Budapest sajátos hely – politikai szempontból is. Ha rápillantunk az idei, 2014. áprilisi választási térképre, ez elég plasztikusan látszik. A leegyszerűsítő rövid magyarázatokon (a „modernitás fellegvára/utolsó menedéke” versus a „bűnös város”) túl érdemes figyelembe venni e jelenség (társadalom)történeti hátterét és okait, hiszen ez esetben már egy évszázados témáról van szó.

Ignácz Károly írása.

Budapest a dualista korszakban vált gyors ütemben igazi európai szintű, modern nagyvárossá, mérete és szerepe jelentősen meghaladta a többi városét. A kortársak szemében már az első világháború előtt is külön világ volt az országon belül, és az eltérő gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok önálló fővárosi politikát eredményeztek. A soknemzetiségű főváros népességének kiemelkedően gyors növekedése együtt járt a szintén nagyarányú elmagyarosodással. A főváros társadalmának sajátos jelleget kölcsönzött a jelentős arányú (20-25%) zsidó lakosság. A népszámlálásokban izraelita felekezetűként megjelenő csoport, megőrizve vallását és kultúráját, részben önálló közösség maradt, és egyértelmű térbeli elkülönülés (V–VII. kerületek) jellemezte. Budapest társadalma a 20. század elejére foglalkozási szerkezetét tekintve is hasonlóvá vált a nyugati európai metropolisokhoz, egyre nagyobb arányú iparhoz, illetve a kereskedelemhez és pénzügyekhez kötődő lakossággal, valamint növekvő tisztviselői réteggel, kifejezve a főváros domináns szerepét az ország gazdasági és adminisztratív életében.

A modernné váló Budapest különleges, kiváltságos helyzetét kihasználva Bárczy István polgármester (1906–1918) önálló, liberális várospolitikai programot valósított meg. A helyi igazgatás szellemének és működésének reformja mellett azonban akkor nem került sor az országoshoz hasonlóan antidemokratikus és lassan anakronisztikussá váló fővárosi képviseleti és választási rendszer (virilizmus, igen szűk körű választójog, visszaélések tág tere stb.) megváltoztatására. Az továbbra is a helyi elitcsoportok egyéni és klikkharcairól szólt, és az igazi népképviselet karikatúrája volt. 1919 őszén az ellenforradalom hatalomra jutása azonban megváltoztatta Budapest megítélését. A főváros kiemelt szerepe az 1918–1919-es eseményekben, a „bűnös Budapest” bélyeg komoly hatást gyakorolt az új jobboldali kormányzat és városvezetés politikai döntéseire. Ezzel a főváros „ellenséges” környezetbe került, bár alapvetően nem változtak meg azok a meghatározó gazdasági és társadalmi tényezők, amelyek a főváros különállását, speciális jellegét adták. A „keresztény Budapest” megteremtését célzó jobboldali politikai erők pedig politikai téren a korábbi liberális városvezetés felszámolásán túl a város átformálására is törekedtek. E folyamatba illeszkedtek az 1920. évi választások, amelyek idején nem volt igazi szabad közélet, sajtó- és véleményszabadság, és ez korlátozta a baloldali és liberális pártok agitációs, kampánytevékenységét is. Mindezek következtében a keresztény párti irányzat kétharmados többséggel vehette át Budapest irányítását, miközben csak a választók kb. felének támogatásával rendelkezett. Két év elteltével aztán áttételesen kiderült, hogy a fővárosi keresztény párti egyeduralom mennyire népszerűtlenné vált: az 1922-es parlamenti választások helyi eredményei az ellenzék sikerét mutatták: a szociáldemokraták a szavazatok 39%-át, a liberálisok 24%-át kapták.

Kép: Választási felhívás. Népszava, 1925. május 21.

Az I. világháborút követő demokratikus reformok része volt a közel általános választójog és a titkos szavazás megteremtése. A Horthy-korszak egészére azonban már az 1922-ben Bethlen István miniszterelnök által rendeleti úton újraszabályozott (majd később törvénnyel megerősített) korlátozott választójog a jellemző, életkori és műveltségi cenzusokkal, ezért a budapesti lakosoknak csak kb. 30%-a rendelkezett választójoggal. A fővárosban a jelentős politikai irányzatok lényegében szabadon indulhattak az ország többi részéhez képest csak mérsékelten korlátozott választásokon. Ennek az országos képviselőválasztásokon nem volt komolyabb jelentősége, miután a „vidéki” nyílt, élőszóval történő szavazás révén a kormánypárt többsége amúgy biztosítva volt. A helyi képviselőkről, azaz Budapest irányításáról döntő önkormányzati (korabeli kifejezéssel törvényhatósági) választásokon annál inkább számított. A modern főváros a központi hatalom által elismerten és elfogadottan tágabb politikai szabadsággal rendelkezett az ország többi részéhez képest, és ez magának a konzervatív, tekintélyelvű rendszernek a kereteit feszegette a Horthy-korszakban. A jobboldali hatalom nem kívánta átadni Budapest 1919–1920-ban megszerzett vezetését, de éppen itt nézett szembe a legerősebb ellenzékkel – ahol pedig kisebb lehetősége volt a választók befolyásolására.

A korszak kormányerőinek dilemmája leegyszerűsítve tehát így szólt: hogyan főváros „megfelelő”, jobboldali önkormányzati vezetése titkos szavazás mellett, hogyan kerülhető el a politikai váltógazdálkodás, az ellenzék esetleges többségre jutása? Először is a választások időpontjának „megfelelő” kijelöléséből: 1920 után az önkormányzati választásokat egyszer sem a törvényekben előírt időpontokban tartották meg; ha kellett, elhalasztották, ha kellett, előre hozták a választás időpontját. Ahogy mindegyiket – egyes részleteiben vagy teljesen – új szabályok alapján rendeztek meg. A választások meghatározó funkciója így a keresztény-nemzeti erők egyébként természetesnek tekintett hatalmának választópolgárok általi legitimálása lett. Magukon a helyi választásokon a jobboldali többség 1920 utáni megőrzését leginkább az a szabályozás biztosította, hogy a főváros „parlamentjébe”, közgyűlésébe nemcsak általános választás révén lehetett bekerülni. Ennek gyakorlati jelentőségét az 1925. évi budapesti választások meg is mutatták. A kormány liberális és baloldali ellenzéke akkor ugyanis közös pártlistával indult, és a szavazatok abszolút többségét (52%) szerezte meg. Az arányos rendszerben így az általános választás révén a fővárosi közgyűlésbe bejutó képviselők több mint fele ellenzéki lett. Az új fővárosi közgyűlésben azonban olyan tagok is rendelkeztek szavazati joggal, akik más módon (kinevezés, delegálás vagy valamilyen speciális, korlátozott választás nyomán) kerültek be, így jobboldali értékrendjük (pártszimpátiájuk), egyes esetekben pedig konkrét személyük már a választás előtt ismert volt. 1925-ben például az összes fővárosi képviselő egyötöde nem választott volt, és e csoport segítségével a választáson megbukott, kisebbséget alkotó jobboldali pártok a közgyűlésben már többségbe kerültek, és így megőrizték a főváros vezetését. Ez volt tehát a leghatékonyabb eszköz a fővárosi pártok és irányzatok közötti, a választói akaratot tükröző erőviszonyok megfelelő „korrigálására”. 

Ebből a szempontból fontos állomás volt az 1930-as szabályozás, amikor a nem általánosan választott tagok rendszerét hosszabb távra, tudatosan átalakították és bővítették. A fővárosi törvénytervezet minisztertanácsi tárgyalásán elégedetten állapíthatta meg az előadó, hogy „a törvényhatósági bizottságnak az elöl megjelölt alkotóelemekből való összeállítása révén még abban az igazán kedvezőtlen esetben is 12 főnyi többsége lesz a nemzeti és valláserkölcsi alapon álló pártoknak, ha az ellenkező világfelfogású pártok a választott tagok számának 70%-át érnék el”. Az 1930-as és 1935-ös önkormányzati választásokon már nem született újabb ellenzéki győzelem és többség, de ennek már nem is volt igazi jelentősége akkor, amikor a nem választott képviselők aránya 35-40%-ot tett ki.

1935 után pedig már nem került sor újabb választásra a második világháború végéig, az akkor választott fővárosi közgyűlési tagok mandátumát – a zsidónak minősített tagok kivételével – meghosszabbították a hatéves ciklus végén, 1941–1942-ben. A jobboldali pártok tehát így tudták megtartani a főváros vezetését az egész Horthy-korszakban.

(A szerző Budapest választ c. könyve 2013-ban jelent meg. Jelen írás hosszabb változata a Tekintet folyóirat 2014/4. számában jelent meg.)