Puszta Orbán-gyűlöletből nem lehet baloldali politikát csinálni. A baloldalnak ki kellene alakítania egy koherens és valóban baloldal viszonyt a bankokhoz. Kezdhetnénk például azzal, hogy mi, baloldaliak arról beszélünk, hogy Brüsszel agyonvágta a kartellező bankokat és megadóztatná a spekulációt. Scheiring Gábor írása.

Európa a kartellek ellen

A kamatokat manipuláló illegális kartelezésért az Európai Bizottság rekordösszegű, 1,8 milliárd eurós bírságot szabott ki tegnap hét vezető bankra. Ekkora bírságot még soha nem vetettek ki az EU történetében. A bankközi euró és yen kamatlábakat manipuláló kartell ellen már régóta folyik az európai eljárás, a bírság egyébként nem csak rekord összegű, de az első is a maga nemében. Az origo.hu beszámolója szerint a Deutsche Banknak összesen 725 millió euró büntetést kell fizetnie, a francia Société Générale-nak 446 millió eurót, a brit RBS büntetése 391 millió euró, a JPMorgan büntetése 80 millió euró, a Citibanké pedig 70 millió euró. A brit HSBC és a francia Crédit Agricole büntetésének mértékét később állapítják meg

Joaquin Almunia, az Európai Bizottság versenypolitikáért felelős tagja (egyéb iránt spanyol szocialista politikus) az ügyben a legfölháborítóbbnak azt tartotta, amilyen hatékonyan képesek voltak az érintett bankok a piac torzítására együttműködni, miközben éles versenyben kellene állniuk egymással.

Mindeközben Magyarországon mást sem hallunk, csak azt, hogy kimentek a tankok, bejöttek a bankok (Vona), meg hogy Brüsszel ne legyen Moszkva (Orbán). A politikai jobboldal beszédében Brüsszel a pénzügyi tőke kritikátlan kiszolgálójaként jelenik meg. Nem mintha nem lenne mit kritizálni a lobbiérdekek és az európai döntéshozatal összefonódásán, de álságos és kártékony azt a képet festeni, hogy az EU intézményeit ne lehetne a pénzügyi érdekekkel szemben az állampolgári érdekek, a közjó védelmére használni.

A témában alapvetően tanácstalan magyar progresszió egy meghatározó részének meggyőződése, hogy Brüsszelnek nem is kell ilyen funkciót adni. Szerintük nincsen komolyabb szerkezeti probléma a pénzügyi kapitalizmussal, hiába önti magából a Nauriel Roubinitől kezdve Soros Györgyön át Joseph Stiglitzig tartó sokszínű és egyáltalán nem radikális közgazdák sora a tudományos elemzéseket. Azt sem veszik észre, hogy minden demokráciavédelem ellenére, amíg az újkapitalizmus, a rendszerváltás veszteseinek csak a radikáljobb ad politikai hangot, addig válságban marad a demokrácia is.

Ezen a ponton válik kiemelt jelentőségűvé a nemzetközi pénzügyi rendszer. Orbán-kormány bankellenességével szemben nem a bankpártiságot kell helyezni, hanem a pénzügyek okos újraszabályozásának ügyét. Ez az újraszabályozás egy létező folyamat, létező nemzetközi erőfeszítés. Az igazság az, hogy az EU éppen korlátozni készül a spekulációt a pénzügyi tranzakciós adó bevezetésével, a magyar miniszterelnök azonban a spekulánsokat védelmezi, amikor elutasítja ezt a kezdeményezést, és helyette a sárgacsekkes befizetéseket adóztatja.

Pénzügyi spekuláció és a valódi tranzakciós adó

A Bizottság ugyanis nemcsak rekordbírságokat vet ki az egzotikus származtatott pénzügyi eszközöket manipuláló bankokra. Európa egy ennél jóval mélyebb problémával is foglalkozik, amikor a nemzetközi pénzügyi tranzakciós adó bevezetését is támogatja (semmi köze az Orbán-kormány sárgacsekk adójához). A globális pénzügyi rendszerben 2011-ben hétszázezer milliárd (!) dollárnyi virtuális pénz (szaknyelven derivatíva, azaz származtatott pénzügyi eszköz, mely nem kötődik valós áruk-szolgáltatások forgalmához, egyéb iránt Warren Buffet, milliárdos befektető és tőzsdeguru szerint „pénzügyi tömegpusztító eszköz”) keringett.

Ez a hatalmas összeg, a teljes világgazdasági termelés közel hússzorosa, egy olyan buborékgazdaság jele, mely nem segíti a reálgazdaság működését, nem javítja a vállalkozások hitelhez jutását, nem segíti a munkahely-teremtést, csak a válságok gyakoriságát növeli (ahogy például ez a világbanki tanulmány is érvel). Az először James Tobin Nobel-díjas közgazdász által kidolgozott, majd módosított formában az Európai Bizottság által bevezetésre javasolt pénzügyi tranzakciós adó pont ezt a spekulatív pénzforgalmat célozná meg.

Az Európai Bizottság számításai szerint uniós szinten nagyságrendileg 60 milliárd euró (18.000 milliárd forint) bevételt jelentene az európai tranzakciós adó. Nem jelentéktelen hatása az adónak, hogy a derivatíva kereskedelem jelentősen visszaszorulna, miközben a reálgazdaságra semmilyen negatív hatással nem lenne. A spekulációs adó a részvény és kötvény kereskedelmet 0,1 százalékkal, a derivatíva ügyleteket pedig 0,01 százalékkal terhelné meg. Ezzel egyébként megfordulna az a trend, hogy a tőke egyre kisebb, az élőmunka egyre nagyobb részt vállal a közteherviselésből.

Európa tehát szövetségesünk is lehetne a spekuláció megadóztatásában. Az Uniót ott kellene bírálni és átalakítani, ahol annak értelme van, és nem Európával szemben, hanem vele együttműködésben.

Szociáldemokrácia a késő kapitalizmusban a Tobin-adón túl

A spekuláció Tobin-által javasolt megadóztatása és a pénzügyi kartellek felszámolása azonban csak a gazdasági polarizáció megállításával együtt lehet tartósan sikeres. A globális gazdasági válság hátterében ugyanis nemcsak néhány rossz döntés húzódik meg, hanem a késő kapitalizmus szerkezeti sajátosságai, melyekről korábbi bejegyzésében Kis Miklós is írt. A pénzügyi rendszer növekedése, ezen belül a derivatívák kereskedelmének megugrása arra utal, hogy gazdaságok szerkezetében bekövetkezett egy mély változás, mely egyben a társadalmi-gazdasági szereplők hatalmi helyzetét is átalakította. E folyamat politikai oldalról azt jelentette, hogy a szociáldemokrácia által kiharcolt jóléti konszenzust fenntartó osztályközi és eliten belüli koalíció felbomlott, a középosztály egyre kevésbé tart igényt az alsóbb osztályok szolidaritására, míg a gazdasági eliten belül a pénzügyi elit tett szert döntő befolyásra. Ezzel véget ért az angolszász kapitalizmusokban a Keynes nevéhez fűződő szabályozott piacgazdaság és újraelosztó jóléti állam kombinációval jellemezhető gazdasági rendszer korszaka.

A pénzügyek előretörése a reálgazdaság háttérbe szorulását, a termelői szektoron belüli verseny kiéleződését és a munkajövedelmek hanyatlását is jelentette: ahogy az Economistra hivatkozva Kis Miklós írta, az 1980-as évektől kedve világszerte csökken a munkáért fizetett pénz az előállított termékekhez, szolgáltatások értékéhez képest. A megváltozott hatalmi helyzetben pedig a szabályozási és intézményi környezet átalakítása is a pénzügyi szféra igényeit tükrözte – hisz egy egyre befolyásosabb szereplői kör tudta leginkább érdekeit érvényesíteni a közpolitikai döntéshozatalban. A tőkeáramlás nemzetközi liberalizációja, a tőzsde és bankszabályozás deregulációja egy hatalmi folyamat, melynek megértéséhez a politikai gazdaságtan eszközei szükségesek, és melyek csak politikailag alakíthatóak.

Mivel a pénzügyi szektor deregulációja és liberalizációja, valamint az eladósodottság mögött a késő kapitalizmus pénzügyi szektor vezérelte átalakulása húzódik meg, ezért a reformok során is többre van szükség, mint az átláthatóságot javító vagy a fegyelmezett magatartást támogató újraszabályozás. A hatalmi szerkezet átalakítása, az eliteken belüli és az osztályok közötti bizonyos koalíciók előmozdítása nélkül az újraszabályozott intézményi környezet nem lenne stabil. Politikai, mégpedig szociáldemokrata válaszok nélkül a pénzügyi rendszer liberális újraszabályozása nem fenntartható.

Olyan hatalmi struktúrák létrejöttét kell előmozdítani, melyek az új pénzügyi-gazdasági szerkezet intézményi környezetét stabilizálják. Ezért a spekulatív tevékenységeket visszaszorító és a rendszerszintű kockázatokat kiküszöbölő intézkedések mellett olyan lépésekre van szükség, melyek megelőzik a szabályozás kijátszását és újbóli átalakítását, melyek átalakítják a gazdasági szabályozást keretező hatalmi helyzetet, döntően a jövedelmi és vagyoni polarizáció megfordításával. A csökkenő reálbérek ellenére a keresletet a lakosság folyamatos eladósodásával fenntartó gazdaságpolitikát fel kell váltani egy olyan politikával, mely valódi javulást eredményez a társadalom széles rétegeinek anyagi és jövedelmi helyzetében, így stabilabb alapra helyezve a gazdasági növekedést.

Ehhez persze a magyarországi baloldalnak is észre kellene vennie, hogy a modernizációs paradigma, a tőke és a szabad piaci felzárkózás céljainak védelme önmagában nem elég. Távol álljon e sorok szerzőjétől az, hogy lebeszélje a magyar progressziót arról, hogy a jelenlegi kis magyar ellenmodernitással szemben a modernizációt képviselje, ám mégiscsak érdemes lenne megnézni, hogyan lehet a felzárkózás közben a gazdasági-hatalmi viszonyok átláthatóbbá tételét, demokratizálását is zászlóra tűzni.

Kezdhetnénk például azzal, hogy mi, baloldaliak arról beszélünk, hogy Brüsszel agyonvágta a kartellező bankokat és megadóztatná a spekulációt. Aztán folytathatnánk egy olyan programmal, mely megállítja a késő kapitalizmusra világszerte jellemző jövedelmi polarizációt, a pénzügyeket a reálgazdasági növekedés szolgálatába állítja, és tartósan a leszakadó középosztály és a társadalomból kihullott, kiszolgáltatott emberek helyzetének javítására koncentrál.

Scheiring Gábor

fotó: Flickr/Maxime Husson; Domaniczky Tivadar