A választási vereség óta az úgynevezett balliberális oldalon különböző variációkban újra és újra felhangzik a következő magyarázat: „Nekünk természetesen igazunk volt, amikor elveink alapján bátran kiálltunk a demokrácia, a szabadság és a szabad piac védelméért, csak épp a választók („az emberek”) közömbösek ezekkel az értékekkel szemben, és még saját anyagi érdekeik, a zsebüket érintő kérdések felfogására is képtelenek. Súgva mondjuk: ennek a népnek fát lehet vágni a hátán. Aminek persze elsősorban történelmi, a messze múltba visszanyúló, azaz rajtunk kívülálló okai vannak.”

Nem akarom én kétségbe vonni a történelmi, hogy ne mondjam nemzetkarakterológiai magyarázatok, a nemzeti és lokális elemek jelentőségét. Mégis az értelmezésnek egy másik keretét ajánlom. Olyat, aminek segítségével el lehet hagyni azt az áporodott levegőjű, nemzeti és lokális elemekhez cövekelt politikai pályát, amit a Fidesz gurított a lábunk elé.

Tallár Ferenc írása.tuntetes-pecs2-qpr.jpg

Kép: nepszava.com

A választási vereség óta az úgynevezett balliberális oldalon különböző variációkban újra és újra felhangzik a következő magyarázat: „Nekünk természetesen igazunk volt, amikor elveink alapján bátran kiálltunk a demokrácia, a szabadság és a szabad piac védelméért, csak épp a választók („az emberek”) közömbösek ezekkel az értékekkel szemben, és még saját anyagi érdekeik, a zsebüket érintő kérdések felfogására is képtelenek. Súgva mondjuk: ennek a népnek fát lehet vágni a hátán. Aminek persze elsősorban történelmi, a messze múltba visszanyúló, azaz rajtunk kívülálló okai vannak.”

Nem akarom én kétségbe vonni a történelmi, hogy ne mondjam nemzetkarakterológiai magyarázatok, a nemzeti és lokális elemek jelentőségét. Mégis az értelmezésnek egy másik keretét ajánlom. Olyat, aminek segítségével el lehet hagyni azt az áporodott levegőjű, nemzeti és lokális elemekhez cövekelt politikai pályát, amit a Fidesz gurított a lábunk elé. Igaz, ez esetben olyan kérdésekkel kellene szembenéznünk, melyek messze meghaladják az osztódással szaporodó balliberális oldal fájdalmasan kisszerű szervezeti és személyi problémáit. A Tőke/Munka viszonyban beállott alapvető változásokról és a nemzetközi baloldal tévesnek bizonyult helyzetértelmezéséről kellene számot adnunk. Ez a számvetés Magyarország határain kívül már rég elindult, és aki ezt elhallgatja – mert hogy szűkkeblű politikai érdekeibe éppen az passzol bele, hogy „bezzeg a fejlett Nyugaton minden rendben van” –, az csak ártani fog egy potenciális, baloldali baloldal létrejöttének.

Szóval vessük fel most másként azt a kérdést, hogy miként tűnt el (ha eltűnt) a baloldal potenciális bázisa. Másként fogalmazva: miként lett a proletariátusbólprekariátus, és miért vált közömbössé a demokráciával és a szabadsággal szemben – ha ugyan valóban közömbösségről van itt szó.

***

 A 60-as évek végéig, az úgynevezett államkapitalizmusban (vagy államszocializmusban) a munkavállaló jó eséllyel számíthatott arra, hogy alkalmazotti létét azon a helyen fejezi be, ahol elkezdte. A tanuláshoz, a különböző teljesítményekhez, vizsgákhoz vagy diplomákhoz hozzárendelt, kollektív szerződésekben rögzített és (Nyugaton legalábbis) a szakszervezetek által felügyelt státuszok lehetővé tették az életpálya megtervezését. Adottak voltak a célok és a hozzájuk vezető utak. Az egyenlőtlenségek egyértelmű csökkenésének, a szervezett munkavállalói rétegek (korabeli nevén: a proletariátus) megerősödésének ideje volt ez. Persze megvolt ennek az ára: a személytelenség, vagy a kor divatos kifejezésével élve, az elidegenedés. A szakszervezetek és a munkaadók által jól kezelhető, standardizált mércék alapján konstruált, homogenizált munkavállalói csoportok lehetővé tették ugyan a kiszámítható és közös mércék alkalmazását, azaz az igazságosság igényének érvényesítését, de kevés teret engedtek a személyességnek, az innovációnak és az egyéniségnek. 

A modernitás e háttere előtt világosan előtűnnek annak az új, posztmodern rendnek a sajátosságai, melyet Boltanski nyomán projekt-rendnek nevezhetünk. A projekt, szemben a szilárd intézményi keretekkel és a beléjük ágyazott státuszokkal, először is időleges. Világosan kijelölhető kezdete és vége van. Átmeneti alakzat, és nem csak az időben. Nem kötődik intézményi, jogilag rögzített keretekhez. Egy projekt több intézményben, egy intézményben pedig több projekt futhat párhuzamosan. A projekthez való kapcsolódás azonban sokkalta inkább köthető a hálózatban, az egyre fontosabbá váló „networkingben” létrejövőszemélyes kapcsolatokhoz, az éppen itt és most felhasználható skillekhez, mint az intézményi rendben elfoglalt formális státuszhoz, mely fokozatosan el is veszíti jelentőségét. Az intézményi egység keretein túlnyúló, jogilag nem, vagy kevéssé szabályozott térben megvalósuló projekt kiszabadítja az adott egységet intézményi, lokális korlátai, szerződéses kötöttségei közül. Határait átjárhatóvá teszi, és „egység” voltát gyakorlatilag megszüntetve, bekapcsolja az áramlások, a folyamatos keletkezés szabad – vagy mondjuk inkább így: jogilag szabályozatlan,szabadjára engedett – hálózatába, ahol a munkaidő és a szabadidő, a nyilvános szféra és a magánszféra lassan egymásba folynak. Hogy mit jelent a tartós foglalkoztatottság, hogy mit jelent a munkaidő és annak szerződéses tartalma, egyre homályosabb. A posztmodernposztfordistahálózati munkaszervezet követi a projektek logikáját. A hierarchizált nagyvállalatok, az ipari komplexumok helyébe az alvállalkozók, a rugalmas szakosodás, az outsourcing, a franchise világa lépett, a munkaerő-kölcsönzés, a távmunka és a részmunkaidő. 

A termelés dekonstrukciójának, a tőkeakkumuláció Nagy Áramlásába való belépésnek tökéletességig vitt formája a globális, multinacionális vállalatokat jellemző értéklánc, a value chain, azaz a valaha egységes termelési folyamat szétdarabolása az egész rendelkezésre álló földgolyón: pénzügyi lebonyolítás pl. Londonban vagy New Yorkban, tervezés és design mondjuk Párizsban vagy Kaliforniában, fizikai termékelőállítás Kínában vagy Mexicóban, internetes szervízszolgálat Indiában. Ez a hálózatos megoldás egyértelműen rontja a territoriálisan kötött állam és a munkavállalók érdekérvényesítési képességeit, az egyre szövevényesebb szerkezet megkönnyíti az adóelkerülést, a veszteséges területek pedig pillanatok alatt át- vagy leépíthetőek, méghozzá anélkül, hogy veszélyeztetve lenne a pénz alakjában kivonható és továbbra is szabadon áramló tőke. És ahogy „individualizálódik” a részeire darabolt termelési folyamat, úgyindividualizálódik a korábban homogenizáló kategóriákba, egységes státuszokba sorolt munkavállalói réteg, az egykori proletariátus is. Korábban, ha egyvalakit sérelem ért, ez a sérelem elvileg mindenkit érintett az adott kategóriában. Ma ez nincs így többé. A részeire darabolt termelési folyamatban személyessé válik a munkavállaló helyzete és teljesítménye is. A vállalkozások személyre szabott feladatokat és azokhoz kapcsolódó javadalmazási formákat vezetnek be. Ez a munkavállalók kollektív fellépését ellehetetlenítve, a munkavállalók és a munkaadók közötti tárgyalások decentralizációjához vezet, és a munka világának természetes formájává avatja a munkavállalók egymás közti versenyeztetését. Hogy mit jelent az adott esetben az egyébként jól hangzó „személyesség”, nem nehéz belátni: a munkavállaló személyéig lecsupaszítva, szolidaritásviszonyaitól megfosztva áll szemben a munkaadóval – a törpe az óriással. Mindezt – a globalizáció nyerteseinek oldalán – át lehet élni persze felszabadulásként is, az egyéniség, az innovációs készségek, az autonómia térnyeréseként, ám nem kétséges, hogy a túlnyomó többség számára a kiszolgáltatottság, az állandósult szorongás forrása. A szakszervezetek által is jól kezelhető, homogén munkavállalói érdekcsoportok szolidaritásformái helyébe a versenyfeltételeket befolyásolni képtelen, atomizált egyének versenyeztetése lép.

Ebben az összefüggésben Reagannek vagy Thatchernek a 1980-as évek elején a szakszervezetekkel folytatott – rendőrrohamokkal tarkított – küzdelmei csak a jéghegy csúcsát jelentették. A szolidaritásviszonyok lerombolása szempontjából legalább annyira lényegesek, vagy talán még lényegesebbek voltak azok a kevésbé látványos beavatkozások, melyek a magántulajdonosi és vállalkozói szemléletet, valamint a piaci versenyt a társadalmi létezés magától értődő, természeti formájává avatták. A „harmadik útra” lépett blairi-schröderi Új Baloldal által is támogatott neoliberális berendezkedés nem egyszerűen arra törekedett, hogy védje és felerősítse a piaci versenyt és a magántulajdonon alapuló vállalkozást. Az önálló, felelős döntésekre képes, saját sorsát saját kezébe venni tudó egyén szabad választásának jogára hivatkozva a hol jobb, hol baloldalinak titulált neoliberális kormányzatok arra törekedtek, hogy a magántulajdont és a piaci viszonyokat a társadalom minden zugában és szögletében elterjesszék. A társadalombiztosítást kiszorító magánbiztosítások rendszere, az oktatás és az egészségügy privatizációja, a szociális bérlakásépítéssel szemben a magántulajdonú lakóingatlanok erőteljes támogatása arra ösztönözte a társadalom tagjait, hogy életüket egyéni vállalkozásként éljék meg és könyvelői szemlélet alapján értékeljék. De egészen más helyzet az, ha nekem, mint egy demokratikus politikai közösség polgáránakjogom van a közösség bevételeiből fedezett és a közösség által ellenőrzött oktatásra, egészségügyre, ha jogom van az időskori- vagy beteggondozásra, ha a politikai közösség tagjaként alanyi jogon elvárhatom a lakhatás elemi szintjének biztosítását. És más helyzet az, ha „felelős magánvállalkozássá” alakult életem befektetett tőkéjének profitjából megvásárolom az oktatást, az egészségügyi szolgáltatást stb. Ez utóbbi esetben passzív fogyasztóként állok szemben egy szolgáltatóval, és nem aktív polgárként sajátállamommal.

Lyotard nevezetes leírása szerint a posztmodern állapotot az jellemzi, hogy időleges szerződések, átmeneti szabályok váltják fel a szakmai, érzelmi, szexuális, kulturális, családi szféra, vagy éppen a nemzetközi kapcsolatok szilárd intézményeit. A projekt-rend az élet minden szférájába, így a magánszférába is behatolt. Ami persze – és ezt ismét hangsúlyozni kell –, mint a tőke forradalmai általában, a globalizáció korszakában is hordoz egy emancipatív, felszabadító mozzanatot: az önálló, felelős döntésekre képes egyén liberális eszményének felelevenítése nem csak hogy újrafogalmazza az individuum de jure autonómiájának eszményét, de ezt egyenesen követelményként állítja elénk. Olyan követelményként azonban, melyet – Bauman megfogalmazása szerint – a hálózatok  világában lehetetlen de facto autonómiára  váltani. A tőke Nagy Áramlás ugyanis magába olvaszt mindent, ami merev, ami szilárd, ami nem a folyékony idő dimenziójában mozog. Az győz, aki úszni tud a Nagy Áramlással, aki váltani, átalakulni tud, aki folyékony lesz maga is. Korunk hőse a Nagy Houdini, aszabadulóművész. Ezzel szemben ami szilárd, ami autonóm, az akadályt képez. Acélok vagy a helyek, amik felé törekszünk, menet közben helyeződnek át, tűnnek el, vagy váltanak alakot, válnak kívánatos célok helyett tehertétellé. 

Egy közös Valóság megvitatható „tényei” helyén ma az „alaptalanság”, a beválthatatlan de jure autonómia által megnyitott űr tátong: annak az embernek a kétségbeesett bizonytalansága, akit  úgy bocsátottak szabadon, hogy magára hagyták. Az osztálykötöttségeitől megszabadított, vagy más fogalmazásban: a semmivé tett, identitásától, világosan körvonalazható és kiszámítható helyétől, szolidaritásviszonyaitól megfosztott, állandó alkalmazkodásra kényszerülő ember szüntelen aggodalommal kifelé figyel. Alkalmazkodnék, hogy alkalmazható legyen, ám szorongva érzékeli, hogy nincs mihez. Éppen ezért – és ez nem jó jel – bármire képes: ki van szolgáltatva kaotikus belső késztetéseinek és bármely kívülről érkező erős hatásnak.

Ennek a bizonytalanságba taszított, szorongó embertömegnek a megnevezésére használják mostanság a precarity, précarité (bizonytalanság) és a proletariátus összevonásából keletkezett precariat, prekariátus terminust. 

***

A prekariátus leíró, szociológiai értelemben meglehetősen bizonytalan jelentésű. Alapvetően a flexibilis munkaviszonyok által kizsákmányolt réteget, a „flexploitation áldozatait” jelöli: az elbocsátás állandó kockázata mellett részmunkaidőben vagy meghatározott idejű szerződéssel foglalkoztatott, bizonytalan jövedelemmel és gyakorlatilag semmilyen érdekérvényesítési képességgel nem rendelkező munkavállalókat, főként fiatalokat, nőket és bevándorlókat. Ma már egyre inkább ide sorolható azonban egy bővülő diplomás réteg is, egy szélesebb értelemben pedig a globalizáció és a posztmodern dekonstrukció gazdasági, szociális és kulturális vesztesei általában. Bár a „prekariátust” mint önmegjelölést a genovai „Mayday”-ből kinövő, a  "Global justice movementGlobal Justice Movementhez kötődő, radikális baloldali csoportok használták, a prekariátus egészét mégiscsak az jellemzi, hogy nem rendelkezvénosztálytudattalmagáértvaló osztállyá sem válhatott: megzavarodott, elkeseredett és dühös emberek atomizált tömege csupán. Így állhatott elő az a különös helyzet, hogy míg a neoliberalizmus a piaci verseny általánossá tételével, a személyes élet kapitalizálásával a Tőke-Munka viszony ez idáig ismeretlen, tiszta formáját hozta létre, ez a tiszta forma gyakorlatilag átláthatatlan maradt a baloldal által elhagyott prekariátus atomizált tagjainak  perspektívájából. 

A neoliberális berendezkedés egyáltalában nem elhanyagolható, és feltehetőleg nem is véletlenszerű, nem akaratlan teljesítménye ez. A David Rockefeller alapította, az USA-t, Nyugat-Európát és Japánt átfogó Trilaterális Bizottság 1975-ös jelentése a 68-as politikai válság áthúzódó hatásait vizsgálva a „demokrácia válságáról” beszél, és Thatcherrel egybehangzóan a kormányozhatatlanság rémét vetíti előre. A perifériára szorultak, a legszegényebbek aktív politikai szerepvállalása, az egalitárius követelések, egyszóval a kormányzottaknak a politikai döntésekbe való „túlzott” beavatkozásai következtében a kormányok képtelenné válnak a kormányzásra. Ahogy az – amerikai részről egyébként Samuel Huntington jegyezte – jelentésben olvashatjuk: „van a demokrácia végtelen kiterjesztésének egy kívánatos határa”. A neoliberális állam meg is vonta ezeket a határokat, és a határok a 2008 táján manifesztté váló válságig be is töltötték a feladatukat.

Azt szokás állítani, hogy a neoliberális állam – szemben az államkapitalizmussal vagy a  szociális állammal – semleges állam, azaz nem avatkozik bele a társadalom ügyeibe. Lehet ezt persze állítani, de csak akkor, ha elhisszük, hogy az egyéni vállalkozók piaci versenye a társadalom természetes állapota, hogy a racionalitás modellje a profitmaximalizálásra redukálható, s akkor élünk emberhez méltó, „normális” életet, ha biográfiánkat sikerül egyéni vállalkozássá, tőkeberuházássá alakítani. A neoliberális berendezkedést épphogy egy rendkívül erős szabályozó tevékenység jellemzi, mellyel a társadalom minden zugában igyekszik megteremteni a piaci verseny feltételeit, illetve eltüntetni annak korlátait. Másrészt azonban a neoliberális állam valóban minimális állam, ha állam alatt – régi beidegződéseinket követve – nem nagyvállalatot értünk, hanem a politikaintézményesült szféráját: azt a szférát, ahol a nyilvánosság színpadára lépve a polisz polgárai közös ügyeiket intézik abbéli meggyőződésük szerint, hogy egyéni jólétük és boldogságuk csak a közösség jóléte és boldogsága útján, egy szolidaritásközösségben érhető el. A neoliberális állam abban az értelemben minimális tehát, hogy szakítva ezzel a nem is annyira antik, mint inkább jellegzetesen modern eszmével, a demokratikus köztársaság eszméjével,  a nyilvános politikai szféra magánszféra általi gyarmatosítását támogatja. Amikor azigazságos társadalom eszménye helyére az egyén emberi jogai lépnek, az állam biztosítja ugyan az önmagáért felelős individuum de jure autonómiájának jogi feltételeit, de autonómiája de facto autonómiára váltásában gyakorlatilag magára hagyja: rábízza „természetes közegére”, a piaci versenyre, miközben annak „természetellenes”, tudniillik politikai korlátait megszünteti.

Hadd idézzem ezen a ponton kicsit hosszabban Baumant, aki arról beszél, hogy széles és növekvő szakadék húzódik a de jure autonómia állapota és a között az állapot között, amikor saját sorsa fölött tényleges ellenőrzésre téve szert, ezt az autonómiát valaki de facto autonómiává változtathatja. „A szakadékot – mondja Bauman – nem lehet kizárólag individuális erőfeszítésekkel áthidalni, olyan eszközökkel és forrásokkal, melyek egy önmenedzselő életstratégia keretein belül érhetőek el. A szakadék áthidalása a Politika dolga, így, nagy P-vel. Feltételezhető, hogy a kérdéses szakadék épp azért jelentkezett és növekedett, mert kiürült a nyilvános szféra, különösképpen az ’agora’, az a közvetítő, egyszerre nyilvános és magán terület, ahol az egyéni életstratégiák találkoznak a nagybetűs Politikával … A helyzet átrendeződött, a kritikai elmélet feladata az ellenkezőjébe fordult: a feladat korábban a magánautonómia védelme volt a közszféra előretörésével szemben… Ma a feladat az eltűnőben lévő közszféra védelme…” A közszféra kiürülése, a köztársaság polgárának háttérbe szorulása a magánszeméllyel szemben persze aligha meglepő, ha arra gondolunk, hogy a neoliberális berendezkedés  nagy váltópártjai az ellentétek lehetőségét is kizáró „közepet” megcélozva, csak kicsit átfestett zászlók alatt, csak kicsit módosított tálalásban mindig ugyanazt mondják: tudniillik hogy nincs más alternatíva, mint amit a piac törvényei diktálnak. Kérdés, miben tér el ez esetben a jó politika a gondos könyveléstől.

A konszenzuskereső, racionális érvelésen nyugvó, parlamentáris demokrácia már a 20. század kezdetén is csak tiszteletreméltó hagyomány, a politikatörténet ténye volt. De amikor a munka-tőke viszony világos struktúrái és a belőle származó, tagolt osztály- és érdekviszonyok a neoliberális individualizáció hatására a 20. század utolsó harmadában széthullnak, talajukat vesztik az érdekek mentén szerveződő, konszenzus (és igazság) helyett kompromisszumokat kereső, plurális pártdemokráciák is. Napjaink – nem tudni miért – liberális demokráciának nevezett berendezkedését a leghelyesebb lenne talán Colin Crouch nyománposztdemokráciának, esetleg a posztpolitika korszakának nevezni. A neoliberális (poszt)politika a négyévenként ismétlődő választásokat állítva a politikai tevékenység középpontjába, eleve a magánszemélyekből rekrutálódó, atomizált tömeget célozza meg: azt a magányos politikafogyasztót, aki a szavazófülke magányában értékeli az elmúlt időszak politikai szolgáltatásait. Ez a modell, mindaddig, amíg olajozottan működött, a választások közötti időszakban nyilvánvalóan nem tartott igényt polgárai politikai aktivitására. Maguk a választások pedig – egymással vetélkedő professzionális szakértői teamek, a meggyőzés reklámszakembereinek vezényletével – szigorúan kontrollált spektákulumokkéntszerveződtek, néhány gondosan kiemelt és elhatárolt téma, jószerével szlogen mentén. Közhelyszámba megy, de igaz: egy párt politikai kampánya és egy mosópor reklámkampánya között nem volt lényeges különbség. A választási spektákulumok mögött a tulajdonképpeni tevékenységet a választáson győztes pártokból alakult kormány, és az alapvetően gazdasági érdekeket közvetítő elitek közötti egyeztetések és alkuk jelentették. A politika jórészt technikailag értelmezett gazdasági és közigazgatási problémák menedzselésére korlátozódott, és a establishment pártjai messze elkerülték azokat a modernitás politikai világát jellemző, univerzális kérdéseket (igazságos társadalom, egyenlőség és szabadság viszonya stb.), melyek nyilvános megvitatása a hatalmi és elosztási viszonyok átrendezését hozhatta volna magával. Ily módon a demokrácia formális értelemben ugyan érintetlen, a mindenkori kormány pedig leváltható maradt, de a politikacsinálás az egymással összefonódó, váltórendszerben működő politikai és gazdasági elitek privilégiumává vált. A gazdasági szféra képviselői tanácsadókként beépültek a pártapparátusokba, a pártok potentátjai pedig felügyelőtanácsi tagokként az üzleti vállalkozásokba, és létrejött az a kőrforgás, amiben a politikai hatalom pénzt, a pénz pedig további politikai hatalmat generált, és így tovább, hogy végül eljussunk az „1 versus 99 %-hoz”. Ahhoz a jelenlegi helyzethez tehát, melyben a világ összvagyonának 40 százaléka az emberiség 1 százalékának a kezében van – és ezek (elvileg) magánszemélyek. A minden jel szerint csak tovább növekvő egyenlőtlenségnek ezt a korábban soha nem látott mértékét még a radikális baloldalisággal igazán nem vádolható Barack Obama is „korunk döntő kihívásának” nevezte. A gazdagság koncentrációja nyilvánvalóan tovább rombolja a társadalmi szolidaritást. Mert minél gazdagabb valaki, annál kevésbé érdekelt a magas jövedelmeket és a vagyonokat sújtó adókban, de annál kevésbé érdekelt az egészségügyi, oktatási, környezetvédelmi stb. közkiadásokban is, lévén ezeket a javakat meg tudja vásárolni a maga számára. A politika és a pénz szövetségének végeredménye egy leépülő közszféra és az oligarchák  szűk körben koncentrálódó gazdagsága, mely a növekvő társadalmi feszültségek mellett csak biztonsági szolgálatok és magánhadseregek védelmében őrizhető meg. 

Csodálható-e, hogy az egyenlőtlenségnek ezt a fokát létrehozó és elviselő „demokrácia” védelmét illetően  a prekariátus közömbösnek mutatkozik? Csodálható-e, hogy nem lelkesedik azért a „szabadságért”, ami ma elsősorban azt jelenti, hogy az győz egy egyenlőtlen, egyre többeket a szó szoros értelmében nyomorba taszító küzdelemben, aki nagyobb mobilitással rendelkezik, tehát szabadabb. A territoriálisan kötött állam ki van szolgáltatva a bármikor kivonulni képes banktőkének és a multinacionális vállalatoknak. A pillanatok alatt eltűnni és újjászületni képes pénztőke a reálgazdaságot, a territoriális-, politikai-, humán- és persze adókötelezettségek alól kibújni képes vállalkozás a hierarchikus, helyhez kötött, nehézkes és ezért könnyen ellenőrizhető munkaszervezeteket teperi maga alá. A minden esszenciális tehertől való megszabadulást feltételező mobilitás vajon nem azért válhatott-e tehát mára önértékké, mert egyúttal a mások feletti hatalom, horribile dictu, a kizsákmányolás forrásává vált? Nem úgy van-e, hogy a tanulatlanságuk, szegregációjuk, kedvezőtlen territoriális adottságaik miatt immobil rétegek azok, melyek nehézkedésük okán egyszerűen feleslegessé válnak, olyannyira, hogy látszólag még a kizsákmányolás szférájából, tudniillik a tőke-munka viszonyból is ki vannak rekesztve. A prekariátus számára a szabadság ma jórészt csak a precarity, a bizonytalanság és kontrollálhatatlan kockázat formájában élhető meg. Élete egy olyan kalandparkban zajlik, mely mások szórakoztatását szolgálja.

Végül, a félreértések elkerülése végett: nem azt állítom, hogy a demokrácia és a szabadság fogalmáról a baloldalnak le kellene mondania. Épp ellenkezőleg. Azt állítom csak, hogy a balliberális oldal zsolozsmáiban ezek a fogalmak most pusztán üres szavak. Ha a baloldal tényleg meg akarja szólítani és újra társadalmi erővé akarja szervezni a prekariátus atomizált magánszemélyeit, tisztességgel és önkritikusan végig kellene gondolnia, mit is jelent ma a demokrácia, mit a szabadság, és miben áll viszonyuk az elfeledett egyenlőséghez. Miként persze azt is végig kellene gondolnia, vajon nincs e felelőssége a prekariátust megszólítani és szervezni képes jobb és szélsőjobboldali nacionalizmusok – távolról sem csak Magyarországra korlátozódó – előretörésében.

 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr356404885

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Moin Moin 2014.06.24. 10:06:31

Jobb lenne, ha a szerző nem olyan elméleti munkákból kiindulva nyilvánítana véleményt, amely munkák szerzői mit sem tudnak az ember alapvető biológiai, genetikai és evolúciós determináltságairól és ezek társadalmi következményeiről. Így ui., csak régebbi papírokból lehet újabbakat előállítani - de ennek semmi köze a valósághoz!

Az írás a "mainstream baloldal" önvizsgálatának szükségességével indul - jó lenne, ha a szerző is önvizsgálatot tartana, hogy vajon az általa propagált társadalom miért nem tudott megvalósulni és működni a valóságban? (Figyelem: az rossz válasz, hogy "Mert az aljas, gazdag kapitalista elnyomók fondorlatosan és erőszakosan megakadályozták!")

Deepblue Noir (törölt) 2014.06.24. 15:30:13

" nem rendelkezvénosztálytudattal, magáértvaló osztállyá sem válhatott: megzavarodott, elkeseredett és dühös emberek atomizált tömege csupán"

és igencsak lenézik ezeket az embereket, még az úgymond szociálliberálisok közül is...mert nem elég sikeresek, nem elég jól alkalmazkodnak, nem látják, nem értik a liberalizmus nagyszerűségét, stb.
ez van most, 2015 körül.
mélypont.