Hát ja, a fránya környező társadalom, amit nekik kellett volna projektalapon civilizálni… (...) a civil elit csak médiakampányokban kommunikált vele, nem hozott létre és működtetett tömegesen bázisközösségeket, amelyeken keresztül  fokozatosan elérhette volna a tömegeket. Nyitott társadalmat hirdető zárvánnyá váltak, olyan közeggé, mely saját magát kiválóan tudja értelmezni, homogén érték és jelrendszert használ, de mindent, ami ebből kiszorul (konkrétan a „környező társadalmat”) anomáliaként kezelte, kerülte vele az érintkezést, hárította az onnan befutó jelzéseket. Sőt, a 2000-es évek közepétől a civilizálónak szánt hatás a visszájára fordult: a hosszasan kerülgetett valóság egyszercsak a liberális és kvázi-baloldali politikai elit nyakára hágott, majd amikor 2006-ban náci hordák randalíroztak Budapest utcáin, az elviekben humanizmust, demokráciát és liberalizmust képviselő hatalom kizárólag a gyáva és felkészületlen pribékjeit tudta rájuk küldeni, miközben egyetlen civilizációs erényeket képviselő civil mozgalom sem szegült velük szembe. 

Krasztev Péter írása.

opinion_main_300812.jpg

Kép: Times Higher Education

2014 nyara, Visoko: a fotón egy folyami kövekből kirakott labirintus közepén ülök. Mögöttem a távolban látszanak a „boszniai piramisok”, alattam a bosnyák nemzet újjászületésével párhuzamosan bővülő és feltáruló földalatti alagútrendszer. A piramisok jóval nagyobbak az egyiptomiaknál, és – ami a fő – több tízezer évvel régebbiek, negyven-, vagy talán ötvenezer évesek. A képen derékig sáros vagyok, megpróbáltam megmászni a legmagasabbat, megnézni a feltárásokat, melyeket egy Boszniából elszármazott amerikai szociológus és vasáru-nagykereskedő finanszírozott és vezetett csakúgy, mint a labirintus feltárását, kezdetben jelentős állami/politikai támogatással. A csúcsra nem sikerült feljutnom a dagonya miatt, így nem részesülhettem a világűrből oda csapódó energianyaláb áldásaiban, pedig ez minden ábrázoláson külön hangsúlyt kap, igaz, a labirintus mélyén sem éreztem a nagy, lapos kőből áradó sugárzást, pedig jó fél órát fagyoskodtunk körülötte. Mondják, a labirintust a főpiramis belsejével úgy öt kilométer hosszú alagút köti össze, hiszen minek is épített volna az „archaikus ember” (Hamvas Béla nevezi így egyik fantazmagóriájában) két ilyen monumentális objektumot, ha nem köti őket össze. Hogy mi lehetett vele a célja, azt még a teljesen beavatott idegenvezető sem tudja pontosan, feltehetően így tartották a kapcsolatot az istennel/istenekkel, ufókkal, világszellemmel (stb.), amit az ásatás során megtalált kultikus objektumok is igazolnak, egyikükön még rovásírás is található (erdélyi véreink lelkendeztek is erről az interneten: végre meglelték a keresztutat, ahonnan negyvenezer éve a székelyek felkanyarodtak a csillagok útjára). Egy szép nap azonban erre is fény derül, mert a labirintusban csobogó vízről a méltán híres Masaru Emoto professzor igazolást állított ki, miszerint akkora emlékezete van, mint egy NASA szervernek, csupán meg kell tanulni letölteni róla az információt. Ezt a tengernyi okosságot a labirintus bejáránál kifeszített molinó értelmezi: ezen a piramisok völgyének légifelvétele látható, felül bosnyák (vagy milyen), alul angol felirat hirdeti: Történelem-átalakító projekt – és egyben a jövőt alakító projekt

2011 nyara, Szkopje: a képen a főterén állok, mögöttem egy oszlop, mellette a földön irdatlan méretű, aranyozott lovasszobor, épp készülnek felemelni darukkal az oszlop tetejére. Nagy Sándor ez személyesen, a 21. század leggrandiózusabb köztéri giccse, egy szerény városka szűkös főterének új ékessége. A téren körös-körül új szobrok – magányos és csoportos hősök, a szaloniki macedón terroristáktól kezdve nemzeti ébresztőkön, írástudókon és antik uralkodókon át csak hírből ismert hegyirablókig mindenkiről, akinek a neve valamilyen módon összefüggésbe hozható a Macedónia elnevezéssel. A folyó túlpartján is frissen kanonizált nemzeti hősök szobrai állnak, nevekkel, melyeket a művelt helyiek is ott találkoznak először, római birodalmi stílusban megálmodott monumentális középületek, a jelenleg regnáló VMRO (fordításban: Belső Macedón Forradalmi Szervezet) párt történetének múzeuma, mely gátlástalanul azonosítja egy ország történelmét egy terrorszervezet, majd párt történetével. A múzeummal szemben áll a Holokauszt Emlékház, melynek kiállítása bemutatja, milyen rémtetteket követtek el a vészkorszakban a bolgár megszállók. A Szkopje 2014-nek elnevezett városfejlesztési projekt az építészet eszközeivel fogalmazza meg a népszerű macedón műdalt, mely szerint „nem vagyunk mi görögök, se bolgárok, se szerbek, Nagy Sándor gyermekei vagyunk mi, nagyszerű macedónok”.

2014. tavasza, Markotabödöge: a fotókon plakátokat ragasztok, kitelepülök, agitálok. Körös-körül szorong minden falu, ahol még hiányzik a központból egy kopjafa, nem lobog a székely zászló, nem szivárog vér Trianon sebeiből a főtéren, vagy a helyi fafaragó még nem buherálta szoborrá a hátrafelé nyilazó honfoglalókat, nem neveztek el közteret Horthyról, könyvtárat Wass Albertről, Nyírőről. És rovásírásos településtáblák rogyásig. Pesten is kisebb-nagyobb turulok bontogatják szárnyaikat, neves nácik mellszobrait avatják fel, meg a városi hipergiccset, a Megszállási emlékművet, állhattunk a fejünk tetejére is akár tiltakozásul. Amit az államszocializmusban tendenciózus történelemírásnak hívtunk, az ma az emlékezetpolitika. Legalább jobban hangzik. És megvan a bizonyosságunk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül a világban, bosnyák és macedón testvéreink is bennünket erősítenek.

 1989. december vége, fotó nincs, jó esetben emlékkép: Szófia, leszakadt lakás a belvárosban, vendéglátóm, Sztefan a vállamon sír örömében, a Ceausescu kivégzés élete legszebb karácsonyi ajándéka. Pár óra múlva megérkeznek közös barátaink, a bolgár posztmodern és szamizdat élcsapata, még huszonöt sem vagyok, ők alig idősebbek nálam. Mondom nekik, jönne ide alapítványt nyitni Soros György, engem bízott meg, hogy találjak embert, aki vezeti, meg kurátorokat. Rövid tanakodás után kisütötték, hogy kérnének tőle támogatást a posztmodern esszék második kötetére. Khm, srácok, mondom, ez nem ilyen piti, itt civiltársadalmat és független kultúrát kéne építeni, megnyitni egy egész ország gondolkodását, szóval valamivel tágabb ívet képzeljünk. Végül összehoztuk: a csoport mentorát javasoltuk elnöknek, a házigazdám legközelebbi barátját igazgatónak, a kuratóriumba neves liberális értelmiségieket és demokratikus ellenzékieket, a fiatalok nem szántak maguknak pozíciókat (azóta egyikük a száz legbefolyásosabb kelet-európai politikacsinálók egyike, a többi tanszék- és intézményvezető hazai és külföldi egyetemeken, nincs a térségünkben kuratórium a megkérdezésük nélkül).

1990 eleje, fotó továbbra sincs: Kolozsvár-Bukarest-Szófia. Soros Györggyel, aktuális feleségével meg Vásárhelyi Miklóssal és még két-három technikai munkatárssal repülünk egy kis magángéppel alapítványokat nyitni. Kolozsváron nagyrészt a magyar ellenzék vár, közülük kerülnek majd ki az ottani alapítványi iroda vezetői, Bukarestben az ideiglenes kormány fogadja Sorost, megállapodnak az alapítványról, azután találkozom emberekkel, akik eddig csak fogalmak, de minimum életem hősei voltak. Soros még Bukarest és Szófia között, a levegőben elkéri tőlem a szófiai jelentésemet és a javasolt személyek névsorát, amit a december-januári utamon állítottam össze. Nyilván, nem volt nálam; úgy telefonált rám indulás előtti este tíz után, hogy egy pár tiszta zoknit és BKV-jegyre valót is alig tudtam összekaparni otthon, nem hogy a pesti irodában hetekkel azelőtt leadott jelentést újra legépelni. Láttam, hogy ebben a pillanatban valami elpattant, bárkinek is a hibája, hogy eltökítette azt az írást, ebből én már jól nem jöhetek ki. Soros szórakozottan végighallgatta, kiről mit mondok, aztán a szállodában megszervezhettem a meghallgatásokat, a szobámban gyülekeztek és itták meg a bátorító felesüket az ellenzéki politikusok, tudósok, papok, szakszervezeti vezetők, mielőtt bebocsátást nyertek volna az alapítványtevőhöz, kértek tőlem tanácsot, mit szeretne hallani a filantróp milliomos, de ő maga már csak logisztikai szolgáltatásokra vett engem igénybe: dollárt váltottam levára, hordárt kerítettem, telefonon pontosítottam a találkozásokat. Itthon aztán megkaptam az irodában a harmadosztályú kelet-európai napidíjamat, ahogy akkoriban hívták, a kint töltött időért, aztán ezzel le is zárult az együttműködés, mert ki gondolt akkoriban, és főleg ennyi idősen, előzetes szerződésre.

A tippjeim, ezzel együtt, maradéktalanul bejöttek, Bogdan, a posztmodern srácok professzora lett az elnök (nemrég mondott le a szintén Soros támogatással indított szófiai magánegyetem rektori posztjáról, amikor lebukott az ügynökmúltjával), a házigazdám (jelenleg ENSZ nagykövet) barátját, Georgit kinevezte igazgatónak (azóta megalapította és vezeti a szófiai értéktőzsdét). Az alapítvány felállt, a liberális értelmiség és politikus elit legerősebb eszmei-anyagi támasza lett; fényes közéleti-tudományos-politikai-nonprofit pályákat indított el; a civil világ felívelt, programok és projektek hálózták be az országot, ki akarták nyitni a társadalmat, remélték, a nemes eszmék „leszivárognak” a tömegek közé, megnemesítik az államszocializmusban megnyomorított lelkeket, interiorizálódik a szabadságeszmény, elemi szükségletté válik a demokráciaigény, a tolerancia és a szolidaritás a kisebbségekkel, a megszomorítottakkal és megalázottakkal; egy jobb társadalom jobb embereket termel majd ki, egy új elit új habitusokat honosít meg. Egy Norbert Elias-i civilizáció/civilizálódás elmélet megvalósulásának küszöbén álltunk: az új, nyitott civilség általános elterjedése, normává válása a gazdasági, politikai, kulturális, média, tudományos elit egy újfajta civilizációt vezethetett volna be a folyamat során, vagyis a civilség, a civil erények általánossá válása – ahogy Elias mondta volna - továbbra is civilizálhat, a hiteles liberális értelmiség fokozatosan a szabadság körülményeihez kondicionálja a populáció többi részét.  

(Nincs kép, legfeljebb hang.) Nem tudhatom, de felteszem, hogy ezek a jóhiszemű alapvetések ugyanennek a végtelen amatőrségnek a jegyében zajlottak le a teljes rendszerváltott régióban. Mai eszemmel inkább az a meghökkentő, hogy a civilek civilizáló illúziója kerek két és fél évtizedig eltartott, jobban mondva sikerült két és fél évtizeden át életben tartani ezt a műkedvelő lendületet. Nyitott társadalom helyett kialakultak a finanszírozott szabadság kis körei, melyek a demokrácia és liberalizmus nyelvén szólaltak meg, valamint jó angolsággal tudtak a főként külföldi támogatókkal tárgyalni. Ezeknek a tagság és bázis nélküli civilszervezeteknek, mint Iván Krasztev találóan megfogalmazza, van egy közös tulajdonsága: „pénzügyi támogatásuk legnagyobb része általában külföldről érkezik, és sokkal liberálisabbak és Nyugat-barátabbak, mint a környező társadalom”. Hát ja, a fránya környező társadalom, amit nekik kellett volna projektalapon civilizálni… Ehelyett a civil elit csak médiakampányokban kommunikált vele, nem hozott létre és működtetett tömegesen bázisközösségeket, amelyeken keresztül  fokozatosan elérhette volna a tömegeket. Nyitott társadalmat hirdető zárvánnyá váltak, olyan közeggé, mely saját magát kiválóan tudja értelmezni, homogén érték és jelrendszert használ, de mindent, ami ebből kiszorul (konkrétan a „környező társadalmat”) anomáliaként kezelte, kerülte vele az érintkezést, hárította az onnan befutó jelzéseket. Sőt, a 2000-es évek közepétől a civilizálónak szánt hatás a visszájára fordult: a hosszasan kerülgetett valóság egyszercsak a liberális és kvázi-baloldali politikai elit nyakára hágott, majd amikor 2006-ban náci hordák randalíroztak Budapest utcáin, az elviekben humanizmust, demokráciát és liberalizmust képviselő hatalom kizárólag a gyáva és felkészületlen pribékjeit tudta rájuk küldeni, miközben egyetlen civilizációs erényeket képviselő civil mozgalom sem szegült velük szembe. Tizenöt év alatt a civil és politikai amatőrködés kiharcolta, hogy a „külső társadalom” ócska liberális (kommunista, zsidó, homokos, jogvédő, globalista, bankár - ezek kb. szinonimák lettek mára) maszlagnak tartson minden megszólalást, amiben civil öntudatról, demokráciáról, szabadságról, intézményekbe vetett bizalomról, emberi méltóságról/jogokról, toleranciáról, társadalmi szolidaritásról, noch dazu társadalomról és nem nemzetről van szó. Öt évvel később a szabadságjogok védelmére szerveződött tényleges tömegmozgalom, a Milla már abba rokkant bele, hogy képtelen volt közös nyelvet találni és célokat megfogalmazni a Budapesten kívüli társadalommal. A Szolidaritás Mozgalmat, amelyik képes volt erre, épp a budapesti elit prolizta le. Még el se jutottunk oda, ahol a part szakad…

Macedóniában, Boszniában (de mondhatnám Bulgáriát, Ukrajnát, Szlovákiát stb. is), még megengedhetünk magunknak egy evolucionista ihletésű félmosolyt: istenem, hát a nemzetépítés ezen fokán ki nem próbálkozik be egy-két ilyen romantikus misztifikációval. Csakhogy Magyarország sehogy sem illeszkedik ebbe a képletbe, itt már annyiszor váltunk nemzetté, hogy az öt másiknak is elég lenne. Itt kőkemény és tudatos profizmussal hozták létre a szemfényvesztés civilizációját, az átalakított történelem és új jövőkép szimulált valóságát; a nemzetépítő narratíva nem a célt jelzi, hanem csak emlékeztető, utalás egy követendő magatartás- és érzésmintára. Misztifikátoraink ráéreztek arra, hogy amit a ’90-es években nevetséges és marginális elmezavarnak tartott a túlnyomó többség – a szentkoronásokat, sámánosokat, újnyilasokat, trianonozókat, rovásírókat, irredentákat, kárpótolatlanokat stb. – valójában egy – újra Norbert Elias fogalmaival – elfojtott „affektuskészlet” kifejeződése, és ezek a kibeszéletlen tartalmak elképesztő politikai potenciált rejtenek. Rájöttek, hogy a humanista-demokrata civilizáció értékei még csak felületesen sem rögződtek a társadalom többségében, ellentétben az „ántivilág” kezeletlen frusztrációival; elég visszanyúlni hozzájuk, és máris begyűjthetik, illetve saját hatalmi céljaik érdekében becsatornázhatják a többség legprimérebb indulatait. Kellett ehhez egy kis elméleti muníció, amit készen kaptak az antiglobalista-esszencialista (némi engedménnyel: fasizoid) teoretikusoktól, Richard B. Spencertől, Dugintól, Tomislav Sunićtól és Bogár Lászlótól, valamint egy technológia, amivel ezt „leszivárogtatják” a célközönségnek. És meg is csinálták, ami a glaszékesztyűs liberális civileknek (némi jóhiszeműséggel) derogált: hétköznapi kérdésekre reagáló válaszokat pároltak le az ócska ideológiájukból, majd elképesztő energiákat mozgósítva lementek „a hétköznapi emberek” közé, bázisközösségeket, ú. n. polgári köröket alapítottak, hálózatot és működő mozgalmat szerveztek. Legyártották a közönséget a saját okosságaikhoz. A nép meg rajong, boldog, hogy törődnek vele, cserébe készségesen elhiszi a fehérről, hogy fekete, az áremelésről, hogy rezsicsökkentés, a propagandáról, hogy hír, a leplezetlen lenyúlásról, hogy gyarapszik a nemzeti közép, a társadalom kettészakításáról, hogy az a NER, a hatalmi tébolyról, hogy antiglobalista szabadságharc. És ami még ennél is nagyobb fegyvertény: aki látja, mekkora kamu ez, az sem tudja elképzelni, hogy lehetne rajta változtatni. Röviden mindent, de az égvilágon mindent jobban csináltak, mint ellenfeleik, pontosabban megtették azt, amit az ellenfeleik akár meg is tehettek volna, volt hozzá pénz, paripa, fegyver (meg idő is doszt), de nem tették, mert nem tudtak kiszakadni a nyolcvanas évekből, fejben-lélekben ottragadtak: az egyik fele hurcolta magával az illegalitásban felvett morális felsőbbrendűség rögeszméjét (kvázi: mindent jobban tud), a másik pedig a sérthetetlenség téveszméjét (kvázi: mindent birtokol). Srácok, ez nem ilyen piti, valamivel tágabb ívet kellett volna elképzelni…

 Végső soron mindegy, hogy elitista gőgünkben ordenáré misztifikációnak és szimulált valóságnak tekintjük-e mindazt, ami ma, huszonöt évvel a nyolcvanas éveket megkoronázó rendszerváltás után körülöttünk zajlik: a békemenetes felvonulást, a Megszállási emlékművet, a macedónok antik révedezéseit, vagy a bosnyákok civilizációteremtő ambícióit. Már a nyolcvanas évek posztmodernjeitől tudtuk, hogy ami nyelvhez kötött, a társadalmat, illetve a személyiséget érinti, az menthetetlenül konstruált; kár hőbörögni és kisajátítani ezt a tudást. Most épp ők alkalmazzák - másra és hatékonyabban.

2013 augusztusa, Szinemorec, Bulgária: a képen napszemüvegben állok egy kert előtt, mögöttem a tenger. A Mátrixban igazából csak az érzi magát rosszul, aki tudja, hogy a Mátrixban van. Mintha egyre többen beletörődnének abba, hogy benne élnek. A film harmadik része amúgy sem túl … életszerű…

 

Az írás teljes terjedelmében a Magyar Internationale Lettre 95. számában érhető el.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr377300819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bastian 2015.03.27. 00:50:50

Hülyegyerek, nem értesz te semmit ebből a világból, inkább gyártsál kisszéket...

Szvidrigajlov 2015.03.27. 07:17:20

Babylon system is a vampire...
Szerintem a mátrixot a Soros Györgyök üzemeltetik.
Minden pont fordítva van, mint ahogy láttatni kívánják.
Már az orwelli szótárt kell alkalmaznunk, ha a valóságot le akarjuk írni: szabadság-szolgaság, demokrácia-pénzügyi diktatúra stb.
Ja, és a "Nílus a föld leghosszabb folyója"...
Csak hogy utaljak a legnagyobbak egyikére is...
Itt meg ebben a blogban meg akarnak győzni róla, hogy az IMF programok hatására 40 év alatt borsod megyében kialakult bokanowsky csoportok a világok legjobbikának természetes részei.
Aki a Soros-mátrix üzemeltetésében bármilyen módon részt vesz: rohadék.

nu pagagyí 2015.03.27. 07:36:46

@Szvidrigajlov: Úgy látom, az MTVA pénzéből futja a hülyeségeidre. Te valóban az orwelli világban élsz, önkéntes kis fogaskerék vagy a Nagy Testvér gépezetében.

Pong 2015.03.27. 08:15:45

Az egyik legátfogóbb, ezaltal legszomorúbb cikk "why we can't have nice things" témában.

_mоst_ 2015.03.27. 08:20:11

Ez jó. Egy Soros palánta panaszkodik, hogy mátrixban él:))))

Pong 2015.03.27. 08:24:22

Az a gyönyörű, hogy a cikkben leírt pszihózisok fizikai lecsapódásai már kezdenek is kommentelgetni, igazolni ezáltal mindent, amit posztoló leírt.

Szvidrigajlov 2015.03.27. 08:28:25

Na akkor ehhez mit fogsz szólni?

"leborultak a vadállat előtt és így imádták: Ki fogható a vadállathoz, ki tudja vele fölvenni a harcot?" "Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre"

"elrendelte, hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét, vagy nevének számát"

Hogy mi köze ennek az MTVA-hoz, nem tudom.

Aki a Soros-mátrix üzemeltetésében részt vesz: rohadék. Aki mellette érvel: rohadék. Aki nem szegül ellene: rohadék.

sshbb (törölt) 2015.03.27. 08:40:10

@Szvidrigajlov: Csak úgy tudod bizonyítani állításaid igazságtartalmát, ha érveléssel kifejted, a szöveg miért a sorosi mátrix terméke. Eddig semmit nem tettél a világos magyarázat, a pontos kifejtés érdekében. De most itt a kommentmezőben van rá lehetőséged. Várjuk!

adam hyl 2015.04.15. 13:00:44

A Milla sosem volt mozgalom. Saját maguk szerint se léteztek. 14 ember csinált egy média hacket. Ennyi.
süti beállítások módosítása