Tour_de_babel.jpeg.jpeg

László-Bencsik Judit írása.

Illusztráció: A Bábeltorony építése - Lukas van Valckenborch

Pogácsa néni! Pogácsa néni! Ezt kiabálja az a ritkahajú nő, aki már délelőtt tíz óra tájban szomorú és hangos részegen tántorog a palotai piacnál lévő egyik betonkonténerkocsma előtt. A tavaszi napsütés kicsalogatta a sötét helyiségből a kocsma népét, a látvány szürreálisan borzalmas. Nem vagyok nagy piacjáró, született lúzer vagyok ugyanis a közegben, rám is van írva, így rendre be is csap a kedveskedő „parasztnéni” csakúgy, mint a kacsingató hentes. Ám miután felnőtt életem egy tekintélyes része Újpalotán zajlott, mégis gyakran megfordultam, és – miután maradtam a közelben – viszonylagos sűrűséggel megfordulok ma is arrafelé. Így nem kellett hozzá nagy éleslátás, hogy feltűnjön: a piac, a betonkonténerkocsmák népe, illetve maga az egész lakótelep olyan, mint egy lakmuszpapír, meglepő gyorsasággal „reagál” a szociális helyzet változásaira.

Még emlékszem a röpke derűre, ami egészen döbbenetes módon, szinte a levegőben érzékelhető volt a telepen pár évvel a rendszerváltás után, noha jelentős anyagi fellendülés nem mutatkozott köreinkben, talán csak a hit tartott ki, hogy lehetünk mi is „úgy”, de a dolog egy ideig működött. A lakók csinosítgatták a környezetet, a közértes megpróbált mosolyogni a vevőre, a kocsma népe derűsebb lett, és amikor rájött a szükség, legalább bokrot keresett, nem a villamossínekre hugyozott plénum előtt...egyszóval európait játszottunk

Sőt. A 2000-es évekre némi dölyf is tapasztalható lett, noha 2002-ben csúnyán le lettünk prolizva, jobban öltöztünk, peckesebben jártunk, nem ordítoztunk egymásra, ha ittunk a kocsmákban, nevetgéltünk a buta életen…Vagy így valahogy, de hogy nem volt ilyen sötétszürke, kétségbeesett, göcsörtös és rossz szagú, az biztos. El tudtuk viselni egymást, ami nagy szó abban a közegben, ahol egy-egy végeláthatatlan házkígyóban többen laknak, mint egy közepes lélekszámú faluban.

Mostanában abszurd kontraszt alakult: uniós pénzekből is újul a környezet, virágok, átfestett házak, mint az öregedő nő, aki műszempillát ragasztva próbálja becsapni az időt, sőt a piacot is átépítik „korszerűbbre”, és miközben színesül a környezet, a telep népe egyre szürkül, már szinte fekete mind.  

A pogácsanéniző asszony már a földön ül, a piacolók kerülgetik, mint a kutyagumit. Én meg megyek friss kelkáposztáért, krumpli is kell, meg valami gyümölcs, veszünk, eszünk, élünk. Ha itt, akkor itt.

 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr866201943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.