Letter_of_Clement_to_Theodore.jpg

Rauschenberger Péter levele abból az alkalomból, hogy nagyböjt van, és mindjárt választunk.

Fotó: Wikimedia Commoms/ idézet Márk titkos evangéliumából Irgalmas Alexandria Theodornak irott levelében

Kedves keresztény testvérek!

Sok dolog történt ebben a kormányzati ciklusban, amin nem győzök csodálkozni. Nincs azonban számomra megdöbbentőbb annál, hogy a nemzeti együttműködés rendszerét keresztény emberek is támogatják, és arra készülnek, hogy szavazatukkal hat nap múlva megerősítik, igazolást is adva ezzel a ciklus során történtekre. Ez a kormányzat szinte vegytisztán evangélium-ellenes, amit csak súlyosbít, hogy eközben a maga erkölcsi-politikai önmeghatározásában nem győz a kereszténységre hivatkozni.

Amikor azt írom, hogy csodálkozom azon, hogy ezt a rezsimet keresztények támogatják, azokra gondolok, akik elolvasták és megértették az evangéliumot, és az evangélium valamennyire szíven is ütötte őket. Azért tartom szükségesnek ezt megjegyezni, mert nem kevés emberrel találkoztam, akinek a szótárában a „kereszténység” eleve valami jobboldali társadalmi-politikai attitűd-együttest jelent, amihez a hit és a vallás hasznos, de nem nélkülözhetetlen díszlet csupán, rosszabb esetben a „keresztény” jelzőt egyszerűen úgy értik, hogy nem zsidó. Számukra nincs mit mondanom. Érvelésemet a fentebb tisztázott értelemben vett keresztények figyelmébe ajánlom.

A kormánytámogató keresztényektől a legszívesebben azt kérdezném, hogy amikor olvassák az evangéliumot, hogy nem tűnik föl nekik, hogy minden, ami az evangéliumban van, homlokegyenest ellentétes azzal, amit a politikában támogatnak. Ugye, keresztényként kötelességünk lenne tájékozódni az általunk támogatott kormányzat közpolitikai döntéseiről, és ezek társadalmi következményeiről, és nem megelégedni azzal a nyálas jámborsággal a csöpögésig átitatott valósághelyettesítő narratívával, amit a kormánypárt közvetlen politikai irányítása alatt álló, illetve a tulajdonosaik révén a kormánypárthoz kötődő médiumok sora sulykol? És ugye dolgunk használni az erkölcsi racionalitásukat, vagyis azt a képességüket, hogy a felmerülő erkölcsi kérdéseket ne felületes impressziók alapján, zsigerből ítéljük meg, hanem a kérdésekre adható válaszoknak az általunk helyesnek tartott általános erkölcsi elvekkel való koherenciáját és a következményeik erkölcsi jelentőségét mérlegelve?

A politika iránt érdeklődő keresztények attitűdjeiben két csomósodási pontot vélek felfedezni. Az egyik az érdemesek és érdemtelenek közti különbségtétel, ami a szegényekkel szemben a magasabb státuszúakat preferáló jobboldali közpolitikák támogatására szolgál látens indokul. Ez erősen korrelál azzal az óhajjal, hogy a demokratikus közösségben a kereszténység a közhatalom által támogatott fegyelmező normarendszerként jelenjen meg. A másik a szegények iránti szolidaritás, a kiállás azok igaza mellett, akik a társadalom pereméről, a túlélésért folytatott napi küzdelem közepette és erőforrások híján bajosan tudnak bekapcsolódni a társadalom igazságos berendezéséről szóló demokratikus vitába. Ehhez gyakran társul a másik ember erkölcsi önrendelkezésének tisztelete. Az a helyzet, kedves testvérek, hogy e két attitűd-csoport közül az előbbinek semmi köze Krisztushoz. Dönteni kell, hogy a politikai preferenciáinkat azon az alapon akarjuk-e kialakítani, hogy keresztényként másoknál jobb embereknek, ennélfogva a többiek felkent bíráinak tekintjük magunkat, vagy azon az alapon, hogy szolidaritással és tisztelettel viszonyulunk a többiek felé, különösen azok felé, akik erre a leginkább rászorulnak. Itt van a kutya elásva.

Ami embertelen, az istentelen

Ennek a kormányzatnak az intézkedései a rendszerváltás óta eltelt időt tekintve példátlan embertelenséggel sújtják Magyarország szegényeit. Ami embertelen, az istentelen. Ezt egy ortodox keresztény humanista gondolkodó, Nyikolaj Bergyajev írta, és fején találta a szöget. Tökmindegy, hogy egy kormányzat, saját legitimitását erősítendő, hogyan piszkolja össze magával a kereszténységet, a trón és az oltár szövetsége iránti nosztalgiától vezérelve milyen előzékeny az általa bevettnek tekintett keresztény egyházakkal, ha a szegényekkel embertelenül bánik, a saját fejével lelkiismeretesen gondolkodó keresztény aligha formálhat róla más ítéletet.
Ha már úgyis böjt van, érdemes elolvasni Izajásnak az igazi böjtről szóló figyelmeztetését:

"De lám, még a böjtöléstek napján is csak a hasznot keresitek, és sanyargatjátok munkásaitokat. Veszekedés és perlekedés közt böjtöltök, és ököllel ütitek le a szegényt. Bizony, mostani böjtöléstek soha nem szerez nektek meghallgatást a magasságban. Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá: ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak? Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged." (Iz 58: 1-8)

Nos, a demokráciában nem vagyunk erkölcsi értelemben függetlenek attól, amit az általunk támogatott hatalom tesz. A politika érdekes kérdései erkölcsi kérdések – ezt a politikában keresztény jelmezben vitézkedők sem szokták tagadni, sőt, úton-útfélen hangsúlyozzák, amiben igazuk is van, ha nem is úgy, ahogy gondolják. Igen, a demokrácia arról szól, hogy vannak erkölcsi természetű kérdések, amelyeket a közösség nevében el kell dönteni, és nem egy autokratikus akarat dönti el őket, hanem az erre szolgáló intézmények és eljárások keretei között a közösség tagjai (potenciálisan) mindannyian. Hogyan? Jobb híján a legtöbbünk esetében úgy, hogy a saját erkölcsi megfontolásaink alapján abban döntünk, hogy a közhatalom gyakorlására pályázó csoportok közül melyiket támogatjuk. Természetesen a demokráciában is szükség van az igazságosság és méltányosság gyakorlására a magánszférában, de ha valaki demokrata, nem térhet ki az elől, hogy a politikai preferenciáit is az erkölcsi megfontolásaihoz igazítsa. A demokráciában az, hogy nem akarjuk a munkásokat sanyargatni, azt is jelenti, hogy nem támogatjuk a munkavállalók kiszolgáltatottságát fokozó munkajogi politikát. Az, hogy nem ütjük le ököllel a szegényt, azt jelenti, hogy nem támogatjuk a munkaerőpiacról kiszorulók éhhalálra ítélését és megalázását, és nem tapsolunk az elnyomó büntetőpolitikának, ami a kilátástalan nyomor miatt éleződő társadalmi feszültséget a büntetési tételek emelésével akarja kezelni. Az, hogy megtörjük az éhezőnek a kenyerünket, azt jelenti, hogy ha pénzünk van, hajlandók vagyunk belőle adót fizetni. Ha több pénzünk van, többet, hogy akinek nincsen, az is élhessen, részesülhessen a közszolgáltatásokból, például a gyerekei olyan iskolába járhassanak, ami esélyt ad nekik a felemelkedésre. És természetesen nagyszerű, ha a hajléktalan szegényt a szó legszorosabb értelmében képesek vagyunk a házunkba fogadni, de az a minimum, hogy nem támogatjuk azt a politikát, ami a lakhatásra fordítható közforrásokat a felső osztályok ingatlanszerzésének támogatására költi szociális bérlakás-program helyett, a hajléktalanokat pedig bűnözőnek kiáltja ki, elviteti őket a rendőrrel, ha a kukában élelmet keresnek, és leromboltatja a viskóikat. Egyszerű dolgok ezek.


Drága keresztény testvérek, van fogalmuk önöknek arról, hogy ez a kormányzat mit tett ezekben a kérdésekben?

Félreértés ne essék, a korábbi kormányzatok lelkiismeretét is sok minden terheli. Magyarország azok közé a posztkommunista országok közé tartozik, ahol a rendszerváltás a legrosszabbul sikerült. Miközben sokáig a piacgazdaság éltanulójának tűntünk, és mi voltunk a térségbe érkező tőkebefektetések bajnokai, az 1989-es adatokhoz viszonyítva az 1990-es évtized közepére arányaiban sehol nem zuhant akkorát a foglalkoztatás, mint nálunk, és a kialakult tragikusan alacsony aktivitási ráta sehol máshol nem bizonyult annyira érzéketlennek az átalakulási válság után elinduló gazdasági növekedésre, mint Magyarországon. A nyitott piacgazdaságra való átmenet leértékelte a képzetlenek munkaerejét. Aki hajlandó erről egy kicsit is olvasni, tisztában kell lennie vele, hogy a képzetlenek nagy aránya és a többi átalakuló országhoz viszonyítva is szélsőségesen alacsony szintű foglalkoztatása a kulcsprobléma. Ez a fő oka a munkaerőpiacról való tartós kiszorulásnak, a tartós és mély szegénységnek, a szegénység és kirekesztettség generációk közti átörökítésének, a többi rendszerváltó országhoz képest is lesújtó mértékű gyermekszegénységnek, a kilátástalanságnak. Erre a rendszerváltástól 2010-ig eltelt két évtized kormányainak nem sikerült semmilyen megoldást találniuk. Létrehoztuk viszont az egész fejlett világ egyik legigazságtalanabb, legkirekesztőbb oktatási rendszerét, ami ahelyett, hogy segítene leküzdeni a szegény gyerekek otthonról hozott hátrányait, a közoktatásban való részvételük kezdetétől fogva elkülöníti és kirekeszti őket az oktatásnak azokból a csatornáiból, amelyek a jobb életesélyekhez vezetnek. 1994-től egészen a válság körülbelül hat éve történt beköszöntéig, tehát kevés híján másfél évtizeden keresztül, Magyarország gazdasága lényegében töretlenül növekedett, miközben a társadalom szétesett, milliók körül kötött meg az egyre mélyebb nyomorúság betonja, a társadalmi mobilitás útjai elzáródtak, minimálisra csökkent a társadalmi bizalom, eluralkodott a depresszió, az anómia, a jövőtlenség. Ezt ráadásul úgy sikerült elérnünk, hogy a gazdasági növekedés időszakában, tehát a bőség idején, a rendszerváltó országok körében példátlan mértékben eladósodtunk, ami miatt a válság tehetetlenebbül ért minket, mint másokat.

Ez nem a második Orbán-kormány bűne. A jelenlegi kormányzat bűne az, hogy 2010 után minden még sokkal rosszabb lett, mégpedig nem a szokásos inkompetencia és felelőtlenség miatt, mint a korábbi kormányok idején, hanem tudatosan, egy embertelen társadalom-átalakító koncepciótól, szegénybüntető ideológiától vezetve.

Ez a kormány átalakította a személyi jövedelemadó rendszerét. Az átalakítás legfontosabb elemei az egykulcsos, 16%-os adó bevezetése, az adójóváírás megszüntetése, a szuperbruttósítás kivezetése és a családi adókedvezmény kiterjesztése voltak. A reform összesen majdnem évi 450 milliárd forinttal csökkentette az egyébként éppen konszolidáció alatt álló költségvetés bevételeit. A jövedelmi szempontból az alsó 70%-hoz tartozók adóterhelése összesen évi 134 milliárd forinttal nőtt, a nyolcadik tized adóterhelése egy kicsit csökkent, a kilencedik tized adóterhelése 72 milliárddal, a tizedik, leggazdagabb tizedé pedig 500 milliárddal csökkent. A három vagy több gyereket nevelő családok közül az alsó hat tizedhez tartozók adóterhelése lényegében változatlan maradt, a nagycsaládoknak juttatott adókedvezmény 92%-a a legfelső két decilisnél csapódott le. A minimálbér környékén foglalkoztatottak adóterhelése megduplázódott, aminél a képzetlenek versenyszférabeli foglalkoztatása szempontjából nehéz rosszabbat elképzelni, hiszen őket a bérspektrum alján alkalmazzák, ha egyáltalán.

Ezzel együtt a kormány drasztikusan csökkentette a munkaerőpiacról kiszorulók támogatását. A válság közepette harmadára csökkentették a munkanélküliek segélyjogosultságnak időtartamát, mindössze három hónapra, ami az Európai Unióban példátlanul rövid. Ezen túl csak az jogosult segélyre, aki közmunkára jelentkezik. Arra az időszakra, amikor közmunkát kap, a létminimumtól és a törvényes minimálbértől is elmaradó közmunkásbért kap, teljes munkaidőben alapesetben körülbelül nettó ötvenezer forintot egy hónapra, ha középfokú végzettséget vagy szakképzettséget igénylő munkát végez közmunkásként, körülbelül negyedével többet, részmunkaidőben ezek időarányos részét. Arra az időszakra, amikor nincs közmunka, az öregségi nyugdíjminimum 80%-át kapja (ami havi 22800 forint). Aki visszautasítja a közmunkát – mint egy tavaly januári riportban egy kétdiplomás nő a hólapátolást napi hat órában, havi nettó 37 ezer forintért, csak hogy plasztikus legyen –, az minden állami ellátástól elesik. A közmunkát el kell fogadni, akkor is, ha messze van. Ha van szállás és tisztálkodási lehetőség, akkor a lakóhelyétől távol, akár az ország másik felébe is vezényelhető a közmunkás. 2013 szeptembere óta az önkormányzat vizsgálhatja, hogy a közmunkásnak rendben van-e a portája, sőt, azt is, hogy a lakásán belül rend van-e, jók-e a higiéniai körülmények, és ha elégedetlen a látottakkal, kizárhatja a közmunkából. A munkanélküliek fele teljesen ellátatlan. A rokkantnyugdíjakat megszüntették. A volt rokkantnyugdíjasoknak felülvizsgálatra kellett jelentkezniük, aminek még nem értek a végére. A felülvizsgálat alapján a betegebbek rokkantsági vagy rehabilitációs ellátást kaphatnak, akinek az egészség 40%-nál kevésbé károsodott, azt pedig visszaküldik a munkaerőpiacra, ahol mindenki tudja, milyen esélye van az elhelyezkedésre. Ez körülbelül kétszázezer embert érint, akinek egy része évtizedek óta volt nyugdíjas.

A munkakínálatot elvileg ösztönző drákói lépések ellenére a közmunkán kívüli foglalkoztatás nem nőtt, viszont összességében, a tavalyi évet 2009-cel összevetve, mintegy 10%-kal csökkentek a szociális kiadások, amelyek a közhiedelemmel ellentétben már eredetileg sem voltak – más országokkal összevetve – magasak. Az OECD két hete kiadott, Society at a Glance című összevetése szerint a válság a fejlett világban szinte mindenütt arra ösztönözte a kormányokat, hogy növeljék a szociális közkiadásokat, hogy a társadalom dezintegrációját megfékezzék. Nem így Magyarországon. 2010 óta az egész OECD-ben csak Észtországban csökkentek nagyobb mértékben szociális közkiadások, mint nálunk, ott azonban ezt megelőzően, a válságidőszak elején, jelentősen emelkedtek, ami rólunk nem mondható el. Ha a válság kezdetétől számítjuk a változást, az OECD összes országában, tehát nagyjából az egész fejlettnek tekinthető világban reálértéken nőttek a szociális közkiadások, csak két kivétel van, Magyarország és Görögország. A nemzeti együttműködés kormánya ott szorított meg, ahol a legjobban fáj, viszont az érintettek politikai aktivitása, érdekérvényesítő képessége minimális.

Már a Tárki tavaly áprilisban publikált monitorjelentése feltárta a szegénység kiterjedtségét és a jövedelmi polarizációt jelző mutatókban tapasztalható, 2010-hez képest negatív tendenciákat. A legfelső és a legalsó jövedelmi decilis közti ráta markánsan nőtt, a legalsó decilis részesedése az összes jövedelemből durván csökkent, a legszegényebbek a korábbi önmagukhoz képest reálértéken mintegy tíz százalékkal lettek szegényebbek, határozottan növekedett a relatív jövedelmi szegénységben élők száma és a jövedelmi elmaradásuk is, majdnem negyedével nőtt a gyerekek amúgy is brutális szegénységi kockázata, és az is látszik, hogy a szociális transzferek szegénységcsökkentő hatása szignifikánsan csökkent. A kormány, köszöni szépen, nem is kér több Társadalmi riportot. A friss OECD-jelentés szerint 2007-hez képest gyakorlatilag megduplázódott Magyarországon azoknak a száma, akik igennel felelnek arra a kérdésre, hogy az utóbbi hónapban kerültek-e olyan helyzetbe, hogy nem volt pénzük maguknak vagy a családjuknak a szükséges élelmiszereket megvásárolni.
A szegényeket büntető intézkedések nem általános felháborodást váltottak ki, hanem jórészt a közvélemény egyetértésével találkoztak. Ön keresztény, és szimpatikus önnek az a gondolat, hogy a szegények rászolgáltak, hogy végre keményen bánjunk velük? Ön úgy véli, hogy a havi húszegynéhányezer forint segély nagyvonalú ajándék, amiért elvárható, hogy a szegény bárhol, bármilyen közmunkát elvállaljon, amiért akár ötvenezer forintot is kaphat egy hónapban, ha olyan szerencsés, hogy teljes munkaidőben pucolhatja az árkot? Ön szerint rendben van az a világ körülöttünk, amiben egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek, mert az érdemeseknek jut egyre több, az érdemteleneknek kevesebb? Ön szerint az, akinek már a szülei is munkanélküliek voltak, mi meg az érdemes emberek gyerekeitől gondosan elkülönítve hatévesen bedugtuk a hozzá hasonlókkal együtt a legrosszabb iskolába, hogy aztán alapkészségek nélkül pörögjön ki belőle az első adandó alkalommal, megérdemli a sorsát, ha nem kapar? Ön szerint szuper, hogy a családtámogatást inkább adókedvezményben adjuk, nem annyira a gyerekeknek egyenlően járó támogatásban, mert így a derék emberek gyerekeihez jut? Frankó az egykulcsos adó, mert több marad azoknál, akik megdolgoznak a javaikért? Jól értem, ön nem libertárius, hanem keresztény? Nos, hadd ajánljam a figyelmébe Aranyszájú Szent János húsvéti homíliájának egy részletét, ha már úgyis húsvét lesz. Így szól:

"Aki a böjtölésben megfáradt, élvezze most a jutalmát. Aki az első órától munkálkodott, nyerje el ma igazságos bérét. Aki a harmadik után jött, hálásan ünnepeljen. Aki a hatodik után érkezett, egyáltalán ne kételkedjék, mert semmiben sem károsodik meg. Aki a kilencedik óráig késlekedett, jöjjön, egyáltalán ne habozzék. Aki csak a tizenegyedikben érkezett, az se féljen késlekedése miatt, mert bőkezű az Úr. Az utolsót éppúgy fogadja, mint az elsőt, a tizenegyedik órában érkezettet éppúgy megpihenteti, mint azt, aki az elsőtől fogva dolgozott, a későbbit is kegyelmébe fogadja és az elsőt is megbecsüli, annak is ad, ezt is megajándékozza, a cselekedeteit is elfogadja, és a szándékát is üdvözli, a munkáját is megbecsüli, és az elhatározását is megdicséri. Lépjetek hát be mindannyian a mi Urunk örömébe, elsők és másodikak, élvezzétek jutalmatokat! Gazdagok és szegények, együtt ujjongjatok! Mértékletesek és könnyelműek, tiszteljétek ezt a napot! Akik böjtöltetek, és akik nem böjtöltetek, vigadjatok ma! Tele az asztal, tobzódjatok valamennyien. Sok a borjú, senki se távozzék éhesen. Mindannyian élvezzétek a hit lakomáját. Mindannyian élvezzétek a jóság bőségét. Senki se siránkozzék szegénysége miatt, hiszen megjelent a közösség országa."

Persze, értem én, hogy van, aki úgy érzi, hogy két évtized után itt volt az ideje végre az érdemeseket támogatni, az érdemtelenekkel szemben pedig elvárásokat támasztani – és most hagyjuk is azt, hogy ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fölső két decilist támogatjuk nagyjából mindenki más rovására, az alsó harmadot pedig a szó legszorosabb értelmében a fizikai megsemmisülés felé taszítjuk. Csak azt nem értem, mi köze ennek Krisztushoz. Hogy tudnak keresztények elmenni húsvétkor misére, istentiszteletre, örvendezni az emberrel a végsőkig szolidáris Isten felfoghatatlan nagyvonalúságának, esetleg meghallgatni az Aranyszájú beszédét arról, hogy nem kell félni, mert az érdemétől függetlenül mindenki hivatalos az Úr örömünnepére a közösség országában, aztán hazamenni, és tapsikolni a büntető szegénypolitikának. Olyan nagy kérés, kedves keresztény testvérek, hogy egy picit tegyék le a Magyar Nemzetet, állítsák halkabbra a propagandatelevíziót, olvassák el újra az evangéliumot, ismerkedjenek meg néhány alapvető szociológiai és közpolitikai ténnyel, és gondolják ezt át még egyszer?

Eggyel a legkisebbek közül

Ha még bírják, hadd idézzem fel, hogy mi történt ebben a ciklusban a hajléktalanokkal. A parlament törvényt fogadott el arról, hogy az önkormányzatok, ha úgy gondolják, rendeletben tilthassák meg a hajléktalanoknak, hogy közterületen aludjanak, bírsággal és elzárással fenyegetve őket. A sok főkeresztény az önkormányzatokban ugrott is a lehetőségre, hogy végre eltakaríthatják a hajléktalanokat a jóravaló polgárok kényes szeme elől. Azt is megtiltották nekik, hogy a kukákat böngésszék. Az elhagyatott helyeken, vasúti töltésoldalban, kiserdőben összetákolt viskóikat eldózerolták. Az alkotmánybíróság ezt a törvényt az emberi méltósághoz való alapjoggal összeegyeztethetetlennek találta, és megsemmisítette. Nosza, korunk állampártja, amely négy évvel ezelőtt a leadott szavazatok alig több mint felét megszerezve ahhoz a lehetőséghez jutott, hogy minden szabályt tetszése szerint átírhat ebben az országban, fogta magát, és megváltoztatta az alaptörvényt, ami most – valószínűleg a világon egyedüliként – explicit rendelkezést tartalmaz arról, hogy lehet ilyen módon üldözni a hajléktalanokat. Az üldözések lankadatlan kedvvel folytatódnak.

Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című regényének főhőse, bizonyos Kilgore Trout, egyszer ír egy tudományos-fantasztikus novellát, amelyben az az alapsztori, hogy az egyik amerikai államban minden talpalatnyi föld valakié, aki megtilthatja mindenki másnak, hogy a földjén tartózkodjon, pláne életvitelszerűen. Egyre több gondot okoznak azok, akinek kutyagumijuk sincs, nemhogy földtulajdonuk, mert a gravitáció miatt ők is állandóan a földfelszín egy darabjához kell, hogy tapadjanak. A helyi kormány héliummal töltött léggömböket oszt a nincsteleneknek, így aztán a levegőben lebegve és a kormány által sebtiben telepített kampókhoz madzaggal lehorgonyozva úgy lehetnek továbbra is az állam polgárai, hogy nem kell senki tulajdonához érniük.

Az a helyzet, kedves testvérek, hogy vannak erkölcsi igazságok, amiket az sem tud átírni, akinek kétharmada van a parlamentben és lenyomta az alkotmánybíróságot. Például, hogy aljasság így bánni a hajléktalanokkal. Ennek belátásához nem szükséges kereszténynek lenni, de aki keresztény, annak talán segít, ha felidézi, hogy amikor a második isteni személy magára vette az emberi egzisztenciát, emberi pályafutását hajléktalanként kezdte. Nem közterületen, hanem egy istállóban született, de ez a lényegen aligha változtat. Talán annak is fel kellene tűnnie, hogy nyilvános működése során valami okból nagy ívben kerülte a kora elitjének a társaságát, a világi és a vallási elitét egyaránt, helyette kétes egzisztenciákkal, a többség által lenézett alakokkal barátkozott a tanulatlan halász Pétertől a rómaiaknak vámot szedő Mátéig. A svéd lutheránus egyház feje, Uppsala érseke, a múlt karácsonykor azzal kezdte a prédikációját, hogy ha Jézus mostanában Svédországban születne meg, alighanem illegális bevándorló lenne, akinek a menedékjog iránti kérelmét a hatóságok elutasítják. Ferenc pápa júliusban Lampedusán a tengeren át bárkákon Olaszországa menekült szubszaharai muzulmánokkal találkozott, hogy a szolidaritásáról biztosítsa őket, és felhívja ugyanerre az olasz katolikusokat. Az eset Kamarás Istvánt arra indította, hogy írjon egy történetet arról, hogy a pápa karácsonykor a tengerparton maga várja a bevándorlókat, mígnem egy rozoga hajóról egy Juszuf nevű arab száll partra, Marjam nevű feleségével és újszülött fiukkal, Iszával. Vajon mit tippelne az uppsalai érsek, vagy a pápa, vagy Kamarás István, hova születne Isten fia a mai Magyarországon? Még az is lehet, hogy azt, hogy egy buldózerre váró hajléktalanviskóba.

És emlékeznek a Szent Ferenc atyánk életéről szóló legendákra? Ismerik azt a történetet, amikor még nagyon fiatalon egyszer az apja üzletében dolgozva elutasított egy hozzá betérő koldust, aki Isten szeretetéért kért tőle alamizsnát? Keservesen megbánta, egész délután sírva kereste, hogy adhasson neki, míg meg nem találta. A legendáriumok szerint különösen szíven ütötte Ferencet, hogy a koldus Isten szeretetére hivatkozva kért segítséget. Utána nem utasított el senkit, sőt, a kortársak visszaemlékezései szerint Isten szeretetére hivatkozva bármit lehetett tőle kérni. Ha alamizsnát kértek tőle, annyit adott, amennyit csak tudott. Ha nem volt nála pénz, addig kotorászott valami használható tárgyért, amíg talált valamit. Ha mása nem volt, az ingét adta oda. Ha nem volt otthon az apja, összegyűjtötte otthon a kenyeret, hogy szétosztogathassa. Egyszer elment Rómába, és a San Pietro előtt ruhát cserélt egy koldussal, hogy kipróbálja, milyen a bazilika előtt tolongó többi koldussal együtt koldulni. Aztán lényegében úgy maradt. Mondhatni, sokszor tartózkodott életvitelszerűen közterületen. Ha Assisiben, a tizenkettedik század végén érvényben lett volna a mostani ciklusban elfogadott magyar szabálysértési törvény, Ferencet aligha érhette volna az Isten szeretetéért kérő koldussal való találkozás spirituális élménye. A törvény ugyanis nem csak azt tiltotta volna, hogy a koldus bekopogjon Ferenc apjának üzletébe, hanem azt is, hogy akár az utcán megszólítsa Ferencet, és kérésének alátámasztására Isten szeretetére hivatkozzon. A néma kolduláson kívül minden szabálysértés. A templomok lépcsője sem kivétel. Nem egy helyről hallottunk olyan híradásokat, amelyek arról szóltak, hogy a plébános a hirdetőtáblán kéri a híveket, hogy ne adjanak a koldusoknak, és hogy arra hivatkozva kergeti el a koldust, hogy a templomlépcső magánterület (ez a legjobb: Isten házának lépcsője mint magánterület, ahonnan az egyházfi kitiltja a koldust). Olyan is volt, hogy egy dél-magyarországi plébános őrző-védő céget fizetett, hogy az gondoskodjon a vasárnapi mise alkalmával a templom előtti terület koldusmentesítéséről, aztán, mikor nem bírta fizetni, az önkormányzatot kezdte noszogatni, hogy rendeletileg és közterület-felügyelőileg fegyelmezze már meg a koldusokat.

Miért? Rosszabbul élünk, mint nyolcszázhúsz éve? Kevésbé finom úriemberek a mai koldusok? Ami azt illeti, arra, hogy felelősnek érezzük magunkat értük, lényegesen több okunk lenne, mint régen. A társadalmi viszonyok nem csak úgy vannak, tőlünk teljesen függetlenül. A hatalomért versengő csoportok valamennyire keresik a kedvünket, legalábbis azokét, akik politikailag aktívak. Az attitűdjeink, erkölcsi ítéleteink ezen keresztül alakítják, hogy hogyan van berendezve körülöttünk a világ. A társadalmi igazságtalanság nem független a személyes igazságérzetünk fogyatékosságaitól. A mostani rezsim intézkedései sem teljesen függetlenek attól, hogy vezéralakjai azt tippelik, a politikailag aktívabb rétegek szemében népszerűek lesznek a büntető szegénypolitikával. Már a Gyurcsány-érában nyomokban megmutatkozó hasonló tendenciák sem voltak ettől függetlenek. A kérdés az, hogy keresztényként mit gondolunk erről. Nekem rendszerint az ugrik be, hogy amit eggyel, a legkisebbek közül tettetek/nem tettetek, azt velem tettétek/nem tettétek. Nem akarok agresszív lenni, de ugye mindenkinek megvan a Máté 25:31-46?

Esély és falanszter

Harrach Péter, az úgynevezett kereszténydemokrata párt parlamenti frakcióvezetője, ebben a ciklusban időnként elrecitálta napirend előtt azt az orbitálisan lapos közhelyet, hogy a Kádár-rendszer elkényelmesítette az emberek egy részét, akik hozzászoktak az állami gondoskodáshoz, és attól nem perdül nekik most a rokka, amit rendszerint azzal folytatott, hogy de majd most, a munkaalapú társadalom mindenkiből a saját sorsáért felelősséget vállaló jómunkásembert farag. Azt szeretném kérdezni, hogy de azért ugye, akik még gyerekek, azok nem kényelmesedtek el a Kádár-rendszer alatt? Nekik azért ugye tartozunk azzal, hogy megpróbálunk valami esélyt adni nekik?

Hogy egy katasztrófa a magyar közoktatás, arról már volt szó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne még rosszabbá tenni olyan oktatáspolitikával, amely az ezzel foglalkozó szaktudósok által kikutatott tények helyett kávézaccból és szájhagyomány útján terjedő népi bölcsességekből ókumlálja ki, hogy mi a teendő. A második Orbán-kormány oktatáspolitikájának három fő iránya egyrészt a faék egyszerűségű kemény központosítás, másrészt a korábbi időszakok kevés pozitív fejleményének, az érettségit adó középiskola és a felsőoktatás bővülésének, illetve az erőtlen deszegregációs törekvéseknek a visszacsinálása, harmadrészt az erőteljes forráskivonás az amúgy is, nemcsak reálértéken, hanem GDP-arányosan is, durván alulfinanszírozott oktatási rendszerből.

Azok közé tartozom, akik az iskolák államosításának tervét, amikor először lehetett róla hallani, nem fogadtam egyértelmű elutasítással. A magyar közoktatás esélyteremtésre való látványos alkalmatlansága részben egész biztosan a szabad iskolaválasztás és az önkormányzatoknak a helyi iskolarendszerért korábban önállóan viselt felelőssége számlájára írható. Ezek hozzájárultak ahhoz, hogy nemcsak a depressziós és a prosperáló területek iskolái között alakultak ki óriási minőségi különbségek, hanem egy területen, például egy-egy városon belül is. A szegények gyerekei összegyűltek a rossz iskolákban, a felsőbb osztályok gyerekei meg a jobbakban. A jobb iskolákba jutottak a jobb tanárok, a jobb felszerelés, a jobb pedagógiai programok, és fordítva, pedig a hátrányból érkező gyerekek tanításához kéne a legnagyobb hozzáértés és a legtöbb erőforrás. Az önkormányzatok jobbára semmit nem tettek ez ellen, miért is tettek volna, politikailag aktív választóiknak nem volt ellenére a dolog. A jobb módú szülők ki akarták menekíteni a gyerekeiket a társadalom összeroskadásának az iskolában is érzékelhető következményei közül, olyan körülmények közé, ahol nem kell a leszakadó rétegek gyerekeivel keveredniük. Ennek az eszközei lettek a sokosztályos gimnáziumok, a tagozatos és két tanítási nyelvű vagy alternatív pedagógiai módszerekben utazó iskolák, vagy egyszerűen csak társadalmilag homogenizálódó jobb iskolák. A magyar közoktatás szegény gyerekek számára készült szegregátuma meg ontja magából azokat a fiatalokat, akik az iskola elhagyásakor az alapkészségek olyan alacsony szintéjével rendelkeznek csak, hogy esélyük nem lesz a tartós foglalkoztatásra. Ha nem halnak éhen és bűnözővé sem válnak, valamilyen módon a szociális védelmi rendszer ügyfelei lesznek az életük jelentős részében, és a tisztes polgárok majd jóízűen haragudhatnak rájuk ezért. Ha az államosításnak az lenne a célja, hogy az iskolák közti óriási szakadékokat áthidalja, lehetővé tegye a különböző osztályok gyerekeinek a szocializációs szempontból kulcsfontosságú érintkezését, akkor ezt azon az áron is érdemes lenne támogatni, hogy az önkormányzati és az iskolai autonómia szűkül. Ennek azonban semmi jele.

Az elmúlt évtizedekben voltak pozitív tendenciák is az oktatási rendszerben, amelyek nélkül az imént leírt változások hatása még brutálisabb lett volna. Egyelőre a központosítási célon kívül az világos a rezsim oktatáspolitikájából, hogy ezeket – mindenekelőtt az érettségit adó középfok és a felsőoktatás bővülését – nem szereti, és valamilyen mértékig vissza is akarja fordítani. Ennek oka nyilván nem a merő gonoszság, hanem vélhetően a már említett kávézacc- és népibölcsesség-alapú politikacsinálás a tényalapú helyett, és egy olyan társadalomkép, amelynek nincs baja azzal a gondolattal, hogy mindenkinek megvan a helye a világban, a jogász meg az orvos gyerekéből lesz a jogász meg az orvos, a szegénygyereket meg, ha jól viselkedik, rövidúton kiképezzük esztergályosnak.

A népi bölcsesség úgy tudja, hogy egy szakmunkásnak sokkal jobbak az esélyei a munka világában, mint egy diplomával nem rendelkező érettségizettnek, és egy kocsmaasztal mellett általában arról is hamar kialakul a konszenzus, hogy a francnak négyszer annyi gyerek a felsőoktatásba, mint régen, csak pocsékoljuk a képzésükre a drága közpénzt, aztán lesz belőlük a sok diplomás munkanélküli. Az a helyzet, hogy nem minden közpolitikai kérdésre lehet kisütni a választ a tények ismerete nélkül, józan paraszti ésszel. Arra gyanakszom, a fideszes oktatáspolitika egyik fő alakító tényezője, hogy ezt a miniszterelnöknek senki nem meri megmondani. A globalizációnak, közelebbről annak, hogy a globálisan mobilis tőke oda viszi a termelőmunkát, ahova a legjobban megéri, az az egyik következménye, hogy a Nyugatnak azokban az országaiban is, ahol korábban a társadalmi béke fő tartópillére a magas szintű foglalkoztatás volt, nagyon kepeszteni kell azért, hogy legyen munka. Ezen egy erős hazai kisvállalkozási szektor tud enyhíteni, főleg, ha erős a belföldi kereslet (ezek közül egyik sincs nálunk), de főszabályként munka jobbára annak van, aki tud valamit, akinek a termelékenysége kitermeli a foglalkoztatásának a globális összehasonlításban viszonylag magas költségét. Az is van ráadásul, hogy a technológia meg veszettül fejlődik. Ha egy szakmunkást kiképzünk arra a technológiára, aminek a működtetésére a vállalatok őt épp az adott pillanatban szívesen alkalmaznák, de nem vértezzük fel azokkal a képességekkel, amelyeknek a birtokában az aktív élete során egy csomó új technológiát, sőt, ha úgy hozza a sors, akár egy egész új szakmát is meg tud majd tanulni, akkor néhány év múlva pont ott fog tartani, mint akinek nincs szakképzettsége. Azok az országok sikeresek a magas szintű foglalkoztatás megőrzésében a globalizáció körülményei között, ahol a felnövekvő új generációk nagy része szerez masszív általános készségeket az érettségit adó középfokon, nagy részük szerez felsőoktatási végzettséget, és sokan vesznek részt az aktív életük egészén át képzésekben. Persze, a felsőoktatás bővülésével megjelent Magyarországon a diplomás munkanélküliség. Ettől még az érettségizettek és a diplomások foglalkoztatási esélyei és bérkilátásai egész Európában sokkal jobbak, mint a többieké. Magyarország sem kivétel, sőt, azok közé az országok közé tartozunk, ahol ez az előny, más országokkal összevetve, kimondottan nagy. (2011-ben a felsőfokú végzettséget szerzők bérelőnye az európai OECD-országok közül Európában Magyarországon volt a legnagyobb, miközben a magán- és közforrásokat is számításba véve az OECD-átlag alig több mint felét költöttük felsőoktatásra.) Az érettségit adó középfok és a felsőoktatás bővülése gyors volt, mert nagy lemaradásból indultunk, de az eredménye messze nem extrém. A bővülés a középmezőnybe hozott fel minket Európában, és egészen biztos, hogy ha nem lett volna, még sokkal rosszabb lenne a foglalkozatási helyzet. A kormányzat ehhez képest arra lő, hogy körülbelül hetedével csökkenjen az érettségizettek aránya egy-egy korosztályban, a felsőoktatás bemeneti keresztmetszetét pedig már jelentősen szűkítette, egyes képzési irányokat szinte teljesen elzárva azok elől, akik nem tudnak érte fizetni. Aggasztó, hogy milyen utat szán a kormány a közoktatásban a szegények gyerekeinek. Ebben a legfontosabb momentumok a visszatérés a szegregált felzárkóztatásra, a tankötelezettségi korhatár leszállítása, a szakiskolai képzés részarányának növelése, és azon belül a közismereti képzés minimumra szorítása.

Korábban törvények tiltották a szegregációt, azon belül kimondottan a felzárkóztatás céljából történő elkülönítést is, az esélyegyenlőségi törvény tavalyi módosítása azonban az utóbbit törvényesítette. Bőséges nemzetközi tapasztalat áll a deszegregáció oldalán, a 2002 után elindult deszegregációs programok hatásvizsgálatai is világosan mutatják, hogy a dolog működik, egy populista pártnak azonban nyilván sokkal fontosabb a lakossági szegregátorok rokonszenve. Itt megint a szokásos kérdés merül fel: miért kell ehhez a keresztényeknek tapsolni. Mikor akarunk a roma honfitársainknak esélyt adni, ha az életük elején sem? Értem én, hogy elhatározták, hogy legyen kötelező az óvodáztatás, kiváló gondolat, de ahhoz óvodai férőhelyek kellenének. De nincsenek, főleg ott nincsenek, ahol a legjobban kellenének, és nem óvodát építünk, hanem stadiont, és ne mondja senki, hogy demagógia a szembeállítás. Ami a keresztények mindehhez való viszonyát illeti, a helyzet a tapsikolásnál lényegesen rosszabb. A legnagyobb keresztény felekezetek iskolafenntartói tevékenysége ugyanis – a fontos és tiszteletreméltó kivételektől eltekintve – a középosztályi önzés egyik meghatározó intézményi bástyája. Hogy van az, hogy egy olyan országban, ami a képzetlenséggel szorosan összefüggő inaktivitástól és társadalmi dezintegrációtól szenved, ami az OECD összes felmérésében állócsillagként vezeti az esélyteremtésre alkalmatlan, kirekesztő oktatási rendszerek toplistáját, Krisztus hivatalos követői mindenekelőtt a középosztályi elkülönülési igényt kiszolgáló iskolákkal járulnak hozzá a közoktatáshoz? Nemcsak arra gondolok, hogy ha egy településen két iskola van, egy egyházi és egy állami, jellemzően az etnikai és osztályhovatartozás dönti el, hogy melyik gyerek hova jár, és nem a szegény romagyerekek járnak az egyháziba. Az egyházi közoktatás elegáns zászlóshajóit, a rendszerint sokosztályos, az osztályalapú elkülönítési igényt kiszolgáló elitgimnáziumokat sem nagyon tudom keresztényi szempontból hova tenni.

A tankötelezettségi korhatár leszállítását, a szakiskolai képzés bővítésének szándékát, ebben a közismereti képzés minimalizálását ugyanaz motiválja: az az elképzelés, hogy vannak gyerekek, akik úgysem tudják elvégezni a középiskolát, felesleges őket az iskolával, az iskolát velük terhelni. Hadd menjenek korán a munkaerőpiacra, lehetőleg valami szakma birtokában, amit rövid, minden közismereti vacakolástól mentes gyakorlati képzésben szereznek meg. Ebben a koncepcióban az a szörnyű, hogy eleve azzal tervez, hogy sok, a korábbinál is több gyerek lesz, akik sikertelenek lesznek, szenvednek az iskolában, és ez rendben is van így. Arra kéne hajtani, hogy lehetőleg senkinek ne legyen merő kudarc az iskola. Azt, amit a középiskola adni tud, mindenkinek érdemes megadni. A biztos alapkészségekre, alkalmazkodóképességre, a további tanulás képességére mindenkinek szüksége lesz a munkaerőpiacon. Ma már valójában nincsenek olyan életpályák, amelyekre a heti összesen hét órában, egyetlen tankönyvből közismeretet tanító szakiskola készítene fel. Nem lenne szabad eleve a kudarcra tervezni.

Kétségtelen viszont, hogy így olcsóbb az oktatási rendszer. 2009-ben a GDP 5,36%-át fordítottuk oktatási közkiadásokra, 2010-ben 5,27%-ot, 2011-ben 4,97%-ot, 2012-ben 4,63%-ot. Érdemes egyébként beírni a keresőbe, hogy „oktatási forráskivonás”. Az első néhány tucat találat között elsöprő többségben vannak a Fidesz előző ciklusbeli közleményei arról, hogy az oktatási forráskivonás elfogadhatatlan. Az. Az OECD legfrissebb, 2013-as Education at a Glance című kiadványában szereplő adatok 2010-esek. Eszerint már 2010-ben is a legutolsók voltunk az OECD-ben a GDP-arányos oktatási ráfordítást tekintve. Az OECD-országok átlaga 6,3%. Azok az országok, amelyeknek az oktatási rendszerére érdemes hasonlítani, jellemzően az átlag felett költenek.
A 15 éves diákok teljesítménye a legfrissebb 2012-es PISA-teszten mindhárom mért kompetenciaterületen romlott az azelőtti, 2009-es teszthez képest. (Működése kezdetén, 2010-ben Hoffmann Rózsa államtitkár még büszkén értékelte a 2009-es eredményeket, amelyek a szövegértés területén a korábbi mérésekhez képest biztató tendenciát mutattak.) A felsőoktatásba felvételizők száma bő nyolcvanezerrel, a felsőoktatási képzésre járók száma bő negyvenezerrel csökkent.

Miért jó ez? Mi van, ami igazságtalanabb egy polarizálódó társadalomban, aminek már negyven százaléka él a létminimum alatt, ahol a képzetlenségből eredő inaktivitás a társadalmi kirekesztődés fő motorja, mint támogatni az alul és felül levők gyerekeinek oktatási elkülönítését, leszűkíteni az oktatási rendszerben a felemelkedés esélyét kínáló utakat, és kivonni a forrást az oktatás rendszeréből? A keresztények szempontjából mi lehet relevánsabb szempont ennél egy kormányzat megítélésénél? Az, hogy az önkormányzatokra gyakorolt finanszírozási nyomásra az államosítás előtt egyetlen tanév alatt negyedével nőtt az egyházi fenntartású oktatási intézmények száma? Hogy a tízéves gyerek azt tanulja az állami iskolában hittanórán, hogy halálos bűnben élnek a homoszexuálisok? (Csak referenciaként: a halálos és a bocsánatos bűnt a katolikus katekézis azzal különbözteti meg, hogy az előbbi lerombolja az ember szívében a szeretetet, az utóbbi megsebzi, de nem rombolja le. Nem kellene kicsit többet gondolkodni azon, hogy mi rombolja le a szeretetet?) Hogy mindennapos a testnevelés, négyig benn kell lenni a suliban, és van iskolarendőr? Hogy a miniszterelnök időnként elmegy a piarista gimnázium évnyitójára? Újra kérdezem, ezeknek mi köze Krisztushoz?

Elemi tisztesség

Amikor gimnazista koromban úgy döntöttem, hogy keresztény szeretnék lenni, édesanyám, aki nem nevelt vallásgyakorló kereszténynek, de örült a döntésemnek, egyetlen intelmet tartott fontosnak elmondani ezzel kapcsolatban. Az volt a megfigyelése, hogy azokra, akik valami komoly erkölcsi relevanciával bíró nagy elmélet, akár vallási, akár világi meggyőződés hitvallói, leselkedik egy veszély. Az, hogy a nagy elméletre tekintettel időnként felmentik magukat vagy az elmélet más reprezentánsait a gyalogjáró, hétköznapi elemi tisztesség követelményei alól. Arra kért, hogy ettől óvakodjak.

Nos, nem érzik úgy, kedves kormánytámogató keresztény testvérek, hogy arra való tekintettel, hogy ez a rezsim nem tud egy mondatot kiejteni a száján anélkül, hogy ne hangsúlyozná magáról ötször, hogy mennyire magyar és mennyire keresztény, önök felmentést adtak neki elemi tisztességből? (Apropó, gondolkodtak már azon, hogy a nacionalizmusnak mi köze a kereszténységhez? Az első pünkösd nem a nyelvek bábeli összezavarásának meggyógyítása is volt az ApCsel második fejezete szerint?)

Önök szerint elfogadható, hogy egy párt (pártszövetség) megszerzi a leadott szavazatok 53%-át, a torz választási rendszer miatt emiatt kétharmados többséget szerez az országgyűlésben, erre fölforgatja, saját ízlése és elsősorban hatalmi érdekei szerint átírja a köztársaság egész alkotmányos-közjogi rendjét, elsöpri a hatalom megosztásának, a közhatalmi intézmények egymás általi kölcsönös ellenőrzésének és korlátozásának rendszerét, és saját adottságaira optimalizálja a politikai versengés minden szabályát? Nos, akkor önök felmentést adtak neki elemi tisztességből.

Esetleg ez nem fontos önöknek? Vagy fontosabb, hogy ott van az alaptörvény preambulumában a keresztény Európa és a kereszténység nemzetmegtartó ereje? Biztos vagyok benne, hogy Istennek sokkal fontosabb az elemi tisztesség (vagy ha már itt tartunk, az, hogy miként bánunk a szegényekkel), mint az, hogy hogyan süvegeljük a kereszténységet a preambulumban.

A köztársaság alapeszméje az, hogy a különböző világnézetű, politikai meggyőződésű, de egymást erkölcsileg egyenlőnek elismerő, egymást az erkölcsi vitákban partnernek tekintő polgárok önrendelkező közösséget alkotnak. Az önrendelkezés intézmények, eljárások, szabályok rendjén keresztül valósul meg, amelyeknek méltányosaknak kell lenniük, mert csak ezen az alapon lehet elvárni, hogy a mindenkori többség által meghozott döntéseket a kisebbségben maradtak is elfogadják. Az alkotmányos köztársaságban vannak olyan elvek és alapvető szabályok, amelyeket különleges védelem illet meg. Az elfogadásukhoz és megváltoztatásukhoz azért szükséges minősített többség, mert az az elgondolás, hogy ezek olyan szabályok, amelyekben a különböző nézeten levő polgárok meg kell, hogy tudjanak állapodni egymással, és akkor is érvényesnek kell maradniuk, ha az aktuális többség az ízlése vagy érdekei alapján esetleg szívesen megváltoztatná őket. Ha nem kellenének ilyen elvek és szabályok, lehetne mindent egyszerű feles törvényekben szabályozni.

Ha az alkotmány rendeltetése szerint azokat a közös alapokat jelenti, amelyekben a különböző nézeteket valló állampolgárok egyet tudnak érteni, önök szerint tisztességes az, ha a jobboldal egyedül alkotmányoz? Önök szerint normális az, hogy a kétharmados parlamenti többség az alkotmánybíróság hatáskörének megkurtításával reagált arra, amikor az megsemmisített nyilvánvalóan minden józan alkotmányos elvvel ellentétes, például visszaható hatályú jogszabályokat? Normális volt, amikor kéthetente változott az alkotmány, mert a nyilvánvalóan alkotmányellenes törvényjavaslatok mellé a Fidesz rögtön alkotmánymódosítást is beterjesztett, hogy az alkotmánybíróság ne tudjon velük mit csinálni? És végül, hogy viszonyul az elemi tisztességhez az alkotmánybírák jelölési eljárásának megváltoztatása és a bíróság fideszes káderekkel való feltöltése, akik közül volt, aki egyenesen a fideszes országgyűlési képviselői székéből ült át az alkotmánybíróiba?

Az alaptörvény C cikkének első mondata szerint „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.” Ha önök szerint is fontos, hogy legyenek egymástól elkülönített, egymást korlátozó közhatalmi funkciók és intézmények, mit szólnak ahhoz, hogy a köztársasági elnöktől kezdve, a legfőbb ügyészen, a bírói kar adminisztratív fején, a jegybank elnökén, de még az ombudsmanon is át, egészen az állami számvevőszék elnökéig mindenki fideszes? Nem érzik röhejesnek, hogy egypárti médiahatóság ellenőrzi a médiaszolgáltatókkal szemben támasztott pártatlansági, kiegyensúlyozottsági és tényszerűségi követelmények betartását? (Korábban az volt, hogy az ORTT-be ugyanannyi ellenzéki tag került, mint kormánypárti, elnök pedig csak a miniszterelnök és a köztársasági elnök együttes akaratával lehetett valaki.)

A közösség választott képviselői által gyakorolt közhatalom legitimitásához az is elengedhetetlen, hogy a politikai versengés méltányos legyen. Önök szerint méltányos a politikai verseny, ha a közszolgálati műsorszolgáltatók központilag irányított kormánypropagandát végeznek, ha a két országos kereskedelmi tévé egyike és a legnagyobb kereskedelmi rádió is a kormánypárt ellenőrzése alatt van? Önök szerint megfelel az elemi tisztesség követelményeinek a választókerületi határok Fideszre optimalizált átrajzolása? Önök szerint méltányosak a kampánykorlátozó szabályok, miközben a közterületi kampány szinte kizárólag a fideszes nagyvállalkozók által birtokolt hirdetőfelületeken folyhat, a kormány és a közforrásokkal gazdagon ellátott fideszes „civilek” már a hivatalos kampányrajt előtt telibe tolhatták a propagandát? Önök szerint minek kormánytöbbség a Nemzeti Választási Bizottságba?

A köztársaság lerohanására a Fidesz akkor sem kaphatott volna felhatalmazást a választáson, ha kért volna, mert ez nem így megy. Ez nem változtat azon a tényen, hogy nem is kértek semmiféle felhatalmazást erre választás előtt, mert semmit nem árultak el abból, hogy erre készülnek, se a programjukban, se másutt. A köztársaság törékeny rendje elleni tisztességtelen támadás az Orbán által megálmodott politikai hegemónia, a „centrális erőtér” megteremtése és bebetonozása érdekében történt. Ha néhány nap múlva győznek, ezúttal már úgy fognak győzni, hogy mindenki tudhatja, hogy ez a cél. Így ezt a győzelmet már utólagos igazolásként is lobogtathatják arra, amit ebben a ciklusban puccsszerűen tettek.

A kormánytámogató keresztények egy olyan kormányzatot támogatnak, amely nemcsak brutálisan szegényellenes, hanem az elemi tisztesség minden normáját vastagon elbukta. Az utóbbiakból a legfontosabb, és az országunkat évtizedekre zsákutcába viheti ennek a kormányzatnak a köztársaság és a politikai verseny elemi szabályaihoz való viszonya, de az elemi tisztességről szólva még néhány sokkal egyszerűbb, magától értetődő kérdés is adódik. Például, hogy normális-e, hogy egyedül vagy konzorciumban a Közgép csak 2013-ban több mint 430 milliárd forint értékben nyert közbeszerzési megbízásokat? Önök szerint Ángyán Józsefet elvitték az ufók, amikor felállt az államtitkári székéből, mert úgy látta, hogy a földbérleti pályázatok a helyi családi gazdaságok támogatása helyett a fideszes kiskirályok kistafírozásáról szólnak? Önök szerint vicces, hogy az egykori hadiözvegyek helyett most a fideszes rokonok és üzletfelek élnek meg a dohány-kiskereskedelmi koncessziókból? Mi dolguk a keresztényeknek ezzel a kormányzattal? Ha csak az nem, hogy százszor elmondja magáról, hogy keresztény, és ennek a kormánytámogató keresztények személyes referenciaközege, úgy tűnik, hitelt ad.
Nem kéne.

Akkor kire?

Ezzel kapcsolatban csak egy kérésem lenne. Ne a nácikra, akik hol keresztet állítanak az utcán, hol akasztófát. Ezzel még a Fidesznél is jobban mellé lehetne trafálni keresztényileg, már persze, ha a kereszténységet úgy értjük, hogy annak valami köze kell, hogy legyen az evangéliumhoz.

És még annyit tennék hozzá, hogy a szocialisták korábban megismert gondolattalansága, közpolitikai felelőtlensége, (a Fideszéhez mérten amatőr és kispályás, de természetesen elfogadhatatlan) korrupciós ügyei, és a demokrácia normáival szemben a Gyurcsány-érában elkövetett súlyos vétségek nem adnak igazolást a Fideszre adott szavazathoz. Ami most van, az ezeknél mind nagyságrenddel durvább.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr905890017

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2014.04.04. 16:13:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TamasGM 2014.04.02. 19:56:20

Ez nagyszerű írás. Nemcsak a keresztyéneknek kellene elolvasniuk, hanem mindenkinek. Vigasztaló, hogy olyan emberek vannak Magyarországon, mint Rauschenberger Péter, és nem hallgatnak.
Köszönjük szépen. TGM

CheetahRabbit 2014.04.02. 22:44:28

Indultak a nácik a választásokon?:-O Ez nekem új. És a gonosz Orbánék helyett a szent gyurcsótányékra kéne szavaznom? Hát a hányás kerülget!

György Makkay 2014.04.03. 19:10:15

@Vén Csataló: Ami vén csatalovat illeti, az a megvetö gyülölet, ami a fenti hozzászólást jellemzi, no az is igazi nagypéntekikeresztény.

Sola Scriptura 2014.04.03. 20:37:50

Azon túl, hogy a főbb megállapításokkal egyetértek, két nem lényegtelen kérdésben mégis vitatkoznék némelyest.

Az egyik az ún. "egyházi elitgimnáziumok" ügye. Az én gyermekem ilyenbe jár, és a tapasztalatom inkább az, hogy nem az "elit"-sége miatt tűnik ki ez az iskola a többi közül, hanem a keresztyén tanítás konzekvens alkalmazása és a valóban hívő közeg miatt. Figyelnek a gyerekekre, a hitbeli növekedésükre is, olyan programok vannak, amik egy állami intézményben elképzelhetetlenek lennének: napi áhitatok, imádsággal kezdett és befejezett napok, csendesnapok, iskolai istentiszteletek. Ha ezt egy állami iskola megadná és ilyen szellemben, akkor boldogan iratnám be oda is a gyerekemet. És végignézve az osztálytársain valóban vannak közöttük anyagilag jobban elengedettek, de ugyanúgy nagyon szegény gyermekek is, akik ugyanezért járnak ide: jó Krisztushoz tartozni az iskolában is. Ne ítéljük el ezért azonnal ezeket az iskolákat!

A másik az oktatásban a szegregáció. Előrebocsátom, nem vagyok pedagógus, de elég nehezen tudnám elképzelni, hogy egy cigány gyerekcsoportnak pont ugyanolyan hittanórát tartanék, mint egy "fehér" csoportnak. Egyszerűen azért, mert más a kulturális hátterük, másra fogékonyak, mással lehet őket motiválni. Ha Pál az erőtlenekért erőtlen lett hogy megnyerje őket Krisztusnak, ha a görögöknek göröggé lett ugyanezért, akkor legyünk inkább mi is cigánnyá, hogy megneyerjük őket Krisztusnak, mintsem hogy belekényszerítsük őket egy számukra idegen - ámde integrált - rendszerbe. Ebből a szempontból én inkább szegregáció-párti volnék.

Girlota (törölt) 2014.04.04. 23:34:11

Kedves Szerző és kommentelők, Istent nagy I betűvel kellene írni, valószínűleg ezt még Nyikolaj Bergyajev is tudta. Hogy van valakinek ennyi ideje, hogy ilyen már unalomig ismételt közhelyek, politikai frázisok és komcsi kínszenvedést beleágyazzon a felületes álkeresztény téziseibe? Biztos sokat fizettek érte!
Hajrá, farizeusok!

Csalog Judit 2014.04.07. 08:16:08

Nagyon köszönöm a leveledet, tartalmával teljes mértékben egyetértek. Nagyon örülök, hogy valaki megírta ezt a levelet, csak azt sajnálom, hogy én nem tettem hasonlót. Üdvözlettel Csalog Judit

-JzK- 2014.04.15. 00:30:11

apologetica-hitvedelem.blogspot.hu/2014/03/a-katolikus-kotelessege-valasztasokon.html

Előzetes megjegyzés tőlem a fenti íráshoz. Természetesen koherensen katolikus keresztény párt nincs 2014-ben. Nemhogy itthon nincs, sehol sem a világon. A "keresztény" párt fogalma számomra értelmezhetetlen, főleg Szent X. Piusznak a sillonistákkal szemben megfogalmazott elítéléseinek fényében.
Egyébként három, magát nominálisan az írd és mond "kereszténység" mellett valamilyen mértékben elkötelezettnek valló olyan párt van, ami bizonyosan eléri az 5%-os küszöböt. Ebből kettő (a FIDESZ és a KDNP) koalícióban van.
A KDNP vezetője a rabbinikus judaizmus előtt hajbókol, a homoszexuálisok számára "valamiféle jogi formát" óhajt, az említett katolikus- és magyarellenes szekta "történelmivé" kozmetikálása után nem lépett ki a koalícióból. Azaz koherens tradicionalista katolikus szempontból ez már kizáró ok.
A cikkben említett másik, meg nem nevezett, de utalás alapján szokásbizonyossággal beazonosítható párt a JOBBIK. Ha abszolút tengely számunkra a katolikus doktrína, a katolikus kultúrális, történelmi és geopolitikai határozmányok, a koherens ellenforradalmiság, mondhatnók, hogy a JOBBIK áll legközelebb ehhez. Pragmatikus szinten azonnali megoldást kínál az ország egyik legalapvetőbb, pandemikusan súlyos helyzetére: a rasszista cigánybűnözésre. (A cigányság zömének gettószerű létmódja atavisztikus gyűlöletet csepegtet beléjük a "gádzsókkal" szembe gyermekkoruktól kezdve. Az "íratlan" cigánytörvény [romani kris] szerint a gádzsó átverhető, vele szemben bizonyos erkölcsi korlátok nem léteznek stb.) Ez a népszerűségének máig a fő mozgatórugója. Ha a halálbüntetést visszahoznák, ha az oroszországi Delfinhez hasonló műintézmények várnák a bűnözőket, a támogatottsága véleményem szerint jelentősen visszaesne. A JOBBIK küzd a legkövetkezetesebben a gender-ideológiák és tendenciák (feminizmus, homoszexualitás féktelen propagálása) ellen. Ezért instrumentális szinten ("szegény ember vízzel főz") alapon, az ország jobbra, azaz a jog felé húzása (vö. latin dexter, decretum) szempontjából megengedett a támogatása.
A JOBBIK azonban támogatja a mesterséges megtermékenyítést, ami katolikus szempontból elfogadhatatlan.
A leginkább elfogadhatatlan ez a bekezdés: "Ezért a Jobbik kiemelten kívánja óvni és gyarapítani a magyarság hagyományos értékeit, különös figyelmet fordítva mindkét magyar tradícióra, mind a turáni-ősmagyar, mind a keresztény-újmagyar hagyományra. A magyarság egyik legfontosabb szellemi szellemi feladatának keleti gyökereink és európaiságunk egyszerre történő, harmonikus megélését tekintjük, amelyet a kultúrpolitikánkban is érvényesíteni kívánunk. Az eurázsianizmus külpolitikai és külgazdasági doktrínájának alapjait a magyar eurázsianizmus szellemi-kulturális alapjaira lehet csak építeni."
Katolikus szempontból az ilyen "vallásfelettinek" nevezett esszencializmus elfogadhatatlan, ugyanúgy, mint a modernista, a Firenzei Zsinat dogmájával tételesen ellentétes "zsidó-keresztény" kultúrfúzió. (Erről kiváló írás található itt, Bobkó Csaba tollából: kitalaltujkor.blogspot.hu/2013/05/marrano-kukacok-vatikan-almajaban-zsido.html ) Elfogadhatatlan úgy az euro-atlantizmus, mint az eurázsianizmus. Mindkettő már csupán pragmatikus-geopolitikai szinten ellenérdekelt egy katolikus európai univerzalista birodlmiság létrejöttében. Csöbörből vödörbe...
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a putyini-dugini eurázsianizmus egyfajta neobonapartista konfúziója a bolsevizmusnak, valamiféle vallási esszencializmusnak és szinkretizmusnak, és csupán külsődleges szempontból az autentikus orthodox keresztény, orosz és bizánci hagyományoknak. Ebben hasonlatos a hitleri rezsimhez sok tekintetben: miközben erősen fellép a liberalizmussal szemben, maga is neobonapartista módon a Forradalom eszközévé válik. Tagadhatatlan, hogy a legnagyobb vonzóerejét ez adja. A sorbonne-forradalomba belesüppedt világhoz képest jobbra található. Ennek lényegi elítélése nem a keleti keresztény és bizantin szakrális birodalmi aspirációk elvetése. Hasonlóképpen az euro-atlantizmus elvetése az amerikanizmus elvetése, ami természetesen nem a hispán és brit nemzetek nemes kultúrhivatását negligálja, vagy pedig elveti egy velük való stratégiai szövetség lehetőségét, hisz ugyanazon fausti-nyugati kultúrkör gyermekei ők is, a mi unokahúgaink és unokaöcséink... Azonban őket összekeverni az amerikai neokonzervatívok szánalmas "birodalmiságával" és "demokrácia-exportjával", "terroizmus-elhárításával", pláne a kultúrmarxista Obama-kurzussal és az EU Daniel Kohn-Bendit banditáinak "européerségével", alacsony szellemi nívóra vall.)
Azt már csak utolsóként jelzem, hogy gazdasági kérdések kifejtésével kezdi a programját, nem a szellemivel, ami az autentikus katolikus jobboldaliság szempontjából elfogadhatatlan.

-JzK- 2014.04.15. 00:33:14

web.archive.org/web/20110906063420/http://franka-egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek_12/a_liberalizmus_bun/a_liberalizmus_bun.htm

A katolikus tanítás szerint a kommunizmus, a szociáldemokrácia, a liberalizmus bűn, és aki így gondolkodik, az nem keresztény, nem katolikus, hanem eretnek.

betiltva.com/files/tudos-takacs_baloldali_keresztenyseg.php

konzervatorium.blog.hu/2009/05/15/miert_nem_volt_jezus_baloldali

Az állam autonóm abban az értelemben, hogy a kinyilatkoztatásból pozitíve nem lehet levezetni azokat a technikai, közigazgatási, bel- és külpolitikai módszereket, amik adott körülmények között a közjót szolgálják. Ehhez rengeteg empirikus ismeret szükséges. De az állam semmiképpen sem autonóm abban az értelemben, hogy az állam vezetőinek minden cselekedete alá van vetve Isten erkölcsi törvényeinek, hiszen minden egyes ember minden szabad akarati tettében Isten parancsaihoz (a Tízparancsolathoz) igazodni tartozik, és ez alól egyetlen ember, semmilyen minőségében sem kivétel. Ezért azt mondhatjuk, hogy a kinyilatkoztatás a politikai, állami cselekvés negatív normája: megmutatja, hogy mit nem szabad tenni az állam vezetőinek. Ez mintegy védőkorlátja az állami tevékenységeknek: nem engedélyez erkölcstelen cselekedeteket.

Biztos, hogy a szabadkőművesség egyik legnagyobb diadalának az állam autonómiájával kapcsolatos zsinati szöveg progresszista értelmezésének általános elfogadtatását tekintette. Eme értelmezés szerint az Egyház semmilyen módon, még negatív normáként sem szólhat bele az állami életbe, így nem képes keresztezni az állami életben a szabadkőműves tendenciák érvényesülését.

Mélységesen erkölcstelen — és egy katolikus ember számára elfogadhatatlan — az az elterjedt vélemény, hogy „a politika nem az erkölcsről” szól. Ez a nézet vezetett a bolsevista rendszer kegyetlenkedéseihez, a Gulágok borzalmaihoz, a tízmilliók elrontott életéhez, Drezda, Hirosima és Nagaszaki elpusztításához, és a példák szinte végtelenségig szaporíthatók... Az a politika, az az állami vezetés, amely olyan értelemben akar „autonóm” lenni, hogy figyelmen kívül hagyja az erkölcsi törvényeket, mindenképpen tömegek tragédiáját okozza — akár „demokratikus”, akár tekintélyuralmi mezben jelenik meg. Hozzá kell tennünk, hogy az erkölcsi törvények figyelembevétele csak valláserkölcsi alapon le-hetséges; csődöt mondott és mindig csődöt fog mondani minden olyan kísérlet, amely Isten nélküli, úgynevezett autonóm erkölccsel próbálkozik. Ha az erkölcsi törvényeknek nincs megfelelő szankciójuk, akkor az erkölcsi törvények megtartása csak illuzórikus elgondolás. Márpedig az emberi (és politikai) cselekedetek jelentős része jogilag nem büntethető, mert egyrészt titokban történik és így jogilag nem bizonyítható, másrészt a kifelé azonnal nem megnyilvánuló, gondolati tettek, elhatározások is döntőek a későbbi külső cselekedetek létrehozása szempontjából, ámde „a belsőről nem ítél a bíró”. Hozzátehetjük: az evilági büntetések alól sok politikus a hatalmánál fogva ki tudja vonni magát, és ezért a gazságokat elkövetőknek mindig megvan a reményük, hogy ők is büntetlenül megússzák. Tehát csak az isteni igazságszolgáltatástól való félelem az adekvát szankció, vagyis korrekt, valóban közérdeket szolgáló állami politika csakis akkor lehetséges, ha az állam vezetői a kinyilatkoztatott isteni erkölcsi törvényeket cselekvésük negatív normájának tekintik.

A mondottak miatt nem lehet eredményes a vallási alapok nélküli iskolai erkölcstan-oktatás. Isten létére való hivatkozás és az általa adott erkölcsi törvények nélkül nem lesz nagyobb kötelező ereje az erkölcsi szabályoknak, mint az illemszabályoknak, ámde ez korántsem elég a sokszor egyéni áldozatokkal járó erkölcsi törvények megtartásához.

IX. Piusz pápa a „Syllabus”-ban elítélte a következő téves állítást: „Az állam minden jog forrása, senki sem korlátozza a jogait.”

Az állam autonómiájáról szóló — hiányosan megfogalmazott és ezért kétértelmű — zsinati szöveg lehetőséget adott számos liberális politikusnak és „progresszista” teológusnak, hogy az államot abszolút értelemben autonómnak tekintse. Ezen a szemléleten alapul „az állam és az Egyház” elválasztásának szokásos liberális értelmezése, ami azt az igényt jelenti állami részről, hogy az Egyház vonuljon ki teljesen a közéletből, ne hangoztassa a nézeteit, bármilyen intézkedéseket foganatosít is az állam (például ne tiltakozzék a liberális abortusz-politika miatt, ne emelje fel a szavát vallásellenes vagy erkölcsromboló állami televízió-műsorok esetén stb.), sőt lehetőleg ne is hangoztassa templomon kívül a nézeteit, ne szóljon bele abba, hogy az állampolgárok milyen pártra adják a szavazataikat, és mindezt röviden, demagóg módon így foglalják össze: „Az Egyház ne politizáljon.” Ez megint csak kétértelmű jelszó.

....

-JzK- 2014.04.15. 00:34:11

Ha azt jelenti, hogy az Egyház ne szóljon bele a politika technikai részleteibe (vagyis a napi politikába), akkor ez jogos kívánalom, és nem jelent többet, mint azt, hogy az Egyház ne akarjon az állami politika pozitív normája lenni. De ha azt jelenti, hogy az Egyház ne hangoztassa azokat a krisztusi erkölcsi elveket, amik mindenkinek, tehát a politikusoknak is kötelezően követendő normák, akkor ez jogtalan beavatkozás az állam részéről az Egyház Krisztustól rendelt feladatába. Az Egyház nem mondhat le tanítói, apostoli-prófétai küldetéséről, mert ez nemcsak joga, de kötelessége is!

A liberális sajtó a kilencvenes évek végén meghurcolta Magyarországon a dávodi papot, aki lebeszélt egy fiatalkorú lányt az abortuszról, pedig ez a pap a legelemibb kötelességét teljesítette. A szabadkőművesek ideológiáját követő liberálisok azt szeretnék, ha az Egyház semmi olyan kérdésbe nem nyilvánítana véleményt, aminek állami vonatkozása van.

A minden szempontból autonómiát igénylő államok — ha nem éppen nyíltan vallásüldözők — azt szeretnék, ha az Egyház az emberek erkölcsi-világnézeti eligazítása helyett kizárólag szociális munkával foglalkozna, és így az emberek világnézeti befolyásolása állami privilégium lenne, ugyanakkor az egyházi személyek jobban és olcsóbban (sokszor ingyenesen) végeznének el bizonyos szociális munkákat. Az Egyház nem fogadhatja el ezt a koncepciót anélkül, hogy el ne árulná krisztusi küldetését, ami a világ végezetéig feladata marad.

Lefebvre érsek teljes joggal kritizálta az erre vonatkozó zsinati szöveget is, annak hiányossága, illetve szándékolt kétértelműsége miatt.

_________________________

CIC 747. kán. - 2. §. Az Egyház illetékes arra, hogy mindig és mindenütt erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdve megkívánja. [Erdő Péter ford.]

CCEO 595. kán. - 2. §. Az Egyház illetékes arra,hogy erkölcsi elveket, a társadalmi rendre vonatkozókat is, mindig és mindenütt hirdesse, továbbá, hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, amennyiben az emberi személy méltósága és alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége ezt megkívánja. [Rihmer Zoltán ford.]

Kommentátor- 2014.04.15. 00:36:44

A balliberálisok meg egyéb széplelkű jogvédő filantrópok szeretnek arról krokodilkönnyeket hullatni, hogyaszongya Magyarországon ennyi meg ennyi százezren, sőt milliók éheznek – hát igen, lehet,, de kik ezek? Azért amikor elkezdik “a szegényeket” sajnáltatni, gondoljunk már bele, hogy főleg cigányokról és a white trash-ről van szó. Őket most úgy nincs annyira kedvem sajnálni. Pláne dühös leszek, ha az én kontómra akarják a széplelkű liberális filantrópok eltartani őket. Ha valaki az én pénztárcámban turkál, arra dühösen reagálok.

Jobboldali, keresztény, konzervatív (valamint libertariánus) szemszögből a szegényeknek két kategóriája van:

1. aki önhibáján kívül, érdemtelenül az
2. aki a maga hibájából, teljesen megérdemelten az

Az első kategóriába tartoznak a kapitalizmus vadhajtásaiból szükségképp következő anomáliák végett elszegényedett emberek, akik egyébként dolgos, szorgalmas, tisztességes emberek, ám egyszerűen megszívták. Őrájuk mondja a jobboldali világnézet, hogy őket segíteni, támogatni kell, de nem segélyekkel, meg “adunk nektek kalácsot”, “több pénzt az embereknek” szociális demagóg marhulással, hanem a “hálót, ne halat” jegyében mérsékelten beavatkozhat az állam. Ők igyekeznek tenni a sorsukért, és az államnak csak ebben kell segítenie.

A második kategóriáról maga a Biblia mondja, hogy “aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tessz 3:10). Vagyis keresztény szempontból magának az Istennek az akarata az, hogy a lumpen, untüchtig, tanulatlan, naplopó senkiházik éhen dögöljenek. Nekik nem kell adni egy lyukas kanyit sem, sőt nem is szabad. Ha meg lopni, rabolni kezdenének, akkor le kell puffantani őket, mint egy kutyát. Esetleg vissza lehetne hozni a dologház intézményét, egyfajta átnevelőtábort ezeknek.

Eleve én nem szeretem, ha úgy beszélnek a szocik, hogy vannak “a szegények” és “a gazdagok”. Ezek az elnevezések, és dichotóm csoportosítások jól hangzanak egy mesében, meg mondjuk a feudalizmus idején, amikor az emberiség 99%-vagy úr volt, vagy paraszt, de ma már egyszerűen nem alkalmazható. Beszéljenek underclass-ról, prekariátusról, vagy más szociológiailag pontos meghatározásokról, de ilyen, hogy “a szegények” az szimpla szociális demagógia, hiszen “a gazdagok” csoportjába a köztudat kb. csak a magánhelikopterrel és limuzinnal közlekedő milliárdosokat sorolja, ezzel pedig belöki a középosztályt is “a szegények” csoportjába, ezzel őket is tudatilag rákondicionálva a szocialista újraelosztó ideológia, amelynek ők egyébként inkább vesztesei, mint nyertesei lesznek.

Amerikában ‘white trash’-nek nevezik azokat a fehéreket, akik úgy élnek, mint a gettónégerek: kulturálatlanok, alkoholisták, fogatlanok, lakókocsi-töltelékek, valóságshow-mániások stb. A másik kifejezés erre a csoportra a rednecks, keressetek rá a Google képkeresővel, ízelítőt kapsz belőle, mire gondolok. Magyarul körülbelül fehér cigányoknak, panelproliknak nevezzük az ennek megfelelő réteget. Amikor ballibék azt mondják, hogy “de nem minden mélyszegény cigány, vannak köztük fehérek/magyarok is”, ezzel az együttérzésedet (=pénzedet) akarják kicsikarni belőled, hogy egy kicsit azt érezd, hogy olyanok is vanak köztük, mint te. Pedig nem, nem olyanok. Ővelük nem kell közösséget vállalni, hiszen ők a fehérek szégyenei, őrájuk úgy tekintünk, mint egy távoli, lecsúszott alkoholista rokonra: dehogy adunk egy árva petákot is nekik.

Magyarországon a mélyszegényeknek gyakorlatilag mindegyike vagy cigány vagy white trash. Őket csupán a legszorosabb, biológiai értelemben kell embernek tekintenünk, erkölcsileg és méltóság tekintetében aligha tarthatóak annak.

Valahogy egy mérnök, még ha el is veszíti a munkáját, lakását, akkor sem putris fehér cigány lesz belőle, hanem maximum alsó-középosztálybeli. Na, őt segítjük, a putrik népét meg nem.

kitartas.net/2012/07/01/domokos-endre-janos-kulturalis-forradalom-a-nyugati-kultura-alkonya