Élt itt egy író, valami Tar, aki beleszúrta a tollát a szívébe, és úgy írt, hogy onnan jött a tinta
2015.01.30. 10:38
Tíz éve hunyt el Tar Sándor a magyar próza felejthetetlen írója. Ma már nyilvánvaló, hogy Tar adhatta a legpontosabb és legtehetségesebben közreadott látleletét a Kádár-kori, „élet az élet alatti világnak” - mondhatnánk, hogy szociografikusan, de korántsem azzal a hűvös távolságtartással. Ő úgy élte és írta meg azt a világot, hogy mielőtt a papírra ért a toll, előbb a szívébe mártotta a hegyét. Nem volt elég a maga baja, megszenvedte a hőseiét is, noha ezt titokban tartotta: szikár a stílus, mentes a pátosztól, a szegény-romantikától. Tarnak megbocsátottak múltja egy szelete miatt miatt, de vajon nekünk meg fognak-e?
László-Bencsik Judit írása.
Fotó: Kötve-fűzve
„Egyet mondjon, válaszoltam, és én rendkívül hálás leszek, és megígérem, hogy onnantól egyfolytában arra gondolok. Egyetlenegy apró pozitívumot, amikor a legjobb barátomat elárultam, amikor a bátyámat agyonverték, amikor alkoholista vagyok, amikor kiütötték a tollat a kezemből, amikor vége a pályámnak, amikor esélyem sincs arra, hogy megéljek, ha innen egyszer kikerülök.”
Tar Sándor mondta ezt a Magyar Narancsnak adott interjújában egy, a pszichológusnál tett látogatásáról. Keresztury Tibor beszélgetett vele 2000 őszén a debreceni pszichiátriai klinikán, illetve 2001 végén a Kishegyesi úti "T-lakásban."
Ebbe a pár mondatba szinte az egész tarság belesűrösödött, ami pedig az írói zsenialitást, a világ egy sajátos szeletének ábrázolási képességét illeti, ezt akkor is tudni lehetett, ha az ember afféle történelmi tudatlanként téblábol egy könyvvásáron, forgatja a kezében a Szürke Galamb c. kötetet, megveszi, hazaviszi, elolvassa, aztán veszi a novellákat is, majd a könyveket becsukva egy ideig bámul maga elé, majd érzékeli, hogy egy újabb mozaikkocka rakódott a Világegyetemhez.
Tar Sándor és én.
Csak így vállalom, ezzel a kicsi szeletű szubjektivitással, hogy merészelek írni, hogy veszem a bátorságot hogy ennek azt embernek, és nekem, az olvasójának, a leírt szavakon keresztüli találkozása kapcsán olyan gondolataim lehessenek, ami mások elé is kerülhet.
Olvastán először Fejes Endre jutott eszembe, érte gimnazista koromban, jó, mondjuk így az egyszerűség kedvéért: rajongtam, olvastam mindent tőle, gyömöszöltem a lelkembe azt az esszenciális baloldali szemléletet, ami áthatotta az írásait. Csakhogy. Míg Fejesnél a kemény sors, a nyomor mögött mégis büszkeség, sőt sokszor rátartiság, erkölcsi felmagasztosulás, de mindenképp emberi tartás, és ebből fakadóan öntudatos jövőkép is lehetett, addig Tarnál csak az a szürke vatta ott gyomortájékon. Az üzenet, hogy igenis vannak, vagyunk, akik csak úgy végigkínlódunk az életen, akik mindig egyest dobunk a francos dobókockán, pedig már a startnál is hátrébb állították a bábunkat. És még csak nem is kiáltunk az égre, nem rázzuk dühösen az öklünket az igazságtalanság miatt, belesimulunk a gyugyuságba és eszünkbe se jut, hogy Tomóceusz Katatikinek is születhettünk volna.
És ezek csak a regény- és novellahősök, miközben ott az író, a hús-vér ember a maga drámájával. Nos Tar Sándor persze magának kereste a bajt, Magyarországra született, kiderült: tehetsége van valamihez, és hát a gének: a gyenge jellem a besúgáshoz, meg az alkoholfüggőség és a többi. Jöttek persze a morális ítélkezők, a szemöldököt szigorúan összevonók,…, te jó ég, a sok szeplőtelen, aki hagyta ezt az embert vergődni, poklot járni, végül meghalni szegényen, magányban. Dühös vagyok.
Amikor 2005-ben meghalt, az értelmiség köreiben találgattak: öngyilkos lett talán? Hát nem, nem volt rá szüksége, halott volt ő már előbb, élőhalott, akit a falka kiközösített – bár Tar szerint valójában soha maga közé nem fogadott - végül csak úgy belehalt az életébe. Zárójel, vagy talán inkább felkiáltójel: ami a falkát, mint az értelmiséget illeti, Tar Sándor sem érezte soha igazán a maga közegének, a szegényparaszti gyökerek igazi városi melóslélekké sarjadtak, ez a közeg adta számára az akol melegét.
Aztán persze „nagy író” lett, a halála után, nyilván. Szép lassan rájött mindenki, illetve nem rájött, csak már ki is mondta, hiszen az korábban is nyilvánvaló volt, hogy Tar adhatta a legpontosabb és legtehetségesebben közreadott látleletét a Kádár kori „élet az élet alatti világnak” - mondhatnánk, hogy szociografikusan, de korántsem azzal a hűvös távolságtartással, ő úgy élte és írta meg azt a világot, hogy mielőtt a papírra ért a toll,,előbb a szívébe mártotta a hegyét. Nem volt elég a maga baja, megszenvedte a hőseiét is, noha ezt titokban tartotta: szikár a stílus, mentes pátosztól és szegény-romantikától.
Olvastam a halála utáni méltatások között, hogy kellemetlen ember volt. Komolyan? És mikortól? Kiskorától? Vagy amikor munkásként - Drezdában éppen betanított munkásként - dolgozott, miközben belül nyilván már akkor is író volt, az az érzékeny fajta, aki minden rezdülést érzékel maga körül? Vagy esetleg akkor, amikor 1976-ban az írói közösségbe, vagy legalábbis annak szélére vétetett egy, a Mozgó Világban megjelent szociográfiai pályázat elnyerésével? Vagy csak akkortól, amikor a hatalom megzsarolta, elárulta az éppen a nyertes pályázat révén szerzett barátját, és öngyűlölt? Vagy akkor, amikor már megbélyegzett emberként csak egy kis főzelékre és olcsó cigarettára futotta? Kivert kutya és még morog is?
Az a baj, hogy én is bármit és bárhogy, és ha túlcsordulok és dagályossá válok, mert tudom, hogy kaptam tőle sokat, és közben fáj nekem Tar, ahogy fáj – más okból persze – Borbély Szilárd és még sok elengedett kéz a szakadék fölött.... már késő, késő, késő, csak nyafogunk itt, meg emlékezünk, közben tán pusztulnak ma is a tarsándorok, akiknek nincs kegyelem.
A Kereszturynak adott interjúban mondta:
„Az altatók dacára hajnalban kelek, lemegyek a boltba, veszek két zsemlét. Csak egyet eszek - azért veszek kettőt, mert egyet venni szégyellek.”
Neki végül állítólag megbocsátottak, leginkább besúgott barátjának, Kenedi Jánosnak köszönhetően. De nekünk, a falkában maradtaknak ki fog?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
szveti 2015.01.30. 13:46:04
Zöld_Dani 2015.01.30. 18:13:24
De msot olvasnék még tőle valamit.
orvosló 2015.01.31. 08:37:39
ennyi volt 2015.01.31. 09:49:00
orvosló 2015.01.31. 23:51:21
Csak három barátja legyen az embernek!Egy hogy sikerezzen, egy, hogy legyen mindig kit temethessen az ember, egy meg hogy megbánthasson.
Na, ilyen a világkép.
Veszik -Viszik?! - nem számít
Utolsó kommentek