Fáber Ágoston írása alapvetően három kérdéskör újragondolására ösztönzött: a tettesek és áldozatok viszonya, a trauma feldolgozásának lehetősége és a felejtés problematikussága mind olyan kérdések, amelyeket talán nem is olyan egyértelműen eldönthetőek.

Németh Krisztina írása.

Fotó: Fortepan

A trauma konstruktivista elmélete szerint a kollektív traumák egy közös értelmezési folyamat eredményeképpen válnak a társadalom számára elfogadható és befogadható traumanarratívákká. Ezen a traumatörténetek létrejöttének kulcsa a tettesek és áldozatok megnevezése, a bűn és a szenvedés mértékének megállapítása. Alexander traumaelméletének[1] azonban van egy sajátos nézőpontja: az amerikai tudósé, aki a XX. század (köztük a kiemelten a II. világháború) traumáira mintegy „kívülről” „felszabadító amerikaiként” néz. Ez a szemszög szükségképpen szimplifikál, hiszen bevonuló győztesként nem része annak a történelmi kontextusnak, ami a totalitárius diktatúrák egymásutánjában túlélni próbáló egyének küzdelmeit és érzelmi megnyomorítottságát fel tudná tárni. Jan T. Gross[2] egy lengyelországi falu tragédiája kapcsán háborús demoralizálódásról, majd mindkét megszálló hatalomnak kiszolgáltatott erkölcsi hullákról ír: olyan emberekről, akik kényszerből, túlélni akarásból vagy éppen önként így vagy úgy kompromittálódtak egy diktatúrában (akta keletkezett róluk). Azoknak, akik valamiképp együttműködtek az egyik megszálló totalitárius hatalommal, kivédhetetlenné vált, hogy a másik megszálló hatalommal is kollaborálni kényszerüljenek a túlélés érdekében. Tehát, anélkül, hogy elfogadhatatlan módon összemosnám a tettest az áldozattal, szeretném felhívni a figyelmet arra a sajátos kelet-európai kontextusra, ami totalitárius rezsimek az egyéni autonómiát és cselekvőképességet felőrlő természetéből és ezek gyors egymásutániságából, váltakozásából következnek, és ami emiatt tömegével termelt ki olyan tetteseket, akik később áldozatok (is) lettek. (Utóbbi paradoxonra példa Németország, ami a II. világháborúban elkövetett bűnök súlyától utólag traumatizálódott, „az elkövetők traumája” pedig egy új identitás alapja lett.[3]Ez a sajátos kelet-európai történelmi kontextus a félelem, a kiszolgáltatottság, a túlélni akarás tapasztalataiból és érzéseiből áll (vö: Bibó toposzait: eltorzult magyar alkat, hisztéria.) Ezek a sokszor ki nem mondott, de hangtalanul is ható egyéni tapasztalatok, az érintettek önfelmentése („nem tehettem mást”) vagy éppen szembenézése tovább árnyalja a kollektív és lassan kanonizálódó traumatörténeteket, miközben az emberi határhelyzetekre, a kiszolgáltatottság, a gyávaság vagy éppen a megbánás olykor nehezen megítélhető eseteire irányítja a figyelmet.

A másik kérdés a trauma feldolgozhatósága. A trauma sajátos képződmény, nem sorolható egyértelműen sem az emlékezet, sem pedig vagy sem a történelem térfelére. Nem tapasztalat és nem múlt: az egyént vagy a kollektívumot megszállva tartó, kínzó, „nem múló jelen.” Definíció szerint értelmezhetetlen, a közösségi tapasztalati terébe illeszthetetlen, az önazonosságot, a világba vetett hitet szétromboló, elidegenítő esemény. Feldolgozása mind egyéni mind kollektív szinten rendkívüli erőfeszítéseket kíván, ugyanakkor nem egyformák a sikeres feldolgozás esélyei. Míg egyéni szinten általában „a traumaáldozatnak nem lehet katarzisa”[4], azaz nem könnyebbülhet meg soha a trauma súlyától, addig kollektív szinten a trauma szégyene, a traumatikus múlt feldolgozhatóbbnak tűnik: a katarzis ebben az esetben valamiféle találkozást jelent mások által elszenvedett traumával (ami végeredményben lehet a „mi” traumánk, a közös múltunk, az identitásunk része), de a találkozás nem az élmények valós elszenvedését, hanem átélését, a beleélés lehetőség nyújtja, mintegy megszelídíti a „vad” élményt. A kollektív traumaelbeszélések létrejötte megköveteli a traumát át nem élőktől azt, hogy megismerjék a szenvedéstörténetet, belehelyezkedjenek az áldozatok helyzetébe, valamiképp azonosuljanak velük, de nem követeli meg, hogy ugyanazon a szenvedésen végigmenjenek, amin az áldozatok. Míg a katarzis lehetősége nem vagy csak korlátozottan adatik meg a trauma áldozatának, akinek extrém erőfeszítésébe kerül megküzdeni a traumával, és valamiképp értelmezhetővé, az élettörténetébe beilleszthetővé tenni az őt ért rendkívül destruktív élményt, addig az azonosulás egy kollektív traumával felkínálhatja a katarzis lehetőségét: a részt vállalást a traumából anélkül, hogy az valóban fenyegetné az egyéni identitás széthullását.

Az egyéni és a kollektív traumák feldolgozásának különbségei a felejtéshez való viszonyt is meghatározzák: míg egyéni szinten a (feldolgozatlan) trauma nem más, mint a felejtésképtelenség, ismétlési kényszer, uralhatatlan emlékbetörés, addig kollektív szinten a kidolgozott traumanarratíva a megteremtett értelemösszefüggései rítusokba és kánonba rendeződnek, és fokozatosan vesztenek mozgósító erejükből. ”Lehűlnek” – olvashatjuk Fáber Ágoston írásában. Helyes-e azonban a traumákat „levéltárakba száműzni?” Én úgy gondolom, hogy a traumákat nem elfelejteni kellene, hanem inkább átadni, de nem uralhatatlan „vad” élményként, hanem a traumáról való (történelmi) tudás és a személyes azonosulás elegyeként: olyan katarzisként, ami építeni tudja mind a személyes, mind a kollektív identitást. Abban Fáber Ágostonnak van igaza, hogy a „sérelmeket nem azért kell feldolgoznunk és túllépnünk rajtuk, mert ne lennének jogosak, hanem ennek ellenére.” És teljesen egyetértek azzal, hogy a negatív identitás sem lehet olyan alap, amiből későbbi generációk építkezhetnek. De „a felejtést szolgáló emlékezés” helyett a trauma átadásának olyan módjait tartom hasznosnak, amik felkínálják a trauma áldozatával történő azonosulás lehetőségét és a traumával való találkozás katartikus lehetőségét mintegy „védőoltásként”[5] és biztosítékként a XX. század kollektív traumáinak elfelejtése ellen.

[1] Alexander, Jeffrey C. (2004): Toward a Theory of Cultural Trauma. In: Cultural trauma and collective identity. Alexander, Jeffrey C. et al (szerk.) Berkeley: Los Angeles, London: University of California Press 1-31.

[2] Gross, Jan T. (2004): Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiírtása. Budapest, Új Mandátum Kiadó

[3] Giesen, Bernhard (2004): The Trauma of Perpetrators: The Holocaust as the Traumatic Reference of German National Identity. In: Cultural trauma and collective identity. Alexander, Jeffrey C. et al (szerk.) Berkeley: Los Angeles, London: University of California Press 112-155.

[4] Heller Ágnes (2006): Trauma. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 17. old.

[5] ld. bővebben: Pintér Judit Nóra (2013): A nem múló jelen - Trauma és nosztalgia. Budapest, L’Harmattan Kiadó