Ami valójában megkülönbözteti az embert az állattól az nem más, mint hogy képes felismerni a felelősségét. Képes átlátni a rendszert, amelyben él és tudatában van annak, hogy ő a rendszer egy piciny részegysége. Ugyanakkor tudatában van annak is, hogy a többi részegységhez képest neki van a legnagyobb felelőssége. Mert tudja, hogy nem akkor uralja igazán a rendszert, ha saját magát megkoronázva kizsigereli azt, hanem ha a rendszer szerves részét képezi. Ez az, ami igazán naggyá teszi Jane Goodallt, hogy bátor nőként, spontán megélve saját felelősségét, az elsők között világított rá a földi élet komplexitására, „útikönyvet” adva az abban való eligazodáshoz és a felelősségünk megéléséhez.

Oláh Noémi írása.

jane.jpg

 

Kép: Imgarcade

 

„Ha természetes élőhelyünket elpusztítjuk, olyan helyzetet idézünk elő, amelyben az emberek is szenvednek. Meg kell találnunk a módját, hogyan élhetünk a természettel egyensúlyban.”

(Jane Goodall)

Jane Goodall Magyarországra jön, hogy bemutassa a Remény magvai című új könyvét. Az előadására azonnal elfogytak a jegyek, így aztán úgy döntött, hogy még egy napot bevállal, mely alkalomra szintén elkapkodták a jegyeket. Már ez a kitüntetett érdeklődés is több, mint reménykeltő. Amikor kaptam a felkérést, hogy írjak Jane Goodall és magyarországi látogatása kapcsán bevallom, kissé zavarba jöttem. Köztudott, hogy ő az a tudós, aki kommunikál a csimpánzokkal, ugyanakkor mivel nem vagyok sem természettudós, sem biológus, így szakmailag kevésbé tudok megalapozottan írni munkásságáról. Aki tehát életrajzi írást vár, azt ide tudom irányítani.

Viszont mindig is érdekelt, hogyan lehet kapcsolatot teremteni a társadalomtudomány és a természettudomány között (a kettő sajnos általában indokolatlanul erős betonfallal van elválasztva egymástól, holott az emberi lét elválaszthatatlan a környezetétől), ezért úgy döntöttem, Jane Goodall segítségével megpróbálok utánajárni e kapcsolatnak – ő maga is csimpánzok megismerésén és megértésén keresztül az emberi viselkedés leírására törekszik.

Amikor 1960-ban a 26 éves Jane Tanzániába utazott, hogy csimpánzokat tanulmányozzon, még semmilyen terepi tapasztalattal nem bírt, és a csimpánzokról is nagyon keveset tudott. Bátor volt és nyitott, módszerei  újítóak, vizsgálatai pedig úttörőek voltak.

A kritikus hangok persze még Janet is megtalálták, letért ugyanis a konvencionális tudományos megfigyelés útjáról. Csimpánzait nem beszámozta, hanem elnevezte, amellyel megnyitotta a kaput az emocionális megismerés és kötődés felé. Jane többek között emiatt jutott arra a megállapításra, hogy csimpánz és ember a legtöbb helyzetben aligha különbözik egymástól. Mivel azonban az érzelmi kötődés miatt letért az objektív megfigyelés szent és sérthetetlen útjáról, egyes kritikusok vizsgálódásait egyenesen tudománytalannak aposztrofálták.

Ezek a kritikák és kommentárok azonban számomra leginkább arra az alapkérdésre világítanak rá, hogy mitől ember az ember? Mi különbözteti meg őt az állatoktól?

Talán az, hogy a felvilágosodás óta totemállatként imádott objektivitásunk mentesít érzelmeinktől annak érdekében, hogy mindent kiismerjünk és irányíthassunk? Hiszen mi „felsőbbrendűek” vagyunk ugyebár, nem kell érzelmileg azonosulnunk vizsgálódásunk tárgyával, mivel annak csak az a dolga, hogy a mi hasznunkra váljon. Tehát az különböztet meg bennünket, hogy „felsőbbrendűek” vagyunk?

Járjuk ezt egy picit körbe: ha már felsőbbrendűek vagyunk, akkor jogosultak vagyunk mindent magunknak akarni, elvenni és leigázni, hiszen van erőnk és hatalmunk. Arról nem is beszélve, hogy a Föld és rajta minden élőlény a mi uralmunk alá tartozik.  És ha már valamit uralunk, nagyon könnyen lesznek ellenségeink is. Például néhány fa, amely akadályozza nyereséges cégünk terjeszkedését, vagy egy vadállat, aki az élőhelyünkre merészkedik. Vagy a szegények, akik a mi pénzünket akarják. A természet leigázása megkérdőjelezhetetlenül hordozza magában más emberek leigázását is. Akkor mégis, mi különböztet meg bennünket az állatoktól?

Itt nem egyszerűen az Avatar filmbéli romantikájára gondolok a gonosz és felfegyverkezett emberről, mely erőszakos és kegyetlen az ártatlan és védtelen természeti lényekkel szemben. Nem is csupán arról a felismerésről van szó, hogy az ember önpusztító módon emészti fel a természeti erőforrásokat, melynek következtében nem csak állatok halnak ki, hanem egyre több ember is elszegényedik, éhezik és szenved. És nem is arról a kötelezettségünkről, hogy gondolnunk kell a gyerekeink jövőjére is, hanem sokkal inkább arról, hogy ez a fajta szolidaritás, vagy a természet, illetve az élővilág szeretete honnan ered. Mi a magja?

Ennek a rendkívül komplex ökológiai rendszernek a fel- és megismerése, amelyben élünk, valójában egy nagyon bonyolult kognitív folyamat, amely nem csak érzelmi (szeretjük az állatokat), hanem racionális (felelősségünk ismeretében hozunk döntéseket) elemekből is áll.  Ennek a kognitív folyamatnak a működtetése azonban eleinte elképesztő energiákat igényel annak érdekében, hogy széttörje azt a szarkofágot, amelybe zárva elpancsikolunk az önérzetünkkel, az előítéleteinkkel és az ellenségképeinkkel. Arról nem is beszélve, hogy ahhoz, hogy egyáltalán közelebb jussunk a „szabaduláshoz”, elengedhetetlen a megfelelő környezet, a létbiztonság, a kiszámíthatóság és permanens impulzusok. Ezért kell minden egyes embert segítenünk és támogatnunk abban, hogy kilátástalan helyzete miatt ne maradjon beszorulva élete végéig.

Ez tehát az, ami valójában megkülönbözteti az embert az állattól. Hogy képes felismerni a felelősségét. Hogy képes átlátni a rendszert, amelyben él és tudatában van annak, hogy ő a rendszer egy piciny részegysége. Ugyanakkor tudatában van annak is, hogy a többi részegységhez képest neki van a legnagyobb felelőssége. Mert tudja, hogy nem akkor uralja igazán a rendszert, ha saját magát megkoronázva kizsigereli azt, hanem akkor, ha a rendszer szerves részét képezi.

Ez a fajta racionalitás tehát jóval tovább megy a felvilágosodás objektivizált és leegyszerűsített racionalitásánál, miszerint „ismerj ki mindent, hogy irányíthasd és uralhasd”. Ennek a fajta racionalitásnak a központjában nem az „uralom”, hanem a „felelősség” áll.

Ez az, ami igazán naggyá teszi Jane Goodallt, hogy bátor nőként, spontán megélve saját felelősségét, az elsők között világított rá a földi élet komplexitására, „útikönyvet” adva az abban való eligazodáshoz és a felelősségünk megéléséhez.

Hiszen sokféleképpen élhetsz a felelősségeddel: lehetsz vegetáriánus, adakozhatsz, ételt oszthatsz, segíthetsz a rászorulókon, bringázhatsz, gyűjtheted szelektíven a szemetet, stb. De hogy élsz-e vele az csak rajtad áll, egyéni döntés kérdése. Ezért vagyunk mi, emberek a remény magvai.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr497547776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sebestyén eszter 2015.06.19. 09:41:40

Nagyon jó cikk, vittem a muon-ra. :) Különösen ebben az országban igazán találó, itt nálunk, ahol mindig mindért más a hibás. :( www.youtube.com/watch?v=H72yZgrWbxU

zriff 2015.06.26. 19:26:05

Az ember mint a remény magja, vegetáriánus, gyújtsd a szemetet, természet szeretetének a magja, megtalálni a helyet a rendszerben,ugyan. Ez idealizmus, emberközpontúság, giccs. Mi van ha az emberi faj, a létünk teljesen hibás, egy tévedés, borzasztó belegondolni, de talán ez is benne van a pakliban, ha idealizmus nélkül nézzük.

zriff 2015.06.26. 19:33:11

Az ember és a felelősség egyáltalán nem illik össze, gyakoribb inkább hogy vakon követnek mindenféle gyűlöletkeltő, elmebeteg utópista szarságot, tönkretéve másokat, és önmagukat, utána meg nem tanulnak semmit, és kezdik minden elölről. Régen a nácizmus, kommunizmus, ma a férfigyűlölő, polkorrekt, szexista gender feminizmus imádata virágzik.