Elzúgtak forradalmai

2015.03.19. 12:54

A vereséget vereségre halmozó maradványpártokból és diffúz protopolitikai-posztcivil képződményekből nem maradt más, mint az Orbángyűlölet üres és hisztérikus csapata – amely képes lehet talán, de semmiképpen nem alkalmas a győzelemre.Az antiorbánizmus ugyanis semmivel sem kevésbé hazug ideológia, mint az, amelynek hatalmát meg kívánja törni. Ennek a koalíciónak egyetlen alapja a konszenzus abban, hogy nagyvonalúan szemet huny afölött, ki kicsoda volt korábban és mik ma a nézetei és szándékai. Közben az ellenzék legitimációs krízisének azonban egy másik vonatkozása is szembetűnő. Miután immár ötödik éve azzal vádolja a kormányt, hogy felszámolja a demokráciát, betölti a rendszer által megkonstruált pozíciókat, elfogadja játékszabályait. Az (állítólagos) orbáni diktatúra hivatalos ellenzékének pozíciójára egzisztenciákat, karriereket és ambíciókat gründolni, maga a par excellence cinizmus. Valódi ellenzék csak akkor lesz, ha válaszolni tudunk ezekre és a bejegyzésben írt kihívásokra.

Kiss Viktor írása.

orw.JPG

Fotó: FreeDoc

„Bár azzal kapcsolatban nincsen semmi kétség,

hogy „honnan”, azzal kapcsolatban annál inkább,

hogy „hová”. Általános anarchia tört ki a reformerek között,

mindegyiküknek be kell vallania magának, hogy

semmi pontos elképzelése nincs arról, aminek el kell jönnie...”

(Karl Marx) 

Be kell fejezni a mellébeszélést.

Az a széles koalíció, amely Orbán Viktor ellenségeiből és ellenfeleiből verbuválódott, a legutóbbi időközi választáson győzelmet aratott. Prominensei már egyenesen arról nyilatkoznak, hogy ezzel ráléptek a „kétharmad lebontásának” útjára. Ez azonban minden tekintetben önbecsapás. Önbecsapás, hogy az ideális „baloldali” jelölt nem akar semmit, nem tartozik senkihez és nem rendelkezik személyiséggel. Önbecsapás, hogy a győzelemhez vezető út a kormánypártok folyamatos támadása és amortizációja, melynek célja, hogy a Fidesz szavazói kevesebben maradjanak, mint ahány embert a balliberális oldal mozgósítani képes – mert ez az út nem számol a Jobbik szavazótáborának ezzel párhuzamos relatív erősödésével. Önbecsapás azt gondolni, hogy az ellenzéki szereplőknek van társadalmi támogatottságuk, nem értve meg, hogy szavazóik csak azért vannak még, mert a választók számára nincs senki, akit támogathatnának. És végül: önbecsapás, hogy a populizmus receptje csak azért nem hozott sikert az orbáni hatalom leváltását kívánó tábornak, mert „kommunikációs hibákat követtek el”. Hiszen a populizmust – amelynek lényege az alul lévők és alárendeltek közösségének megkonstruálása egy felül lévő közös ellenséggel szemben – maga a Fidesz és Habony Árpád hatalmi gépezete az állami-kormányzati apparátus legfőbb elvévé tette. Az „antiorbánista” koalíció saját logikájának fogságába esett. Az elmúlt években az orbáni hatalom összeomlását és a gazdaság rapid válságát várta, ezért saját hosszú távú építkezését, a valódi innovációt, saját demokratizálását és megújítását önmaga halasztotta el és építette le. A vereséget vereségre halmozó maradványpártokból és diffúz protopolitikai-posztcivil képződményekből pedig nem maradt más, mint az Orbángyűlölet üres és hisztérikus csapata – amely képes lehet talán, de semmiképpen nem alkalmas a győzelemre.

Az antiorbánizmus ugyanis semmivel sem kevésbé hazug ideológia, mint az, amelynek hatalmát meg kívánja törni.

Ennek a koalíciónak egyetlen alapja a konszenzus abban, hogy nagyvonalúan szemet huny afölött, ki kicsoda volt korábban és mik ma a nézetei és szándékai. Az antiorbánizmus közössége, amely „a diktatúra lebontására” szerveződik, emiatt kettős értelemben is feloldhatatlan legitimációs válsággal szembesül. Először is a „nehogy már azok kérjék számon a korrupciót, akik szétlopták az országot” dakota bölcsesség mentén haladva teljesen hamis az a politikakép, amely szerint az orbáni rezsim legnegatívabb tulajdonságai egyben ismertetőjegyei is. Elegendő visszaolvasni a fél évtizeddel ezelőtti újságcikkeket: 2010 előtt is mindenki evidensnek tekintette az önkormányzati szinten zajló össznépi mutyizást, az uniós pénzek kiszivattyúzását, a média-civil társadalom politikai kolonializációját, a társadalom kettészakadását, a szegények megsarcolását, a korrupciót, a pártok átláthatatlan finanszírozását, az egzisztenciális függőségek rendszerét, a szakszervezetekkel szembeni fellépést, vagy éppen a politikai osztály intézményesített támadhatatlanságát. Akkor is voltak oligarchák és volt urizálás. A mai ellenzék szereplőinek állítása, mely szerint Orbán és rendszere nem az 1989 és 2008 közti időszak terméke és következménye, hanem valami egészen új – merőben gusztustalan és számító. Mintha a miniszerelnök nem azért tehetne meg minden elképzelhetetlent, mert a politika társadalmi kontrollját és alapját már jóval előtte szisztematikusan széjjelzúzták és kiüresítették. Orbán nem tagadása, hanem része azoknak a média, értelmiségi, gazdasági, intézményi és politikai elitcsoportoknak, amelyek az átmenet során a kulcspozíciókat megszerezték.

Az ellenzék legitimációs krízisének azonban egy másik vonatkozása is szembetűnő. Miután immár ötödik éve azzal vádolja a kormányt, hogy felszámolja a demokráciát, tönkreteszi a gazdaságot, korrupciós gépezetté minősíti le az állam által felügyelt források felhasználását és elosztását – betölti a rendszer által megkonstruált pozíciókat, elfogadja játékszabályait. Továbbra is hajlandó érdekalapú alkukat kötni (ez sok esetben azért elég erős eufemizmus) a kormányzattal, vagy annak kiszolgálóival. Az (állítólagos) orbáni diktatúra hivatalos ellenzékének pozíciójára egzisztenciákat, karriereket és ambíciókat gründolni, maga a par excellence cinizmus. Ebben a légkörben minden eszmény és magyarázat, minden radikalizmus, minden valódi változtató szándék és minden demokratikus kezdeményezés üres frázissá fokozódik le, amely elfedi a dolgok valódi tétjét és a szereplők valódi motivációit.

 

Van azonban valami, ami az elmúlt évben gyökeresen megváltozott.

Nem mehetünk el szó nélkül ugyanis a tény mellett, hogy a 2010 utáni ellenzék legsikeresebb és legnagyobb hatású tömegmozgalma a netadó elleni megmozdulás volt, amely az Erzsébet hídon pásztázó okostelefon-fényáradatban érte el a maga valódi csúcspontját – a feelinget, ami többet ért havi hétszáz forintnál is. A budapesti ősz megszülte idehaza is azt a politikai élcsapatot, amely az arab tavasz, a török, az ukrán, a hong-kongi vagy éppen az Occupy mozgalom legtudatosabb szegmensét is jelentette. Közvetlen társadalmi bázisukat egy új osztály adja, amely minden tekintetben az elmúlt két évtized terméke. A posztmodern kapitalizmus számára mind legitimációs, mind értékesítési-szolgáltatási szempontból lényeges, hogy –  a tőke személytelenné válásával és a polgárság háttérbe vonulásával – valaki átvegye a rendszer igazolásának és a kapitalista szellem önkéntes éltetőjének szerepét. A média-, a divatmunkások, a pénzügyi szolgáltatók, az örök egyetemisták és ösztöndíjasok, a kulturális tőkéjüket aprópénzre váltó nemzetközileg integrált csemeték, a kreatív és húzó ágazatok csillogásában lubickolók, a posztmodern kommunikáció, oktatás és szórakoztatás papjai, vagy a megélhetési civilek – azért kapnak kiemelkedő jövedelmet vissza az általuk megtermelt profitból, azért számíthatnak az uralkodó hatalmi-pénzügyi körök támogatására, hogy ezzel megvegyék hűségüket a fennállóhoz, önként és lelkesen termeljenek a vállalkozóknak, egyben reprezentálják általuk a kapitalista nyugat kívánatos és emberarcú mivoltát. A netadó tüntetések kapcsán ez a réteg lépett a politika színpadára idehaza is és ennek az eseménynek kevés jelentősebb hozadéka van, mint hogy az Orbán-ellenes koalíció az ő elégedetlenségükben (a jobboldal által globális pozíciójukat és személyes életvitelüket érezték veszélyben forogni) vélte megtalálni azt az erőt amire rátelepedve az „orbáni maffiaállamot” elsöpörhetik.

A korábbi balliberális tábor magába olvasztotta stílusukat, mondandójukat, gesztusaikat és eszközrendszerüket. Ma már maga is azt a nyelvet beszéli, amit Slavoj Zizek „posztmodern liberális multikulturalizmusnak” nevez. Ezt a nyugatosság, a szabadság, a demokrácia, a humanitás és a kifinomultság nyelveként jelenítik meg. Heller Ágnes és a tüntetések „minden szar, de nem akarunk politizálni” hangulatban tobzódó trendi szónokai (a „belvárosi hipszterek – copyright Gagyi Ágnes) link: http://fordulat.net/pdf/14/F14_gagyi_agnes.pdf  ezt képviselve karneváloznak és rikácsolnak. Ennek segítségével újítják meg az antiorbánista összefogás posztkádári-liberális-technokrata sablonjait (és szüntették meg a régi nyelv múzeumát, a Sajtóklub műsorát). Ezt használják a média új politizáló celebjei és sajtómunkásai. Így nyilvánulnak meg a melegjogi, nőügyi, hajléktalanügyi, romaügyi és bevándorlóügyi aktivisták (elismerve persze néhány nagyon fontos kivételt), akik szerint ilyesmivel foglalatoskodni igencsak cool dolog. Meg a melegek, hajléktalanok, romák, mai csajok és bevándorlók is coolok. És ennek nevében ragad gitárt Gyurcsány Ferenc, mert korunk szakértői, elemzői és tanácsadói, akiket nyilván azért fizet, hogy segítsenek hülyét csinálni magából, szintén osztoznak a posztmodern liberális multikulti világképben. A reflexió minimumával sem bírva azügyben, hogy stílusuk, nyelvük és mondandójuk nem más, mint a globális kapitalizmus kulturális öntudata, a fennálló szabadságideológiája – ami nevében ugyan lehet támadni Orbán diktatúráját, lehet ostorozni korunk igazságtalanságait, szenvedéseit és mobilizációs problémáit, de ettől még mindez nem lesz „baloldali”.

Zizek véleménye szerint míg a kapitalizmus első korszakában a nagyvállalatok a nemzetállamokon belül működtek, a második szakaszban a nemzetállami gyarmatosítás során a nagyvállalatok a nemzetállami kultúrával összeforrva kolonializálták a világ más nemzetállamait, napjainkra a cégek elszakadtak a nemzetállamokról és olyan gyarmatosítás hoznak létre, amelyben nincs többé gyarmatosító. A nagyvállalatok célja, hogy felszámoljanak minden ideológiát, minden nemzeti sajátosságot, minden kulturális jellemzőt, hogy valamennyien egyszemélyes banánköztársaság lakójaként bennszülöttek legyünk a hozzánk érkező multinacionális vállalatok számára.

A posztmodern liberális multikulturalizmus azoknak a kulturális öntudata, akiket – már persze az ideológia szerint – a globális kapitalizmus megszabadított a modernitás rabságából és együttműködésre kárhoztatott bennszülöttekké változtatott egy individualizált és sokszínű glóbuszon. Radikalizmusa: a posztmodern kultúrában történő kötöttségektől mentes feloldódás, az élményalapú fogyasztás és az extrém individualizmus szabadosságának követelése, a „határtalanul toleráljatok engem” jelszó nevében – és a felháborodás a világ egyenlőtlenségén és igazságtalanságán azokkal szemben, akik a modernitás nyomorúságából nem tudnak, vagy akarnak kitörni. Az internet ezeknek a (globális) pozícióknak és ambícióknak az eszköze és szimbóluma is egyben ezen csoportok számára. Nem csoda, hogy a tüntetések mezei hada számára az adómentes internet melletti kiállás a mobilizáció, a szegények, az emberi jogok és a minőségi szabad élet melletti kiállás érzetét kínálhatta. Ez a nézőpont valójában mérhetetlenül intoleráns és saját felsőbbrendűségét hirdetve nem tűr meg semmit magán kívül: a vallásosság számára fundamentalizmus, a radikalizmus diktatúra, a kínos kérdések felvetése nem politikailag korrekt, a valódi politika erőszak, a rendszer, a fogyasztás kritikája szabadságellenesség és a tényleges egyéniség és elköteleződés elavult és reakciós.

A 2014 őszi események azért jelentettek új fejezetet a magyar ellenzék történetében, mert velük véget ért a balliberális korszak. Véget ért az 1989 kulisszái között zajló álradikális pszeudorendszerváltás politikája, amely a liberális-technokrata gazdasági és politikai elitcsoportok feltétlen integrációs és „eredeti tőkefelhalmozó” gyakorlata számára kívánta megteremteni az alulra szorult társadalom politikai többségét. Az elmúlt évtizedben a hazai politika globális kontextusa megváltozott, vagy ha tetszik (tudtán kívül) a korábbi balliberális oldal minden tekintetben részévé vált a korszakot uraló politikai logikának. Ahogyan az ország egyre inkább elhelyeződött a globális térben, a politikai pozíciók meghatározó elemévé úgy lépett elő a múlthoz és az integrációhoz való viszony helyett a nemzetközi status quo-hoz, tehát globális „belülhöz” való viszony. Márpedig a korábbi balliberális oldal éppen ebben a kontextusban teljesen kritikátlan és pozíciói éppen ebben a leginkább problémásak és támadhatók. A fordulat váratlanul érte a „baloldalt”, amely nem hajlandó észrevenni (vagy nem akarja persze), hogy a politikát konstruáló logika a globalizáció korában már nem az alul/fölül (állam/civil, hatalom/polgár, gazdag/szegény, erős/elesett, tőkés/munkás stb.) dualitás mentén szerveződik, mert ezt keresztbe metszik és felülírják a kívül/belül logika által konstruált kontextusok. Erről beszél Bauman híres metaforájában a turisták és csavargók „osztálya” kapcsán, a nemrég elhunyt Ulrich Beck az inside/outside mentén állandóan újratermelődő deterritorizációk fluid világaként, vagy éppen Wallerstein legtöbb követője (az Eszmélet, vagy a Helyzet Műhely) a centrum/periféria viszony politikai konklúzióinak leírásakor.

2014 ősze a „belül lévők” koalícióját szülte meg, hogy március idusára világossá váljék: a bázis az utcán kószálás helyett újra a világhálón barangol inkább, az ambiciózusak meg megtalálták számításukat a hajdani balliberális oldalon, mint az antiorbánizmus eladhatatlan portékájának trendi és fiatalos ideológiai csomagolópapírjai. A netadó kérdése nem lett a populista ellenállás közös alapja. Nem lett az utolsó csepp a pohárban. Nem lett a hatalom cinizmusának, erőszakosságának és korruptságának következtében létrejövő demokratikus mozgalom szülőhelye. Nem mozgósította a kiábrándult és passzív tömegeket. Nem lett belőle semmiféle forradalom – főleg olyan nem, amely alkalmat teremtett volna a 2010 előtti status quo helyreállítására. Az Orbán Viktor és hatalmi-társadalmi rendszere elleni koalíció mai formájában azonban nem lehet már más, mint a nyugatias, globalizált és (kulturális)tőkés „generációs élcsapat” és az előző Magyar Köztársaság gazdasági-politikai és értelmiségi elitmaradványainak kényszerszövetsége (kiegészítve egy jó adag pozíciólesővel) egy olyan kurzus ellen, amely alapjában sérti érdekeiket és eszményeiket.

 euro.JPG

Fotó: FreeDoc

Levonható néhány fontos tanulság mindebből.

Ha meg akarjuk ugyanis érteni a magyarországi politikai felállást, akkor a kívül/belül konstellációk (globális) logikájának nézőpontjából két olyan sajátosságot is találhatunk, amely a hazai politikai folyamatok elsődleges mozgatórugójaként tűnhet fel – és amelyekkel az antiorbánista koalíció (beleértve annak legradikálisabb „független civiljeit” is) képtelen mit kezdeni.

Az egyik, hogy a belül/kívül logika a magyar társadalmi térben már egészen a rendszerváltás időpontjától markánsan jelen van és a korábbi neoliberális és nemzeti középosztályi elveket valló politikai elitek nagy erőkkel támogatták azok érvényesülését. Az átmenet Magyarországát olyan léghajóként képzelték el, amely csak azon az áron szállhat a magasba, hogy megszüntetik túlsúlyos voltát, tehát a társadalom többségét a földön hagyják. Valójában ezen alapul az új korszak általános liberális világképe és versengő-egoista individualizmusa mifelénk.

Ennek következményeként elementáris erővel jöttek létre és kövesedtek meg a belül és a kívül társadalmi színterei és valóságos térbeli konfigurációi. A budapesti agglomeráció külső és belső gyűrűi, a magyar kistelepülések zsákvilága és a trendi falvak új beköltözői, a lakópark gettója a városon belül és a cigánysoré a falun kívül, az informatikus proletár boxa és a vidéki munkás gépsora, az egymás mellett élő Bulinegyed és Józsefváros, a multicéges irodaház és a szociális szféra mindennapjai, a magán és az állami kórház, az Erasmus ösztöndíjas és a londoni szállodai takarítónő realitása, az internetország és a tévéország, a nyugat és a kelet, vagy éppen a pláza és az utca – mindennek csak olyan makroszintű megjelenése, ami nem feledtetheti, hogy ma már a mindennapi élet minden szintjén működnek és falakat emelnek ezek a megosztottságok. A nyolcvanas évekből itt felejtett ország az új évezred zárványként működő mozaikdarabjaival. Az új falak bebiztosítását pedig mi sem szolgálja jobban, mint hogy ellensúly nélkül hatni engedik azokat a társadalmi mechanizmusokat, amelyek célja a belül lévők védelme, reprodukciója és előnyeik kihasználása. Ráadásként erre jött rá a globalizáció minden áldása és átka, amennyiben a politikai elitek nem fáradoztak máson az elmúlt évtizedekben (és ez így van az orbáni gazdaságpolitika esetében is), hogy hátrányunkból és nyomorunkból versenyelőnyt kovácsoljanak – nem számolva azzal, hogy ezzel konzerválják és társadalomszerkezeti szerephez juttatják a már kialakult kettéosztottságot. Mindez azért fontos, mert nem nehéz belátni, hogy a hazai balliberális oldal maradéka és a felemelkedő új politikai bázisa minden tekintetben a belül világát reprezentálja ebben az ügyben. A globális „belül” lakóparkjában az EU és konform elitje a házmester, a NATO pedig a biztonsági őr, akik kiebrudalással fenyegetik azokat, akik megszegik a házirendet – amit a (neo)liberálisok írtak.

A másik, amit mindenképpen figyelembe kell vennünk a hazai politikai helyzet analízise során, hogy miközben Orbán jelenlegi ellenzéke mind kulturális, mind ideológiai, mind politikai-társdalmi pozícióit tekintve a „belül” világában ragadt, aközben a kormányzati kommunikáció és az orbáni hatalmi struktúra kiépítése egészen a kezdetektől Magyarország „kívül” világának és színtereinek gyarmatosításán fáradozott. A Fidesz kormánya társadalmilag és hatalmilag újraszervezte, gazdaságilag pedig lassan újraalapozza a kívül Magyarországát, amit a baloldalnak nevezett képződmény elárult és sorsára hagyott. A rezsicsökkentés, a látványberuházások, a közmunkaprogram, a trafik-, bolt-, tűzifa- és földosztás, a közigazgatás átszervezése, az újraiparosítás projektje, a korkedvezményes nyugdíj és az iskolai étkeztetés ingyenessége, vagy éppen a szociális rendszer bevitele az önkormányzatok alá mind azt a politikai üzenetet szolgálja a kívül rekedtek és erre berendezkedettek világában, hogy „ott, kívül is van élet”. Az orbáni hatalom megvéd a belül kihívásaitól és teljesíthetetlen kényszereitől, a kívül nyomorúságos élete az igazi magyarok élete. Az oktatás, az egészségügy, a szociálpolitika reformja lényegében nem más, mint ezen alrendszerek felosztása két, alig átjárható részrendszerré: egy a belül, egy a kívül lévők számára. Az orbáni hegemonikus reartikuláció (Ernesto Laclau) a „zemberek”, a „magyarok”, a „rendesen dolgozók”, a „családok”, vagy éppen a „NER” fogalmai mentén egy képzelt közösségbe rántja az alulgloblizáltak mérhetetlen nagyságú és sokszínű tömegeit. A kívül Magyarországának megszervezése és öntudatának kiépítése már évtizednyi ideje zajlik, félfeudális és gyakorta giccses nacionalizmusának pedig csak egyetlen ellenfele van: a Jobbik konzervatív radikalizmusa. A Jobbik már akkor megvalósította a „politikailag inkorrekt”, az „illiberális demokrácia” és a „keleti nyitás” politizálását, amikor Orbán még meg sem hirdette azt. A Jobbik mindenki másnál korábban ismerte fel ugyanis, hogy ideje volna dekódolni azt a közvélekedést, mely szerint ezek ott fönt csak dumálnak (az alul/felül régi nyelvén) a rasszizmus problémájáról, a szegények felemeléséről, a munkanélküliségről, a nők elnyomásáról, a bűnözésről és az emberi jogokkal kapcsolatos kérdésekről – miközben elit iskolákba járatják a gyerekeiket, a Rózsadombon laknak, asszonyverés helyett inkább elválnak, bejárónőt tartanak, nem rabolják ki őket a cigányok, ellenben ők mindent ellopnak – főleg a napot a romkocsmákban. Magyarán szólva: a kívül/belül logika szerint ők azok, akik az ellenség, akik nem ismerik a mi életünket, akik igazából tojnak a fejünkre, a „zsidók”.

 

Valódi ellenzék csak akkor lesz, ha válaszolni tudunk ezekre a kihívásokra.

Ezért állítom, hogy valódi magyar ellenzék tehát csak a „kívül globális baloldalának álláspontjáról” kiindulva hozható létre.

Ennek legfontosabb sajátossága, hogy tudja: nem ígérheti azt, hogy mindenki részesül a „belül” világának áldásaiból és hogy felszámolja a „kívül” helyzetek nyomorúságát. Ezzel kísérletezett az alterglobalizációs mozgalom, amikor úgy vélte, egy globális politikai közösség megszervezése alkalmas lehet arra, hogy a globális folyamatokon változtassanak, a negatív következményeket enyhítsék, az eredményeket igazságosabbá tegyék és az erősek és hatalmasok önkorlátozását kiharcolják –  mainstream változata a Scheiring Gábor által a Dinamón felvázolt „zöld szociáldemokrácia”, a de facto globális reformizmus. Az alterglobalizációs program illúzióját, hogy a „belül” és a „kívül” világa között hidak hozhatók létre, könyörtelenül zúzta szét a 2008-as válság politikai következménye: a „belül” társadalmainak tagjai és pozícióinak birtokosai arra ébredtek rá, hogy egész világuk éppen azoknak a folyamatoknak, következményeknek és igazságtalanságoknak az elválaszthatatlan része és eredménye, éppen azokat a játékszabályokat és ígéreteket köszönhetjük neki, amikre az ő életük alapszik. Valójában ebben a kudarcban semmi meglepő nem volt egy olyan globális szituációban, ahol a „belül” globális pszeudovilága a „kívül” nyomorúságát és szenvedését követeli és tartja fenn. Üdvözlet a valóság sivatagában!

Ebben a helyzetben a kívül/belül dichotómiák felszámolását a belül kiterjesztésével ígérő „baloldali” politika előtt csak a nacionalizmus álszolidaritása és a cinikus neolib szociális demagógia útja állhatna. A Szirizának valószínűleg nem fog sikerülni olyan szocialista stratégiát végigvinnie, amely a görögök szerencsés helyzetéből adódó (tudniillik, hogy félperifériás helyzetük ellenére a kívül/belül világai még nem érvényesülnek a maguk nyersségében) önvédelmi harcot egy globális baloldali (szocialista és demokrata) harccá fordítja át. (Alex Callinicos) A Sziriza ugyanis éppen azt kritizálja a Trojka, a neoliberálisok viselkedésében, hogy a tőlük várt reformok jótéteményeiért cserébe a kívül/belül globális dimenzióinak kiépülését követelik tőlük. Mi már egy brosúrával előrébb járunk.

Guy Debord 1967-ben leírta, hogyan vált a Nyugat a technikai fejlődés hatására a túlélésért folytatott harc világából a dúskáló bőség világává – aminek persze új típusú depriváció és nyomor lett a következménye. Ma már tudjuk, hogy a nyugat bősége a „globális kívül” nyomorát és deprivációját feltételezi és okozza. Az emberiségnek pedig már rendelkezésére állnak azok az eszközök, amelyek segítségével az egész glóbuszon a jólét, a szabadság, az értelmes élet valamilyen formája elterjeszthető volna – az új évezred szocializmusát éppen ezért az a belátás fogja megszülni, hogy ez csak egy egészen más jólét, szabadság és értelmes élet lehet, mint amit ma annak tartanak.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr587277107

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Kiss Viktor: Elzúgtak forradalmai 2015.03.19. 15:39:02

Az (állítólagos) orbáni diktatúra hivatalos ellenzékének pozíciójára egzisztenciákat, karriereket és ambíciókat gründolni, maga a par excellence cinizmus. Valódi ellenzék csak akkor lesz, ha válaszolni tudunk ezekre és a bejegyzésben írt kihívásokra.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HaKohen 2015.03.19. 17:13:14

Sok érdekes meglátás van a cikkben.

De sok gyűlölet, köpködés is.

A szélsőséges álláspontok soha sem jöttek be. Még Marxnak sem.

panelburzsuj 2015.03.19. 21:45:13

@HaKohen:
És rengeteg cikornya.

Egyfolytában azon tűnödtem, hogy vajon hogyan fog majd e dolgozat üzenete célba érni és megfoganni a megcélzott "kívül" közönségben.

kavezacc 2015.03.20. 08:56:47

... s addig??? Amíg napi szinten kizárólag a hétköznapi tisztességtelenség, aljasság, hazugság, árulás kap kedvező visszaigazolást, az a minden szinten elvárt magatartás, addig az egyéni kiút a menekülés vagy az asszimiláció, így a kritikus tömeg kialakulása "rövid" időn belül nem; vezetői karakterek nincsenek, a belsők védő/kényszerítő apparátusa ütőképes és használható; kb 18. sz. Magyarországa - törökök helyett Habsburgok, a 400 év kezdete ...

ATYA 2015.03.20. 09:02:09

Ideológusok számára lett megalkotva . Viszont a mai társadalom problémáinak új megközelítése nekem tetszik,közel áll a valósághoz.Lehet,sőt kell is vele vitatkozni-kérdés lesz-e olyan aki fel meri vállalni ?

Zöld_Dani 2015.03.20. 12:02:11

Okos, de azért én már szívesebben olvasnék valami előremutatóbbat is, mint a "minden szar, és én ezt bátran és okosan ki is mondom" tipusú szövegek sokasága helyett.

jogalany 2015.03.20. 12:16:22

Jó írás, ugyanakkor kimarad az a felismerés és alternativa, miszerint nagy társadalmi átalakulások mindig nagyterületű - globális válság/háborúk nyomán történik.
Amerika a háború kikényszerítésével, tulajdonképpen saját sírját és a gazdasági elit + kiszolgálóik (hatalmi ágak) felszámolásának és helyette valami új létrejöttének esélyét adja meg.
Még valami: mert Orbán és a politika főbb vezető társai zsidó származásúak ez nem jelent egy fajta hatalmi kasztot, és nem jelenti a "belül" lévők általános hovatartozását. Nem a származásom határozza meg a tudatomat.

jogalany 2015.03.20. 12:17:57

@Zöld_Dani:
Megjött a fizetett téma gyilkos.

Jolka40 2015.03.20. 12:49:58

Elolvastam figyelmesen. Egyes mondatokat többször is. Valahogy mégsem értem. Valahogy azt szűrtem le belőle, hogy nincs remény, ne is ugráljunk. Törődjünk bele mindenbe, ez a világ rendje. Minden rendszerben ezt sulykolták a nép fejébe. Már Tiborc hangján is ezt mondta Katona József.

Tamás Nagypál 2015.03.22. 18:34:50

Jó írás, annyit tennék hozzá, hogy a kapitalizmus korában a horizontális (kint/bent) ellentét feloldásáért vívott küzdelmet hívják demokráciának, míg a vertikális (alul/felül megkülönböztetést eltörlő) emancipáció alapvetően nem más, mint osztályharc. Történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az előbbi feltétele az utóbbinak (a francia forradalom előfeltétele volt az októberinek stb.). Az a tény, hogy jelenleg nincsen globális proletármozgalom és ezáltal egy aktív osztályharc az nem jelenti a vertikális ellentétek meghaladottságát vagy elavultságát, hanem sokkal inkább utal egy autentikus (a kint/bent logika univerzális eltörlésére irányuló) demokratikus program hiányára. Ennek következménye, hogy a kívül rekedtek sokszor önként vállalják a proletarizálódást azért cserébe, hogy belülre juthassanak és megkülönböztethessék magukat a kívül maradtak tömegétől (lásd a Londonban nyomorgó magyar munkások megvetését az "elmaradott/ingyenélő" keleten ragadt nemzettársaik iránt, vagy a Szíriába ISIS harcosnak emigráló nyugati középosztálybeli fiatalt, aki középkori életszínvonalon élve is ujjongva fejezi le egykori polgártársait). Mivel a világon ma gyarkorlatilag nem létezik hatalommal is bíró klasszikus modern értelemben vett demokratikus intézmény, a hátrányos helyzetűek választhatnak a periférián átélt biopolitikai kitaszítottság és a centrumon belüli proletarizálódás között, utóbbi előnye hogy aktív részvételt kínál a kirekesztés folyamatában (ez kb. a Jobbik programja). A megoldás tehát nem egyszerűen a kívül lévők emancipációja, hanem egy olyan program, ami a kívül/belül és a fent/lent ellentétet együtt akarja megszüntetni. Ami megérti, hogy a centrumon (de akár a félperiférián) belüli, a tőke számára nagyon is ideális proletarizálódást (a jóléti állam leépítését) csak globálisan értelmezhető biopolitikai okok hajtják előre, tehát az osztályharc és a demokrácia kortárs felszámolása egymást erősíti.
süti beállítások módosítása