145 éve született az akkor Oroszországhoz tartozó Kaunasban Emma Goldman.

Konok Péter megemlékezése

10487263_737032833019494_336221089464231927_n.jpg

Emma Goldman 16 évesen emigrált Amerikába, és New Yorkban gyorsan bekapcsolódott a virulens anarchista mozgalomba. Elbűvölte, ahogy az orosz anarchisták éjszakákon át vitatkoztak sötét konyháikban, literszámra itták a fekete teát és minden pohárka vodkával és minden harapás ecetes heringgel közelebb jutottak a világ teljes és azonnali megváltásához; érdeklődve hallgatta, ahogy a német anarchisták - pedáns felöltőikben, keménykalapjaikat a fogasokra aggatva - sörhabos bajusszal cincálták apró iznikekre a kapitalista társadalmat, hogy egy órásmester precizitásával kimutassák hibáit és lelkes, snapszillatú javaslatokat tegyenek azok kezelésére. Elbűvölték ezek a férfiak, akik egész életüket mások életének jobbítására, a világ bajainak orvoslására tették fel, és lángoló ellenségei voltak minden elnyomásnak, kizsákmányolásnak, igazságtalanságnak; a vallásnak és a tudatlanságnak; az önzésnek és a harácsolásnak; a kevesek gazdagságának és a tömegek nyomorúságának. Az embertelen, lélekölő munkában és az örök nélkülözésben eltöltött életnek. 

És ugyanakkor megdöbbenve konstatálta: ezek a harcos anarchisták, lelkes világmegváltók szinte kivétel nélkül férfiak. A nők - a munkásnők, varrónők, a háztartásokban robotolók és a piaci kofák, az ápolónők (mint ő maga) - ebben a mozgalomban is leginkább a háttér, a feleség csendes szerepét játszották a férfiak mögött. És amíg a férfiak rengeteget beszélnek, vitáznak a világ nagy dolgairól, a többi leginkább rájuk marad. 

Ezek az élmények határozták meg egész életét. Anarchista volt, a társadalmi forradalom, a szociális bosszú kérlelhetetlen prókátora, és feminista is - bár elutasította a polgári jogokra törekvő hivatalos feminista mozgalmat. A szabad szerelemben hitt - ő volt talán az első, aki nyíltan, a szónoki emelvényekről is a világ képébe vágta: mindenkinek természetadta joga, hogy azt szeresse, akit akar; akár többeket is; akár azonos neműeket is. Senkinek nincs ebbe beleszólása: se istennek, se államnak, se egyháznak, se a kommunista pártnak. Maga Goldman is szeretett nőket és férfiakat egyaránt, bár volt egy állandó társa is, Alexander Berkman, akivel egy életen át kitartottak egymás mellett. 1906-ban Goldman Mother Earth címen lapot indított, amely az 1920-as évek közepéig a legfontosabb, legradikálisabb újság volt az amerikai miliőben, és rengeteget tett azért, hogy a hagyományos politizáláson túl az élet minél több aspektusára, a nemi identitás kérdéseire, a születésszabályozási módszerekre, az ateista felvilágosításra, vagy éppen az művészetekre is ráirányítsa olvasói és aktivistái érdeklődését. 

1918 októberében Goldmant és Berkmant Oroszországba (szülőhazájukba) deportálták. "Berkman és Goldman minden kétséget kizáróan a két legveszélyesebb anarchista ebben az országban, akik mérhetetlen veszélyt jelentenek a közösségre" - indokolta a döntést maga J. Edgar Hoover, az FBI későbbi igazgatója és tulajdonképpeni létrehozója. 

Szovjet-Oroszországban nagy ovációval fogadták a híres anarchista elvtársakat, akik mindazonáltal hamar észrevették: a bolsevik hatalom forradalmisága igencsak eltér az általuk hirdetett szabad forradalmiságtól, és az országban egyre határozottabbá válik az összes nem bolsevik baloldali mozgalommal szembeni gyanakvás, majd üldözés. Berkman még hajlamos lett volna sok mindent "a kényszerítő körülmények" számlájára írni, Goldman azonban egyre inkább úgy látta: túl sok minden választja el egymástól az állam- és hierarchiaellenes anarchizmust, és a centralizációban, az "új rendben" hívő bolsevizmust. 

"1917 áprilisában összefutottam Trockijjal egy párizsi nyomdában, amely elsősorban különböző orosz balos szervezetek számára dolgozott. [...] Természetesen a forradalomról beszélgettünk. Ekkor már mindketten arra készültünk, hogy elhagyjuk Franciaországot és `oda' menjünk. Egyszer azt mondtam Trockijnak: 'Mindent egybevetve, tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ti, baloldali marxisták végül magatokhoz ragadjátok a hatalmat Oroszországban. [...] És aztán jaj nekünk, anarchistáknak! Mihelyt megszilárdul a hatalom a kezetekben, üldözni kezdtek, majd lepuffantotok minket, mint a kutyákat.'
- Ugyan már, elvtárs! - vágott vissza Trockij. - Megátalkodott, javíthatatlan képzelgők vagytok. Mi választ el minket tulajdonképpen ebben a pillanatban? A módszer egy kis részlete, amely teljesen jelentéktelen. Ti éppúgy forradalmárok vagytok, mint mi, és végül is mi éppúgy anarchisták vagyunk, akárcsak ti. Csakhogy ti az anarchiátokat minden előkészület és átmenet nélkül azonnal meg akarjátok valósítani, míg mi, marxisták úgy gondoljuk, hogy nem lehet egyetlen ugrással elérni a szabad társadalmat. [...] Alapjában véve nagyon közel állunk egymáshoz, fegyvertársak vagyunk [...]. És még ha nem is egyezik mindenben a véleményünk, akkor is túloztok, ha azt feltételezitek, hogy mi, szocialisták esetleg nyers erőszakkal lépnénk fel az anarchistákkal szemben! [...] Nem! Hogyan is feltételezhettek akár egyetlen pillanatig is ilyen abszurditást!" - írta visszaemlékezéseiben Volin, az ismert orosz anarchista. 

Ez az "abszurditás" azonban történelmi tény: a bolsevikok hatalomra jutásuk után az elsők között saját baloldali fegyvertársaikkal: anarchistákkal, eszerekkel, mensevikekkel, szindikalistákkal stb. számoltak le. Goldman és Berkman is elkeseredve látták a fejleményeket; mikor Lenin szemére vetették a történteket, ő mosolyogva így válaszolt: "Nálunk csak rablók vannak börtönben, nem eszmei anarchisták!" A kronstadti lázadás véres leverése után végül Goldman és Berkman elhagyta Szovjet-Oroszországot, ahol a forradalom nevében betiltották, leverték a szabadság minden formáját. 

1940-ben bekövetkezett haláláig Goldman fáradhatatlanul agitált az anarchizmus, a forradalom, a szabad szerelem mellett, a háborúk és a kizsákmányolás ellen. Brosúrákat írt, és 1931-ben kiadta terjedelmes önéletrajzát, a korszak egyik legérdekesebb, legvibrálóbb dokumentumát (sajnos és jellemzően magyar fordítása nincs). Korának kétségkívül legismertebb és legszuggesztívebb anarchista forradalmára volt, és utóbb fő inspiráció az anarcho-feminista mozgalmak számára. 

Nem tudjuk pontosan, kimondta-e a neki tulajdonított szállóigét: "Ha nem táncolhatok rá, akkor nem az én forradalmam!". 

De hogy ennek szellemében élt, az kétségtelen.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr556434171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.