Sok mindent megmagyaráz a magyar liberalizmus jelenlegi szellemi állapotáról az, hogy közülük vannak akik úgy tartják, hogy sikeres és példamutató politikai akció az, amikor az egyetemi fiatalság aktivistái valakit vagy valakiket kitiltanak egy egyetemről. Amikor a sajtószabadság korlátairól beszélünk, természetesen be lehet hozni a holokauszttagadás tiltásának példáját, amit én amúgy vehemensen ellenzek. De egy elméleti vitában, ami a szólásszabadság korlátairól szól, érvként arra hivatkozni, hogy ő maga „Auschwitzi túlélők unokája”, vajon milyen célt szolgálhat? Ez vajon egy állítás? Vagy azt helyettesíti? Ettől van igaza? Azt jelezném, hogy ha amellett lehet is érvelni, hogy egy egyetemnek nem kell holokauszttagadó előadót meghívnia, de azért a transzneműség megítélésében fennálló véleménykülönbségek talán mégsem esnek egy megítélés alá a népirtás eltagadásával.

Ungár Péter írása.

„A biztonság az élet eltagadása.”

Germaine Greer, A kasztrált nő

Sok mindent megmagyaráz a magyar liberalizmus jelenlegi szellemi állapotáról az, hogy közülük sokan vannak akik úgy tartják, hogy sikeres és példamutató politikai akció az, amikor az egyetemi fiatalság aktivistái valakit vagy valakiket kitiltanak egy egyetemről. Kapelner Zsolt egyenesen hiányolja, hogy a magyar diákság körében még nem terjedt el az a gyakorlat, hogy érzékenységükre hivatkozva tiltsanak ki olyanokat, akiknek véleményét sértőnek találják. Válaszcikkében minden olyan politikailag korrekt toposzt előhoz, amit alkalmasnak talál arra, hogy akkor is korlátozni lehessen a véleménynyilvánítás szabadságát, ha az semmilyen konkrét fenyegetést nem tartalmaz.

Kapelner természetesen helyesli Germain Greer kitiltását a Cardiffi egyetemről. A kitiltást azzal támasztja alá, hogy mivel az „érzelmi és a hatalmi kérdés nem elválasztható egymástól” ezért a transzszexuálisokat sértő magatartásával, vagyis azzal, hogy nem ismeri el őket új választott nemi identitásukban,  a létező transzfób társadalmi struktúrát tartja fönn. Magyarul, ha jól értem, azoknak akik Greert ki akarják tiltani, azért van igazuk, mert az elnyomottakat képviselik. S ez elég felhatalmazásnak. Az első kérdés, ami ezzel kapcsolatban fölmerül, persze az, hogy milyen jogon beszélnek ezek az egyetemista aktivisták a transzszexuálisok vagy egyéb elnyomottak nevében? Milyen felhatalmazással rendelkeznek? Ugyanis, ha ők egy adott elnyomotti csoportot képviselnek, akkor lehet, hogy az elnyomottakat is meg kellene kérdezni, hogy ezt ők is így gondolják? Egyetértenek azzal, hogy értük, helyettük ők, és így beszéljenek? Kapelnernek abban ugyanis teljesen igaza van, hogy ez és az ehhez hasonló viták természetesen a hatalomról szólnak, arról, hogy ki döntheti el, ki és  mit mondhat, más szóval: hol húzódnak a szólásszabadság határai? Vagyis ez és az ehhez hasonló aktivista csoportok az elnyomottakra hivatkozva akar jogot formálni magának ahhoz, hogy eldöntsék, ki, hol, mikor, és miről beszélhet. Ez pedig maga a hatalom, mégpedig az igazi hatalom. Még akkor is, ha persze ez a fajta hatalomgyakorlás ellentétes a szólásszabadsággal. Egy szóval: cenzúra.

Nem arról van tehát szó, hogy van egy csoport, amelyiknek más a véleménye, mint Greernek arról, hol húzódik a biológiai határ férfiak és nők között, és ezért nyilvános vitát kívánnak vívni vele. Nem kíváncsiak az érveire, arra hogyan védi meg az álláspontját, hanem kinyilvánítják, hogy persona non grata, vagyis nemkívánatos személlyé vált. Így senki semmilyen elnyomás ellen nem tud küzdeni, semmilyen előítélettel, helytelen véleménnyel nem tudja felvenni a harcot. Az ellentétes vélemények betiltása ugyanis nem érv, csak a véleményterrorizmus egyik formája. 

Kapelner válasza tökéletes példája a posztmodern érvelési stílusnak, mert nem tartózkodik attól, hogy ne identifikálja magát valamilyen elnyomott kategóriával. Amikor a sajtószabadság korlátairól beszélünk, természetesen be lehet hozni a holokauszttagadás tiltásának példáját, amit én amúgy vehemensen ellenzek. De egy elméleti vitában, ami a szólásszabadság korlátairól szól, érvként arra hivatkozni, hogy ő maga „Auschwitzi túlélők unokája”, vajon milyen célt szolgálhat? Ez vajon egy állítás? Vagy azt helyettesíti? Ettől van igaza? Azt jelezném, hogy ha amellett lehet is érvelni, hogy egy egyetemnek nem kell holokauszttagadó előadót meghívnia, de azért a transzneműség megítélésében fennálló véleménykülönbségek talán mégsem esnek egy megítélés alá a népirtás eltagadásával. Bár a holokauszttagadás nevetségességét is akkor tudjuk a legjobban megmutatni, hogy ha egy vita keretében szembesítjük a történelmi tényekkel azokat, akik tagadják őket.

Itt sajnos nem tudom megállni említeni, azt hogy az intézmény amelynek Kapelner jelenleg is hallgatója, a CEU, például szívesen hívott meg egy Izrael állam eltörlése mellett érvelő professzort, aki intellektuálisan támogatja a jelenben embereket gyilkoló Hamaszt. Természetesen kell Izrael állam politikáját bírálni, de egy olyan embert meghívni előadni, aki egy állam földbe döngölése  mellett érvel elég tág értelmezése a szólásszabadságnak. Csak remélni tudom, hogy Kapelner ebben az esetben is a CEU-n belül keményen kiállt a szolásszabadság ellen és nem alkalmazott kettős mércét az alapján, hogy az izraeliek érzékenysége nem számít a posztmoderneknek.  (A CEU azzal érvelt, hogy a professzor nem ebben a témában volt meghívva. Germaine Greer sem a transzszexualitásról tartott volna előadást, de ez nála nem számított elegendő magyarázatnak.)

Kapelner azzal zár, hogy azért nincs igazam, mert ami személyes, az egyben politikai is. (Remélem, megfelel neki ez magyarul is). Ebben is igaza van: az ami személyes, az politikai is, hiszen a politika az életünk legintimebb dolgait is érinti. A politika számít, ha betegek vagyunk, és orvosi ellátásra van szükségünk, mert abban, hogy milyen ellátást kapunk sokszor az is közrejátszik, hogy mennyit keresünk. És persze az is politika, hogy mit adnak, és mit nem adnak a tévében. Ezek mind kihatnak a személyes problémáinkra. De a politikai közbeszéd lényege az, hogy minket nem csak a saját személyes problémánk érdekel, nem csak a saját véleményünket tartjuk fontosnak. Hanem nyitottak vagyunk a más véleményére is, hajlandóak vagyunk meghallgatni azokat, akik mást mondanak, és vitatkozni velük. Mint, mi ketten, itt, most, írásban. Szerintem ennek is van haszna.