Ami a szerzővel megtörtént az elmúlt években, az nem ritka számba megy. Egy nemzedék egyes tagjai ezért vagy azért, de kiléptek az árnyékból, a csendből és aktivizmusra adták a fejüket. Nincs idejük, nem akarnak várni, mert ha most várnak, idővel nem lesz, mire várni. Budapest Pride-szervezéstől a mindennapos aktivizmusig, a holnapi politikai küzdelemig. Érted, értünk, mindenkiért.

Rózsa Milán írása. 

Kisebb külföldi kalandozások után 2010-ben felköltöztem Budapestre Sopronkőhidáról. Nem igazán tudtam milyen munkára vagyok alkalmas, mi mennyibe kerül, milyen az élet a fővárosban, mit is fogok én kezdeni magammal.

Aztán elkezdtem dolgozni és mellette önkéteskedni. Elkezdtem fordítani szövegkönyveket, hangalá mondtam, magyarra tanítottam menekülteket, cikkeket fordítottam és faragtam egy leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű témával foglalkozó hírportálnak. Részt vettem Magyarországon először a 2010-es Budapest Pride-n („melegfelvonulás”). Örültem, de elégedetlen is voltam egyben. Úgy gondoltam, hogy ezt talán lehetne jobban is csinálni. Elkezdtem keresni a kapcsolatot a szervezők felé és 2011 elején egy szervezői találkozón megkértek vagy elvállaltam már nem is emlékszem, hogy megszervezem a 2011-es felvonulást. Na valahol itt kezdődött az életemnek egy nagyon új, dinamikus és máig tartó időszaka.

Teljesen megváltoztak a mindennapjaim. Megismerkedtem az aktivizmussal, aktivistákkal, elnyomással, kisebbségek helyzetével stb. A mélységes elköteleződésem nem az elejétől kezdve volt, ahogy így visszagondolok, hanem egyre inkább nőtt az évek alatt. Gyorsan a közepében találtam magam a civil aktivizmusnak és az Orbán-kormány intézkedései, az erősödő szélsőjobboldal, a baloldali tespedtség, a végletekig kimerült civil szféra egyáltalán nem is hagyták, hogy erről a vonatról leszálljak. Sőt, nem hogy leszálltam volna, hanem rajta maradtam, elkezdtem más ügyekkel is foglalkozni. Elkezdtem foglalkozni, mert egyszerűen muszáj volt. Nem lehetett szó nélkül hagyni, a hajléktalanság kriminalizálását, a schmittelést, a stadionokra költött milliárdok ügyét, az Alaptörvény módosítást, a vak komondorokat, a buzizást, a gyűlöletbeszédet, lopást, csalást etc, amelyek mindegyike külön-külön kormányváltásért, rendszerváltásért kiált.

Nem tudatosan indultam el ezen az úton, mindent közben tanultam meg, értettem meg. Rájöttem, hogy nem várhatok arra, hogy megváltozzon a rendszer, mert nem fog. Világszintű változásokra vágyom, amelyekhez én itt helyben tudok hozzájárulni. Én nem fogok várni a változásra, hanem teszek és tenni is fogok a változásért, legfőképp példamutató kiállással.

Kötelességemnek érzem, hogy ezt a szolgálatot teljesítsem. Felelősnek érzem magam, hogy ma ott tartunk, hogy a 2014-es választásokat az egy emberöltővel ezelőtt aktív arcok határozzák meg kis és nagy részben. Ez nincs így rendben. Ha úgy alakul, hogy még 4 évig legnagyobb részt a Fidesszel fogok hadakozni, akkor közben azon is fogok dolgozni, hogy mi fiatalok ráébredjünk arra, hogy nagy lehet a szerepünk abban, hogy ez a helyzet megváltozzon. Nem kizárólagosan a Fidesz megdöntésére gondolok, mert az csak az egyik eleme a változásnak. A klasszikus értelemben vett baloldalnak is van mit alakulnia, nem is kevés.

Van lehetőségünk arra, hogy az új politikai generációvá váljunk, hogy a már többször elbukott, kipróbált emberek helyébe lépjünk. Van lehetőség arra, hogy ne a szexista, buzizó, elnyomó megjegyzésektől hemzsegjen a Parlament. Mi vagyunk a kulcsa annak, hogy ne szenvedjünk a függetelenségünket feladó Orbán-Putyin paktumtól. Tehetünk azért, hogy a helyi közösségeknek legyen beleszólásuk a saját életükbe és ne legyenek kiszolgáltatva mindenféle úri kegynek. Hosszasan sorolhatnám még, hogy milyen célokért és hogyan tudunk küzdeni, mert ez szinte megszámlálhatatlan.

Persze, ne higgye azt senki, hogy sosem gondolok a feladásra, vagy hogy nem félek. Igen, könnyebb lenne nem kiállni több tízezer ember elé és azt mondani, hogy meleg vagyok. Könnyebb lenne nem olvasni fenyegetéseket, pocskondiázást minden akció után. Könnyebb lenne a fotelból egész nap sorozatot nézni, elmenni ebből az országból és soha vissza nem jönni, de én nem ez az ember vagyok.

Változást akarok, és a szabadságot választom!

Nekünk, fiataloknak szerepünk és felelősségünk van, mert ez a mi hazánk is és  mi vagyunk a jövő!

fotó: Domaniczky Tivadar