt, hogy a a „haladó” establishment ismert politikai íróinak a fajgyűlölet, fajüldözés, faji-etnikai diszkrimináció puszta árnyékát is harsogó fölháborodással elítélő szokásos kórusa néma. (Sajnos lehet, hogy ezek szerint igazságtalan voltam Vári Györggyel: http://nol.hu/velemeny/egy-nyugdijazas-kontextusa-1461817 , amikor szemrehányást tettem neki, amiért sokadmagával, de a legékesszólóbban és a legszerényebben csöndre intette az öregedő liberális szellemóriásokat, amikor beleártakoztak a balközép ellenzék napi politikájába. Ha így lenne – s úgy fest, hogy így van – , elnézést kérek.)

   Remélem, hogy ez csak az első megdöbbenés csöndje.

   Remélem, hogy ez nem cinkosság.

   Remélem, hogy szakadás következik be a hivatalos, parlamenti „baloldalon”, ennek már a legfőbb ideje. Nem mintha azt hinném, hogy a parlamenti útnak még van esélye vagy jelentősége.

   Úgy látszik, hogy a hivatalos politika egésze a represszió és a hátrányos megkülönböztetés alapján áll (hatalmi tekintetben jelentéktelen kivételekkel, amelyek azonban morálisan fontosak és üdvözlendők). A valódi, mostani és eljövendő magyar baloldal helye a cigányok mellett van.

   Ez nem túl érdekes kijelentés, hiszen magától értetődik.

   A kései kapitalizmus végső válsága – s ezen belül a strukturális munkanélküliség meg az általános kultúrává váló egyenlőtlenség és az affirmatív-represszív-mazochista azonosulás a személytelen agresszorral, a faji, nemi, életkori és osztályelnyomás pozitív igenlése, az emberi nyomorúság és szerencsétlenség lelkes elfogadása, ugyanakkor a helyzet tragikumáért az áldozatok hibáztatása – természetesen a legrosszabbat hozza ki a kétségbeesett emberekből.

   Az emancipációs társadalombírálat nehézsége, hogy az implicit erkölcsi neheztelés kulturálisan megalázza a kapitalizmus kénytelen-kelletlen belenyugvó, meghunyászkodó kárvallottait. Az olyan írások pszichológiai hatása, mint ezé is itt ni, rendkívül kellemetlen.

   Sajnálom.

   Évszázada már, hogy a lázadók ilyesféle címeket adnak esszéiknek, mint „Az utak elváltak”.

   De hát elváltak.