A jelenlegi válság kapcsán érdemes felidézni az 1970-1973 közötti „szocializmus chilei útját”, mely az akkori gazdasági válságra kívánt választ adni. Jobboldalon burkolt „totalitárius”, a neoliberálisok szemében „életképtelen”, a baloldalon egy „demokratikus antikapitalista” törekvésként tekintenek rá.  De mi is történt valójában?

Zolcsák Attila írása.

la_moneda.jpg

Előzmények

A chilei folyamat kiindulópontja az 1950-es és 1960-as évek fordulóján kibontakozó, a kapitalizmus működéséből következő gazdasági megtorpanás volt. A tőke bővítése lehetetlenné tette a munkásosztály életszínvonalának ezzel párhuzamos növelését, majd annak addigi szinten való fenntartását is. Az „importhelyettesítő iparosítás” politikájának válsága 1970-re a két gazdasági elit – a „nemzeti burzsoázia” és a centrum tőkéje - közötti rivalizálás rövid távú kiéleződését jelentette. Előbbi a protekcionizmusban és a – korlátozott – pozitív redisztribúcióban, utóbbi a protekcionizmus felszámolásában, illetve a regresszív redisztribúcióban vált érdekeltté. Ez a megosztottság tette lehetővé, hogy az 1970-es választásokon a Népi Egység (UP) az egymással is versengő Kereszténydemokrata (DC) és Nemzeti Pártot (PN) is legyőzze.

Az UP győzelmének előfeltétele egy életképes munkásmozgalom volt, mely a rendszeren belüli kiskapuk bezárulásával forradalmi irányba volt kénytelen mozdulni. Vagyis az adott kapitalista válság megoldása felé hosszú távon két út vezetett: az elit és rendszere rovására, illetve a tömegek rovására. A chilei baloldali alternatíva alapja nem az UP volt, hanem fordítva: a balra mozdulás lehetősége és kényszere tette az UP-t alternatívává; e két jelenség azonban messze nem volt azonos.

Az Allende-kormány

Az UP programjának elméleti alapja a „szocializmus chilei útja” volt: első szakaszában antiimperialista és antioligarchikus programot hirdetett az úgynevezett „középosztály” és „nemzeti burzsoázia” részvételével a külföldi monopóliumok és a hazai oligarchia ellen – az addigi „importhelyettesítő iparosítás” politikáját ezek rovására finanszírozva. Ezt a második szakaszban a szocializmus építésére való áttérés követett volna. Formáját tekintve a demokratikus intézményrendszer tiszteletben tartásán, és annak belülről történő átalakításán alapult. Az UP volt egyedül képes a fejlődést gátló régi termelési formák (pl. latifundium, külföldi bányamonopólium) eltüntetéséhez, mivel képes volt e cél érdekében a munkásmozgalmat is felhasználni. Mikor az előbbi 1971-ben sikerrel járt – kiemelkedő gazdasági eredményeket produkálva – a kormány a rendszer egésze számára feleslegessé vált; és amikor a radikalizálódó tömegek 1972-től kezdtek kicsúszni az ellenőrzése alól - a középosztály/burzsoázia és a munkásosztály szövetsége eleve csak az utóbbi érdekeinek „ideiglenes” alárendelésével volt lehetséges -, veszélyessé is.

Az UP demokratikusan választott kormányként feltételezte az USA semlegességét, de ez nem valósult meg. A „láthatatlan blokádon” túl az 1960-as években realizált Camelot-terv (a chilei társadalom csoportjainak társadalmi és pszichológiai elemzése egy baloldali fordulat és az ez elleni fellépés lehetőségeit feltérképezendő), valamint a Pentagon által ugyanekkor kidolgozott „Politica” fedőnevű szimulációs modell alapján tört a rendszer felszámolására. Fontos, hogy Kissingert nem a szovjet előretörés (a prágai tavasz után a szovjetek nem voltak érdekeltek az UP sikerében) vagy közvetlenül az amerikai tulajdon sorsa, hanem a modell nyugat-európai visszhangja – tehát a modell sikere – aggasztotta.

A program az osztályok közötti kollaboráció elvén alapult, nem véve figyelembe, hogy a konfliktus a periférikus jelleg miatt kiélezettebb és eltérő jellegű. Ennek megfelelően túlbecsülte a tőkés csoportok átmeneti belső konfliktusát: a szövetségesnek tekintett nemzeti burzsoázia számára a korlátozott, lefelé történő redisztribúció erősítése csak egy bizonyos mértékig lehetett előnyös: fogyasztói piacának erősítése (napi fogyasztási javakat vásárló alacsony jövedelmű rétegek) egy adott szint után csak a saját helyzetének rovására történhetett, vagyis zsákutcába vezetett. Ahogy a felsőbb társadalmi rétegek rovására történő redisztribúció erősödött, úgy nőtt a kormány eleve fennálló ellentéte a modern transznacionális kapitalizmussal is, mely pont növelni kívánta e rétegek vásárlóerejét. A transznacionális szektor a „nemzeti burzsoázia” számára is kiutat kínált, vezető szerepének feladása árán magasabb profitrátát és fogyasztási lehetőségeket biztosítva számára. Így a tőkés csoportok 1971-től „összeforrtak”; ebben szerepet játszott az „alulról” érkező fenyegetés is.

Másik oldalon a munkásosztály – mindenekelőtt a „nemzeti burzsoázia” alkalmazásában álló szegmense, melyről az UP „megfeledkezett” – önállósította magát.  A chilei úthoz tömegmozgalom kellett, de a tömegmozgalom túllépett a chilei úton. A „felülről induló” forradalom katalizált egy „alulról jövőt” – „Poder Popular” –, mely az előbbi céljait kívánta támogatni, de oly módon, hogy eszközrendszerét használva 1972-től – gyárak megszállása, stb. – már túlmutatott rajta. A jóléti program realizálására való törekvés a rendszer meghaladására való törekvésbe csapott át, és nyíltan osztályalapú törésvonal alakult ki.

A kormány két szék közt a pad alá esett: ami a középosztálynak és a nemzeti burzsoáziának túl sok volt, a népi rétegeknek már túl kevés; törékeny románcuk véget ért. Így a stabil demokrácia további fenntarthatóságának feltételezése, a „chilei mítosz”; illetve az, hogy általában lehetséges békésen a kapitalizmus felszámolása, szükségképp hamisnak bizonyult. Az intézményrendszer átalakítása, annak tiszteletben tartása mellett, csapdahelyzetet teremtett; minél tovább haladt a kormány a szocializmus felé, annál nagyobb ellenállásba ütközött, mely a demokratikus intézményrendszer megbénulásához vezetett. A jobboldali és liberális média által tovább hergelt „középosztály” számára Allende lett a „diktátor”: ellene indított sztrájkjai, az infrastruktúrát célzó jobboldali terrorista akciók, az ellenzéki törvényhozás tudatos obstrukciója 1973-ra a káosz egyik okává vált, megteremtve a katonai puccs előfeltételét.   Gazdaságpolitikáját illetően a „szakaszosság” szintén kudarcot vallott: a részlegesen – és törvényesen - állami kézbe került gazdaság olcsó termékeivel és hitelkínálatával a magánszektort „táplálta”; ez az államosítástól való félelem miatt a spekulációba és a feketepiacba menekült, inflációt gerjesztve, mely további árufelhalmozásba torkollt; vagyis az „első szakasz” realizálása gátolta a „második szakaszra” való áttérést. A „prágai tavasz” történetéből vett példával élve mintha fokozatosan kívánnánk bevezetni a baloldali közlekedést, először csak a buszokra vonatkoztatva, hogy ne legyen túl „radikális”. A periféria gazdasága eleve nehezítette a népi rétegek életszínvonal-növelésének, és a felhalmozás bővítésének párhuzamosságát. A kapitalizmus meghaladását megcélzó, szakaszosság elvére épülő gazdaságpolitika ezen antagonisztikus ellentét nyilvánvalóvá tételéig vezetett: vagy a transznacionális kapitalizmusba való beilleszkedés, vagy a Poder Popular antikapitalista alternatívájának továbbvitele maradt. Szeptember 11-én nem az osztályharc, hanem annak tagadása bizonyult illúziónak.

 A válság, a puccs és a neoliberalizmus

A transznacionális kapitalizmus elsődleges belső szövetségese legnagyobb belső fogyasztója, a hadsereg volt. Utóbbit az UP vonta be a kormányzásba, így a hadsereg a rendszer „gerincéből” már szeptember 11. előtt elkezdett annak „fejévé” válni. Az Allende-kormány utolsó szakasza ebben az értelemben intézményi átmenetet jelentett a demokráciából a katonai rendszer felé. Az UP pacifizmusa tovább egyengette az utat a diktatúra felé, történelmileg szükséges átmenetet képezve. Fő jelszava „nemet a polgárháborúra!”, illetve „Ne engedjünk a provokációnak”; szeptember 11-én mind a kettő „sikerült”: Allende elvégezte a tömegek „lefegyverzését” – a hadsereg már 1973 nyarán razziázott a gyárakban – Pinochet pusztán feltette az i-re a pontot. Az USA valóban a „demokrácia” védelmezője lett, Allendéből „totalitárius” diktátorjelöltet faragva: a „Zeta-terv” - mely egy baloldali „totalitárius” hatalomátvétel forgatókönyve volt - mindmáig a jobboldali mítoszok alapját képezi, noha azóta mind a CIA, mind a junta egykori részvevői megerősítették, hogy hamisítványról van szó. A hadsereg azonban közbelépett, „megmentve” a demokráciát, összes részelemének felszámolása árán.

Az 1973-as fordulat lehetővé tette a világkapitalizmus által megkövetelt tőkés strukturális átalakítást. Az exportorientált gazdaság világpiaci nyitása után a versenyképesség csak a bérek leszorításával, a felhalmozás növelése pedig csak kényszerakkumuláció révén volt biztosítható. Ehhez szét kellett zúzni minden társadalmi mozgást, mely ennek ellentétét követelhette volna. A kapitalizmus modernizációja a periférián szükségszerűen a tömegek nyomorához és a kevesek luxusához vezetett. Noha a juntát az „alulról” érkező nyomástól tartó „demokratikus”, „antikommunista” középréteg lendítette hatalomba, helyzete javulásában remélve, jutalma az volt, ami a munkásosztály büntetése.

A rendszer ideológiájának alapját a „nemzetbiztonsági doktrína” képezte: hangsúlyos eleme volt a külföldi „beszivárgó” baloldali eszmékkel szemben viselt folyamatos „szabadságharc”, vagyis a külső fenyegetettség érzetének fenntartása kohéziós elemként. Szociáldarwinizmusát – „mindenki annyit ér, amennyije van” -, a járulékos veszteségek iránti közönyét– a társadalom alsó csoportjainak leírását –, katonai jellege is megerősítette.

Diktatórikus formája és az alkalmazott terror méretei a baloldali tömegmozgalom létével, és annak felszámolásával magyarázhatóak. Ez utóbbi megtörténte után a rendszer 1989-től a periféria egyik polgári demokráciájává vált; a diktatúra fenntartásának költségei már nem voltak rentábilisak a tőke számára, ahogy korábban a demokrácia keretein belüli lefelé „csorgatás” költségei váltak túlzottá. A rendszer ellenzéke demokrácia-diktatúra ellentétpárban gondolkodott, nem véve figyelembe, hogy ugyanazon rendszer két formájáról van szó: a kapitalizmus és a demokrácia összekapcsolódása nem szükségszerű, diktatúrává is válhat, melynek két előfeltétele van: gazdasági krízis, illetve erős, „alulról” szerveződő balos mozgalom általi fenyegetettség. A krízis baloldali kihívás nélkül is jobbratolódáshoz vezet, viszont ez esetben diktatúra nélkül: előbbiben a stadion fogolytáborként is funkcionál, utóbbi „kedélyesebb” változatban pusztán a tőkefelhalmozás része. A tőke nyíltabb diktatúrája az előbbi esetben - a kapitalizmus meghaladására törekvő tényleges baloldali kihívás miatt - gyorsítva, „diktatórikusan”, de a kudarc lehetőségét is magában foglalva realizálódott; utóbbi esetben – a kapitalizmust nem, csak felszíni jelenségeit megkérdőjelező demokratikus kihívás miatt - lágyabban, viszont akadály nélkül valósul meg.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr947580942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kukuru 2015.06.29. 21:39:29

Én inkább úgy fogalmaznák, hogy nem méltó arra, hogy az index oldalán megjelenjen. Nem tartom magamat buta embernek, de első olvasatra felét se értettem. Szerintem az átlag olvasó az első bekezdésig se jut el. Parasztosan fogalmazva: "kalap szar".

Gonbolkozó 2015.06.30. 07:46:54

Érdekes volt ma a 2015-ben egy ilyen hagyományos marxista elemzest olvasni, - a legrosszabb hagyomanyok alapján. A szerző mit sem törődik a napi eseményekkel, a gazdaság katasztrofalis állapotával, a 300%-os inflációval, a kormány elleni általános fuvaros sztrájkról, arról hogy hogy az ország a polgárháború szélére sodródott (miközben nagy tömegek tüntetnek mellette népszavazáson akarja kiterjeszteni hatalmát)... hanem csak a nemzetközi es hazai "tőke" önmozgásáról van szó. Esküszöm, mint 40 éve, amikor a Nagy Francia Forradalomról szoló történelemórán nem hangzott el Robespierre neve... :-(

kheiron 2015.06.30. 10:19:35

Mintha csak egy 1982-ben a "marxista esti egyetem" számára készült írás lenne... bár ha a szerző 75 éves, akkor érthető, hogy ezeket a poshadt avas gondolat-utánzatokat használja.

ingyenebed 2015.06.30. 10:22:36

@Gonbolkozó:

ja, termett egy pár ilyen hibbant kollektivista megint.
van pár ilyen honlap, nem reklámozom őket.

Pogátsa, TGM, Krausz, ezek nagyon elszálltak, valósághoz közük sincs.

Artner Annamária, ő értelmesebb közgazdász, csak marxsita. de ő legalább adatokkal próbál érvelni, nem a rizsát nyomja.

én olyan pár 10 emberre becsülöm a táborukat egyébként, a hangjuk sokkal nagyobb, mint a támogatottságuk.

viszont remekül lehet látni a párhuzamot az echo tévén látható Bayer Zsolt- Bogár László - Boros Imre trió mondókája meg ezek között.
lényegében ugyanazt mondják más szavakkal.

a széljobb és szélbal valóban összeér, kollektivizmus, államhit, valóság teljes hanyagolása, önfelmentés, egyéni felelősség hanyagolása, "kockázat" szó nem létezik az ő gazdaságképükben, stb. így hirtelen.

nincs köztük egyébként egyetlen ember sem, aki valaha látott komoly munkahelyet közelről. mármint versenyszférában, magántulajdonban. ahol létezik az a szó, hogy "vevő" meg "profit", meg "teljesítmény", meg ilyenek.
a híveikre is jellemző ez. vagy 20 év körüli egyetemisták (jellemzően bölcsészek), vagy nyugdíjas komcsik. mérnök, közgazdász, vállalkozó, szóval bárki, akinek köze van a valósághoz, nincs köztük, vagy alig.

megfigyelhető az is, hogy az orbán kormánynak csak az antiszolidáris intézkedéseit támadják. a tulajdon, vállalkozás, piaci szabadság elleni intézkedéseknél mélyen kussolnak.
esetleg egyetértenek.
olyannyira, a manyupok államosítása pl benne volt a 90 fokos fordulat című pár évvel ezelőtti komcsi "programban".

remekül példázzák, hogy a fasizmus és a kommunizmus rokon gondolkodásmódok. egy liberálisnak mindkettő ugyanúgy ellensége, és ők is ugyanazzal a gyűlölettel beszélnek a liberálosokról.

közvetve tkp ők is a jobbiknak kövezik az utat a folyamatos néphülyítéssel. mint Bayer és Bogár.

szil_ 2015.06.30. 15:18:57

Kezicsókolom, kölcsön adná azt a vaskos piros könyvet? Kéremszépen, gyerekkorom óta nem láttam :O

gmihaly 2015.06.30. 18:11:20

@ingyenebed: Mert az ingyenebédező szarrágás az persze trendi. És amit "ti" qrtatok el, az sem volt csekélység. Pl.:"posztindusztriális" átverés és kapcsolt részei.

Robertsonka 2015.07.04. 22:25:58

@ingyenebed: Kedves Ingyenebéd ! Igazatok lett-e abban, hogy majd lecsorog a jólét a kemény angolszász gazdaságpolitika hatására a perifériákon ? Adatokat kérek.

Robertsonka 2015.07.04. 22:27:59

Amúgy én nem hiszem, hogy ez jó irás. A Dél-amerikai rémálom-országok mint az akkori Chile vagy Venezuela most, nem minták. A feltétel nélküli alapjövedelem vagy a Szíriza nem keményvonalas része: minta.