Flickr-UNDP-RomaChildrenInCserehat2.jpgBölcsődei gondozási díj van, bölcsődei férőhely nincs. Kötelező óvodáztatás van, óvodai férőhely nincs. Intézményi zsúfoltság van, szolgáltatás nincs. Nyári gyermekétkeztetési program van, rászoruló gyermekek hozzáférése érdemben nincs. GYES  van, emelés nincs. Oktatás Államtitkárság van. De minek? Ha azt mondjuk, hogy „nem könnyű gyermeknek lenni napjainkban Magyarországon”, akkor kisautóval dob fejbe bennünket a gyerek, ha meghallja – túl finoman fogalmaztunk ugyanis. De nevelőszülőnek lenni sem csak a szereteten múlik. Nagyon nem. Felháborítóan nagyon nem.

Kovács Ádám írása

Fotó: Flickr/ csereháti roma gyerekek fotózták közösségüket egy ENSZ program keretében

A szegénység újratermelődésének megakadályozásában kiemelt szerepet játszik a koragyermekkori fejlesztés és az oktatás. Csakhogy ezen a területen bőven van mit tenni a helyzet javítása érdekében, mert az utóbbi időben számos szempontból válságossá vált a helyzet.

A bölcsődék nem csak azért fontosak, mert ott a gyermek minőségi gondozásban részesül, hanem mert a szülők így korábban visszatérhetnek a munkaerőpiacra. Habár politikusoktól sokszor halljuk a bölcsődei kapacitásbővítés fontosságát, e napközbeni ellátási forma rendkívül sok ellentmondással terhelt. A bölcsődék száma ugyanis a rendszerváltás óta folyamatosan csökkent, így azok túlzsúfoltakká váltak: 2004-ben 100 férőhelyre 128 bölcsődés jutott, 2008-ban már 130. Ez az arány azóta rendkívül sokat javult, ám a bölcsődés korú gyermekek így is mindössze kb. 10%-a juthat férőhelyhez. Más európai országokban ez az arány az 50%-ot is eléri. Ennél tehát sokkal radikálisabb férőhelybővítésre lenne szükség, ami nemcsak a gyermekek helyzetét, de a szülők munkapiaci helyzetét, sőt a gazdaságot és a versenyképességet is javíthatná.

Nőtt a szülőket érintő anyagi teher is, mert 2011 óta a „nyersanyagköltség legfeljebb 50%-át kitevő rezsiköltség egy ellátottra jutó napi összege” is a térítési díj részévé vált. Ez persze jól jön az évek óta forráshiánnyal küzdő fenntartóknak, azonban egyrészt növeli az adminisztrációs terheket, másrészt, ha a térítési díjat túl magasan állapítják meg, az ahhoz vezethet, hogy a szülők tömegesen viszik majd el a gyermekeiket a bölcsődéből, ahogy ez például Józsefvárosban is előfordult az elmúlt évben. Igaz, ez utóbbi költség a legszegényebb családokat kevésbé érinti, hiszen például a többgyermekesek, vagy a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesülőknek nem kell fizetniük. A bölcsődei férőhelyhiányt részben enyhítik a családi napközik, azonban ezek számának növeléséhez a bölcsődei és családi napközis normatíva közelítésére is szükség lenne.

2014-től kötelező óvodáztatás kerül bevezetésre a gyermek három éves korától. A kötelező óvodáztatásra az ország infrastrukturálisan azonban nincs felkészülve, mert a meglévő kapacitáshiányos rendszerbe próbálják majd meg bezsúfolni a gyermekeket. Ráadásul nem csak az a baj, hogy nincs elég férőhely, hanem az is, hogy nincs sem megfelelő anyagi, sem szakmai támogatás a szakemberek részére.  Mellesleg korlátozza a szülői jogokat, hiszen alapjog, hogy a nevelés módját a szülők választhatják meg.  A szolgáltatáshiányos hátrányos helyzetű régiókban a hatás még rosszabb, mert az így is túlzsúfolt csoportokba még több gyermek fog bekerülni, ami egyértelműen minőségi gondozást veszélyezteti majd.

A fiatalokat, és közülük a hátrányos helyzetűeket érinti a legrosszabbul a tankötelezettségi korhatár 16 évre történő leszállítása. Azért ők a legveszélyeztetettebb csoport ebből a szempontból, mert többségük a zsákutcásnak tekinthető szakiskolai képzésben vesz részt, ahol rendkívül nagymértékű a lemorzsolódás. Habár a családi pótlék (vagy újabb nevén iskoláztatási támogatás) iskoláztatáshoz kötése abból a célból történt, hogy az iskolai hiányzások mellett a lemorzsolódást is csökkentse, azonban ezt a célt nem éri el: a legfrissebb adatok szerint a lemorzsolódás 2010 óta folyamatosan nő (2010: 10,5%, 2012: 11,5%). Elméletileg „második esélyként” ezek a tanulók bekerülhetnek az úgynevezett Hídprogramokba, mely azonban a köznevelési reformnak nevezett ámokfutás egyik legvitathatóbb eleme, és a mai napig keveset tudunk róla. Közben az esélyegyenlőség háttérbe szorult, az inklúziót célzó oktatási programok ellehetetlenültek.

Bevezetésre került lehetőségként az egész napos iskola is (mely inkább csak a nevében egész napos), ám ez inkább a jobb és rosszabb helyzetű tanulók közötti szegregációt erősíti. Hiszen ez alól a szülő kérvényezheti a gyermek felmentését. Másrészt az egész napos iskolát nem előzte meg semmilyen érdemi koncepció, ahhoz külön forrás sem lett rendelve. A kudarcot maga az Oktatási Államtitkárság is elismerte.

A gyermekvédelem területén szintén egyre nagyobb a káosz. A gyermekvédelmi törvény 2012. decemberi módosításával a kormány döntött az egyes szakosított szociális- és gyermekvédelmi szakellátási intézmények átvételéről. Az állam 137 gyermekvédelmi intézmény fenntartását vállalta át a települési önkormányzatoktól, míg a megyei intézmények már egy évvel korábban állami fenntartásba kerültek. A kormány számára a fő cél azonban nem a gyermekek minőségi gondozásához való jogának, fejlődésének biztosítása, hanem a költségek racionalizálása és a kiadások csökkentése. Emellett belekezdtek a nevelőszülői rendszer átalakításába, a már a rendszerben lévő, 3 év alatti kisgyermekeket 2014. december 31-ig, a 3-6 éveseket 2015. december 31-ig, a 6-12 éveseket pedig 2016. december 31-ig kell kivezetni az intézményes keretek közötti gondozásból. Megdöbbentő módon azonban kivételt jelentenek a tartósan beteg, illetve súlyosan fogyatékos gyerekek, továbbá a testvérek is (amennyiben nem sikerül őket együtt elhelyezni) az intézménykiváltás alól.

A nevelőszülőknek 2014. január 1-től foglalkoztatási jogviszonyuk lesz: őket „alapdíjként havonta legalább a minimálbér 30%-a, az alapdíjon felül minden egyes nála elhelyezett gyermek, fiatal felnőtt után kiegészítő díjként havonta legalább a minimálbér 20%-a, mindezeken felül pedig felül minden egyes nála elhelyezett speciális vagy különleges ellátási szükségletű gyermek után többletdíjként havonta legalább a minimálbér 5%-a illeti meg”. E jól csengő módosítások azonban sok gondot okozhatnak még a jövőben. Egyrészt az ország legfejletlenebb régióiban, kistelepüléseken él a nevelőszülők 35%-a, többségük szegény, munkanélküli, így kérdéses, hogy a díjazásban történő változások mennyiben segítenek rajtuk. A hivatásos nevelőszülők száma ráadásul rendkívül alacsony (mindössze 6%-uk hivatásos, a többi hagyományos nevelőszülő), és többségüknek egy újonnan bevezetésre került, az Apor Vilmos Főiskola által kidolgozott képzést kell elvégezniük, melyről keveset tudunk, és melynek minősége a szakemberek véleménye szerint megkérdőjelezhető. Támogató szolgáltatásokról, szakmai továbbképzésekről, szupervízióról (melyek érdemi segítséget jelentenének a nevelőszülőknek) szó sincs.  Az intézménytelenítés pedig egy hosszú folyamat, ahol átfogó tervezésre, állandó monitoringra stb. van szükség, ám az ambiciózusnak tűnő változások bevezetését a kormány részéről nem előzték meg sem hatásvizsgálatok, sem felmérések, sem pedig stratégiai koncepciók. A családból történő kiemelés továbbra is igen gyakran szociális okokból, a családok anyagi ellehetetlenülésének okán következik be, miközben a törvény garantálja, hogy kizárólag emiatt nem lehet a gyermeket kiemelni a családból. Közben az alapellátás reformjáról egy árva szó sem esik, pedig az romokban van, és annak megerősítése nélkül nem lehet belekezdeni a szakellátás reformjába. A jelzőrendszer működésképtelen, rendkívül sok a párhuzamosság, az ágazat szakemberhiánnyal küzd, a dolgozók többsége a létminimum alatt keres.

Az elmúlt évek pénzbeni és természetbeni ellátásokat érintő átalakításai is a szegénységben élő gyermekek helyzetének romlását idézhették elő. A rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosultak alapján a rászoruló gyermekek száma kb. 600 000-re tehető. Ám tavaly a rászoruló gyermekeknek mindössze 10%-a tudott részt venni nyári gyermekétkeztetési programban, ellentétben a 2011-es 13%-al. Ennek oka, hogy olyan új pályázati feltételeket alakított ki a kormány, melyek habár támogathatóak lennének, azonban sok önkormányzat számára megvalósíthatatlanok.

A családtámogatások, a gyereknevelési szabadsággal összefüggő támogatások rendkívül alacsony színvonala a nemrég elfogadott módosítások ellenére továbbra sem változott. A GYES vagy a családi pótlék esetében rendkívül alacsony a színvonal, mert azt 2008 óta nem emelték, és nem is indexálták. A családtámogatásokról szóló vita a politikában gyakran megreked az ellátások színvonalának javításánál, miközben tabuként kezeljük azt a tényt, hogy a jelenlegi rendszer leképezi az egyes családok között meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket. Így alig-alig esik szó egyes támogatásoknál a jogosultsági idő változtatásáról, egyes támogatások rugalmas felhasználhatóságáról, a családi pótlék differenciálásáról, intézményi megoldások preferálásáról (például a támogatás szolgáltatásokra beváltható utalványban történő kifizetéséről). A családi adókedvezmény és az egykulcsos adó miatt pedig perverz újraelosztás valósul meg, hiszen az egykulcsos miatt csökkent az alacsony munkajövedelemmel rendelkező családok jövedelme, míg a családi adókedvezmény annál nagyobb, minél nagyobb a bruttó jövedelem. Ráadásul hiába az idei könnyítés (vagyis hogy a járulékokból is érvényesíthető lesz a kedvezmény, ami amúgy az adminisztrációs terheket fogja drasztikusan növelni), ha a munkajövedelemmel nem rendelkező családok helyzetén nem tud javítani. 

Természetesen a gyermekszegénység felszámolása kapcsán még sok mindenről lehetne beszélni. Ott van a Btk. szigorítása, vagy épp a megváltozott munkaképességűeket érintő változások, melyek szintén hatással vannak a gyermekes családok mindennapjaira. Ráadásul ezen intézkedések egy része feszültséget kelt a különböző társadalmi csoportok között, azok tagjai pedig minden értelemben egyre távolabb kerülnek egymástól. Az itt felvázolt problémák is jól megmutatják, hogy ezen a területen  nagyon sok a tennivaló. Tarthatatlanná vált, hogy az elmúlt közel tíz évben a politika egyre inkább elfordult a sérülékeny csoportoktól.  Emiatt félre kellene tenni végre az ideológiai alapú vitákat, hiszen gyermekeink jövőjéről, társadalmunk egyben maradásáról van szó: amennyiben nem kezdünk bele végre a szegénység mielőbbi felszámolásába, és nyújtunk segítő kezet az elesetteknek, azzal Magyarország jövőjét tesszük kockára, és a szolidáris társadalom is csak álom, vízió marad.

 

(Kovács Ádám gyermekszegénység témában írott posztjai itt és itt.)

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr935877126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.