Miro Cerar kimagasló győzelme a július 13-i szlovén választásokon nagyszerű lehetőséget nyújt a számunkra, hogy megértsük a szlovén pártpolitika dinamikáját az elmúlt húsz évben. Cerar a végsőkig tartózkodott bármiféle politikai programtól és következetes ideológiai állásfoglalástól, s mindebből nyilvánvaló, hogy az osztályok közti különbségek miként határozzák meg a választásokat és a pártok manőverezési lehetőségeit.

Primož Krašovec írása.

 

A szlovén parlamenti választásokon Miro Cerar pártja (Stranka Mira Cerarja, SMC) a szavazatok 35 százalékát szerezve hatalmas előnnyel utasította maga mögé legerősebb vetélytársát, a jobboldal legnagyobb pártját, a Szlovén Demokrata Pártot (Slovenska demokratska stranka, SDS), amely a szavazatok 21 százalékát kapta.

Az SMC közel a legnagyobb győzelmet aratta a szlovén parlamenti választások történetében; csak a Liberális Demokrata Párt (Liberalna demokracija Slovenije, LDS) volt eredményesebb 2000-ben, amikor 36 százalékos sikert ért el. Hadd emlékeztessünk rá, hogy az LDS 1992-től 2004-ig volt kormányon, amikor is egy mandátumnyi különbséggel a jobboldali koalíció ragadta magához a hatalmat, az LDS pedig szétesett. A 2008-as választásokon így győzhettek az LDS addigi ifjú szövetségesei, a Szociáldemokraták (Socialni demokrati, SD), az első rendkívüli választásokon 2011-ben pedig a Pozitív Szlovénia (Pozitivna Slovenija, PS).

 A legutóbbi választások már a második előre hozott választások voltak a sorban; s mindkét esetben a kormánykoalíció szétesése és az ennek nyomán bekövetkező kormányzásképtelenség játszott közre – emiatt egyik kormány sem tölthette ki a teljes ciklusát. Továbbá egymás után másodszor történt meg, hogy egy olyan párt nyert, amely közvetlenül a választások előtt alakult egy jeles személyiség köré szerveződve (a Pozitív Szlovénia esetében Zoran Janković ljubljanai polgármester volt ez a személy; az SMC-nél pedig Miro Cerar jogászprofesszor, aki sok esztendeig a parlament jogi munkatársa volt). Azonban két dologban különbözik ez a győzelem az előzőtől, mint ahogyan az SMC is a PS-től: míg a PS célzatosan benyomult az LDS szétesése után kiüresedett „baloldali” (azaz liberális) politikai színtérre, s megpróbálta birtokába venni, addig az SMC nyíltan elhatárolódik a bal-jobb felosztástól, kerüli az elköteleződést az „ideológiai témákkal”, s a politikai középre helyezkedik. Az ideológiai „semlegesség” dacára, az SMC szerencsésebb volt a politikai színtér meghódításában a néhai LDS-hez viszonyítva, s meggyőzően nyerte meg a választásokat (ellentétben a PS-szel, amely hajszállal előzte csak meg az SDS-t, s emiatt nem alakíthatott koalíciós kormányt; így került hatalomra az SDS Janez Janša vezetésével).

Íme egy újabb, ám ebben az esetben kifejezetten centrista, technokrata párt, amely a programjában és a választási kampányban nem kínált túl sokat a vezetője erkölcsi feddhetetlenségén és olyan elvont értékeken kívül, mint a jogállamiság, s lám, mégis csaknem sikerült megismételnie az LDS legnagyobb győzelmét,  s – ha merészelünk spekulálni egy kicsit – éppen azoknak a szavazatoknak a révén, amelyeket egykor az erejének teljében lévő LDS-t kapott..

Az alapvető kérdés a következő: miként lehetséges, hogy program, konkrét elképzelések és a politikai elköteleződés teljes hiányában, továbbá annak ellenére, hogy egészen új pártról van szó, az SMC ilyen eredményt ért el?

 

A rendszerváltó liberális baloldal alakulása

Hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, figyelmünket a rendszerváltó szlovén liberális baloldal alakulásának történetére kell irányítanunk. Egészen 1992 és az LDS első nagy győzelme óta a liberális baloldal annak a városi középosztálynak (magasan iskolázott embereknek) az érdekeit és politikai törekvéseit fejezte ki, amelynek tagjai a tág értelemben vett közszolgálati szektorban dolgoznak (tehát nem csak az állam hivatalokban, hanem az állami tulajdonban lévő vállalatoknál, az egészségügyben, az oktatásügyben vagy a közművelődési és szociális intézmények valamelyikében). Liberális irányultságú városi elitről van szó, amely már a szocializmus idején kialakult; akkor még a termelőeszközök felett rendelkező magántulajdon hiányában nem léphetett fel burzsoá osztályként, ám ennek ellenére léteztek szociális és kulturális különbségek, amelyek folyamatosan újratermelődtek mindenekelőtt az oktatásügyi intézményeken és a kulturális tőkén keresztül – az orvosok, a jogászok és a tanárok „kifinomultabbak” és képzettebbek voltak az „egyszerű” munkásoknál, s ezzel kialakult majd újratermelődött sajátos középosztálybeli „identitásuk”.

Ugyanez folytatódott a kapitalizmusban, két fontos különbséggel. Először is a kapitalizmus helyreállítása során a kulturális különbségekhez gazdasági különbségek is társultak, továbbá a munkanélküliség növekedése és a rugalmasabb munkaviszonyok következtében a közszférában végzett munka – a rögzített munkaföltételek, a határozatlan időre szóló szerződések és a szakszervezeti szervezettség miatt – a biztos megélhetés egyik ritka oázisává vált a tranzíciós kapitalizmusban.

Úgy hiszem, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az LDS az 1992 és 2004 közti időszakban a fokozatos tranzíció modelljét alkalmazván – amely (a többi posztszocialista országhoz képest) biztosította az állami tulajdon viszonylag nagyarányú megmaradását az ipar, a pénzügyi szektor és a közszféra területén – a szlovén városi középosztály számára lehetővé tette a valamelyest nyugodt és kényelmes életet, aminek köszönhetően biztosra vehette a támogatottságát s a választási győzelmeket. Más szóval, az LDS militáns és hű szavazói bázist teremtett magának annak a szociális és gazdasági rendszernek a reprodukálásával, amelyben pontosan a „meritokrata klientéla” gépezete által újratermelt iskolázott városi középosztály játszik nagy szerepet. Nem a nyilvánvaló nepotizmus és a politikai kinevezések rendszeréről van szó, hanem arról, hogy az etablírozott kispolgári családok a kispolgári szocializáció és a nonformális kapcsolati tőke révén sokkal jobb helyzeti előnnyel pályázhatnak a közszféra magasabb köreibe való belépésre.

  

A városi középosztály érdekei

Ezek az emberek nem azért szavaznak, mert valamelyik programnak vagy pártnak sikerült őket racionálisan meggyőznie, vagy mert bíznának abban, hogy az általuk választott program testesíti meg a legjobban a „közérdeket”, hanem azért, mert a liberális „baloldal” programjai és a pártok tevékenysége megfelelnek anyagi érdekeiknek. Olyan emberekről van tehát szó, akiknek valóban fontos, hogy ki nyeri a választásokat, mert a jobboldal nagyobb arányú győzelme esetén – amely már több alkalommal is kifejtette abbéli szándékát, hogy végrehajtson valamiféle „kulturális forradalmat” (tehát hogy az etablírozott, liberális meggyőződésű polgári elitet a közintézmények vezető állásaiban felváltsa a saját embereire) – a megélhetésük és társadalmi-politikai hatalmuk veszélyeztetve lenne. Ehhez képest a munkások szemszögéből (beleértve a magasan iskolázott dolgozók egy rétegét is), akik számára a közintézményekben való elhelyezkedés lehetetlen a megfelelő családi háttér hiánya miatt, lényegtelen, hogy ki nyeri a választásokat: az anyagi érdekek prózai álláspontjából tekintve egykutya, hogy a vezető tisztségeket a közszférában a „bal-” vagy a jobboldali elit birtokolja-e. Bizonyos értelemben, ha figyelembe vesszük, hogy a kormány a voltaképpeni munkaadó a közszférában, amikor a városi középosztály elmegy szavazni, akkor a saját munkaadójáról dönt, s tulajdonképpen – igaz, meglehetősen szűk és korlátozott módon – az önrendelkezés sajátos változatát gyakorolja formális demokratikus mechanizmusok és nonformális befolyás útján, amelyet a jobboldal esetleges nagyobb arányú győzelme esetén elveszítene.

Cerart sokan Gregor Viranthoz hasonlítják, akinek a Polgári Lista (Državljanska lista, DL) nevű pártja röviddel a 2011-es választások előtt alakult, s amely ugyancsak egyetlen személy feddhetetlensége köré rendeződött, a politikai közepet célozta meg, s technokrata beállítottságú volt (abban az értelemben, hogy „nem fogunk az ideológiával foglalkozni, hanem szakértői megoldásokat szorgalmazunk”). Ám ez felületes összehasonlítás. Cerar és Virant egymással szemben álló stratégiákat alkalmazott. A DL megpróbálta mozgósítani a jobboldali választóknak azt a csekélyebb szeletét, amelyben az antikommunizmusnak és a klerikalizmusnak nincs akkora súlya, mint a SDS szavazói bázisában. Ebben a tekintetben az „ideológiai kérdések” elkerülése és a technokrata beállítottság egyértelműen a közvetlen anyagi érdekek hangsúlyozását jelentette, a DL kifejezetten neoliberális programmal igyekezett utat nyitni mindazok számára, akiket a „meritokrata klientéla” miatt eddig kizárattak a középosztály újratermelődéséből, valamint a jobboldali kulturális forradalom puhább változatát kínálta a számukra. Másrészről Cerar az „ideológiai témák” elkerülésével és a technokratizmussal (amely nem kifejezetten neoliberális, hanem a jogállamiságra és az erkölcsi értékekre esküszik) kiengesztelni igyekszik a jelenlegi, liberális irányultságú középosztálybeli elitet, megnyerni a bizalmukat és biztosítani a további anyagi és szimbolikus újratermelődésüket.

Mindez, legalábbis az első lépésben (hiszen megnyerte a választásokat), sikerült. De a középosztály újratermelésének feltételei nem ugyanazok, mint az erejének teljében lévő LDS idején. Az LDS politikai hegemóniája és „a fokozatos tranzíció modellje” abban a pillanatban kezdett veszendőbe menni, amikor a szociális-gazdasági tényezők miatt a középosztály rutinos újratermelése immár nem volt lehetséges. Előbb jött az EU-ba való belépés 2004-ben (amikor az LDS először vesztett a választásokon), ami a gazdaság liberalizációjával járt együtt; majd megérkezett és hamarosan eluralkodott a gazdasági válság, amely a magánveszteségek társadalmiasítása miatt hitel- és szociális válsággá nőtt, ez pedig egybeesik a politikai válság kezdetével és az általános bizonytalansággal, amit az előrehozott választások jól példáznak.

  

Az osztály újratermelődésének válsága

A válság következtében csökkenő adóbevételek és az Európai Bizottság további liberalizációt és magánosítást sürgető nyomása miatt a választók húsz százalékának, amelyek eddig a választások többségében meghozták a liberális pártok és koalíciók számára a győzelmet, az anyagi körülményei sokkal rosszabbak. A szemük láttára tűnik el a biztonságos anyagi háttér és az osztályuk újratermelésének lehetősége, s a permanens politikai válság is ezt tükrözi. A Pozitív Szlovénia 2011-ben a vezetője menedzseri képességeire és tapasztalatára támaszkodott (Zoran Janković a ljubljanai polgármesteri cím betöltése előtt a legnagyobb szlovén üzletlánc, a Mercator igazgatója volt), állítván, hogy mindez elégséges lesz a válság leküzdéséhez. Az ígéretek nem teljesültek, az Alenka Bratušek (PS) vezette kormány pedig mindent átfogó privatizációba, és általános leépítésekbe kezdett a közszférában, s amellett, hogy meredeken romlani kezdett a lakosság többségének életminősége, magával idézte a városi középosztály újratermelődési feltételeinek hanyatlását is. A PS ezúttal nem került be a parlamentbe, míg az Alenka Bratušek Szövetség (Zavezništvo Alenke Bratušek, ZAB), amely a PS-ből vált ki, alig érte el a 4 százalékos küszöböt.

A városi középosztály reményei átvándoroltak az újsütetű Miro Cerar Párthoz. Konkrét politikai ígéret többé nem hangzik el – még az „emberarcú kapitalizmusé” sem, ami az LDS győztes szófordulata volt, sem a menedzseri-vezetői kiválóságé, amelyre a PS fogadkozott. Ebben az értelemben lehullt az álarc. Ahol eddig legalább a politika mímelése létezett (abban, az általános értelemben, hogy a politika a társadalmi folyamatok közös és demokratikus irányítása lenne; noha az elmúlt 25 év politikai gyakorlata mindig technokrata volt), mára csak Cerar csupasz ábrázata maradt, mely nem ígér mást, csak hogy a középosztály „meritokrata klientélán” alapuló reprodukciója folytatódni fog, még akkor is, ha éppen senki sem tudja, hogyan.

  

A parlamentáris politika elutasítása

Egy másik fontos jellemzője a mostani választásoknak (a majd' legnagyobb arányú győzelem mellett) a messze legkisebb részvételi arány (51 százalékos), amely nem magyarázható azzal, hogy a választások a nyári szabadságok időpontjára estek. A választói érdeklődés már májusban, az Európai Parlamenti választások idején is nagyon alacsony (26 százalékos) volt, ami miatt egyenesen a választói részvétel zuhanásáról beszélhetünk. Hogyan lehet magyarázni ezt a tendenciát? A szlovén balliberális médiumok véleményformálói erkölcsi magyarázatokkal siettek elő – abban az értelemben, hogy az emberek az elmúlt télen tömegesen tiltakoztak, de most mégis távol maradtak a választásoktól, tehát széplelkek, akik csak bírálni tudnak, de nem tesznek semmit. Ezzel az értelmezéssel az a baj, hogy maga is egy széplélek szemszögéből született – ahelyett, hogy valóban javasolni próbálna egy konkrét politikai gyakorlatot. Ahogyan az olasz marxista szociológusok a 60-as években a munkásosztály mindennapjait vizsgálván a munka tömeges elutasításával szembesültek (szabotázsok, a munkahelyről való elmaradás, engedetlenség, vadsztrájkok), úgy mi a mai fejleményeket a (parlamentáris) politika elutasításának tekinthetjük – ahelyett, hogy megelégednénk az előre kínálkozó elvont erkölcsi kritériumok alkalmazásával.

Ha az erkölcsi elkeseredettség helyett ezt a gyakorlatot mint a tömegek saját politikai racionalitással rendelkező politikai magatartását vesszük szemügyre, passzív ellenállásként is értelmezhetjük, amely (nem szükségszerűen tudatosan) a parlamentáris politika nyomorúságos voltának felismeréséből ered, s annak belátásából, hogy a társadalmi folyamatok irányítása a kapitalizmusban tragikus mértékben korlátozott. Ez annak a felismerése, hogy a kapitalizmusban a tudatosan irányított társadalmi termelés és reprodukció – s így az általános értelemben vett politika – lehetetlen, azaz a technokrácia a parlamenti politika igazsága (bár nem feltétlenül és nem mindig – mint ahogyan azt az Egyesült Baloldal koalíció sikere példázza, amely a szavazatok 6 százalékát érdemelte ki egy antikapitalista programmal, a parlamenti politikát a parlamenten kívüli küzdelmek elemeivel ötvözve). Elmondhatjuk, hogy valamilyen szinten világos ez mind Cerar, mind pedig azok számára, akik nem mentek el szavazni, azzal a különbséggel, hogy míg sokaknak az anyagi és szimbolikus helyzete nemigen fog megváltozni, akármelyik mainstream párt is kerül hatalomra, addig az SMC legalább megpróbálkozhat azzal – felesleges szavak és határozott politikai állásfoglalás nélkül – hogy segítséget nyújt a középosztály szűkös újratermelésének kísérletéhez.

 

Magyarra ültette: Kocsis Árpád

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr606526229

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Moin Moin 2014.07.22. 13:57:22

"a társadalmi folyamatok irányítása a kapitalizmusban tragikus mértékben korlátozott" - Amikor a szocializmusban kezdtek el társadalmi folyamatokat irányatgatni, abból de nagy siker lett!:-)

Fiúk, nektek két tapasztalat hiányzik:
- a létező szocializusbeli,
- egy jól működő kapitalista társadalombeli.

Ezért irkáltok ilyen hülyeségeket!:-)

___________________________ (törölt) 2014.07.22. 18:07:11

Meglepően ismerősen hangzik, pedig Szlovéniát nálunk "nyugatibb" országnak szoktuk gondolni. Arra a részre gondolok, hogy ott is, mint nálunk, végső soron államfüggő értelmiségi-középosztálybeli érdekcsoportok küzdelméről van szó, akik az állami erőforrásokat akarják maguknak biztosíani. Mivel ennek a rétegnek a legjellemzőbb vonása a kultúratermelés, ezért válik a kulturkampf kiélezetté és a politika kulturkampfos meghatározottságúvá. Mert a kultúratermelésen kívül végül is csak adminisztrációt végeznek.

Úgy értem, aki sokat olvas például angolszász témákról, és utána újra körülnéz hazánkban, tényleg elcsodálkozik rajta, hogy nálunk a baloldaliság vagy jobboldaliság az mondjuk nem az adórendszerről alkotott szilárd meggyőződés, hanem ott indul, hogy ki milyen verseket és írókat olvas. De ha abból indulunk ki, hogy nálunk nem arról szól a politika, hogy nagyvállalatok és egyéb gazdasági érdekcsoportok finanszírozzák a jelölteket, hanem arról, hogy a mi emberekünk vagy a ti emberetek legyen-e az állami színház igazgatója, akkor persze, hogy ebben a kontextusban a politikai identitás alapvetően kulturális identitás és megkapjuk a kulturkampfot.

Ezt alaposabban ki kellene dolgoznom, de azt hiszem, valahogy le tudnám vezetni, hogy ha nem az a fő kérdés, hogy mondjuk mennyit költsön az állam, hanem hogy kikre, akkor ebből következik a kulturkampf. Mondjuk ha valaki már megtette, azt hálásan fogadnám.