Ki kicsoda?

2014.04.03. 21:16

Flickr-AlexandreDuret-Lutz-PlaceDeLaREpublique-Lille.jpgTamás Gáspár Miklós írása a magyar baloldalról és jobboldalról.

Fotó: Flickr/ Alexandre Duret-Lutz

                                  I

 

A 2014. március 25-i Magyar Nemzet beszámol a franciaországi helyhatósági választások első fordulójáról, amelyeken a szélsőjobboldal (a „Front national”) köztudomásúlag megerősödött.

   A cikk címe és alcíme a következő:
   „POFON A SZOCIALISTÁKNAK: Történelmi sikert arattak Franciaországban a nemzetiek”.

   A cikk közepén az integető, mosolygó Marine Le Pen látható. Ilyeneket ír a szerző, P. Tibor: „Marine Le Pen a jelenlegi sikert úgy összegezte, hogy ezáltal megszűnt a francia politikai élet kétosztatúsága, a csupán jobb- és baloldalra tagoltsága, most már számolni kell a nemzeti erőkkel is.”

   Tehát a Magyar Nemzet szemleírója szerint – hiszen Mme Le Pen kicsit másképp fogalmazott, de ez most mellékes – a szélsőjobboldal nem a jobboldalon helyezkedik el, hanem valahol másutt, és a szélsőjobboldal azonos „a nemzeti erőkkel”.

   A „nemzeti erők” kifejezéssel a Magyar Nemzet rendszerint saját magát, illetve a Fidesz-KDNP-t írja le. Majd hozzáteszi: „…a nemzeti oldalra 7 százalék voksolt.” „A nemzeti oldal” kifejezéssel a Magyar Nemzet MINDIG a Fidesz-KDNP-t, a Békemenetet stb. szokta leírni, kivétel nélkül pozitív kontextusban. A magyarországi jobboldali sajtóval, rádióval nem ismerős olvasóknak tudniuk kell, hogy „a nemzeti erők”, s különösen „a nemzeti oldal” ezeken a helyeken sztereotip, ezerszer ismételt kifejezések, nemcsak kommentárokban és publicisztikai írásokban, hanem hírekben és beszámolókban is. A jobboldali olvasók számára ez az egyik legismerősebb nyelvi panel, fölismerése azonnali, hatása – az évek óta tartó folytonos sulykolás, bevésés nyomán – rendkívül erős.

   „A nemzeti oldal” frázissal NEM a „Jobbik”-ot szokás illetni – a „Jobbik”-ra alkalmazott tag, pontosabban: nick a ballib sajtóból merített bátortalan eufemizmus, a „radikális” – , hiszen a „nemzeti” jelző a nemzettel egylényegűnek tekintett Fidesz sajátja. (Vö. „a haza nem lehet ellenzékben”.) A cikkíró – és (valószínűleg) a hallatlanul gondosan és pontosan szerkesztett Magyar Nemzet mint olyan – ezek szerint a „Front national” rokonaként jellemzi a magyarországi kormánypártot, és vice versa. NEM a „Jobbik” megfelelőjeként.

   Sőt – folytatja a félhivatalos kormánylap – : „[h]a a mérsékelt jobboldal és a nemzeti erők [!] összefognának, katasztrofális vereséget mérhetnének a baloldalra a második menetben.”

   Aztán sajnálkozva hozzáteszi:

   „Ám az UMP továbbra is ragaszkodik taktikájához, hogy [»taktikája, hogy…«??] nem közösködik szélsőséges erőkkel.” Mindez kicsit magyartalan, de érthető. (Az is érthető, hogy mint afféle baloldali, én nem kedvelem az észak-atlanti szövetséget s ellenzem hazánk NATO-tagságát, de hogy a konzervatív napilapnak ugyenebben a számában Z. G. L. gyűlölködő kolumnás cikkben szidalmazza a NATO-t mint függetlenségünk akadályát és „birodalmi” szervezetet, az már kissé meghökkentő.)

   Tény és való: a franciaországi Nemzeti Front visszautasította a „Jobbik” fölajánlkozását, közeledési kísérletét – Párizsban ez azért durva – , bár a lényeget illetően nem nagyon különbözik tőle. Ez alkalmat nyújt rá a félhivatalos lapnak, hogy eksztatikus boldogsággal köszöntse Le Pen pártjának sikerét. A lap végül is elég helyesen jelöli ki a honi „nemzeti oldal” helyét: a konzervatívoktól messze jobbra, de azért a „Jobbik” típusú – hol nyíltan, hol rejtetten – újfasiszta párttól megkülönböztetve magát. Mi a legfontosabb különbség a franciaországi Nemzeti Front és a magyar (nemcsak magyarországi, hiszen „az elszakított nemzetrészek” körében is fölöttébb népszerű) „Jobbik” között? Az, hogy a Nemzeti Front hivatalosan nem antiszemita. (Bár ezt mostanában a „Jobbik” stratégiai és alkati okokból dögunalmas vezére, V. Gábor is tagadni próbálja, ami persze nevetséges. Ez a Nemzeti Front esetében is megmosolyogtató, bár ez utóbbi mosakodása alaposabb, és összefügg a francia jobb- és szélsőjobboldalon szokványos, undorító arabellenességgel.)

   Kevesen beszélnek róla, hogy Magyarországon kétféle szélsőjobboldal van. Az egyik a Fidesz-KDNP hátországát képezi (Magyar Hírlap, Magyar Demokrata, Echo TV, Magyar Fórum + jó néhány kevésbé ismert szócső, ezek szüntelenül támadják, sajnos azt kell mondanunk: gyalázzák és rágalmazzák a „Jobbik”-ot, pl. mint „bizonyos – szabadkőműves, illuminátus, nemzetközi – körök” nagyszabású provokációját „a nemzeti oldallal” szemben). Ez a kormánytámogató szélsőjobboldal – amellyel a kormányzat némely tényezői nem állnak szóba – a „Jobbik” heves ellensége, ugyanakkor a Fidesz-KDNP „ernyője” alá gyűjti az idősebb, hagyományosabb, ex-MIÉP-es, exkisgazda, irredenta szavazókat a maga hagyományosan paranoid retorikájával és régimódi duktusával.

   Ez a paranoid retorika „magasabb színvonalon” persze a félhivatalos, komolyabb fórumokon is megjelenik. Egyik filozófuskollégám, B. János professzor éppen a Magyar Nemzetben fejtette ki, hogy a liberalizmus: pedofília. Másik kollégám, Cs. Dezső filozófiaprofesszor pedig ugyanebben a félhivatalosban azt, hogy a kormányváltó összefogás (MSZP+DK+E2014/PM+MLP+MOMA) Jean-Paul Marat és Szamuely Tibor terrorista vérgőzének és vérpad-misztikájának utóda.

   Ilyenek azok az ideológiai „markerek”, amelyek segítenek elhelyeznünk – önnön segítségükkel – a jobboldali nacionalista és a szélsőjobboldali pártokat a világnézeti térképen. A közvélemény jelentős részét azonban halálosan idegesíti az ilyesminek az emlegetése. Még a polgári demokrácia többé-kevésbé meggyőződéses hívei is őrjöngeni kezdenek pusztán a „fasiszta” szó hallatán. A közbeszélők elsöprő többsége szerint fasiszták nem léteznek, soha nem voltak. (Csak „fasisztázók” vannak.) Tízezrek üvöltik rekedten, hogy a náci nem fasiszta, és a nyilas nem náci. Sok ezer publicisztika, glossza, poszt, komment sikítja, hogy a „jobb” és a „bal” között nincs különbség. (Én már korábban idéztem a francia mondást: az, aki szerint nincs különbség baloldal és jobboldal között, az jobboldali. Még nem leltem kivételt a szabály alól.)

   „Az ideológia elavult!” – ordítják a reggeltől estig ideológiát művelő megszállottak.

   Miért vált ez a magyarországi politika megkülönböztető jegyévé? (Mármint az általános jobbratolódáson és berezeltségen kívül.)

   Hiszen az ekkora terjedelmű és intenzitású nyelvi és diszkurzív tényálladék mégse lehet merő véletlen.

   Az egyik legfontosabb ok – természetesen – a politikai osztály föltűnő és orvosolhatatlan őszintétlensége. Igen egyszerű példával: a „Jobbik” ún. elnöke, a reménybeli nemzetvezető testvér beszédet mond március 15-én, és talpramagyarozik, miközben pártjának fő ideológusai – kiindulva a szakrális királyság eszméjéből – gyűlölnek minden forradalmat, és nyíltan bálványozzák Caraffa grófot, Windisch-Grätz herceget és Haynau tábornagyot, szigorúan az uralkodói tekintély (tehát a Habsburgok és a Romanovok és a Bourbonok) oldalán állnak. A hivatalban lévő miniszterelnök ugyanezen a napon a „muszkavezetőket” szidja, holott a „muszkavezetők” 1849-ben azok az aulikus, ultrakonzervatív főurak voltak, akik a mai magyar jobboldal és szélsőjobboldal eszmei ősei, s akiknek a fiai, unokái 1919-ben a román királyi hadsereget hívták segítségül a magyar forradalmak ellen (bár örökségük a Fidesznél – a szokásos posztmodern eklektikával – a Függetlenségi Párt nacionalizmusával keveredik szervetlenül).

   Ámde nemcsak a jobboldal és a szélsőjobboldal forradalomellenes: ki merné ma 1945 tavaszát „forradalomnak” nevezni, holott annak idején ezt mind Szekfű Gyula, mind Bibó István (egyébként: ellenfelek) forradalomnak hívta. Ki merne 1956 szocialista örökségére emlékeztetni, vagy arra, hogy a forradalom vezetői, illetve a megtorlás alatt a legnevesebb kivégzettek, lecsukottak, internáltak majdnem mind kommunisták voltak? Miért hivatkozási pont ez konzervatívoknak, liberálisoknak és fasisztáknak? És miért utálják a maradék óbaloldal ideológiai Alzheimer-kórban szenvedő utóbolsevikjai? Valamennyiüknek elment az eszük?

   A hamis történelmi analógiákba rejtett hazugságok és félelmek („érintési pánikok”) sokatmondóak. A közönség ösztönösen érzi, hogy a politikai osztály különféle szektorai megtévesztik a saját voltaképpeni eszméik felől. Hogy nem azt mondják, amit gondolnak.

   Hogy nem lehet tudni: ki kicsoda.

   A legfontosabb példa természetesen „a magyarországi baloldal”. A helyi „baloldal” természetét genealógiai (leszármazási) értelemben próbálják megfejteni az ellenfelei. Persze ha a mostani és itteni „baloldal” kommunista, akkor a jelenlegi Fidesz is liberális, hiszen vezetőinek idősebbik része hajdanában az volt. A voltaképpeni liberálisoknak nincs 1989 előtti múltjuk, csak a demokratikus ellenzék, ezért ez utóbbit kell mint „Aczél György védenceit” (és nem, de nem ám Kádár, nem Pozsgay, nem Nyers „védenceit”, pusztán csak azért, mert ez utóbbiak nem zsidók, szemben az előbbivel) jellemezni (újabb gyöngyszem a Magyar Nemzetből). Mivel mindenki tudja, hogy a demokratikus ellenzék Kádár, Aczél stb. rezsimje ellen jött létre, az ilyen abszurd, kontrafaktuális állítás nem arra pályázik, hogy elhiggyék, hanem arra a melléktermék-mellékhatás effektusra, amely bejön, mint régen az a hitrege (propagandafikció), amely szerint „a zsidó nagytőkés és a zsidó kommunista összekacsint”. Semmi új.

   Ez a stratagéma is arra irányul, hogy arról ne legyen szó, hogy ki mit gondol, vagy akár arra, hogy mihez vonzódik, hanem csak arról, hogy ki kicsoda – a szó tisztán genealógiai értelmében, ráadásul ez a leszármazási okfejtés a leggyakrabban tényellenes, fiktív, mítoszi.

   A helyzetet tovább… nem is bonyolítja, hanem egyszerűen csak rontja, hogy a „ballib” sajtó – menekülvén a saját árnyékától – csupa „kommunista” képzettársítást előhívó frázissal leprázza a jobboldalt: „Lenin-fiúk”, kádáristák, „elvtársak”, „élmunkások”, bolsevik „mentalitásúak” („a Fidesz kommunista frazeológiája”, mondja a 444.hu a raffendes Kapitalt, a „karvalytőkét” szidalmazó, tipikus posztnáci dumáról; az ÉS-ben valaki a FIDESZ KB első titkárának nevezi O. Viktort és a Fidesz-KDNP „apparatcsik”-jairól beszél…) Írás közben hallom a rádióban, hogy idétlen ellenzékiek úttörő-nyakkendőben munkásmozgalmi dalokkal bosszantják a Békemenetet (a B-menetre értve persze a kommunistaságot). Majd a Hősök terén Magyarország miniszterelnöke rekedten üvöltve szintúgy gyalázza a szocializmust, a kommunizmust, „az elvtársakat” és a kunbélákat… Azaz a halott magyar munkásosztályt.

Másnap főcím az index.hu-n: „MESTERHÁZY LEBOLSEVIKOZTA ORBÁNT!” Nackó, ruszofób, muszkafaló, orientalista (vagyis a Keletet lenéző szalonrasszista), alpárian kommunistaellenes szónoklatok a „kormányváltó összefogás” („baloldal”, „demokratikus ellenzék”) nagygyűlésén… Senki nem mer egyetlen szót se szólni a roma gyerekek szegregációjáról és a romaellenes diszkriminációról. Senki nem mer egyetlen szót se szólni a „Jobbik” ellen. Az emberi jogi liberalizmus hangja se hallatik. Csak a Festung Europa harsog.

 

                                      II

 

   Ezerszer kiderül, hogy még a liberális szerzőknek sincs fogalmuk a hagyományos marxizmusról se, nem hogy a kritikai variánsokról és a mai áramlatokról, de a szovjet típusú „létező szocializmust” [reálszoc] se értik, vagy elfelejtették: azt a náci-fasiszta sémát, amely szerint (a) a külföldi tőke és „a nemzetközi tőke” valamiképpen rosszabb, mint a „nemzeti” tőke, (b) a forgalmi szféra (hitelüzlet – bankok – és a kereskedelem, a szállítás) elvont-parazita jellegű, ez a séma csak a fogyasztók és adósok kizsákmányoltatását veszi észre, a termelőkét nem (hiszen látszólag az utóbbiak szerződéses viszonyban állnak a kapitalistákkal, viszonyuk hozzájuk „önkéntes”, mintha a tőkevagyon nélküliek számára nem volna kényszerűség a munka) – ezt a sémát mindig vehemensen elutasította mind a szociáldemokrata, mind a hivatalos „kommunista”, mind a független-kritikai marxista baloldal. („Az elosztási forma csak termelési forma sub alia specie” [más nézőpontból] – írta Marx. Maga ez a „koncepció” is az árufetisizmusnak a szubjektumnak és az objektumnak a fölcserélődését okozó karakteréből, s a belőle származó patológiákból adódik. A „termelési formának” a hamis fasiszta „antikapitalizmusra” jellemző „kihagyása” az egyenes és ugyancsak hiányos megfordítása a szociáldemokrácia koncentrálása az [egyenlősítő, állami] újraelosztásra. Amiképpen a fasisztákra/nácikra jellemző a „termelő tőke” társadalmiságtól elszakított mitologizálása, evvel párhuzamosan a második világháború utáni szociáldemokrácia – és a posztsztálini, „jóléti” reálszoc – „az állam” [és „a nép”] elvont mítoszával dolgozik, figyelmen kívül hagyva egyrészt az érték társadalmi természetét, másrészt a redukálhatatlan osztálykonfliktust.)

   A náci sémát a kommunistákra fogni ostoba hazugság, és mintha azt mutatná, hogy mind a Fidesz-KDNP hívei, mind a „balliberális” médiamunkások valamely nem létező baloldalt óhajtanak levadászni, s ellenfelük mintha ugyanaz lenne.

   Első eset a világtörténelemben, hogy a baloldalnak tulajdonítják a fasiszta nézeteket – egyszerűen azért, mert a masszívan és egységesen jobbra tolódott közvélemény pszichológiai (és a hatalom diszkriminatív) nyomása alatt, ha bármit bírálnak, annak valamiképpen baloldali színezetet kell adni; ami káros, félelmetes, rossz vagy gonosz, az csakis és kizárólag baloldali lehet (itt a magyarországi „demokratikus ellenzéki” diskurzusról beszélek, nem egyébről!), ezért kell gyáván – Jászi és Ady és Polányi pártjának nevével – „radikális”-nak hívni az újfasiszta pártot. Az arisztokratikus-antiegalitárius szabadelvűség a XIX. században kisebbség volt, a legtöbb liberális közelebb érezte magához a szocializmust (ha bírálta is), mint a konzervativizmust. A liberalizmus hatalmas mérvű jobbra tolódását nálunk eltakarja, hogy a liberális párt bizonyos vezetői politikailag összefogtak a hagyományos-genealógiai okoból (tévesen) „baloldali”-nak vélt „utódpárttal”, ezért kapta a „ballib” nevet ez a hevenyen és számos ponton igen radikálisan jobboldali irányzat, amelynek a kontinentális (tehát etatista és autoritárius) konzervativizmust hűségesen követő Fidesz-kormányról semmi más nem jut eszébe, csak az, hogy „kommunista” (vagy a szokásos provincializmussal: „kádárista” – mintha a néhai Kádárnak lett volna saját gondolata, irányzata, önálló politikája).

   A szinte mindenki által gyűlölt IDEOLÓGIA nem jelöl semmi mást, pusztán csak az antiegalitárius jobboldalak esetleges bírálatát (a jobboldali liberalizmustól a fasizmusig), amelyet nem tűr az egységesen konzervatív és egyenlőségellenes polgári közvélemény.

   A BALOLDALAKnak vannak intuitívan megérezhető, kikövetkeztethető közös tulajdonságaik, ismérveik:

   1. minden arisztokratikus, hierarchikus elv elvetése;

   2. ennek megfelelően az egyenlőség igenlése belül (osztálykülönbségek, diszkriminációk fölszámolása: antikapitalizmus, feminizmus) és

   3. kívül: pl. internacionalizmus, antikolonializmus, antirasszizmus, antimilitarizmus;

   4. erőforrás az uralkodó osztályok, katonai elitek, államhatalmak, bürokráciák ellen: szolidaritás (közösség, szervezkedés).

   Ez a minimális történelmi „identitás” akkor is megvan, ha az elveket számtalanszor elárulták, de még a baloldalból elfajzott zsarnokságok se voltak soha plutokratikusak, a kasztelőnyök nem voltak örökölhetők, tehát alig voltak kasztos kiváltságoknak nevezhetők, s mindegyikben óriási volt a függőleges mobilitás. (Mindez azért együttvéve se jelent egyenlőséget, ami politikai egyenlőség nélkül értelmetlenség – de megvolt bennük az egalitárius hajlam torz maradéka.) Ezeknek a BALOLDALAKnak közös forrásuk a németalföldi és a francia forradalom, mind a polgári demokrata (szabadság, egyenlőség, testvériség + emberi jogok), mind a szocialista-kommunista-anarchista verzióknak. Természetesen vannak olyan BALOLDALAK, amelyek nem teljesítik az összes fölsorolt intuitív ismérvet (kritériumot), még azok se, amelyek nem „elfajzottak”, de azért nagyjából mégis efelé tendálnak valahogy.

   Amikor a baloldalnak mint történelmi jelenségnek a beazonosítására törekszünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szocializmus kétszeres összeomlását: 1914 augusztusát és a sztálini diktatúrát. Ebből világos, hogy sem a nacionalizmus (és utóda, az etnicizmus), sem a zsarnokság semelyik fajtája nem fér össze vele.

   Bár magam mást preferálok, én még mindig nem zárnám ki a baloldalból azokat, akik a kapitalizmus valaminő egalitárius és részvételi-demokratikus reformján törik a fejüket.

   Antiegalitárius baloldal azonban nincs, és nem is lehet.

   A magyarországi ellenzéki pártkoalíció („Összefogás”, majd „Kormányváltók”) kebelén belül van mérsékelt baloldali kisebbség (a PM), de ez az ellenzék a maga egészében még csak nem is „balliberális” (léteznek, sőt: léteztek még nálunk is egyenlőségpárti liberálisok – Kis, Solt, Szabó Miklós, Havas Gábor és mások – , akik nem piacellenesek, de tudni vélik, hogy a piaci disztribúciót jó kormányzással lehet másfelé terelni, ellensúlyozni stb.), hanem neoliberális, javarészt neokonzervatív, ami még az elhunyt Magyar Köztársaság alkotmányos tradíciójának szemszögéből is problematikus. Amint azt pár hónapja itt is kifejtettem (http://dinamo.blog.hu/2014/01/15/az_ellenzeket_is_le_kell_valtani), a népmegvetés nem fér össze a baloldal éthoszával. (Jellemző, hogy a magyarországi liberális folyóiratokban folyton hivatkoznak Gustave Le Bonnak már a szerző életében is kínosan elavult, reakciós művére, sőt: Ortega y Gasset hasonlóképpen nívótlan, ősreakciós förmedvényére a „tömegek” ellen, s szüntelenül a „tömegdemokrácia” ellen szavalnak; az Élet és Irodalom egyik szerzője, S. J., fejti ki, hogy ha a társadalmat nem a szakrális „tartja össze” [miért kell a társadalmat mintegy összetartani? – a társadalom szerkezet, áll a maga lábán, ez tartalmatlan metafora], akkor a nihil fogja összetartani. Különben is, ha valaki a szakrálisban látja a „vitális centrumot”, akkor nem beszélhet „társadalomról”, ami a modernség kvintesszenciája. A „Jobbik”-ot világnézetileg irányító ún. tradicionalisták, L. András és társai, pontosan ugyanazt gondolják, mint S. J.)

   De nemcsak az „irracionális”, „szenvedélybeteg” nép megvetéséről mint magatartásformáról van itt szó – ez a nép szélsőjobboldali megtévesztettségére, jobboldali-tekintélyelvű fertőzöttségére, az autoritárius Fidesz-rezsimbe való belenyugvására adott üres és duzzogó reakció – , hanem más szimbolikus vonatkozásokról is.

   A piacbarát kapitalisták hangsúlyos jelenléte a hivatalos „baloldal” vezető pozícióiban az osztálykülönbség igenlését sugallja: ez tarthatatlan.

   Soha a történelemben még elő nem fordult, hogy szocialista, ez esetben állítólag szociáldemokrata színezetű pártalakulat jelöltjei között ne legyen munkás. Még a munkásárulók között is akadt munkás. Hiszen különben hogyan árulhatta volna el az osztályát? Az egalitarizmus mai – diszkriminációellenes – válfaja megkövetelte volna, hogy a „baloldali” jelölteknek legalább az egyharmada nő legyen, s legyen köztük néhány ember az LMBTQIIA közösség nyílt reprezentánsai közül. Elvárható lett volna, hogy a jelöltek között sok legyen a cigány. (Jellemző, hogy csak a PM-nek és az LMP-nek van két-két társelnöke: egy-egy férfi és nő.)

   Az egalitarizmus befelé fölismerhetetlen. A szimbolikus, „identitásképző” ún. markerek teljességgel hiányoznak. (A jobbközép jellegű, ám a cigánykérdésben pl. keményen elkötelezett SZDSZ annak idején sokkal baloldalibbnak tűnhetett föl, mint a döntő „szocialista” komponensekkel rendelkező ellenzéki összefogás.) De nézzük, mutatkozik-e némi egalitarizmus kifelé?

   Nincs, és nem is lehetséges nacionalista baloldal.

   Megállja-e ez a pártszövetség ezt a próbát?

   Nem igazán.

   Itt most nem az MSZP gesztusairól beszélek a „nemzeti konzervatív” jobboldal ún. szomszédságpolitikájának irányában, ez ugyan rossz (alulinformált) politika, de a motivációja lehetne jogvédő-egalitárius jellegű, talán az is, Isten neki fakereszt.

   A pártszövetség a Nyugat/Kelet allegória formájában prezentálja a maga demokráciafölfogását. (Vö. http://nol.hu/velemeny/20140201-napkelet_es_napnyugat-1441763, ill. http://hvg.hu/velemeny/20140122_TGM_Az_uj_oroszellenesseg.) Párhuzamosan az irracionális („indulatvezérelt”) nép iránti megvetéssel, a magyarországi „baloldal” a Fidesz-KDNP korábbi diskurzusát hiánytalanul átvéve a barbár, elmaradott, antidemokratikus Kelet metaforáját használja, az ismert reakciós módon szintetizálva az oroszellenességet és a kommunistaellenességet. Amiképpen a karakterisztikusan jobboldali, konzervatív Fidesz-rezsimet „lekommunistázza” (alaptalanul), épp úgy az államnacionalista, típusosan jobboldali Putyin-rezsimet is „lebolsevikozza”, mindössze azért, mert orosz. Ahogyan korábban a Fidesz-KDNP használta a függetlenségi nacionalizmus közhelyeit az orosz befolyással szemben (amelyeket a sovén magyar jobboldal a „kommunista” – liberalizálódó államkapitalista – előéletű „utódpárt” nyakába iparkodott varrni 2002 és 2010 között), s amelyeket ma az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal szemben használ, épp úgy a „baloldali” pártszövetség mostanában ugyanezeket a közhelyeket alkalmazza a paksi atomerőmű bővítésével és az ukrajnai konfliktussal kapcsolatban. Rendkívül rosszul áll a magyarországi ún. baloldalnak a sarló-kalapácsos pólót húzott orosz medve karikatúrájának a bevetése, ez az a fajta imperialista-rasszista panel, amelytől már a jobb fajta tory is idegenkedik. Többeknek – így a kitűnő Konok Péternek – is föltűnt az a liberális ikonokat (köztük számos régi cimborámat) is fölvonultató, szavazásra buzdító videó, amely azért véli ellenezhetni O. Viktor államrendszerét, mert nem egyéb, mint „rohadt Balkán”. (Ez nettó sovinizmus. Nem szólva az LMP listavezetőjének „a vidék közbiztonságát” szorgalmazó baljós nyilatkozatairól: tudvalévőleg ez a kifejezés a „cigánybűnözés” szoft szinonimája.) A Nyugat-ellenes és az oroszellenes, szlávellenes etnicizmus – baloldali szemszögből – egyenértékű, mi több: a gyöngébb és szegényebb nációk leszólása az egyenlőségi érzületet még jobban sérti. (Vö. arabellenesség, iszlamofóbia.)

   Emlékszünk O. Viktor egykori zseniális kijelentésére, amellyel figyelmeztette a vadrácot, hogy a vajdasági magyarság „NATO-kisebbség”, tehát el a kezekkel – abban a pillanatban, amikor a nevezett NATO éppen Belgrádot bombázta. Ez nyilván tetemesen növelte a bácskai-baranyai magyarok iránti szerb rokonszenvet. (Érdekes egyébként a NATO-nak mint olyannak a magyar etnikai interpretációja. Remekül értik a magyar politikusok a nemzetközi viszonyokat. Emlékezetes egyébként, hogy az egyetlen szerb katonát, aki leszedett egy amerikai röpülőgépet, úgy hívták, hogy Dani Zoltán. Mais passons.)

   Pontosan ez ma a pesti „baloldal” attitűdje. Heveny konzervatív atlantizmus, beleértve a kievi félfasiszta kormány mentegetését. A „balliberális” sajtó (kivételekkel) minden egalitárius, baloldali technikát – különösen a munkásmozgalmat és a feminizmust – gúnnyal illet. A szakszervezeteket kizárólag a sztálini-hruscsovi-brezsnyevi érában szokásos jótékonysági és szabadidő-szervezői, nevetséges szerepében értelmezi (mintha a Solidarność és a munkástanácsok soha nem léteztek volna), a jóléti állam mérsékelt célkitűzését „a háromhatvanas kenyér” (azaz a primitív szükségleteire koncentráló, komcsi, proletár jehu alacsonyrendű, félállati igényei) szellemében kommentálja. Minden plebejus szabadságtörekvésre azt hörgi: KÁÁÁÁDÁÁÁÁR!!!... A „sztrájk” szót a „balliberális” miliőben általános, harsány röhögés fogadja. Ez az az értelmezés, amelyet a világpolitikára alkalmaznak. Minden konfliktusban a munkáltatónak szurkolnak a munkással szemben. A kereskedőnek a fogyasztóval szemben. A hitelezőnek (a banknak) az adóssal szemben. A nukleáris hatalmaknak a gerillákkal szemben. A jó humorú kéjenceknek az elkedvetlenítő, puritán feministákkal szemben. A nukleáris és a génpiszkáló vegyiparnak, a gépesített, mérget permetező nagybirtoknak a zöldekkel szemben. A gazdag nyugati nemzetállamoknak a szegény kelet-európai bevándorlókkal – a „mieinkkel” – szemben. A „vállalkozó szellemnek” és a „versenyképességnek” (tehát az üzletnek) az élettel, a szépséggel, a gondolattal szemben.

   Egy szó mint száz, majdnem minden esetben a fölül lévőknek, a hatalomnak, a vagyonnak a kisemmizettekkel, az üldözöttekkel, a megalázottakkal szemben.

   Nem csoda, hogy a választók zavarban vannak.

   De a zavaruknak még mélyebb okai is akadhatnak.

 

                                       III

 

   Ha egészen elvontan és vázlatosan kell osztályoznunk, akkor: a jobboldal a Természet, a baloldal a Történelem pártja.

   A JOBBOLDAL az emberi természet állandóságából indul ki, amelyet a boldogság és a biztonság (s emiatt az emberen kívüli világ [beleértve az ember állati részét, mindenekelőtt az ide sorolt szexualitást] és az emberi társadalom fölötti minél teljesebb kontroll, azaz a hatalom) iránti vággyal lehet leírni, s amelyet korrigálniuk kell a szellemi vezetőknek, hagyományosan: az egyháznak, a jogtudó elitnek és a koronának. Az emberi természet egyszerre iránytalan és konzervatív: a vágyak dinamikus, tehát kielégíthetetlen jellege fölrobbantaná a rendezett társadalmat (a civilizációt), ha ezt nem ellensúlyozná a szokás hatalma, az ismétlés és a mimetikus hajlam ereje. A konzervatív az emberi természetnek ezt a törékeny egyensúlyát őrzi, az emberi természetet nem változtatja meg (erre csak az üdvösség képes [alapvetően a másvilágon], vagy zártkörű elővételezése az aszkétikus-kontemplatív, zárt, aszexuális, testellenes, önsanyargató, hallgatag kisebbségek enklávéiban: kolostorok, zarándoklatok, imaközösségek). Az emberi természet irányított és ellenőrzött fönntartásának a záloga a hierarchia: a földi hatalmat lokalizálni kell, korlátozott helyre szorítani: a földi hatalom fölött ott a spirituális (egyház) és szakrális (korona) tekintély (vagy a funkcionális utódai, örökösei) és a személytelen jog szabályrendszere. De az állam célja nem a bűn eltüntetése vagy a tökéletes igazságosság megvalósítása. A hierarchiára szükség van az emberi természet állati részének és a lélek iránytalan és irányíthatatlan sóvárgásának kordában tartására. (Horthy kormányzó jól foglalta ezt össze 1919-ben: „az úr [nem az Úristen, hanem a nemes úr…] hivatva van elmaradt faját nevelni, tanítani, istápolni”, vö. Révész Sándor kitűnő jegyzetével, http://nol.hu/velemeny/a-vilag-rendje-1452817. Ebben csakugyan nincs változás.)

   A BALOLDAL evvel szemben nem hisz az egyszer s mindenkorra adott emberi természetben. Az ember teljesen plasztikus, önteremtő, nemcsak a vágyai határtalanok, hanem a képzelete és az intellektusa is. Az emberi természet csak akkor „objektív”, vagyis csak akkor dermed tárgyiságba, ha a hegeli-marxi séma szerint elidegenül önnön lényegétől, s ekkor minden a feje tetejére áll. Az áruban a munkaidő testesül meg, az áruban búvik meg a személyes, és megfordítva: az eldologiasodott munka és a tárgy aspektusává degradálódott munkás az objektív. Ezt a perverziót nem az emberi természet kényszerítette ki, hanem a társadalmi berendezkedés, amely történelmi jellegű, tehát megváltoztatható. A baloldal metaforája nem „az örök értékek” meg „az ősi dicsőség” meg „az aranyfényűvé kopott-nemesült hagyomány”, hanem az „új világ”, az „új idő”, az „új kor”, az „új élet”, a „jövő”, „előre!” (egyben XIX. századi német és orosz szocialista lapok címei, Kolozsvárt meg: A jövő társadalma és Korunk).

   Az eszmény itt nem egyszerűen a boldogság (mint az utilitárius szabadelvűeknél volt), hanem az emancipáció – az elnyomás és a hierarchia által rögzített szerepek kalodájából való kiszabadulás. Ezeket a szerepeket a konzervatív jobboldal naturalizálja és szakralizálja (innen a „minőségi” eltérés a nemes és a szolga, a szellemi és a testi munka, a férfi és a nő, a „vezéregyéniség” és a „tucatember”, a fehér és a színes, a „munkaadó” [!] és a „munkavállaló” [!], a „gyökeres” földműves és a „gyökértelen” proletár, a beavatott és a laikus, az értő és a tudatlan stb. között), a baloldal pedig historizálja. Ez a historizálás megbotránkoztatja a polgárt, mert hallgatólagosan föltételezi, hogy az emberek egyenértékűek, és a hierarchikus társadalmi szerepek eloszlása véletlenszerű, vagy legalábbis kevés a köze az erényhez. Amikor ironikusan megdicsérnek, mert vacsorát főzök a gyerekemnek, az irónia nem nekem szól, az apának, hanem azoknak az asszonyoknak, akik elől elorzom a megérdemelt megaláztatást, monotóniát, unalmat, szűkösséget: azaz az oikoszt, ami a nő sajátja. Ha a társadalmi és nemi szerepek fölcserélhetők és fölcserélendők, akkor az elnyomás ideológiái számára megszűnt „a rend”, a „természetes” rendet pedig csak a mesterkélt, gépies „társadalomgépészet” („társadalommérnökség”, social engineering) boríthatja föl, s csak az erkölcsi zsarolás (a píszí, azaz political correctness) igazolhatja, amely arra kényszeríti az egyetemen a burzsoázia gyermekeit, hogy legalább elvontan udvariasak legyenek az alávetettekhez, s ezen félóránként megbotránkozik a teljes világsajtó.

 

                                         IV

   A polgári ideológia minden válfaja magánügynek tekinti a szerződéses viszonyokat, tehát a munkát; a piac – a legnagyobb polgári ideológus, Hegel szerint – a civil társadalom része (akárcsak a politikai pártok, hiszen ezek is önkéntes egyesületek, nem a közhatalom részei). A civil társadalomról föltételezik, hogy benne szimmetrikus és kényszermentes viszonyok uralkodnak, amelyek magánjellegűek: az individuumok boldogságára irányulnak. Sem a közjó/közérdek, sem a legitim kényszer és a törvényes hierarchia nem található meg a civil társadalomban. A polgári társadalomból ezért hiányoznia kell a törvényes munkakényszernek (nem úgy, mint az agrárius, hieratikus, rendi vagy kaszttársadalmakból). Hiszen a kényszer a polgári társadalomban jogokat „keletkeztet”, ezért a szexualitáson kívül a legalapvetőbb emberi viszony (a munka) kényszerjellegét el kell rejteni, és ez az elrejtés a kiszákmányolás apologetikájának a fő fajtája.

   „…Az urak mint polgárok teljesen levetették tarka öltözetüket – írja Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikája (1943/47) antiszemitizmus-fejezetében – , s civilbe bújtak. A munka nem szégyen, mondták, hogy a mások munkáját racionálisabban sajátíthassák ki. Maguk is a dolgozók sorába álltak, s ugyanakkor harácsolók maradtak, amint azelőtt voltak. A gyáros ugyanúgy vállalkozott, és ugyanúgy söpörte be a pénzt, mint a kereskedő és a bankár. […] Csak éppen nem pusztán a piacon, hanem már a forrásnál is harácsolt: mint osztályának funkcionáriusa gondoskodott róla, hogy embereinek munkája mellett meg ne rövidüljön. […] A kapitalista termelőmunkája volt az az ideológia, akár vállalkozói jutalékként igazolta a profitot, mint [az első világháború előtti] liberalizmusban, akár igazgatói fizetésként, mint manapság, amely elfedte a munkaszerződés lényegét, és egyáltalán a gazdasági rendszer ragadozó természetét. […] A gyáros adósai, a munkások [kiemelés tőlem, TGM], a gyárban szem előtt vannak, s ő, mielőtt elővenné a pénzét, ellenőrzi a teljesítményüket. Hogy mi történt valójában, a munkások csak akkor tapasztalják meg, amikor látják, mit vehetnek ezért a pénzért…” (2. magyar kiadás, Mesterházi Miklós fordítása, Bp.: Atlantisz, 2011, 215-216.)

   A polgári ideológia mai, érett, posztfasiszta alakjában nem ismer proletárt, csak fogyasztót, vevőt, adóst, a „szolgáltatásokat” igénybe vevő ügyfelet vagy „vendéget”, esetleg az állam (a társadalombiztosítás, egészségügy, nyudíjrendszer, közoktatás, tömegközlekedés stb.) klienseit: azaz az agorán és a munkahelyen KÍVÜLI, abszolút magánembert. Az értéktöbblet forrását fölemlíteni: politikai pornográfia, amit ráadásul az úri modor is tilt. Csak az állami közigazgatás vezetőivel kiegészült heteroszexista politikai osztály – Pesten: „politikai elit” (?) – és a médiacsőcselék jelenik meg a politikai nyilvánosságban mint uralkodó osztály, az egyetlen elismert társadalmi általánosság a „közszolgálat”; a kapitalizmus pedig mint újrabefektetett profit, mint beruházás nyilvánul meg, mint a megélhetés diffúz forrása, az egyenlőtlenség mint egyéni szerencse (vagy balszerencse), akár a XVIII. század elején.

   A forgalmi szféra (banki hitelezés, kereskedelem) és a külföldi tőke („a multik”), a globális kapitalizmus (és a fegyveres imperializmus) szubsztanciájától rigorózusan elválasztott, „természetellenes” „globalizáció”: ez a kapitalizmus mai „arca” Kelet-Európában: ennek a képnek a náci eredete félreismerhetetlen.

   Ezt tekinti – jó vagy rossz, de inkább rossz – „valóságnak” régió- és honfitársaink elsöprő többsége. Ezek „a realitások”. Ezek (együtt mondjuk a nemzetbiztonsági szolgálatok és a „terrorelhárítás” elkerülhetetlennek tartott rémuralmával, a rasszizmussal, a nőgyűlölettel, a gyermekbántalmazással és a homofóbiával) „az adottságok”. Mindettől lehet rettegni, de mindez „komoly”.

   Amit a baloldalak mondanak, az viszont „utópikus”, tehát nevetséges.

   Világbéke?

   A népek barátsága?

   Individuális autonómia?

   Személyesség?

   Kényszermentes kommunikáció?

   A nemzetek közötti viszony redukciója a morál alapelveire?

   Részrehajlás a gyöngék és sérültek javára?

   Emberszeretet?

   Hihihi. Hahaha. Hehehe.

   S. A., a konzervatív Heti Válasz szerkesztője drámai fordulattal hajlandónak mutatkozott az LMP-re szavazni, amely szerinte baloldali, de nem píszí (nem politically correct), nem internacionalista, nem utódpárti, nem honkiárusító. Ki kell őt ábrándítanom: MINDEN BALOLDAL píszí (aki azt mondja, amit a minap hallottam az Erzsébet [Engels] téren: „katonásan megb****tam a kiscsajt, láttad volna, hogy ficánkolt”, nem baloldali; az se, aki niggerezik, zsidózik, arabozik, cigányozik, buzizik, leszbizik, oláhozik, muszkázik, nyuggerezik – és bizony nem szokott „dugni”) és mindörökké internacionalista. (Tájékozatlan olvasóinknak: az internacionalizmus nem tőkés globalizmust jelent és nem az imperiális külső nyomás igenlését, hanem éppen ellenkezőleg: a gazdag és erős, illetve a gyönge és szegény nemzetek egyenlőségét, a szolidaritást a világ kizsákmányolt és elnyomott osztályaival és népeivel és csoportjaival, különösen a gyarmati és volt gyarmati országok lakóival, az elnyomott etnikai és felekezeti kisebbségekkel, a bevándorlókkal, menekültekkel, különös tekintettel a sans-papiers, staatslos és heimatlos populációkra, az ún. illegális migránsokra., szemben a métropolisz nagytőkés központjaival, vezérkaraival és pusztító hadigépezetével.) Utódpárt meg nem létezik: milyen értelemben utóda valaki a négy internacionálénak, aki a kapitalizmus elkötelezettje?

   Magyarországon csak jobboldalak vannak, mint tudjuk, méghozzá a represszív-manipulatív fajtából, a baloldal csak gondolat, méghozzá marginális, meg nem értett, alig ismert, kinevetett, megvetett gondolat. Válogathat a kisebbik rosszak között, akinek kedve van hozzá – s ez lehet valamelyest akár racionális valamennyire, mit bánom én.

   Az utóbbi másfél évtized a liberalizmus elleni harccal telt, ezen belül is az SZDSZ emlékének szüntelen exorcizálásával. A megbukott rendszerváltás erkölcsi percepcióinak kiirtásával a magyar nép politikai tudattalanjából. A köztársaság, a polgári demokrácia halott, közgyűlöletnek örvend az emberi jogok egész mitológiájával egyetemben. (A liberalizmus is marginális, a szó magyarországi értelmében „politikán kívüli”, a – tévesen – politikamentesnek tételezett „civil szférában” [?] található: a TASZ, a Magyar Helsinki Bizottság, az Amnesty, az online Beszélő, pár klub, kisebb egyesület, néhány defenzívába szorult kulturális intézmény, romkocsma, stb.) A baloldalnak ÉS A liberalizmusnak ez a helyzete egyedülállóan magyar: európai anomália csakugyan. Az okok keresése helyett bűnbakokat keresnek (s ezek mindig, újra és újra, a judeoliberális és judeomarxista értelmiségiek, akik ezt vagy azt nem tették, főleg: még nem haltak meg eléggé – ebben benne van az idősebbek iránti, harcias, „katonás”, hagyományosan náci ellenszenv is nyilván). Magyarországon általános a gyűlölet a „bolsevista” Kelettel és a „liberális” Nyugattal szemben. Ezek a gyűlöletek összeérnek.

   Mivel ez bevallhatatlan, az „örömelvvel” szemben marad a „valóságelv”, amelyet a regnáló miniszterelnök testesít meg: az erő, az egység, a cselekvés, a „lecsapunk”, a „kiirtjuk”, a „véget vetünk”, az „egyszer s mindenkorra elintézzük”, „a helyére tesszük”, a „nem tűrjük”, a „megmutatjuk”, a „megvalósítjuk”, a „fölépítjük”, a „rendbe hozzuk”. A kritika: rágalmazás és „ócsárlás”. A kultúra: hencegő nacionalista dekoráció. Az alkotmányosság: az önkény kibiztosított fegyvere. Az ellenzék eszméjének egyenes ellentéte: „a magyarok”. A „parlamenti demokrácia”: intézményesített választási csalás, az alkotmányosság leépítése, a három hatalmi ág közül kettőnek a kasztrálása.

   Mindenki tudja, de senki nem akarja kimondani – természetesen, hiszen túl fájdalmas – , hogy ki kicsoda.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr725902118

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Ki kicsoda? 2014.04.04. 11:52:01

A JOBBOLDAL az emberi természet állandóságából indul ki, a BALOLDAL evvel szemben nem hisz az egyszer s mindenkorra adott emberi természetben.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tpapa 2014.04.08. 15:32:15

Tetszett. Egyetlen észrevételem van: Szerintem mindenki ilyen vagy olyan arányban, ilyenkor meg olyankor, ilyen meg olyan. Nem állandóan és nem 100%-ban.

Ha a fenti példánál maradunk, egy, az esetek 95%-ban baloldaliként viselkedő ember is lehet olykor önző, sőt, néha akár "dughat" is egy jót, "állatiasat" is a "szeretkezés" alternatívájaként. Nem omlik össze ettől a világ, legfeljebb arra a pár percre az illető nem lesz annyira emelkedett + baloldali. Ha kellően multikulturálisan, internacionalistán kavar, így is elérheti az >50%-ot. ;)

peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2014.04.15. 19:56:37

Jó cikk. Egy ponton vitatkoznék csak (és ezt sem szívesen teszem, mert legtöbb helyen egyetértek, különösen a létező baloldal oroszellenességének kritikája pontos):
a gondom, hogy a baloldalnak nem engedi meg TGM az iszlamofóbiát (ami NEM egyenlő az arabfóbiával). Az iszlám, különösen a politikai, szögesen ellentétes mindazzal, amit TGM helyesen felsorolt a baloldal szükséges jellemzőjeként. Miért várja hát el, hogy valaki a saját nyílt ellenségét támogassa? Semelyik elvtől nem várható el, hogy önmaga ellen is lehessen használni.