yolo.jpg

 

Fotó: Curios and Dreams

Az a mainstream baloldali iskola, amelyen felnőttünk, nem az X-faktorra, Snowdenre, az IS-re, a #yolo és Jimmy „népe” közötti beláthatatlan távolságra volt kitalálva. De remény van, mert azt legalább tudjuk: az egalitarizmus és az emancipáció iránti elkötelezettség nem változott. Ez az örök, érinthetetlen alap, amelyen állhatunk. Innen indulunk, nem pedig a III. kerületi összeborulási egyeztetésekről.

Pető Péter, a Népszabadság újságírójának cikke.

„De játssz, igenis játszd azt, amiben hittél, / ami kényszerít, hogy szólj, hogy magad megmutasd. (…) Tudom, szélmalomharc / tudom, néha robbansz / néha dühít, néha fáj. (…) Soha nem késő, ugye nem adod fel? / Ugye van még annyi benned, ugye nem adod fel?Soha nem késő, ugye nem adod fel?”

#yolo

Az első idézet Zámbó Jimmy Ugye nem adod fel? című dalából származik, a tag meg, ugye, annyit tesz: you only live once. Csak egyszer élsz. Ezt a kollekciót kiegészíthetjük azzal, hogy Edward Snowden, X-faktor, Facebook és.... Ha összerakjuk e kirakót, közelebb kerülünk a kortárs baloldal legnagyobb kihívásainak egyikéhez. Hogy összefogás típusú találkozásra vágyó olvasóinkat hamar lehűtsük: nem, nem a szövetkezés mikéntjéről van szó. Hanem arról a fokozhatatlan feszültségről, amely ideáljaink, eszméink, a jelenünk meg a hajléktalannal készített selfie között mutatkozik.

Egyébiránt egy ilyet csináltam az egyik éjszaka, hogy aztán másnap realizáljam: mind elfelejtettük újrakezdeni. Mert jó tudni: ma még nincsenek egalitárius, közösségiességet üzenő, releváns társadalmi támogatottságot élvező válaszaink. Sőt még történetünk és nyelvünk sincs.

Ennek nyomán talán időszerű lenne azt a szokatlan megoldást választani, hogy ránézünk a világra, még inkább Magyarországra, aztán megpróbáljuk megérteni azt, amit látunk. E ponton felkiálthatunk, hogy „Mert a mocskos újságírók, akik!”, vagy esetleg elkezdhetünk elmélkedni azon, hogy bár Zámbó Jimmy már tizenhárom éve halott, azóta semmit nem sikerült megtudni arról: mi kötötte a Királyt a hallgatóihoz, vagy ahogyan lenézően mondjuk, „népéhez”? És arról: mi köti a #yolo-taget a Facebookon látható nemzedékhez? És arról: hol van az üzenőfalunktól távol élő kölyök, akinek halvány sejtelme sincs arról, mit jelent az a négy betű?

A dilemma már csak azért is felfoghatatlanul komplex, mert Zámbó Jimmy csak vicc lehet a Tumbleren, ahogyan a saját Facebook-falamon is, akár Falus Ferenc kortárs performer, miközben kicsivel odébb ő az ember, aki megcsinálta, aztán velünk maradt Csepelen, s az őrületig rajongtunk érte.

Világok élnek egymás mellett tökéletes izoláltságban, ami hovatovább a társadalom létezését kérdőjelezi meg: e csoportok, rétegek, szubkultúrák között épülő falakat kellene lebontani. A baloldalnak minden meggyőződése ellenére nem elsősorban a #yolo-taggel hódító, akárha szociálisan érzékeny életforma-liberálisok meghódítása a küldetése, hanem az egalitáriusabb, igazságosabb társadalom alakítása.

De hogy egészen őszinték legyünk: nincs ötletünk arra, miként kerülhetünk közelebb a célhoz. Az idea hiátusa nem feltétlenül csak a tehetség, a kreativitás és a tudás hiányából, hanem a probléma összetettségéből is fakad.

Sokáig, ugye, szent meggyőződés volt, hogy a modernizáció az egyetlen út, a reformok, a haladás szükségszerűen teremt több lehetőséget, jobb életet, egyáltalán: esélyt. Ha itt megállunk annyi időre, amennyi egy Instagramra szánt kép elkészítéséhez kell, akkor néhány kérdést fel kell tennünk.

A technológiai forradalom csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket? Kisebbé tette az életesélyek közötti továbbgondolhatatlan differenciát? Létezik a digitális elnyomás? Képes lehet-e valaha konkurálni a digitális megfosztottságból, így a kulturális tőke teljes hiányával érkező srác az elittel? Lehet-e így magyar álom? Létezhet-e még olyan nyelv, szókészlet, történet, amely a fragmentált nyilvánosságban egyaránt eléri a lecsúszókat és az „akiknek majdnem sikerült” csoportba tartozókat tömörítő Jimmy-közönséget és a #yolo barátait?

Meglehet, annak ellenére, hogy magam mást gondolok, minden kérdésre igen a válasz. De akkor el kell mondani, miért és hogyan. Mert közben azt látjuk, hogy a hozzáférés a javakhoz, a lehetőségekhez, a szolgáltatásokhoz, de főként a tudáshoz, mind nehezebb a kevésbé tehetősek számára, s akkor most futhatunk egy kört az angolórás és cselgáncsedzéses óvodától a szegregált, de legalább összeomló épületben működő intézményig.

A helyzetet súlyosbítja a véleményformálók kulturális elitizmusa. A szubkultúra kódrendszere, a különállás a másik megértésének szándékától, a szolidaritás hiánya éppúgy tetten érhető a #swag tagnél, ahogyan a Szabadság téri emlékmű kapcsán. Részben épp e kizárólagosságot üzenő csoportelitizmusokból következnek azok a kritikák, amelyek a hozzáférést elősegítő kezdeményezéseket kísérik. Ilyen sokat bírált műfaj aktuálisan a slam poetry, amelyet a líra devalválásával vádolnak, mintha csak líra akarna lenni. Pedig szövegírók visznek el közéleti, irodalmi, társadalmi problémákat olyan közönséghez, amelynek egy részéhez e témák másként nem jutnának el. Mindennek nyomán sokan közülük kapcsolatba kerülnek az irodalommal is, amelynek ékes példája Simon Márton verses kötetének – kortárs lírai alkotások között – értelmezhetetlen sikere. Őrültség maradandó alkotásokat és forradalmat várni a slamtől, ám az vitathatatlan: szabad, s hozzáférést üzen. Bárki fölállhat a színpadra, bárkinek lehet sora, perce, napja, élete.

Éppen ez a lényege a sokat bírált kereskedelmi televíziók tehetségkutató műsorainak is. Az X-faktorokban/Megasztárokban – némi szerencsétlenalázás mellett – sehonnan érkező cigányok csinálhattak karriert, ami a hazai közéleti viszonyokat ismerve valóságos tündérmese. A pozitív példák segítik a kisebbséget, és alkalmasak a többségi társadalom előítéletes tagjainak megingatására is, mert hát akkor lehet, hogy mégsem minden cigány lop.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, e példánál sincs ok a túlzott optimizmusra, de sokkal árnyaltabb a kép, mint ahogyan azt hirtelen ítéleteinkben jelezni szoktuk. Leírtuk más sokszor, de volt már kísérlet a megváltozó nyilvánosság új modelljének használatára. Az akkor Bajnai Gordon felügyelte Nemzeti Fejlesztési Ügynökség jelentős összeget fizetett az TV2-nek, hogy a Jóban Rosszban című sorozatban mutassanak be egy uniós pályázatot. A milliós nézettségű szappanoperában lépésről lépésre követhettük a kandidatúra útját, a beruházás megvalósulását. Soha annyi információ nem jutott el annyi emberhez a témában, mint akkor. Ám a progresszív projekt a támadások kereszttüzébe került, így egyszeri próbálkozás maradt.

Pedig az biztos: „demokratikus szocializáció” nélkül nem megy majd. A klasszikus felületek száraz, informatív tartalmai nem versenyképesek többé a szisztémában, s valahogyan el kell vinni minden honfitársunkhoz a közösséget, annak ügyeit és problémáit. Ha másként nem megy, a pártoknak, a civil szervezeteknek „személyesen” kell elmenniük mindenkihez. Mert bármilyen hihetetlen is: bárki lehet médium.

Hogy az ország politikussá tétele már csak utópia? Lehet, de egyelőre nincs jobb ötlet. Részvétel nélkül meg kár demokráciáról beszélgetni, mert az akkor inkább középkategóriás főzőshow, amelyben szavazni lehet a VV Szakácsokra.

Azt immár világosan látjuk: a televízió csalódást okozott. A médium nagy mértékben járul hozzá a politika bulvárosodáshoz, rendszerszerű változásokat okozott a demokráciákban. Nem baj, majd az internet megoldja – gondoltuk mi. Hiszen szabad, elérhető, hozzáférhető. Aztán hamar kiderült: a Facebook, amely forradalmak szervezésében segített már, nem csodadoktor. Ez persze nem az innováció hibája, hanem a hiányzó kreatív energia hiánya. Nem volt elég tudás és ötlet ahhoz, hogy az új kultúra a célok szolgálatába álljon. A médium lehet maga az üzenet, de nem lehet a megoldás. Jellemző, hogy már olvashatunk kutatást, amely arra utal, a lájkipari forradalom sem redemokratizálja a társadalmakat: a New York Times cikke szerint aktívak szervezkedésre jó a felület, ám a vitákat elnémíthatja, passzivitásba küld. Ha a felhasználó jó eséllyel más véleményen van, mint barátai, ismerősei, nem kockáztat.

És hogy jön mindehhez Edward Snowden? Úgy hogy, a szivárogtatás tovább bonyolítja a kezelhetetlen képletet, s vegytisztán mutat rá a baloldal kihívására. Hiszen eszméiből következik, hogy Snowden oldalán áll, mert a polgároknak joguk van az információkhoz, az teljes átláthatósághoz, a közösség ügyeinek legteljesebb megismeréséhez. Csakhogy a totális transzparencia gyengíti a kormányok cselekvőképességét: kisebb mértékben, kevésbé hatékonyan avatkozhatnak majd be, miközben csökken irántuk a bizalom. Ennek nyilván örülnek a liberálisok, de a baloldal csak intervencióval érheti el céljait. Márpedig ahhoz potens kormányra van szükség, hogy az újraelosztás hatékonyabbá váljon, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés könnyebb és igazságosabb legyen. A paradoxon az: a baloldal eszméje alapján elméletileg Snowden, a transzparencia és a Facebook oldalán áll, ám minden győzelméből vereség következik. Mert ha ezekben az ügyekben felülkerekedik a balos álláspont, az egyúttal azt vetíti előre: mind kevesebb esély lesz a társadalom megváltoztatására, mert gyengébb lesz a kormány, amely cselekedhetne. (A civil alternatíva, egyáltalán minden közösségi projekt legnagyobb rajongóiként is azt állítjuk: e kezdeményezések szerepe megkerülhetetlen, példaadó, ám az erőforrás soha nem lesz elég, hogy központi akarat és segítség nélkül trendeket változtassanak meg.) Hogy kvázi provokációval konkludáljunk: a nyilvánosság demokratizálása hozta el a VV-tragikumot és Németh-rezsibiztos továbbszimplifikálhatatlan tájékoztatóit, a Facebook karrierje nem hoz több vitát és részvételt, Snowden meg majd gyengíti a kormányt. És nem az a kérdés, hogy szerintem helyes-e az, amit most gondolunk, hanem az: mi visz közelebb az egalitáriusabb társadalomhoz?

Ebből semmiképp sem következhet eszméink elhagyása, csupán a világ újraértése. Nincs más megoldás, mint tényleg teljesen újrakezdeni, mert a korábbi feleletek egyszerűen nem illeszkednek a megváltozott világhoz. Elképesztő mennyiségű intellektuális munkát kell elvégezni. Az automatikus, kilencvenes évekre fejlesztett megoldások messze állnak a valóságtól, amikor iszlám bűnbanda fejezget le újságírókat, majd videókkal népszerűsíti munkásságát a közösségi médiában.

Hogy épp hol tartunk, azt mutatja: Nigéria kormánya együttműködési megállapodást kötött a Mastercarddal, és a személyi okmánnyal fizetni is lehet majd. Erre a logikus reakció az: hogy mi van?

Ez oké? És oké a hajléktalannal készített selfie?

A minap kapatosan (eufemizmus) hazafelé sétáltam, leültem beszélgetni egy hajléktalannal, majd csináltam egy selfiet, amit posztoltam a Facebookra. Aztán töröltem, mert ismerőseim egyike üzenetben hívta fel a figyelmemet arra, hogy a képpel megalázom a szerencsétlent. Márpedig nincs annál gyávább tett, mint nevetni azon, akinek nehezebb. Magyaráztam persze, hogy épp azért jött az ötlet, mert ironizálni akartam a műfajjal. Elvégre a fotó okostelefont üzen, általában szerelemről, tengerről, barátokról, egyáltalán magunkról szól, miközben sohasem bánatról vagy igazságtalanságról mesél. (Épp ezért #justice, Twitteren #lájkmivan taggel is megküldtem a tartalmat.) Föltehetnénk, hogy amikor hajléktalan van a képen, az az egész látványcivilizációt (Mario Vargas Llosa kifejezése) csúfolja ki. Ám talán nem volt igazam. Annak volt, aki azt mondta: ebből semmi nem látszik a képen. Csak az, hogy mosolygok egy megtört férfi mellett, aki az utcán alszik. Egy ilyen kép nem szól társadalomról, szolidaritásról, csak az empátiahiányos bohéméletről, a magamutogatásról. Igen, viszont ha nincs odaülős fotó, akkor végül csupán gólok, mámoros pillanatok és eszemaszívüketolyanaranyos kismacskák maradnak fönt, és a közterületekről már elüldözött nyomorultaknak digitális nyoma sem marad. Mintha nekünk, akik az online térben közlekednek, nem is lennének.

Mondom, egy szaros pillanaton vitatkoztunk, egy éjszakai képen. Korántsem véletlenül. Ez a dilemma összesűrűsíti mindazt, amit a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, az életesélyek közötti fokozhatatlan differencia, a Zámbó Jimmy iránti innen értelmezhetetlen, a #yolo iránti onnan érthetetlen rajongás, a technológia iszonyatos fejlődése, az ebből következő digitális egyenlőtlenség jelent. (Disclaimer: a szerző hard közösségimédia-felhasználó, Twittertől a Foursquare-ig él, azaz minden jelenséget bíráló és karikírozó mondat önirónia is.)

Az a mainstream baloldali iskola, amelyen felnőttünk, nem az X-faktorra, Snowdenre, az IS-re, a #yolo és Jimmy „népe” közötti beláthatatlan távolságra volt kitalálva.

De remény van, mert azt legalább tudjuk: az egalitarizmus és az emancipáció iránti elkötelezettség nem változott. Ez az örök, érinthetetlen alap, amelyen állhatunk. Innen indulunk, nem pedig a III. kerületi összeborulási egyeztetésekről. Hiszen baloldal akkor van, ha nem felejtjük el, hogy amúgy #tolo. Hiszen they only live once, azaz ők is csak egyszer élnek.

Hogy közösségimédia-kompatibilisan posztoljak egyet a végére: Ugye van még benned annyi, ugye nem adod fel? #tolo

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr426678625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fuck.the.system 2014.09.08. 00:01:39

Az X-factornál "kicsit" jobb tehetségkutatás volt Both miklós Palimo story zenekarának összerakása, és elég rendesen lementek a cigánysorok mélyére: hvg.hu/kultura/20140519_a_nagy_rock_and_roll_beulunk_az_autoba

ingyenebed 2014.09.08. 21:47:42

Péter,

épp az orbán hatalom egy jó példa arra, miért nem szabad az államnak erősnek lennie.

ti balosok a jó állam ideáját kergetitek.
ez marhaság.

nincs jó állam, nincs jó hatalom.
a hatalom mindig ellenség.

a társadalmat meg nem a kormányok változtatják meg, hanem magától változik. és nem lehet úgy általában az embereket felemelni. van akit fel lehet, van akit nem. meg kell adni a felemelkedés lehetőségét mindenkinek, már csak a hatékonyság okán is. aztán aki él vele, az él, aki nem, az nem, így járt. primitív barmok meg minden korban és rendszerben vannak. nincs értelme velük foglalkozni. aki tenni akar az emberi faj jövőjéért, az foglalkozzon valamilyen természettudománnyal. ez szolgálja a jövőt, nem az egyenlősdi.

üres jelölő 2014.09.09. 17:57:12

"sehonnan érkező cigányok csinálhattak karriert"
Baloldali kultúráról itt onnantól beszélhetünk majd, ha egy baloldali felületen nem jelenik majd meg efféle kitétel.
süti beállítások módosítása