Ha Lengyelországról vagy a lengyel–magyar kapcsolatokról beszélünk az 1956-os forradalom kapcsán, akkor mindig megemlítjük Władysław Gomułka nagyhatású antisztálinista beszédét, amelyet az október 23-i Szabad Nép teljes terjedelmében közölt. Ennél ritkábban, de meg szoktuk említeni, hogy az új lengyel pártvezetés tagjai szimpatizáltak a Nagy Imre-kormánnyal, hogy meglehetősen nehezen bólintottak rá a szovjet beavatkozásra, majd közvetíteni próbáltak Kádár és Nagy között, hogy Gomułka közbenjárt Hruscsovnál Nagy Imre érdekében, és hogy nagyon is felháborította végül a magyar miniszterelnök kivégézése. Arról pedig szinte egyáltalán nem szoktunk beszélni és írni, hogy a lengyel és a magyar események ennél jóval tágabb kontextusban is értelmezhetők, a két országban lezajlott események ugyanis a szocializmus jövőjét alapjaiban érintő kérdésekben is összekapcsolódtak.

Mitrovits Miklós írása.

Ha Lengyelországról vagy a lengyel–magyar kapcsolatokról beszélünk az 1956-os forradalom kapcsán, akkor mindig megemlítjük Władysław Gomułka nagyhatású antisztálinista beszédét, amelyet az október 23-i Szabad Nép teljes terjedelmében közölt, hogy a magyar egyetemisták a két nemzet közös hősének, Józef Bem – vagy ahogy mi hívjuk: Bem apó – szobránál tartották meg tüntetésüket, hogy a forradalom napjaiban a lengyel társadalom önkéntes adományai jelentették a legnagyobb segítséget a magyarok számára, hogy Lengyelországban több helyütt szolidaritási gyűléseket rendeztek, hogy magyar zászlókat tűztek ki középületekre, és hogy a lengyel sajtó nagyon is objektíven tudósított a magyar eseményekről.

Ennél ritkábban, de meg szoktuk említeni, hogy az új lengyel pártvezetés tagjai szimpatizáltak a Nagy Imre-kormánnyal, hogy meglehetősen nehezen bólintottak rá a szovjet beavatkozásra, majd közvetíteni próbáltak Kádár és Nagy között, hogy Gomułka közbenjárt Hruscsovnál Nagy Imre érdekében, és hogy nagyon is felháborította végül a magyar miniszterelnök kivégézése.

Arról pedig szinte egyáltalán nem szoktunk beszélni és írni, hogy a lengyel és a magyar események ennél jóval tágabb kontextusban is értelmezhetők, a két országban lezajlott események ugyanis a szocializmus jövőjét alapjaiban érintő kérdésekben is összekapcsolódtak.

Az 1956. októbere a desztalinizációs folyamat kulminációs pontja volt mindkét országban, amikor a sztálini rendszer lebontása társadalmi robbanáshoz vezetett. A desztalinizáció alapvetően két döntő jelentőségű változást hozott magával, a kettő szorosan összefüggött, ám bizonyos ellentét is feszült közöttük. A desztalinizációnak egyfelől volt az egyes szocialista országok belpolitikáját érintő aspektusa: már 1953-tól, de igazán csak 1955–1956-ban a szovjet vezetés is hivatalossá tette azt a tézist, hogy a minden országnak joga van a szocializmushoz vezető saját útját kijelölni. (A Hruscsov–Tito 1955-ös találkozója vízválasztó, de lényegében 1953-ban Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezésével és az új szakasz politikájának de facto elfogadása már jelezte, hogy a Kreml nem várja el a szovjet minta másolását.) Ez annak beismerését is jelentette egyben, hogy a kelet-európai országokban a „proletárdiktatúra” és a szovjet minta lemásolása nemhogy nem vezetett el a „szocializmushoz”, hanem éppen ellenkezőleg az adott fejlettségi színvonalhoz képest visszaesés következett be. Éppen ezért vissza kell lépni egyet és újragondolni, hogyan érhető el e cél más úton. Másfelől, szintén a desztalinizáció eredménye, hogy az SZKP XX. kongresszusán (1956) hivatalosan is megerősített „békés egymás mellett élés” politikája új értelemmel gazdagodott. Lényegében, amit Sztálin 1924-ben meghirdetett, nevezetesen, hogy a szocializmust egy országban kell felépíteni, mert a forradalom lángjai kialudtak Európában, azt most az egész táborra alkalmazta Hruscsov. Annak a beismerése volt ez, hogy belátható időn belül nem bővül Európában a szocialista tábor, így kényszerűen el kell fogadni a két tábor létezését. Ettől kezdve a fő cél az volt, hogy a Szovjetunió a NATO-val egyenrangú félként ismertesse el saját szövetségi rendszerét, a Varsói Szerződést. Ez pedig – a külön utak elismerése mellett – megkövetelte a tábor egységét is.

Vagyis a sztálini rendszer fokozatos lebontása megteremtette annak a feltételeit, hogy fel lehessen tenni a kérdést: milyen utak vezetnek a szocializmushoz, illetve a szocializmus csak és kizárólag a „szovjet-rendszeren” belül létezhet vagy vannak más modellek is? Viszont mindezt úgy, hogy a tábor – kívülről nézve – egységesebb legyen, mint valaha. Egy, a szovjet modelltől eltérő szocialista állam már kétségtelenül létezett: miután 1948/49-ben Sztálin és Tito között kenyértörésre került sor, Tito szakított a szovjet-modellel és kidolgoztatta az állami és közösségi tulajdonra épülő, és az önigazgatáson alapuló szocialista modellt, szemben a sztálinista modellel, amelyet a magán- és a társadalmi tulajdon bürokratikus állami kollektivizálása jellemezte, és amelyben a közösségi lét alapja az állami közvetítés volt.

1955 folyamán mind Lengyelországban, mind Magyarországon megindult a vita filozófusok, közgazdászok és más társadalomtudósok között a szocializmus jövőjéről, megindult a sztálinista gyakorlat alternatívájának keresése és végső soron szinte mindenkinek Jugoszlávia lett a viszonyítási pont. A jugoszlávok pedig tudatosan propagálták a saját újtjuk felsőbbrendűségét. E rendszervita Magyarországon és Lengyelországban is nagy visszhangot váltott ki az értelmiség körében: mind a lengyel, mind a magyar lapok közölték az összes jelentősebb jugoszláv állásfoglalást. Lengyelországban a Po prostu című hetilap és a varsói Görbe Kör Klub vitaesetjei váltak a változások legfőbb szócsövévé, hasonlóan a magyar Irodalmi Újság és a Petőfi Kör vitáihoz. Ezek a viták néha előrébb jártak, mint a politikai praxis. A vezetők, de még az 1956 őszéig háttérrbe szorított leendő vezetők (Gomułka és Nagy) sem beszélt modell-váltásról. A lengyel vezető a hibák és túlkapások kijavításáról, magyar kollégája pedig „útválasztásról” és a korábbi hibás taktika megváltoztatásáról szólt.

E viták azonban előkészítették a talajt, és amikor a társadalmi robbanás bekövetkezett az munkások mindenütt elkezdték megszervezni a saját önigazgatáson alapuló munkátanácsaikat. A munkástanácsok lényege nem csupán az érdekvédelem – az hagyományosan szakszervezeti feladat, bár kétségtelen, hogy az ötvenes években azok nem látták el e szerepüket – hanem az, hogy egy demokratikus, teljes mértékben alulról szerveződő szervezeti keretet biztosítsanak a gazdasági irányítása és az újraelosztás gyakorlására.

Mind a lengyel, mind a magyar munkástanácsoknak komoly történelmi előzményei voltak a háború utáni nemzeti bizottságok, amelyek olyan néphatalmi szervek voltak, amelyek a szétesett közigazgatás és a termelés irányítása feladatainak ellátására jöttek létre. Magyarországon csupán néhány hónapig, de Lengyelországban egészen 1947-1948-ig szerepük volt e bizottságoknak. 1956 őszén annyiban hasonló volt a helyzet mindkét országban, hogy a korábbi vezetés kezéből kiesett a hatalom és a társadalom, főképpen az öntudatos munkásrétegek azonnal hatalmi tényezőként jelentek meg.

Lengyelországban békésen oldódott meg az őszi „forradalom”, Hruscsov végül áldását adta Gomułkára és a régi-új vezetésre, Magyarországon viszont erőszakot alkalmazott. Ezzel kapcsolatban csak két tényezőre hívnám fel a figyelmet: 1. a lengyel sztálinista vezetés belenyugodott a hatalom átadásába és nem hívta segítségül a szovjeteket (Magyarországon nem ennek az ellenkezője történt). 2. Hruscsov szempontjából tudatosságot kell feltételeznünk az eltérő megoldások alkalmazásával kapcsolatosan: ha Varsóban békésen, Budapesten erőszakkal „oldják meg” a helyzetet, akkor az új vezetések között nem alakulhat ki szövetség, vagyis megtörik a „Varsó-Budapest tengely”.

A munkástanácsok Magyarországon az év végéig, Lengyelországban azonban egészen 1958 végéig tartották magukat. Magyarországon az októberi események átértékelése, nevezetesen, hogy a Rákosi–Gerő-klikk csak hibákat követett el, Nagy Imre és társai pedig árulást, rövidre zárta a rendszer-vitát és mindenfajta revizionizmust elítélt és ez megpecsételte a munkástanácsok sorsát is. Ebben az értelmezési keretben a párt vezető szerepének megkérdőjelezése, az ország kiszakítása a szocialista táborból a likvidátor-politika valóságos szimbóluma lett, konkrét történelmi példa arra, hogy a revizionizmus ellenforradalomhoz vezet. Nagy Imre kivégzése pedig végleg levette a kérdést a napirendről. Magyarországon maradt alapvetően a „szovjet-modell”, s maximum reformok útján lehetett azt javítani (lásd: új gazdasági mechanizmus). Lengyelországban azonban – szovjet katonai beavatkozás és megtorlás híján – a munkástanácsok erős pozíciókat vívtak ki maguknak és az értelmiség döntő részének támogatásával komolyan számolni kellett velük. Hogy a Varsó–Belgrád tengely is megtört, abban a nemzetközi viszonyok játszottak elsődlegesen szerepet. Gomułka belátta, hogy csak a Szovjetunió garantálja országa nyugati határait, és hogy a jugoszláv szövetség nem sok gyakorlati haszonnal jár Lengyelország számára. Így 1958 közepére Lengyelország is szépen visszatagozódott a „szovjet-modellbe”.

Az önigazgatás alternatívája elbukott. Szükséges ugyanakkor emlékeznünk arra, hogy nem csupán a sztálinista szocializmus létezett, voltak alternatívák, amelyeket bukásuk ellenére is érdemes továbbgondolnunk. Másrészt a munkásönigazgatás hagyományát vissza kell helyeznünk a történelmi emlékezetünkbe, hiszen ez jelentette a büroktarikus diktatúrával szemben – ha nem is egyetlen, de – a legjelentősebb demokratikus alternatívát.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr896828563

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

az elmélkedő maxval birca 2014.10.24. 11:27:50

Az úgynevezett desztálinizáció volt a kommunizmus leépítésének első mozzanata.

lavór 2014.10.25. 14:26:15

Köszi, nem kérnék az egypártrendszer hátrányaiból ismét. Akinek hiányzik, utazzon Észak-Koreába, szeretettel várják.

Saddlenode 2014.10.26. 17:10:01

@lavór: Miért pont Észak-Korea? LOL, ha nem vetted volna észre Magyaro-on is lényegében egypártrendszerben élsz (csak a Fidesz). Akkor még ott van Szingapúr, Japán (70 éve egy párt van hatalmon) és rengeteg kapitalista diktatúra.
Most arról ne is beszéljünk hogy szubsztantív értelemben az USA is egypártrendszer, a 2 nagy párt közötti különbség kisebb, mint anno az MSZMP egyes frakciói között...csak ez az egypártrendszer sz.rik a társadalom jóléti igényeinek kielégítésére, ellentétben, a Kádár-rendszerrel :))