Ez az ellenzék – amelynek a vezetőit igazságtalanul bírálják, mert nem képesek a lehetetlenre – nem viheti végbe az új rendszerváltást (de még a rezsimcsökkentést se). Új ellenzékre van szükség. Az új ellenzék nem a kormány, hanem csak a rendszer ellenzéke lehet.

Tamás Gáspár Miklós írása.

Ebben az írásban nem játszik fontos szerepet az a három probléma, amelyet – mondjuk így – sokoldalúan megvilágított már a balközép irányzatú publicisztika: (1) sem az ellenzéki csoportosulások vezetőinek személyes képességei, (2) sem az új választási törvények által kikényszerített „egység” vagy „összefogás”, (3) sem a választási esélyek technikai „latolgatása”. Ezeket a kérdéseket a közvélemény nagyjából már eldöntötte, nem nagyon van miért foglalkoznom velük.

Ezek helyett inkább arról írok, hogy az ellenzék – ezen persze nem a szélsőjobboldalt értem, hanem a liberális/szociáldemokrata/zöld pártokat és mozgalmakat – intellektuálisan nem kielégítő módon fogja föl mind az ellenfél (az ún. nemzeti konzervatív rezsim) természetét, mind a lehetséges alternatívákat.

1.      A Magyar-hipotézis

A Magyar polip c. máris nagy sikerű kötetben (Bp.: Noran Libro, 2013) Magyar Bálint „posztkommunista maffiaállam”-nak nevezi az Orbán-rendszert, amivel azonnal súlyos terminológiai hibát követ el, és teljesen összekutyulja követőinek elmetartalmait. Ugyanis a szerző – helyesen – kifejti, hogy a maffia azért, hogy biztonságba helyezze törvénytelen gazdasági tevékenységének hasznát, bevásárolja magát az állam vezetésébe: vagy politikusokat korrumpál, vagy – ugyancsak megvesztegetéssel és hasonlókkal – saját ügynökeit juttatja vezető politikai és közigazgatási tisztségekbe. Evvel szemben – folytatja továbbra is helytállóan Magyar Bálint – Orbán Viktor pártja a vezető politikai és közigazgatási pozíciók birtokában tesz szert gazdasági előnyökre és teremt vagyonos, rendszerhű uralkodó osztályt s a tőle megkülönböztethetetlen politikai uralkodó réteget: ez pedig a „maffiaállam” szimmetrikus ellenkezője. Nem érthető, hogy akkor miért kell „maffiaállamnak” nevezni, hiszen Magyar szerint se az. (Hacsak nem a lucus a non lucendo, canis a non canendo elv alapján.)

De a félrevezető címke még a kisebbik baj.

Magyar Bálintnak és szerzőtársainak igazuk van abban, hogy az Orbán-féle hatalmi konglomerátum politikai eszközökkel (kényszerrel) hoz létre vagy „nevez ki” – gazdasági értelemben – uralkodó osztályt. De ahhoz, hogy ez a korrekt és a kötetben jól bizonyított tényállítás magyarázatként is megfeleljen, ahhoz specifikusnak is kell lennie, azaz be kellene számolnia róla, hogy ez a módszer miképpen határozza meg az Orbán-rendszer közjogi és politikai természetét, illetve politikai kultúráját.

Hiszen a politikai erőszakkal létrehozott (gazdasági) uralkodó osztály nem újdonság.

Elég föllapoznunk a római történetírókat vagy Shakespeare királydrámáit, hogy lássuk: éppen ekörül folynak – a históriában fölöttébb gyakorta – a hatalmi viaskodások. De nézzük a magyar történelmet: nem rémlik a szerzőknek, hogy a Rákóczi-szabadságharc leverése után a labanc főurak személyében új arisztokráciát nevezett ki a Habsburg-hatalom? Nem hallottak fővesztésről, birtok- és hivatalvesztésről, birtokadományozásról? Miért van Esterházy-palota, Pálffy-palota, Károlyi-palota, és miért nincs Rákóczi-palota vagy Bercsényi-palota? Az opricsnyik és a pomescsik se éppen új találmány. (S azt se hihetjük, hogy a KISZ KB szegény munkáscsaládból származó egyik titkára, később a magyarországi polgári demokrácia fénylő csillaga, örökölte vagy a szabad piacon szerezte az induló tőkét, amelyből hipp-hopp, sok milliárdos cégbirodalom született.) A gazdaságon kívüli állami erőszak – amelynek a legszélső formája a területi hódítás, a gyarmatosítás – mindenkor az egyik legelterjedtebb módszere volt a vagyoni és társadalmi előnyök elosztásának és újraelosztásának, és nincs olyan társadalom, nincs olyan világtörténelmi korszak, amelyben ne játszott volna fontos szerepet. (A köznemes Werbőczy István épp úgy tett szert akkora földbirtokra, mint a mai Szlovénia, akárcsak mai utódai: a Magyar Bálinték által leírt folyamatok megtalálhatók Acsády Ignác, Grünwald Béla, Ágoston Péter, Szabó Ervin, Szende Pál történeti műveiben, évszázaddal korábban.) A tőkés társadalmakra is igaz ez, noha a XIX. századi liberális világkorszakban a gazdaságon kívüli kényszert – bár csak a fejlett „anyaországokban”, nem a gyarmatokon és protektorátusokban! – korlátozták, hiszen a fő elosztási mechanizmus a piac lett. Ez a korlátozás egyre szűkebb téren érvényesült a XX. században (még az ún. demokratikus Nyugaton is), ahol az állami újraelosztás egyre nagyobb szerepet játszott, ha nem is mindig új uralkodó osztályok megteremtésének célzatával.

Tehát a Magyar-hipotézis, bár helytálló, triviális. Igen, van ilyen, de nem (vagy alig) magyarázza a rendszer természetét.

A magyar polip c. kötet megdöbbentően apolitikus.

Leírja az 1989 utáni kelet-európai társadalmakban szokványos, az új uralkodó osztályokat gazdaságon kívüli kényszerrel életre hívó folyamatok egyikét, de nem képes válaszolni arra a természetesen fölmerülő kérdésre, hogy a hasonló folyamatok mennyiben magyarázhatják a nagyon is különböző végkifejleteket. Hiszen az Orbán-rezsim egyedülálló. Mind Jelcin idején, mind Putyin alatt az állam jelentős vagyonhoz juttatott különféle oligarchákat, a két kormányzati rendszer azonban nagymértékben különbözik. Arról, hogy a sajátos magyarországi rezsim miért és hogyan különbözik elődeitől, s mi jelentené a specifikumát, úgyszólván szó sem esik. Azonos okokból pedig bajosan lehetne különböző okozatokat levezetni, ezért a kötet ügyesen elkerüli Orbán Viktor politikájának a politikai aspektusait.

A Magyar-hipotézis a társadalomtudomány és a történettudomány figyelmen kívül hagyásával jött létre, ezért se ér sokat a nagy garral bemutatott – triviális és banális – igazsága, amely amúgy tagadhatatlan. Arról nem is szólva, hogy in petto az önszabályozó piac már Polányi Károly által meggyőzően bírált elvont utópiájára támaszkodik, mintha az állami kényszerektől (így pl. a jogtól) független piaci elosztás-újraelosztás valaha is a valóság része lett volna, s mintha az volna a – soha nem létezett – „normális” állapot, amelytől az Orbán-rezsim meglepő és kivételes módon eltér. Abból, hogy valami ellenszenves vagy erkölcsileg elfogadhatatlan, nem következik az, hogy nem „normális” vagy szokványos. Az se világos, hogy föltétlenül magasabb erkölcsi minőségűek-e azok a tőkések, akik a piacon jutottak a vagyonukhoz.

A magyar polip íróinak nagybecsű figyelmébe ajánlom továbbá a nagytőkét évszázadok óta szimbolikusan megjelenítő Rothschild-bankház kapcsolatát a Bourbon-, a Habsburg-, a Hohenzollern-, a Hannover- és a Windsor-házzal. Sőt: a Bonaparte-családdal. Ki befolyásolt kit? Nem könnyű megmondani.

2.      Legitimitás és diktatúra

Az ellenzéki politikai irodalom (publicisztika, tanulmány, paszkvillus) általában elismeri a liberális demokráciát megdöntő Orbán-rezsim formális legitimitását. Ez még technikailag se biztos, hogy helytálló. Az a hírhedt trükk, amellyel a Magyar Országgyűlés (akkor még: a Magyar Köztársaság Országgyűlése) kétharmados többséggel fölülbírálta a csak négyötödös többséggel elfogadható köztársasági alkotmányt, arra kellett volna hogy késztesse az országházi ellenzéket, hogy egyszer s mindenkorra kivonuljon a törvényhozásból, s ne asszisztáljon a hitvány jogtipráshoz. A kétharmados (csak minősített többséggel elfogadható) törvények számának megsokszorozása, politikai tisztségviselők, közigazgatási és bírói vezetők megbízatásának meghosszabbítása a jelenlegi parlament élettartamán messze túlra azt jelenti, hogy az Orbán Viktor-kormány jelentős hatalmi szférákban többé nem veti alá magát a népakarat még oly külsődleges döntésének, majd ellenőrzésének se. (Erre adekvát válasz a választások bojkottja lett volna s a polgári engedetlenség.)

A liberális-demokratikus, polgári köztársaság megdöntésére a nemzeti jobboldalnak nem volt, nem lehetett fölhatalmazása. Az új többség fölesküdött a köztársasági alkotmányra, amelyet ukkmukkfukk eltörölt. Az új rend hit- és esküszegésen, önkényen, jogtalanságon alapul. Az ún. demokratikus ellenzék és sajtója erre gúnyolódással válaszolt. A nemzeti jobboldal alkotmányba iktatta saját világnézeti preferenciáit, hagyományát és vitatható elveit – amelyeknek természetesen helyük van a közéletben, csak éppen nem lett volna szabad őket ilyen módon rögzíteni egyszer s mindenkorra, kötelezően mindenkire nézve – , beteljesítvén evvel a koronás címerbe egykor hallgatólagosan belefoglalt jóslatot. Amikor a Kossuth-címert annak idején elvetette az Országgyűlés, néhai Antall József miniszterelnök mindenkit biztosított róla, hogy a koronás változat csak történeti kontinuitást fejez ki, és nem vonja kétségbe az állam köztársasági jellegét. Tévedett.

Az új „Alaptörvény” leszögezi, hogy Magyarország államformája: köztársaság. Ez szemfényvesztés. Az európai politikai hagyományban a köztársaság a népszuverenitáson nyugvó világi állam, amelynek alapelve az egyenlőség. A köztársaságban minden politikai tisztség választáson alapul. A köztársaság nem csupán annyit jelent, hogy az országnak nincs királya: a Horthy-rendszerben se volt, de senki se tekintette, nem is nevezte az államot „köztársaság”-nak. A nemzeti jobboldal a korábbi köztársasági államrendet nem számolta föl nyíltan és a maga egészében, csak jócskán relativizálta – akárcsak az előző  államrend másik aspektusát, az alkotmányos-szabadelvű jogállamot. A represszív jogszabályok hosszú sora, a kivételes, eseti intézkedések törvénybe, olykor alkotmányba foglalása, az ellenzéki személyiségek elleni – néha eltéveszthetetlenül „koncepciós pör” szagú – eljárások, a liberális vagy baloldali köztisztviselők és közalkalmazottak, elsősorban vezetők tömeges leváltása és elbocsátása, a végrehajtó hatalom túlsúlyának további növelése a többi hatalmi ág rovására egyértelműen diszkriminatívvá teszi az új állam gyakorlatát, amely naponta hágja át az alakilag még érvényes és hatályos nemzetközi kötelezettségvállalásokat, egyezségokmányokat, szerződéseket, a föderális (európai) alapjogi és közjogi rendszer fogalmi és intuitív kereteit.

Az ellenzék bírálta mindezeket, de az idő teltével egyre halkabban. A vizsgálati fogság időbeli fölső határának eltörlése (súlyos bűncselekmények gyanúja esetén) olyasmi, amit nem lenne szabad eltűrni, akkor se, ha emiatt az ellenzék egyetlen árva szavazatot se kap jövő tavasszal. Márpedig itt nagy a csönd.

Ámde mindezek csak jelenségek.

Lényegük a következő: az ellenzék még mindig azt hiszi, hogy közös talajon áll az országosan és regionálisan, az államban, a korporációkban és a médiákban majdnem teljhatalommal rendelkező jobboldallal. Azt hiszi, hogy a hatalommegosztás – hivatalosan rég föladott vagy elvetett – rutinja még mindig működik. A kormánybírálat hangja ugyan goromba rikács (ami igen gyakran szükségtelenül megbántja a legújabb fejleményekben ártatlan konzervatívok jogos érzékenységét), de a műfaj még mindig a vita. A vita helye is hagyományos: Országgyűlés, az ún. önkormányzatok képviselőtestületei, a roppantul keveseket elérő balközép sajtó – , mintha vitatkozni lehetne a dialógusra immár nem késztethető hatalommal, s mintha még léteznék valóságos parlamentarizmus és valóságos médiaszabadság. Az ellenzék engedményeket tesz a kormánynak s a jobboldalt támogató, irányított, manipulált és szervezett közvéleménynek – például, úgy föst, a büntetés-végrehajtás ügyében, ami szégyenletes –, mintha lehetséges volna az alku.

Más szóval föltételezi, hogy van relatív hatalma és mozgásszabadsága. Holott mindevvel csak alátámasztja az egyre diktatórikusabb hatalom legitimitásának alaptalan vélelmét, másrészt pedig bűnbakként és pofozóbábuként szolgálja a kormányzati propaganda céljait. A Magyar Nemzet két véleményoldalának mintegy háromnegyede a politikailag jelentéktelen, esélytelen ellenzéket támadja. Nem mintha eltúlozná az erejét, hanem nevelő célzattal: akivel így lehet beszélni, avval szóba ereszkedni egyszerre megszégyenítő és veszedelmes. A kormányzati, rendszerapologéta újságírás, blogoszféra, politikai szónoklat, tévéhörgés a kritikát honárulásnak, képviselőit az állam ellenségeinek tekinti, érveikre és invektíváikra fenyegetéssel válaszol.

Az a bizonyos „közös talaj” már rég nem létezik. Amikor az ellenzék egyik vezérférfia az ún. rezsicsökkentésre úgy replikázik, hogy jobban szigetelő nyílászárókat kell beépíteni a házakba inkább, nem azért nevetséges, mert javaslata inadekvát (pedig az), hanem azért, mert mindenki tudja: nincs abban a helyzetben, hogy részletekről vitatkozzék, megszólalásának az égvilágon semmi értelme. Az ellenzék a „közös talajon” állva lényegében legitimnek tekinti a köztársaságot megdöntő hatalmi struktúrát, ám ez megfordítva nincs így. A hatalom illegitimnek (saját zsargonjában: „kommunistának”) tekinti a zömében újkonzervatív/neoliberális ellenzéket.

Az ellenzék a kormányzat jogsértéseivel kampányol. Nem fogja föl, hogy a kormányzat többet árt törvényhozással, mint törvényszegéssel, többet árt jogalkalmazással, mint jogtalansággal. A kormányzat és a vele eggyéolvadt vagy általa megteremtett uralkodó osztály kevesebbet árt rendszeridegen korrupcióval, mint rendszerspecifikus elnyomással. Többet árt a magas áfával, mint az áfacsalással. Ha az ellenzék a jogrendet – az Orbán Viktor-i jogrendet – védi, elismeri ennek a rendnek az érvényességét, s íme, mintha mégis lenne „közös talaj”, csak ezen a talajon az ellenzék nem állhat a lábán, mert innen (az általa elismert jogrend értelmében) ki van zárva.

Így aztán az ellenzék nem képes fölmérni, hogy mi veszett el. Ragaszkodnia kell ahhoz a – valószínűleg – tévhithez, hogy itt választást nyerhet, tehát az ellenfele, habár kissé fura, mégis  hagyományos vetélytárs, akivel a választóknak tett ajánlatok révén lehet versenyre kelni. Evvel megtéveszti önmagát és a közönséget. Az ellenzék egyrészt avval vádolja a radikális jobboldali kormányt, központi és helyi közigazgatást, hogy a köztársasági rend ellentétét erőltette az országra, másrészt pedig úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna.

A paradoxon az egészben az, hogy voltaképpen igenis van „közös talaj”, csak nem a jog és nem a politikai, uralmi módszerek és szabályok tekintetében.

3.      „A munkaalapú társadalom” és a liberálisok

A (mai, magyarországi) liberális publicisztika a nemzeti jobboldal népszerűségének és erejének szörnyű csodáját javarészt annak tulajdonítja, hogy – amint az az uralkodó osztályok reakciós politikai irodalmában már több ezer esztendeje szerepel – a nép irracionális, a népet a legszűklátókörűbben értelmezett anyagi érdekek és etnikai kirekesztő szenvedélyek mozgatják, a nép ki van szolgáltatva tömeglélektani tébolyoknak; továbbá annak, hogy a nép szolgalelkű, szívesen aláveti magát valamely kemény kezű vezérnek; a nép ostoba, képtelen saját érdekét kiszámolni, megérteni, képviselni, megvédelmezni; a nép tudatlan, nem ismeri nyomorú helyzetének mozgatórugóit és a helyzet rendelkezésre álló alternatíváit; a nép erkölcstelen, irigyli mások jó sorsát, elkívánja mások javait, mindent felelőtlenül csak magának akar, közömbös számára a közjó, a közérdek és a szabadság. (Vö. minderről: Jacques Rancière: Le Philosophe et ses pauvres, 1983/2007, Jacques Rancière: La Haine de la démocratie, 2005, vö. még: Étienne Balibar: La Crainte des masses, 1997. A „populizmus” nevű papírtigrisről máskor írok majd.)

Szerény nézetem szerint ez nem csak ellenszenves véleményhalmaz, hanem ráadásul téves is. Azt én is sajnálatosnak tartom, hogy a magyar nép – habár sok tekintetben megtévesztik, de erről aligha tehet, hiszen értesüléseit és nézeteit mindenki az  intézmények által közvetített uralkodó kultúrából szerzi be – jelentős része pillanatnyilag a nemzeti jobboldalt támogatja, habár a hozzáférhető adatok szerint még így is elégedetlen az etnokonzervatív kormány teljesítményével. De ez a támogatás csöppet sem érthetetlen.

A 2008 óta tartó gazdasági világválságnak sokféle oka van (s itt szerepelnek műszaki-tudományos, demográfiai, geopolitikai, katonai, ökológiai tényezők is a szorosabban vett gazdasági okok mellett, hogy olyasmiről ne is szóljunk, mint a nemzetközi munkásmozgalom de facto megszűnése, ami azért nem csekélység), de ott van közöttük a neoliberális-neokonzervatív gazdaságpolitika is. Ezt mindenki tudja. Az Orbán-rezsim retorikailag, de olykor – ritkán – a gyakorlatban is szembeszáll evvel, ami sokak nem egészen indokolatlan elismerését váltja ki. De ez még nem volna elegendő.

Orbán-rezsim – s ez a legfontosabb! – világossá tette a legnagyobb nyilvánosság előtt, hogy tudomása van a magyar nép többségének kétségbeejtő helyzetéről, ezt a helyzetet nem hazudja el, hanem mintegy részvétét nyilvánítja, és megígéri, hogy kísérletet tesz ennek a pokoli, kiúttalanak tetsző szituációnak az orvoslására. Különösen élesen tudatában van legfontosabb bázisa, a középosztály egzisztenciális szorongásának, a deklasszálódástól való páni félelmének. Ha a középosztály elveszti lakását, autóját, telefonját, a nagyszülők nyugdíját, a gyerekek ösztöndíját, akkor vége a világnak, azaz a polgári civilizációnak. Ezért a kormány megkísérli a devizaadósok helyzetének enyhítését, csökkenti az energiaárakat. A szükségessé vált megszorításokat közvetve, a tőkés vállalatok különadói révén hajtja végre (tehát az új megélhetési nehézségekről a közönség szemében a bankok, a telekomok stb. tehetnek).

A középosztály – a kapitalizmus általános ideológiájának megfelelően, amelyet persze az ellenzék is oszt – azt képzeli, hogy a tőketulajdon nélküli, de egyelőre még a tőke-munka kontinuumban helyet foglaló hivatalnokok, értelmiségiek, szakmunkások megmentése az erénytől, ebben az esetben a szorgalomtól, munkakedvtől, vállalkozó szellemtől, takarékosságtól függ. A strukturális (tehát szükségszerű, elkerülhetetlen) munkanélküliséget az érintettek erkölcsi hiányosságainak (is) tudja be. „Nem szeret dóóógozni” – ez ma a legsúlyosabb vád. Ennek az általános ideológiának a mostani válság körülményei között pszichológiailag óhatatlanul bekövetkező kiélesedése kedvez annak a fölülről lefelé vívott osztályharcnak, amely a mostani politikai világhelyzet fő jellemzője.

Az osztályharc fölülről e percben – olykor „antikapitalista” álarcban – a piacon megélhetést nem találó, ezért segélyre szoruló rétegek, nemzedékek és etnikumok ellen folyik.

Ez az osztályharc olyan mértékben jelenti az emberi szolidaritás fölmondását, ahogyan ezt 1789 óta soha nem tapasztaltuk. (A fasizmus „preventív ellenforradalmának” kivételével, amely természetesen a mainál is sokkal rosszabb volt.) 

És ez „világjelenség”, nincs különösebb magyar specifikuma.

„A munkaalapú társadalom” azt jelenti, hogy fönnmarad az állam redisztribúciós szerepe, csak ez immár nem „perverz újraelosztás”, hanem nyíltan antiegalitárius állami beavatkozás. Ráadásul Orbán Viktornak ez a fontos politikai fogalma nem tesz különbséget a „vállalkozó” (a tőkés) „munkája” (üzleti és vállalatvezetési tevékenysége) és a bérmunkás munkája között: úgy tünteti föl – s ebben láthatólag az ellenzék is egyetért vele – , hogy a különbség vagy ellentét nem a tőke és a munka, hanem a tőke-munka kontinuum és a dologtalan segélyezettek patologikus világa között áll fönn. Ez teljes összhangban áll a mai nyugati mainstreammel, amely a neokonzervatív fordulat (Thatcher, Reagan, ill. Blair, Schröder stb.) óta fölszámolta a szociális törvényhozást.

Az ellenzék evvel látszólag nem ért egyet, amennyiben kiemeli az egész problémakötegből a cigánykérdést – a szociális segélyezés visszaszorítása csakugyan aránytalanul súlyosan érinti a romákat. Azonban itt nem pusztán diszkriminációról van szó. „Rassenkampf ist Klassenkampf” – írta a nagy szociáldemokrata (ausztromarxista) teoretikus és munkásvezér, Otto Bauer. Itt ennél sokkal rendszerszerűbb a dolog. A hatalom ma bünteti a munkanélküliséget („közmunkával” – amelyet ma azért bírál az egyik magyar ellenzéki vezető, egyébként korábbi szakszervezeti ember, hogy „nem elég hatékony”, „nem átgondolt” és „pazarló”). Bünteti a hajléktalanságot. De miközben maga mellé akarja állítani a maradék szakmunkásságot, bünteti a munkásosztályt is: minden érdemleges tiltakozás nélkül el tudta fogadtatni az Európában egyedülállóan represszív Munka törvénykönyvét, gyakorlatilag megszüntette az ún. közismereti tárgyak oktatását a szakiskolákban (hadd maradjon tudatlan a proli: ez igazán klasszikus burzsoá osztálypolitika), fatálisan meggyöngítette a szakszervezeteket és í. t.

Mindezek ellenére az új jobboldali állam elismeri a súlyos gazdasági és társadalmi problémák meglétét, és vállalja, hogy megpróbál segíteni a honpolgárokon. Mi egyéb volna a modern állam fő föladata? Az ellenzék evvel szemben – noha joggal mondhatná, hogy a polgárvédő intézkedések részrehajlók, egyoldalúak, igazságtalanok és a legtöbb esetben látszólagosak – mintha azt sugallaná, hogy az államnak evvel nincs sok dolga, ha megteremtik a „kiszámíthatóságot”, a „biztonságos, előrelátható gazdasági környezetet”, akkor majd „jönnek” a befektetők, s evvel spontánul megoldódnak a gazdasági-szociális „gondok”. Ha valaki nem óhajtja az államot bevonni a legsúlyosabb kérdés megoldásába, vajon miért törekszik rá, hogy átvehesse az állam vezetését?

Összefoglalva: a magyar nép egyáltalán nem viselkedik irracionálisan, amikor – noha többségében elégedetlen a kormánnyal! – mindennek ellenére nem nagyon támogatja az ellenzéket, s így elégedetlensége nem talál kifejezést (ebben nem a nép a hibás, hanem az abnormális politikai és pártszerkezet), aminek következtében a Fidesz-KDNP fogja megnyerni az országgyűlési, európai és helyhatósági választásokat. Mivel nincs valóságos alternatíva. Ezt szerény nézetem szerint a magyar nép élesen látja, jól, okosan. Az Orbán-kormány keveset tesz, de nagyjából azokkal a témákkal foglalkozik, amelyek a nép szükségleteinek szemszögéből döntőek. Ebből helytelen volna azt a következtetést levonni, hogy a nép helyesli a politikai tisztogatást a közigazgatásban, a kultúrában, a fölsőoktatásban, a tudományos kutatásban, helyesli a nyilvánosság korlátozását, a médiák egyirányúsítását, a szervilis hivatalos közbeszédet. A nép sajnos helyesel mindenféle szörnyűséget – a tekintélyelvű rendszabályok százait – , ezek azonban „az osztályharc fölülről” következményei, ez pedig a mai társadalom realitása, nem a nemzeti jobboldal találta ki; csak kihasználja.

A jobboldali kormányzat csakugyan csak a középosztályon akar segíteni, de az ellenzék – úgy látszik – még a középosztályon SE. Ráadásul a kormányzó jobboldal még a legszegényebbek problémáival is foglalkozik – a represszió és a jótékonykodás jellegzetes konzervatív keverékével – , ez pedig észlelhető, akármennyire ellentmondásos. Az elháríthatatlan strukturális munkanélküliség körülményei között ugyan mit vár az ellenzék a választóktól?

A „közös talaj” politikai értelemben persze a kommunistaellenesség. Mindkét „oldal” (gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki az elmúlt pár évben meggyűlölte ezt a rossz metaforát) „kommunistának” nevezi a másikot. Persze soha nem világos, hogy „kommunistán” a szovjet típusú államkapitalizmusok teljes tapasztalatát értik-e (arról említés se tétessék, hogy a benne olykor föl-fölvillanó emancipatorikus tendenciákat-e) vagy az ettől nagy mértékben független filozófiai „projektet”. De hát látjuk, hogy mit.

A kormányzó jobboldal kommunistának nevezi egyrészt a genealógiai értelemben a kommunista (ritkábban a szociáldemokrata vagy anarchista) irányzatokból származó tendenciákat (többnyire kivéve 1956-ot) és az Új Baloldal és 1968 irtózatos (antiautoritárius) örökségét, másrészt pedig a nyugati polgári baloldal áramlatait (antirasszizmus, antietnicizmus, antinacionalizmus, feminizmus, nemzetköziség – azaz szolidaritás az elnyomott, szegény népekkel – , antiklerikalizmus, laicizmus, kulturális modernizmus, hiperkritikai szellem stb.). Hiszen élő kommunisták (a szónak akár jó, akár rossz értelmében) alig vannak Magyarországon – nem róluk van itt szó. De a jobboldal által bűnbaknak kijelölt csoportok (munkanélküliek, romák, fogyatékkal élők, a „nemzetközi zsidóság”, a szomszédos országok etnikai többsége, „a Nyugat”, a melegek, a színes bőrűek) iránti rokonszenv, együttérzés vagy akár csak a diszkriminatív indulat hiánya: „komcsi”.

Az ellenzék pedig olyan, a kapitalizmust – siker esetén – megerősítő intézkedéseket, mint teszem azt az energiaszolgáltatók (kivásárlással véghezvitt) államosítása, „kommunistának” tekint, mintha a radikális piaci fordulatot nem az állam csinálta volna meg, ahol megcsinálta. Az október 23-i, szánalmas ellenzéki seregszemle egyik befolyásos szónoka „újkommunistának” nevezte az Orbán-rezsimet. A „balliberális”, mérvadó ellenzéki sajtó a Kádár-rendszerrel veti össze az Orbán-rendszert szüntelenül, ami sértés mindkettőre nézve. Ezek az analógiák teljességgel légből kapottak. A reálszoc rendszerekről sok rosszat lehet elmondani (csakugyan rendőrállamok,  diktatúrák, gyakran tömeggyilkos diktatúrák voltak), de azt nem, hogy a gazdagok uralmát testesítették volna meg, mint majdnem minden más rendszer a történelemben. Az Orbán-rezsim pedig maradéktalanul plutokratikus, akárcsak elődei 1989 óta. A modern társadalmakban mindenkor nagyfokú, intenzív az állami beavatkozás. Az ellenzék állami beavatkozásnak csak redisztributív intézkedéseket tekint, mintha kormányzása idején nem állami eszközökkel mozdította volna elő a radikális piaci fordulatot, s mintha pl. a privatizáció nem állami kényszer folytán ment volna végbe. Az etatizmus a kapitalizmus egyik jellegzetes alakváltozata. Az a kelet- és közép-európai kapitalizmus, amelyet félig-meddig megszüntettek a hatalomra került kommunista pártok (bár maguk se tudtak, csak nagyon kis részben, áthatolni a tőkés horizonton), maga is etatisztikus volt (mint tudjuk, a régi szociáldemokrácia – Lenint és Trockijt beleértve – ezért meg a tőkekoncentrációnak és a tőke társadalmasodásának magas foka miatt reménykedett, alaptalanul, a könnyű „átmenetben”).

Tagadhatatlan, hogy az antidemokratikus politikai rezsimek vonzódnak az etatizmushoz (bár pl. az olaszországi fasiszta rendszer kezdetben gazdaságilag liberális volt!), de az etatizmusnak nemcsak proletár vezetés alatti, egalitárius, az ipari munkásságnak kiváltságokat biztosító – közkeletűen „kommunistának” nevezett – variánsai vannak, hanem legalább Bismarck óta másfajták is. Az ellenzék a maga mély antiegalitarizmusa folytán egyenlősítéssel gyanúsítja modern történelmünk leginkább antiegalitárius rendszerét (vö. egykulcsos személyi jövedelemadó; vö. magas forgalmi adó; vö. adójóváírás eltörlése; vö. minimálbér megadóztatása; vö. forráskivonás az egészségügyből és a fölsőoktatásból; vö. a munkanélküli-segély folyósítási tartamának megkurtítása); majd csodálkozik, hogy nem veszik komolyan. Hiszen a kapitalizmuson belül a forgalmi szférával szembeni bizalmatlanság, a hitelintézetek elleni kampány: ez nem a kommunisták, hanem a szélsőjobboldal taktikája volt mindig. (Vö. TGM: „Jobb- és baloldali antikapitalizmus”, Élet és Irodalom, 2013. október 20.)

Ez itt a „közös talaj”, amelyen a két „oldal” áll. Ezért az ellenzéknek a – benyomásom szerint – őszinte demokratikus frazeológiája groteszkké válik. Hiszen még a kudarcot vallott szocialista/liberális kormányok is próbálkoztak az arányos közteherviselés bizonyos elemeinek a bevezetésével, bár a tőkés vállalatok profitjához nem nagyon nyúltak, de a gazdag egyének kiváltságait (egyéni kiváltságait) nem növelték; a szegényeken nem segítettek, de nem folytattak ellenük háborút. S az ellenzék ezen a ponton az Orbánénál mértéktartóbb adópolitikát javasol. Ez helyeselhető akkor is, ha egyértelmű: itt nem kellene nagy ellenállással számolnia a tőke képviselői részéről. Hiszen ez utóbbiaknak nem a személyi jövedelemadó a lényeges.

„A munkaalapú társadalom” jelszava – azon túl, hogy a segélyezetteket erkölcstelen, alacsonyrendű csőcseléknek tünteti föl, és osztályszolidaritást sugall a tőkések és a munkások között, szemben a szubproletariátussal, a prekariátussal, a hátrányos helyzetű, diszkriminált („kirekesztett”) kisebbségekkel, a betegekkel, a gyerekekkel és az idősekkel szemben (továbbá gyanút kelt a „hasznot nem hajtó”, „szubverzív” művészekkel és kutatókkal szemben) – azt a sikerkultuszt fokozza, amely a polgári társadalomnak egyik legellenszenvesebb sajátsága. A korábbi (premodern, prekapitalista) társadalmak a „kiválók”, a „nemesek” kasztját ismerték el és magasztalták, s lenézték a „hitványak”, a „nemtelenek”, a földtúró együgyűek alacsonyrendű testi szenvedélyektől nyűgözött, irracionális, gyáva, szolgalelkű söpredékét (a „paraszt” szláv eredetű szó, együgyűt, tehát ostobát jelent, s még ma se dicsérő jelző: „maga paraszt!”, mondják, hatvannyolc esztendővel Bartók Béla halála után még mindig). A polgári társadalomban senki nem születik kiválónak, itt az a kiváló, aki a szüntelen versenyben győz. Orbán Viktorban is a győztest csodálják még ellenfelei is. „A kemény munka” – amelyről mindenki tudja, hogy szenvedés és megaláztatás forrása, s amelyet évezredek óta minden nagy civilizáció és világvallás szerencsétlenségnek és/vagy isteni büntetésnek tart – dicsőítése elleplezi a verseny megnyeréséhez szükséges két tényezőt: a furfangot és a szerencsét. „Aki dolgozik, az boldogul” – mondta a magyar polgári társadalom ravaszdi alapítója, Kádár János, de ő a maga újraelosztó-egalitárius világrendszerének romjain még félig-meddig hitt ebben a marhaságban; ma erre nincs mentség.

A balközép ellenzék is „munkahelyteremtésről” habog: ennek természetesen semmi értelme nincs akkor, amikor a társadalom újratermeléséhez szükséges javakat – a technika fejlődése folytán – a munkaképes lakosság töredéke képes előállítani. A többieket – nyilvánvalóan – el kell tartani, ezt azonban mindenki (mindenki, akinek hatalma van) visszautasítja. A tőke-munka kontinuumból kizuhantakon a furfang és a szerencse se segíthet. A polgári társadalom megőrzésével – azaz radikális társadalmi forradalom híján – ezt a problémát csak az újraelosztó állam „kezelheti”; a liberálisok valaha érdemdús antietatizmusa elavult. Nem az a kérdés, hogy jelentős-e az állam szerepe (mindenképpen nagy), hanem az állam politikájának az iránya; mint mindig: egyenlőség vagy egyenlőtlenség? – szabadság vagy tekintélyuralom? – gondoskodás vagy büntetés?  Az Orbán-rezsim azt a látszatot kelti, hogy a közjavakat (államosítással) a köz ellenőrzése alá helyezi – „köz” nincsen, csak kőkeményen önző osztályállam, tehát ez csalékony illúzió vagy szemfényvesztés – , evvel azonban legalább ideológiai tekintetben inkább összhangban áll a korkívánatokkal és a korszellemmel, mint a liberális magyarországi ellenzék avíttas államtalanító mantrái.

Ha az ellenzék csakugyan harcba szállna az egyenlőtlenséggel, a társadalmi igazságtalansággal, akkor legalább annyit kockáztatna a „nemzetközi színtéren” (tehát a globális kapitalizmus intézményeivel szemben), mint a jelenlegi rendszer.

4.      Európa

A jelenkori magyar etnicizmus (vö. TGM: „Nacionalizmus kontra etnicizmus”, Magyar Narancs, 2013. november 7. vagy itt, a Transindexen) Európa-ellenessége rendkívül mély gyökerekkel rendelkezik; rájuk azonnal visszatérek.

Kissé sematikusan szemlélve a dolgot, itt kétféle etnicizmus áll szemben egymással: az autoritárius jobboldalon a nyugati társadalmakkal szembeni utálat és bizalmatlanság, a „szociálliberális” ellenzéken a keleti társadalmakkal szembeni mély megvetés. Az ellenzéki publicisztika legközkeletűbb szemrehányása a kormányzatnak címezve: keletre viszi az országot, holott mi 1989-ben a Nyugat mellett döntöttünk. (Megjegyezném, hogy én még liberális koromban is azt írtam, hogy a szabadság nem földrajzi fogalom, de ez mellékes.) Az ellenzék „Európát” és a „Nyugatot” a szabadság szinonimájaként emlegeti, mintha a Nyugat nem a Habsburg-monarchia és a Harmadik Birodalom formájában gyakorolt volna befolyást hazánk történelmére, a jobboldal pedig a Kelethez vonzódik ma, mintha az oszmán birodalom és a Szovjetunió… De nem is folytatom. A kuruc és a labanc előítéletek élnek, ám a kuruc múlt fölszabadító, plebejus elemei nélkül.

Evvel magyarázható, hogy a Nyugat-Európát megrázó, a kelet-európaiakkal szembeni rasszista gyűlölethullám (vö. http://hvg.hu/velemeny/20131128_TGM_Euroatlanti_udvozlettel) semmiféle visszhangot nem váltott ki Magyarországon (a „nyugatos” román miniszterelnök, a „szociáldemokrata” Victor Ponta egyenesen helyeselte David Cameron brit miniszterelnök aljas szónoklatait és javaslatait saját honfitársai ellen, akárcsak annak idején a korábbi, jobboldali „liberális” külügyminiszter, Adrian Cioroianu): az ellenzéken azért nem, mert az itt uralkodó előítélet szerint nyugat-európai kormány nem lehet rasszista, a kormánypárti sajtóban azért nem, mert a célba vett kelet-európaiak főleg románok, bolgárok és leginkább: cigányok.

Tehát sem a Kelet-barát, sem a Nyugat-barát etnicizmus nem segít benne, hogy mi, kelet-európaiak megvédhessük magunkat.

Ami pedig az Európa-ellenesség magyar gyökereit illeti: már a XIX. század végén „kozmopolitának” és „nemzetidegennek” számított a rokonszenvező érdeklődés a Rajnától nyugatra fekvő országok „szellemisége” iránt (a németbarátság – az akkor a reakció nemzetközi központjának számító Poroszország iránti előszeretet – soha nem számított [mostanáig, amikor Németország liberális] „kozmopolitának”). Ez politikailag egyértelmű volt: 1848-i forradalmunk eszmerokona volt az 1848-i párizsi forradalomnak. Franciaország egalitárius volt, antifeudális és antiklerikális, erős volt benne a szocialista munkásmozgalom és a modernista kultúra. A liberális Anglia és Amerika a maga polgári anyagiasságával és prózaiságával, szólásszabadságával és mozgékonyságával szintén borzolta a hűbéri-konzervatív idegeket. Párizs volt a magyar baloldal Bakonya. Ráadásul a francia, a brit közvélemény élénken helytelenítette a magyarországi nemzetiségek elnyomását, rokonszenvezett a románokkal, szerbekkel, csehekkel, fölháborodott a parasztok nyomorán, írástudatlanságán és csendőri üldözésén, megütközött a munkássággal szembeni terror jelenségein. A világon egyedülállóan korlátozott szavazati jog, a feudális parlament, a harsogó sovinizmus szintén heves ellenszenvet keltett – tegyük hozzá, megérdemelten. (Egyébként még a korabeli Ausztriában is megdöbbenéssel vegyes viszolygással nézték azt, ami Magyarországon folyt, különösen Tisza István befolyása alatt.)

A nyugati modernizmus kultúráját és politikáját a magyar (és persze általában a kelet-európai, mindenekelőtt az orosz) reakció a baloldali fölforgatás forrásának, a hagyomány, a vallás és a nemzet ellenségének tekintette. A Régi Rend – amely védelmezőinek szemében mindig „a természetes rend” – belső ellensége (ezt Oroszországban jellegzetesen „nihilistá”-nak nevezték) egyben a külhatalmak (no meg „a nemzetközi zsidóság”) szövetségese kellett hogy legyen. Ezt a hagyományos magyar uralkodó osztályok még akkor is így gondolták, amikor az antant román és francia csapatai segítették őket vissza a hatalomba az 1918/19-i forradalmak után, de Trianon (a versailles-i békerendszer) ezt a jobboldali eszmekincs egyik fő ékességévé tette. (Az első világháború előtti magyarországi nemzetiségi kérdés ekkor tűnt el – alkalmasint végérvényesen – a magyar történelmi emlékezetből.) „A baloldal időnként rárontott nemzetére”: ez a közhely több mint évszázados. (Mellesleg: a Komintern volt a versailles-i békerendszer legnagyobb ellensége.)

Bármennyire hagymázos ez a képzelgés, az ellenzék ráerősít avval, hogy álláspontját nem elvekből, hanem az állítólagos (valójában nem létező) európai konszenzusból vezeti le. „Ez Európában nem lenne lehetséges” – zokogja az ellenzéki sajtó: ez hol igaz, hol nem. (Nem szólva a Nyugat áhítatos, provinciális és tényellenes kultuszáról a balközépen, beleértve a reakciós senkik iránti nagyrabecsülést . A Magyar Nemzet ezt ájult Putyin-imádattal viszonozza…)

Nem az a hiba, hogy ellenzéki személyiségek hajlandók nyilatkozni nyugati lapoknak, s nem kímélik Orbán Viktor rendszerét – ugyan miért kímélnék? – , csak a vak nem látja, hogy nem az országot, hanem a politikai szisztémát bírálják. A hiba abban van, hogy érvelésükben ingatag, mulandó történelmi alakulásokra támaszkodnak, s emiatt Európáról olyan mítoszt alkotnak, amely még legendának is meglehetősen elhihetetlen. A liberális Európa (alaptalan) mítoszának az a következménye, hogy – összhangban a nép iránti bizalmatlanság ellenszenves, indokolatlan és antidemokratikus szokásával – föltételezik: „a művelt Nyugaton” nem volna lehetséges „irányított” vagy „vezérdemokrácia” (hogy ez egyszer ezt a butuska szólamot ismételjük: az ilyen „demokrácia” ugyanis egyáltalán nem demokrácia), ezt csak a mi kelet-európai népeink rossz tradíciói és beidegződései okozzák. (A modern történelem még oly futó áttekintése is bizonyítja, hogy ez szamárság. Hány évszázadig tűrték a nyugat-európai fölvilágosult népek a gyarmatosítás borzalmait?)

A Fidesz-KDNP – amelynek megvan a saját népmegvető diskurzusa, amely persze szintén a neoliberális duma egyik változata: a keményen dolgozó vállalkozó-és-munkás szembeállítása a szorgalmas adófizetők pénzéből élősködő underclass társadalomellenes heréivel, akik szeretnek beleülni a készbe, várják a sült galambot, és í. t. – fokozatosan magáévá tette a hagyományos magyar reakció régi elfogultságait, különös tekintettel az ún. konstruktív/destruktív ellentétre.

A „konstruktív” magyar ember (szerb ember, lengyel ember stb. az ottani reakció szerint) a természetes rend, azaz a hagyományos társadalmi és értékhierarchia, az engedelmesség, a rend, a tisztelet, a fölsőbbség, a szorgalom híve, az egyház és a hadsereg támogatója, rang- és úrtisztelő, a represszív szexuális morál betartója, a szigorú gyermeknevelés, a szigorú büntetőjog híve, hazafias – azaz a mindenkori nemzeti állam önföláldozó, önkéntes szolgája – és könnyen mozgósítható mindenfajta lázadás ellen. Mivel ezt a rendet valamilyen értelemben „természetesként” definiálják, a „destruktív” ember a föntiek egyenes ellentéte lévén, a fölforgató és izgató-lázító egyrészt egészségtelen lény, aki kudarcait kompenzálja túl, másrészt nem része a „természetes” etnikai (tévesen „nemzetinek” is nevezett) közösségnek. Tehát – a reakciósok szerint – nem a „destruktív” személyek és csoportok nézeteivel van baj, hanem a természetükkel.

Nem tévednek, hanem idegenek.

Ezt a hitregét könnyedén vissza lehetne utasítani, ha a mai liberális „közbeszélők” nem a magyar nép „antidemokratikus” természetében keresnék – az iméntiekhez sajnos fölöttébb hasonlóan – a hibát. Vannak ún. európai magyarok, akiknek a természete, úgy látszik, eltér az ún. ázsiai magyarokétól. Az „idegenszívű”, „nyugatos” magyarok legjobbjai – Ady, Bartók – ezt nem így látták.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Ezt írta Ady. Látszólag szó szerint azt, amivel a reakció vádolta a nyugatosokat. Csakhogy ez: „gyűlölöm a fajtám”, nem azonos evvel: „gyűlölöm a fajtátokat”. Márpedig a jobboldal nem az előbbit, hanem az utóbbit mondja a baloldalnak.

A reakció azt állítja, hogy aki ellentétet tételez föl elnyomók és elnyomottak között, az nem magyar. A mai liberalizmus azt állítja, hogy aki ellentétet tételez föl elnyomók és elnyomottak között, az nem európai. Az előre elrendelt társadalmi harmónia tana konzervatív tan. Az ellenzék is konzervatív, csak nem tud róla.

„Európa” és a „Nyugat” persze ma neoliberális gazdaság- és szociál- (antiszociál-) politikát jelent, globalizációt, még további privatizációt, a közjavak szétosztását tőkés magánvállalatok között. (Vö. Ugo Mattei: Contro riforme, 2013.) Orbán Viktor az IMF „kipaterolásával” megszabadult a nemzetközi tőkés pénzügyi intézmények nyomásának jelentékeny részétől, ennek a föltétele viszont a monetarista politika legfontosabb föltételének – az ún. költségvetési egyensúlynak – a legszigorúbb betartása. Ezért a rezsicsökkentés (amelynek révén ma Magyarországon a legalacsonyabbak az energiaárak Európában, ami mégiscsak eredmény!) úgy lehetséges, hogy a népjóléti büdzsére szánt egyéb összegeket csoportosítják át – nem a tőke profitjából vonják el – , ami más pontokon koncentrálja a nyomort. Természetesen nem a szegények kapnak valami pótlékot, hogy bírják a gáz- és villanyszámlát, hanem mindenki kevesebbet fizet, ami – ahogy ezt unásig kimutatta már a megmaradt független sajtótöredék – természetesen a jómódúaknak kedvez. Mindazonáltal még ez a szerény intézkedés is – akárcsak a devizaadósok föltétlenül indokolt megsegítése – kiváltja „a Nyugat” helytelenítését. Orbán sok tekintetben neokeynesiánus gazdaságpolitikája nem sátáni, de persze hiányzik belőle az eredeti népjóléti állam koncepciójának minden emancipáló és egyenlősítő aspektusa.

Orbán Viktor nagyon jól tudja, ha nem lassítja a középosztály lecsúszását, deklasszálódását, akkor veszélybe kerül a stabilitás. Ha ezrével kerülnek az utcára a lakáshitelt fölvett kis- és középpolgárok, akkor elérkezett a szélsőjobboldal nagy pillanata. Ezt, amennyiben hatalomra kerülne, a balközép is megértené, és hasonlóan cselekednék. De ebben a percben a magyarországi középosztály „Európát” és „a Nyugatot” okolja, mert gáncsot vet a megmentésére elszánt „nemzeti kormánynak”.

Ebben a helyzetben kellene értékelnie a hazai közvéleménynek az európai intézmények és az európai sajtó támadását az alkotmányosság és az emberi jogok megsértése, a hatalmi visszaélések, a végrehajtó hatalom túlsúlya, az ellenzéki politika, a kritikai szellem, a baloldali kulturális tendeciák eltiprása miatt, olyan helyzetben, amelyben az elsősorban védelmezett csoportok amúgy is népszerűtlenek. Amit a jobboldali médiák „fasisztázásnak” és „antiszemitázásnak” hívnak (mintha nem a fasizmus és az antiszemitizmus lenne a probléma, hanem a bírálatuk, olykor persze túlzó vagy némely esetekben téves bírálatuk), valósággal hisztérikus őrjöngést vált ki a nemzeti középosztályban. S mivel az Európai Unió nem szövetségi állam, a magyar kormány sűrűn ismétlődő elmarasztalása – amelyben kínosan vegyül az emberi jogok védelme a globális tőke védelmével – még eredménytelen is, azon fölül, hogy a szándékolttal ellenkező néplélektani hatást fejt ki. Az „európai”, a „jogvédő”, a „liberális” – ez mind „magyarellenes” kozmopolitát és judeoplutokratát jelent – szitokszóvá vált, s a tárgyilag teljesen indokolt és helytálló Tavares-jelentés megszavazói honárulóknak, illetve a nemzet ellenségeinek minősültek (egyszerre kommunista és ultrakapitalista szörnyeknek; megjegyzem, a kommunizmus és liberalizmus „azonossága” régi náci toposz).

Az ellenzék tágra nyílt szemmel sétált bele ebbe a csapdába: eltűrte, hogy a polgári demokrácia, alkotmányosság, alapjogok európai védelmét a magyar államérdekkel ellentétesnek tüntessék föl, nem mondta el, hogy a szabadságjogok védelme – a nemzetközi arénában is, sőt: különösen ott – hazafias kötelesség, és nem tudta elkülöníteni az indokolt külföldi bírálatokat az indokolatlanoktól, vagy azonosította magát avval is, amivel nem lett volna szabad, vagy mentegetőzött amiatt is, amire büszkének kellett volna lennie. Right or wrong, my Europe – ez volt az ellenzéki sajtó álláspontja. Az föl se merült, hogy Európa épp annyira megérett az átalakításra, mint Magyarország. Az se, hogy a nemzeti függetlenség érték lehet. A kelet-európaiakkal szembeni xenofób, rasszista, kirekesztő nyugati politikák és médiaszenny ellen – tudtommal – komolyabban csak Balázs Gábor (vö. http://www.rednews.hu/a-gyakorlat-elmelete/default/zur-roma-frage.html) és én írtunk a magyarországi sajtóban: ez botrány.

Bár a dicséret Pesten nem szokás, hadd emeljem ki Andor Lászlónak, az Európai Bizottság tagjának bátor és intelligens akcióit a kelet-európai bevándorlók érdekében, szembeszegülését a nyugat-európai idegengyűlölő mocsokhullámmal (és a brit kormánnyal). Nem sok hivatalos embert lehet ebben a rémséges ügyben megdicsérni.

5.      Orbán Viktor

Nem tagadható, hogy Orbán Viktor jelentős államférfi. Valószínűleg történelmi alak. Ha 2018-ig vagy 2022-ig kormányozhat, ő is a nagy magyar konszolidálók közé tartozik majd, mint Tisza István, Bethlen István, Kádár János. Tisza István az első világháborúba és Trianonba vezette a nemzetet, Bethlen István a gazdasági világválságba és – szándéktalanul – a szélsőjobboldali hatalomátvételbe, közvetve tehát a második világháborúba, Kádár János a gazdasági összeomlásba és a szocialista projekt végső vereségébe.

Hogy milyen lesz a katasztrófa, amelybe ez a nagy formátumú politikus vezeti hazánkat, még nem világos, de valamennyien érezzük, hogy katasztrófa közeleg.

Rendszerének megítélését liberális illúzió akadályozza. A rendszerváltó liberálisok azt képzelték, a rendszerváltás nyomán megszülető polgárság olyan lesz, mint a Thomas Mann, Marcel Proust, Márai Sándor, Robert Musil megörökítette polgárság. Pontosabban azt, hogy olyan lesz, mint Mann, Proust, Márai, Musil, nem is az általuk megírt polgárok: érzékeny, finom, művelt, muzikális, literátus, polgári értelmiségiek, toleráns és megértő szabadelvű humanisták, kifinomult olvasók, gyűjtők és műértők, jótékony, fejlett szociális érzékű, fölvilágosult világpolgárok.

Ilyenek is akadtak valaha (kevesen), de a valóságos burzsoázia persze nem ilyen. A polgárság dolga az üzlet. A profit megszerzéséhez, a vagyon növeléséhez, az előny fokozásához az üzletnek kedvező, a társadalmi riválisokat (mindenekelőtt a munkásokat) és a többi tőkéseket kordában tartó, s a jogot ehhez simulóan alakító, erős államra van szükség.

A magyarországi burzsoázia a maga egészében Orbán Viktor táborában, a radikális nemzeti jobboldalon található. Orbán Viktor és rendszere a versenytől, a konkurenciától nem az általa néha emlegetett plebejusokat védi, hanem a magyar polgárokat, olykor – ha lehet – a kispolgárokat is. Ez a polgári rendszer, amelyről a liberálisok hajdan csak ábrándoztak, de amelyet – a lehető legbrutálisabb, legsportszerűtlenebb, legönzőbb módon – Orbán Viktor és szövetségesei teremtettek meg.

Ez a rezsim csak látszatra „nemzeti kapitalizmus”. Orbán védi a maga autoritárius – antidemokratikus, antiliberális és antiszociális – rendszerét a nemzetközi tőke bizonyos pénzügyi intézményeitől, hogy megőrizze mozgásszabadságát, azaz csaknem korlátlan hatalmát; de nem védi, mert nem védheti meg tőlük a nemzetgazdaságot. Amennyire tudja, oltalmazza a nemzeti burzsoázia és a nemzeti középosztály – a saját bázisa – hadállásait, de a hagyománynak és a kultúrának azt a rombolását, amely minden kapitalizmus sajátja, nem enyhíti, hanem egyre intenzívebbé teszi. Az a durva és kulturálatlan eklektika, amely betölti a köztereket – közülük is kiemelkedik a Makovecz-cég bizarr és rút felcsúti stadionja mint az Orbán-rezsim arrogáns és értelmetlen jelképe – , világosan mutatja, hogy az új magyar polgári konzervativizmus represszív és autoritárius, de semmi köze a Széchenyi, Hild, Kemény és Arany megtestesítette szerény, szemérmes tradícióhoz, a megfontolt, körültekintő és felelősségteljes konzervatív magyar észjáráshoz, a „fontolva haladáshoz” (ez független attól, hogy ennek az örökségnek az atyái mennyire voltak zaklatott és szenvedő magánemberek). Ez a rezsim durva, hangos, hazardőr és közönséges. Ilyen a modern kapitalizmus a periférián, de egyre inkább ilyen a centrumban is. Donald Trump nem Buddenbrook szenátor.

A liberális ellenzék még mindig Orbán Viktorral szemben óhajtja megteremteni az „igazi” polgári társadalmat. Ez nevetséges. A polgári társadalmat már megteremtették.

Ilyen.

Ezt a polgárságot – több szakaszban – állami vagyonjuttatással „nevezték ki”, ez csakugyan igaz. De hát a legtöbb vállalat tulajdonosa nem a nemzeti burzsoázia, hanem a globális nagytőke. Az általa szabadon hagyott aprócska sávban folyik az Orbán-rezsim politikája, amely próbálja ugyan ennek a sávnak a terjedelmét növelni, de végső soron nagyon is óvatosan. Hogy ez az új Gründerzeit – akárcsak a régi – korrupt, csaló és erőszakos? Hát persze. Hogy rémülten húzza össze magát a csendőrcsizma puffanására és a rendőrsíp szavára? Régi dal, régi dal.

A „balliberális” ellenzék olyasmire keres – kétségbeesetten – magyarázatot, ami voltaképpen semmiféle magyarázatra nem szorul. Ezt a rendszert akartátok. Nem tetszik? Elhiszem.

Orbán Viktor az ellenzék által Orbán Viktornál is lelkesebben helyeselt rendszer legtehetségesebb és legenergikusabb vezetője. Neki nincs lelkiismeret-furdalása, és nem negélyez semminő baloldaliságot. Ő nem sinkófálja el a régi másként gondolkodóktól a „demokratikus ellenzék” foglalt terminusát. Ő, ha teheti, nyugodtan elszedi a pénzt azoktól a burzsoáktól, akik valamiért nem függenek tőle, hogy átnyújtsa azoknak, akik igen. Ha nem uralkodhat nagyüzemeken, szupermarket-láncokon és nagybankokon, hát uralkodik pár száz trafikon. Őrzi a tőkés rendszer stabilitását, amire elődei nem voltak képesek.

Közben nem bolond a gyűlölt kapitalizmus „értékeire” hivatkozni, hanem „nemzetnek” nevezi a mellette kitartó középosztályt (s látványosan, bár őszintétlenül kiáll a fiatal, újgazdag vállalkozói réteg öntudatos, kihívó suttyósága – foci, pálinka, kolbász, terepjáró, gumicsizma, bográcsozás – mellett), amelynek csakugyan hatékony patrónusa. Evvel persze parazsat gyűjt a fejére.

A középosztály ugyanis csődben van, és eddigi életszínvonalának és életformájának megőrzésére semmi remény. Ha bekövetkezik az összeomlás, egyetlen kiútja a fasizmus. Ez Orbánt épp úgy elsöpörné, mint a liberális és baloldali értelmiséget, amely ezt az esszét olvassa. Ha 2014-ben újra kétharmados többséggel nyer – ebben csak olyasféle váratlan kataklizma akadályozhatja meg, mint az áfacsalási botrány, ha olyan súlyos, mint némelyek sejtetik – , akkor előbb-utóbb (majd meg tetszik látni) a félelemtől űzött liberális értelmiség kénytelen lesz szövetséget kötni vele, vagy belenyugszik egyeduralmába némi békén hagyásért cserébe. Ezt Bethlen Istvánnal is megtették elei, s nem használt semmit. A volt Szovjetunió nyugati perifériája és a Balkán békétlen, lázad. Az orbáni Magyarország síri nyugalma majd megtetszik a riadozó Nyugat-Európának is.

Az Orbán-rezsim Európa-ellenes és pszeudoirredenta kakaskodása (a magyar nacionalizmus történetének ismerői számára a mai hivatalos „magyarkodás” tök hiteltelen és szervetlen, nem eredeti termék, hanem posztmodern pastiche, félig értett elemekből félművelten összefércelt patchwork) kifogja a szelet a parlamenti és parlamenten kívüli újfasizmus vitorlájából. Orbán, meg kell adni, szeretné kivezetni Magyarországot a gazdasági és civilizációs válságból – azon az áron, hogy tönkreteszi. Nem érti, hogy a joguralom kiiktatásával – a kormányhatalom bármekkora szélesítésével – elpusztítja a modern polgári államot, s az etatizmusa (még a saját kritériumai szerint is) kontraproduktívvá válik. Személyes uralmának bármilyen gyöngülése káoszt okoz: ez minden diktatúra és féldiktatúra alapproblémája. Minden önkényuralom függ a vezér formaidőzítésétől, s ennélfogva törékeny és kiszolgáltatott.

Evvel az egyre élesebben kirajzolódó balsorssal szemben a jelenlegi ellenzék gondolati állaga nem elég jó. Emiatt sikertelen az ellenzék, nem szervezeti széttagoltsága és középszerű vezetése miatt. Mintha sejtené, hogy – kevéssé valószínű – választási sikere esetén masszív társadalmi-gazdasági elégedetlenséggel, a néptömegeknek az orbáni féldiktatúra által lefojtott követeléseivel és túlköveteléseivel, az elnyomorított értelmiség jóvátételi igényeivel, a gyűlölködő, domináns jobboldali médiákkal, a szomszédok és a szövetséges hatalmak nehezen teljesíthető várakozásaival meg a honi fasiszta dinamikával kell szembenéznie – , s mindezt a szétvert államapparátussal kellene megkísérelnie, amelynek a hivatalnokai immár tapasztalatból tudják, hogy lojalitásuk valamely balközép kormányhoz Orbán visszatérése esetén jó esetben elbocsátással, rosszabb esetben börtönnel jár. Nem csoda, hogy az ellenzék csak ímmel-ámmal törekszik a győzelemre.

Ez az ellenzék – amelynek a vezetőit igazságtalanul bírálják, mert nem képesek a lehetetlenre – nem viheti végbe az új rendszerváltást (de még a rezsimcsökkentést se). Új ellenzékre van szükség. Nem pusztán nemzedékváltásra. A nemzedékváltás a végzetnek, az idő múlásának a másik neve: ehhöz nem kell intellektuális erőfeszítés, magától is bekövetkezik, s a Fidesz-KDNP „új undokai” meg a neonácik is fiatalok.

Ez az ellenzék nem a kormány, hanem csak a rendszer ellenzéke lehet.

Ugyanis a Fidesz-KDNP nemzeti kormánya nem kormány, hanem politikai rendszer, amely egyesíti magában a stabilitást szolgáló állami beavatkozást, a politikának – diktatúrákra jellemző – közigazgatássá változtatását, a pluralizmus redukcióját, az antiegalitarizmust (minden vesztes és kárvallott „erkölcsi fogyatékos”) és a körkörös etnicizmust (mind a Nyugat, mind keleti és déli szomszédaink „ellenségek”, és „ellenség” mindkét kijelölt faji kisebbség „itthon”). A mai ellenzék semmiféle választ nem ad a válságra. Sokan gondolják úgy, hogy még a rossz válasz is jobb, mint a semmilyen. Benne legalább van gondolat.

A legkeserűbb pesszimizmus is naivan derűlátó, ha szegény hazánkról van szó.

fotók: Domaniczky Tivadar