A kormány most a sokak számára még az internetnél is jelentősebb kitörési pontot, kapcsolatokat és magát a szabadságot jelentő iskolákat veheti el. Mindazok tehát, akinek most a megfelelő oktatáshoz való hozzáférésük került végleg veszélybe, mit tehetnek?

Oláh Noémi írása.

Kép: Gabriella Csoszó, FreeDoc

"Mert helyesen mondják: zeke és daróc alatt gyakran bársonylélek lakik; míg a selyem s bíbor alatt közönséges és alacsony gondolkozás rejtőzik." (Kálvin János: A keresztyén vallás alapvonalai)

Ugye emlékszünk még a netadó elleni százezres tüntetésekre? A hangulata és a tömegmozgató hatása engem is magával ragadott, hiszen Orbánék a szabadság érzetét magában hordozó elemi szükségletünket akarták korlátozni. Egyértelmű, hogy számunkra ma már az internet jelenti a kikacsintást a nagyvilágba, az ismeretszerzést és átadást, emellett a gyors kapcsolatteremtés legalapvetőbb eszköze is.

No de mi van akkor, ha egyesek számára még az internetnél is jelentősebb kitörési pontot, kapcsolatokat és hosszútávon magát a szabadságot jelenti egy jó és befogadó iskola és egy humánus, a tudásalapú gazdaságot segítő oktatási rendszer?

Pedig ez az, aminek a lehetőségét a kormány a pár napja bejelentett költségvetési tervezetében gyerekek sokaságától veheti el. Ugyanis újra, de ezúttal a végletekig elborzasztó mértékű forrásokat vonnának ki a közoktatásból. Emellett a gimnáziumok számát is majd’ a felére csökkentik – ami nagymértékű pedagógus-elbocsátásokkal is járhat – a szakközépiskolákat és a szakképzést pedig a Nemzetgazdasági Minisztérium fogja bekebelezni. Mindezen intézkedések hatásait mások korábban már sokszor pontosan leírták, de a legszembetűnőbb mégiscsak az, hogy a kormány mennyire erőszakosan akarja a már amúgy is szelektív oktatási rendszert még szelektívebbé tenni. Teszi ezt nyilvánvalóan annak érdekében, hogy kizárólag a kiváltságosok kerüljenek be a gimnáziumokba és onnan a még szűkebb felsőoktatásba. A nagyszámú „maradék” pedig a kormány gazdasági tervezését kiszolgáló összeszerelő üzemek kiszolgáltatott munkása lesz. Aki pedig a tervgazdaságból kihullik – ugyanis a szociális transzfereket is jelentősen megvágják és ezzel együtt a tankötelezettséget sem véletlenül szállították le pár éve 16 évre – a véglegesen zsákutcás közmunkába kényszerítik.

Nincs kiút, nincs könyörület.

Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondhatnánk még, hiszen annyiszor elhangzott már és annyi statisztika, elemzés, tanulmány és szakvélemény bizonyítja a kormány totális fejvesztettségét. A miénk ugyanis Európa legszelektívebb oktatási rendszere, amely a gyerekek otthonról hozott hátrányait nemhogy kompenzálja, hanem erősíti. Többek között a szelektív iskolarendszer eredménye az oktatás minőségének jelentős romlása is, amin az esztelen államosítás csak tovább rontott. Ráadásul az iskolákkal való ping-pongozás az állam-megye-város Bermuda-háromszögében totális káoszt okozott. A szakközépiskolákban és a szakképzésben a közismereti tárgyak csökkentése miatt pedig a szakmunkások nem fogják tudni tovább képezni magukat, ezáltal rendkívül kiszolgáltatottá és sérülékennyé válnak majd a munkaerőpiacon – továbbadva ezt a gyerekeiknek is.

Miközben pontosan tudja mindenki, hogy az érettségi és a diploma bérelőnyt jelent, az érettségivel lehet szakmát is tanulni, fordítva ez nincs így, az oktatásba befektetni pedig minden téren és mindenkinek megéri.

Nem is tudom tehát, hogy mi a felháborítóbb.

Az, hogy az a kormány vonja el a forrásokat a gyerekek oktatásától, amely ki sem látszik a korrupciós botrányokból?

Vagy az, hogy az a kormány predesztinálja gyerekek százezreit és ítélkezik a sorsukról, amelyik simán futni hagyja a korrupcióval vádolt bűnözőket?

Netán az, hogy a szakmaisággal totálisan szembemenő döntéseket hozva, az egyenlőtlenségek kasztrendszer-szerű növelésével Magyarországot is leszállópályára helyezik?

Hiába is idéznénk fel tehát újra és újra az oktatási rendszer szakmai alapú evidenciáit. Az oktatási ágazat szétverése mögött ugyanis nem a szakmai vélemények nem-ismerete áll. Még csak nem is csupán az a szándék, hogy létrehozzanak egy széles, kiszolgáltatott réteget, amely a korrupt, ámde kormánypropaganda-szagúan családias, szűk elitet funkcionálisan kiszolgálja. Ezen a ponton már csak azt mondhatjuk, hogy ez a javaslat és minden, a gyerekek jövőjét ellehetetlenítő döntés egész egyszerűen gonosz. Gonosz, de nem a szó szentimentális, a jó és a rossz küzdelmét leíró értelmében, hanem ahogy egy politikai filozófus, Hannah Arendt megfogalmazta a totalitárius eszmék működtethetőségénék magyarázataként.[1] Ennek a gonoszságnak az alapja nem más, mint a közöny. Nem emberek megsemmisítéséről beszélek, amihez nem mérhető más, hanem arról, hogy a közöny és apátia természete azonos minden elnyomó rendszerben.

A kormány célja, hogy egy olyan állapotot hozzon létre és konzerváljon, ahol a közöny révén az ember maguk tartják fent az elnyomást. Az elnyomás társadalmában a közöny a kötőerő. Közöny a kormányzati önkénnyel szemben, közöny a családon belüli erőszakkal szemben, közöny a korrupcióval szemben, közöny az igazságtalansággal szemben. A közöny, a politikai apátia, az önérdek érvényesítő képesség hiánya pedig semmi mással nem áll oly szoros összefüggésben, mint a végzettséggel. A szabadságunktól való megfosztás döntő állomása az, hogy megfosztanak bennünket az iskoláinktól.

Mindazok tehát, akinek most a megfelelő oktatáshoz való hozzáférésük került végleg veszélybe, mit tehetnek? Hiszen gyerekek, akik ráadásul egyáltalán nem Szijjártó Péteréhez hasonló villákban élnek. Ezeknek a gyerekeknek már most mindennapos a korlátozottság-élményük, ha úgy tetszik, folyamatos a megfosztottságuk az offline közösségi hálótól. Ők azok, akik nagyon is érzik, hogy hiába tanulnak, mindig rossz jegyet kapnak, hiába járnak iskolába, a közösség kiközösíti őket. Ők azok, akikkel egy végletekig rossz és egyre romló rendszer elhiteti, hogy nem lehetnek többek annál, mint amit a rendszer rájuk erőltet.

A mi feladatunk tehát az is, hogy kiálljunk a gonosz közöny ellen, a gyerekek mellett, a szabadságunkért.

[1] „Maga a gondolkodás képessége azok közé a feltételek közé sorolható, amelyek képesek visszatartani az embereket a rossz elkövetésétől.” (Arendt 1978, 5)