Egyelőre nem sikerült azt a problémát liberális részről fogyaszthatóan megfogalmazni, pedig jogos a kérdés, hogy fennáll-e még a régi maxima, a „nincs szabadság a szabadság ellenségeinek”? Ki lehet-e mondani, hogy a liberális demokrácia nem semleges és értékmentes keret, hanem egy nagyon is normatív értékrend, Európa értékrendje, és Európa hajlandó kiállni és harcolni érte, ha kell – az ellenség pedig az, aki ezt az értékrendet veszélyezteti? Ameddig nem mondjuk ki, hogy a liberális demokrácia nem értékmentességet és az értékek lebontását, hanem éppen hogy az európai értékek megőrzését célozza, addig ki vagyunk téve a liberális demokrácia gyengeségéről szóló támadásoknak és a jogos állampolgári bizalmatlanságnak. A liberálisok és szociáldemokraták egy része ódzkodik ettől, mondván, az emberi jogok mindenkire vonatkoznak, egy liberálisnak nem lehet „ellensége”. 

Soós Eszter Petronella, a Franci politika blog szerkesztőjének írása.

Forrás: The Daily Beast

A Charlie Hebdo-merényletek után sokan emlegették Samuel Huntington civilizációk összecsapása-tézisét, mondván, lám, itt a bizonyíték, az iszlám és a nyugati kultúra nem kompatibilis. A visszafogottabbak azt mondták, véget kell vetni az Európába irányuló muszlim-afrikai-közel-keleti bevándorlásnak, a radikálisabbak odáig is elmentek, hogy közösségileg kell megfigyelni, esetleg kizsuppolni Európából a muszlimokat, akár azokat is, akiknek már európai állampolgárságuk van. E vitával egy időben került boltokba Michel Houellebecq Behódolás című regénye, amely arra figyelmeztetett, ha a nyugati (európai) civilizáció „nem szedi össze magát”, akkor belülről, békésen is leigázhatja egy ambiciózusabb, értékközpontúbb civilizáció, az iszlám.

Hogy valójában (tudományosan) létezik-e a civilizációk összecsapása, másodlagos kérdés. A politika jelentős részben szimbólumok és hitek világa is. Ezért a fő kérdés, hogy kialakul-e a civilizációk összecsapásáról szóló hit, meggyőződés, keret. Mert ha igen, akkor az befolyásolni fogja a polgárok és a politikai szereplők mozgásait. Persze az európai muszlim kisebbség „beilleszkedési problémái” kapcsán az egyes társadalmi és politikai csoportok egyelőre más és más szempontokat emelnek ki. A kulturális jobb- és szélsőjobboldal inkább hajlamos kulturális és vallási kérdésekre fókuszálni, integráció helyett asszimilációt vagy deportálást követelni, a kulturálisan liberálisnak (baloldalinak) számítók (e cikkben ideértve a mainstream szociáldemokráciát) pedig inkább a gazdasági, szociális szempontokra fókuszálnak, mondván, az integrációs problémákat elsősorban gazdasági problémák okozzák.

Az igazság valószínűleg a kettő között van, hiszen a kisebbségi lét, a társadalmi kirekesztettség, a szociális nehézségek logikusan vezethetnek a kisebbségi identitás demonstratív megéléséhez, vagy akár „lázadáshoz” (gondolva itt a hazai gyártmányú terrorizmus veszélyére). Akárhogy is, úgy tűnik, a feszült pillanatokban nagyobb az esélye annak, hogy a gazdasági és szociális feszültségek által szintén sújtott többségi társadalom a kulturális és vallási kérdéseket tételezi első helyen problémaként, mert ezeket a kérdéseket éli meg a saját mindennapi életére nézve fenyegetőnek: fejkendő, burka, női nemi szervek csonkítása, utcai ima, mecsetek épülése, iskolai viták, kereskedelmi egységek „iszlámosodása”, közbiztonság, a „külváros” problémái... Franciaországban például a megkérdezettek 73%-a rossz véleménnyel van az iszlámról, 36% gondolja úgy, hogy e vallás gyakorlása kompatibilis a köztársasági törvényekkel, és csak 32% véli úgy, hogy az értékei kompatibilisek a francia társadalom értékeivel.

A fentiek alapján érdemes feltenni a kérdést, mi történik, ha a civilizációk összecsapása keret egységesen elfogadottá, paradigmává, a nyugati (európai) politika egyfajta szervezőelvévé válik?

Ebben az esetben a kulturálisan liberális szereplők (liberálisok, szociáldemokraták) érvelése, miszerint az integráció és a multikulturális együttélés lehetséges, csak megfelelő szociálpolitika kell hozzá, egyre erőtlenebbé, hiteltelenebbé válhat (ahogy a „multikulti kudarca” már ma is gyakori érv, és nem jelentéktelen szereplők szájából). Talán ennek a folyamatnak a felgyorsítását szándékozzák a „demokrácia válságáról” és a „liberalizmus válságáról” szóló szónoklatok is, amelyek kihasználják azt, hogy a kortárs európai kulturális liberalizmus-baloldal vonakodik attól, hogy schmitti értelemben politizáljon, közösséget építsen, vagyis ellenfelet, ellenséget nevezzen ki magának (ezáltal csatlakozást generálva, végső soron védve a liberális demokrácia értékeit). Az európai politikai és értelmiségi elit kvázi „posztpolitikai” attitűdje érthető az európai történelmi előzmények (különösen a két háború közötti időszak és a második világháború eseményeinek) ismeretében, de ez nem akadályoz egyes tehetséges politikai szereplőket abban, hogy betöltsék a szabadon hagyott politikai teret. A „posztpolitikai” attitűd a kritikák ellenére nem értékmentességet, nem érték-nélküliséget jelent, az attitűd mellett tornyosuló liberális demokrácia eszméje nagyon is értéktelített – de ellenségkép hiányában közösségépítésre, érzelmi alapú állampolgári csatlakozás szítására korlátozottan alkalmas. Ráadásul a háborúra még emlékező generáció kihalóban van, és az új generáció már nem a totalitarizmustól, hanem a muszlim bevándorlótól fél.

A növekvő európai iszlámellenesség, az iszlámellenes konzervatív és radikális pártok előretörése, a civilizációk összecsapása keret erősödése a „posztpolitikai” attitűd által hagyott politikai űrre, közösségi igényre ad egyfajta választ. Megmondja, hogy kik vagyunk mi, mik az értékeink, miért állunk ki, miért harcolunk és kikkel szemben, úgy, hogy az ellenségnek egyúttal félelmetes és látványos arcot ad: a burkába borított muszlim asszony már itt sétál köztünk, és a saját értékrendünk, a liberális demokrácia szembeköpése nélkül még el sem küldhetjük.

Könnyű belátni, hogy a kulturálisan liberális pártok versenyhátrányban vannak a radikálisokkal és a konzervatívokkal szemben: ha ugyanis ezek a pártok kineveznék a „kívánt ellenséget”, amely a bevándorlás révén belül is jelen van, szembeköpnék saját humanista értékrendjüket. A nyomás azonban akkora, hogy ez egyre kevésbé akadály. Egyes közösségek kollektív megfigyelése, szorongatása szintén nem éppen az univerzális emberi jogok gondolatából indul ki, nem liberális individualista, esetenként nem is alkotmányos megoldás. Mégis erre tartunk, és nemcsak az európai jobboldal jóvoltából (még az emberi jogok hazájának tartott, kulturálisan liberális erők által kormányzott Franciaországban is, ahol éppen most kapnak a szolgálatok korábban elképzelhetetlen, a szabadságjogokat alapvetően érintő jogköröket).

Erre a tendenciára a kulturális liberalizmusnak egyelőre nincsen koherens és megalapozott érvrendszere. A „csináljuk, mert muszáj!” nyilván nem tekinthető koherens érvrendszernek. Miközben ezek a politikai erők kitartanak a pacifista, antirasszista, emberi jogokra fókuszáló értékrendjük mellett, érzékelik, hogy harcra, rasszizmusra, ellenség-kijelölésre komoly igény van a politikai vitatérben és a szakpolitikai térben is, hiszen ahogy az a sztereotípiákkal lenni szokott, ennek az igénynek is van minimális alapja, tudniillik a félelem a házon belüli terrorizmustól.

Egyelőre nem sikerült ezt a problémát liberális részről fogyaszthatóan megfogalmazni, pedig jogos a kérdés, hogy fennáll-e még a régi maxima, a „nincs szabadság a szabadság ellenségeinek”? Ki lehet-e mondani, hogy a liberális demokrácia nem semleges és értékmentes keret, hanem egy nagyon is normatív értékrend, Európa értékrendje, és Európa hajlandó kiállni és harcolni érte, ha kell – az ellenség pedig az, aki ezt az értékrendet veszélyezteti? Ameddig nem mondjuk ki, hogy a liberális demokrácia nem értékmentességet és az értékek lebontását, hanem éppen hogy az európai értékek megőrzését célozza, addig ki vagyunk téve a liberális demokrácia gyengeségéről szóló támadásoknak és a jogos állampolgári bizalmatlanságnak.

Értem, hogy a liberálisok és szociáldemokraták egy része ódzkodik ettől, mondván, az emberi jogok mindenkire vonatkoznak, egy liberálisnak nem lehet „ellensége”. Ez a status quo kulturális liberalizmus egy dologban reménykedhet: a gazdasági növekedés esetleges beindulásában, a szociális rendszerek szorongatásának felszámolásában. Nem biztos ugyanakkor, hogy ez visszatolja majd a civilizációk összecsapásának szellemét a palackba, hiszen mint említettük, a politika elsősorban  a szimbólumok és a hitek világa. Ráadásul a gazdasági nehézségekkel szintén küzdő többségi társadalom az asszimilációt nagyon akarja, de fizetni jelenleg nem igazán akar érte. Márpedig egy koherens kapitalista társadalom megteremtése csak állami újraelosztással, esélyteremtéssel, oktatással, szociális ellátással lehetséges, az pedig pénzbe kerül. Sokba. És az eredmények sem azonnaliak, sokszor csak évtizedek múltán jelentkeznek.

Ha pedig nincs azonnali eredmény és nincs pénz, vagy a többség nem óhajt erre pénzt adni, akkor marad a védekezés, a szembenállás, a civilizációk összecsapása. És erre a helyzetre már nem válasz a fasisztázás, a szélsőjobbozás, erre a helyzetre csak egy válasz van: a kortárs kulturális liberalizmus és a kortárs liberális demokrácia önreflexiója, elméletalkotó munkája, adaptációja, innovációja. Ennek hiányában jöhet az újabb Weimar és a vízözön. Nem kellene megvárni.