László-Bencsik Judit írása.

Illusztráció: A Bábeltorony építése - Lukas van Valckenborch

Pogácsa néni! Pogácsa néni! Ezt kiabálja az a ritkahajú nő, aki már délelőtt tíz óra tájban szomorú és hangos részegen tántorog a palotai piacnál lévő egyik betonkonténerkocsma előtt. A tavaszi napsütés kicsalogatta a sötét helyiségből a kocsma népét, a látvány szürreálisan borzalmas. Nem vagyok nagy piacjáró, született lúzer vagyok ugyanis a közegben, rám is van írva, így rendre be is csap a kedveskedő „parasztnéni” csakúgy, mint a kacsingató hentes. Ám miután felnőtt életem egy tekintélyes része Újpalotán zajlott, mégis gyakran megfordultam, és – miután maradtam a közelben – viszonylagos sűrűséggel megfordulok ma is arrafelé. Így nem kellett hozzá nagy éleslátás, hogy feltűnjön: a piac, a betonkonténerkocsmák népe, illetve maga az egész lakótelep olyan, mint egy lakmuszpapír, meglepő gyorsasággal „reagál” a szociális helyzet változásaira.

Még emlékszem a röpke derűre, ami egészen döbbenetes módon, szinte a levegőben érzékelhető volt a telepen pár évvel a rendszerváltás után, noha jelentős anyagi fellendülés nem mutatkozott köreinkben, talán csak a hit tartott ki, hogy lehetünk mi is „úgy”, de a dolog egy ideig működött. A lakók csinosítgatták a környezetet, a közértes megpróbált mosolyogni a vevőre, a kocsma népe derűsebb lett, és amikor rájött a szükség, legalább bokrot keresett, nem a villamossínekre hugyozott plénum előtt...egyszóval európait játszottunk

Sőt. A 2000-es évekre némi dölyf is tapasztalható lett, noha 2002-ben csúnyán le lettünk prolizva, jobban öltöztünk, peckesebben jártunk, nem ordítoztunk egymásra, ha ittunk a kocsmákban, nevetgéltünk a buta életen…Vagy így valahogy, de hogy nem volt ilyen sötétszürke, kétségbeesett, göcsörtös és rossz szagú, az biztos. El tudtuk viselni egymást, ami nagy szó abban a közegben, ahol egy-egy végeláthatatlan házkígyóban többen laknak, mint egy közepes lélekszámú faluban.

Mostanában abszurd kontraszt alakult: uniós pénzekből is újul a környezet, virágok, átfestett házak, mint az öregedő nő, aki műszempillát ragasztva próbálja becsapni az időt, sőt a piacot is átépítik „korszerűbbre”, és miközben színesül a környezet, a telep népe egyre szürkül, már szinte fekete mind.  

A pogácsanéniző asszony már a földön ül, a piacolók kerülgetik, mint a kutyagumit. Én meg megyek friss kelkáposztáért, krumpli is kell, meg valami gyümölcs, veszünk, eszünk, élünk. Ha itt, akkor itt.