A liberálisok példájából a baloldal megtanulhatja, mit kell mindenképpen elkerülnie. A magyar liberálisok 2010-re bekövetkezett kudarca nem kis részben egy öndefiníciós vita megoldatlanságából adódott. A baloldal újradefiniálásával kapcsolatos legnagyobb kihívás az irrelevancia vádjának kezelése.

Dr. Tóth Csaba írása.

Előszó: Miért szól bele egy liberális a baloldal öndefiníciós vitájába?

Magyarországon a baloldaliak és a liberálisok legalább húsz éve minden vitájuk, feszültségük, esetenként, valljuk be, gyűlöletük dacára egy politikai térfélen küzdenek a konzervatív-nacionalista elemek által dominált jobboldallal szemben. „Legalább” húsz éve, hiszen e szövetség létezett már a két világháború között, sőt, bizonyos értelemben az első világháború előtti évtizedben is. Sok kísérlet volt mindkét részről e szövetség felbontására – ám a jelek szerint a baloldali és liberális ideológiával bármilyen rokonságot mutató szereplők 2014-ben is egy politikai blokkban találják magukat.

Ha ez nem lenne elég megindokolni, miért szól bele egy liberális a baloldal újrafogalmazásával kapcsolatos vitába, van egy másik érv is: a liberálisok példájából a baloldal megtanulhatja, mit kell mindenképpen elkerülnie. A magyar liberálisok 2010-re bekövetkezett kudarca nem kis részben egy öndefiníciós vita megoldatlanságából adódott: a liberálisok nem tudták integrálni rivális irányzataikat – a piaci és emberi jogi liberalizmust; az MSZP-vel barátságosabb és kritikusabb szereplőket. A magyar liberálisok oda jutottak, hogy kölcsönösen kétségbe vonták egymás jogát a „liberális” kifejezés használatára; igazi „szektás” mentalitás alakult ki. Az öndefiníciós viták mindig veszélyeket is hordoznak magukban; talán a liberálisok tapasztalataival felvértezve hitelesebben érvelek majd az alábbiakban egy inkluzív, befogadó baloldaliság fogalom mellett.

Nem egyszerű feladatot vállaltak a Dinamo véleményközösség tagjai, amikor a baloldali világnézet bemutatásának és – részbeni – újrafogalmazásának kísérletébe fogtak. A szerzők érezhetően számolnak kihívásokkal – ám ezek közül legsúlyosabbnak mintha a „korábbi” baloldal által hagyott történelmi helyzetet, a baloldal elmúlt húsz évének értelmezését tekintenék. Én amellett érvelnék, hogy a baloldal újradefiniálásával kapcsolatos legnagyobb kihívás az irrelevancia vádjának kezelése. Alig telik el nap úgy, hogy egy értelmiségi, politikus, „szakértő”, vagy véleményformáló blogger ki ne fejtené: a baloldal – és a jobboldal – fogalma alkalmatlan a politikai folyamatok értelmezésére.

Az érvek ismertek: a Fidesz egy jobboldali párt, fő programja mégis a rezsicsökkentés – amiről ugyan némi ideológiai bűvészkedéssel be lehetne bizonyítani, hogy nem klasszikusan baloldali program, ám amelyet a legtöbb nyugat-európai vagy amerikai szakértő (a kezdeményező párt ismerete nélkül) biztosan baloldalinak bélyegezne. A Dinamó kiáltványában is utal arra az ellentmondásra, hogy a magyar baloldali pártok kormányon gyakran nem viselkedtek kifejezetten baloldaliként. Mindehhez járul hogy a hazai jobboldal tudatosan „balliberális” oldalról beszél, szinonimaként használva azt a „neoliberális” kifejezéssel – így lesz a jobboldal által dominált Európai Bizottság a baloldal – pontosabban: „balliberális” oldal – ügynöke. A centrális erőtérben a baloldal legfeljebb egy szélsőség lehet – ezért nyilatkozhatja sajátos logikával a Kerényi-féle Magyar Krónika által megszólított Kondor Katalin, hogy „mára nincs értelme jobb- és baloldalról beszélni, így az sem eldönthető, a lap tervezett szerzőinek listáján valóban csak jobboldali érzelmű emberek kerültek fel.”

A hazai politológia mainstreamje a fenti problémát úgy kezeli, hogy alapvetően empirikus kérdésnek tekinti azt: a Fidesz azért jobboldali, mert jobboldalinak mondja magát, a szavazói is jobboldalinak mondják magukat és jobboldalinak tartják a Fideszt is – kik vagyunk mi, kutatók, hogy ezzel vitatkozzunk? Ha a magukat bal- vagy jobboldalinak tekintő szavazók egyetértenek abban, hogy az MSZP baloldali párt és ha e szavazók közül a baloldaliak szavaznak az MSZP-re, akkor a probléma megoldódott: a hazai baloldaliság jelentése az, amit e szavazók és az MSZP aktuálisan gondol. Ez a megközelítés megtermékenyítően hat a választói magatartás kutatására – ám aligha kielégítő azok számára, akik a baloldal tartalmát intellektuálisan elemeznék.

*

Talán a fentiekkel szembeni elégedetlenségből is következik a Dinamó kiáltványában megjelenő baloldaliság-kép két fontos jellemzője: racionalista jellege és a baloldal fogalmának meglehetősen szűk értelmezése. Bár a kiáltvány „közbeszédet” és adott esetben vitát irányoz elő, kiinduló szövege kiérlelt és konzisztens baloldal képet mutat be; hangsúlyozottan a baloldal egy bizonyos értelmezése mellett tör lándzsát.

Ez az értelmezés leginkább a nyugat-európai újbaloldali-zöld mozgalmakkal mutat rokonságot; a kiáltvány nyelvezete jobban hasonlít az európai zöldek, mint a szociáldemokraták dokumentumaira. Racionalista annyiban, hogy nem annyira a nyugat-európai baloldali kormányok gyakorlatából, sokkal inkább ezek baloldali kritikáiból indul ki, s ezek alapján kritizálja a magyar baloldal múltbeli teljesítményét. Nem a praxis, hanem a kritikai baloldal nemzetközi szellemi irányzatai szolgálnak munícióul problémafelvetéseihez. Mindez a véleményközösség tagjai számára lehet evidencia, ám az olvasónak nem az: a Dinamó kiáltványa a baloldaliság fogalmának keresése közben a kritikai baloldal megközelítését fogadja el – amely nem csak a korábbi magyar, de a kortárs – kormányzó –francia vagy német baloldaltól is „balra” van.

Lehet úgy érvelni, hogy egy véleményközösség szükségszerűen a szellemi irányzatok konzisztensebb világából és nem a gyakorlati politika zavarosabb, ellentmondásosabb elképzeléseiből indul ki. Csakhogy mindez azért problematikus, mert a kritikai baloldal értelmezése a rendszerváltás óta eltelt húsz évről legalábbis vitatható. A szerzők szerint a baloldal a 2000-es évek elején piacpártivá vált – ám ez legfeljebb Gyurcsány Ferenc kormányzásának egy rövid időszakára igaz egyértelműen. Medgyessy Péter 2002-es száz napos programja pont olyan távol volt a piacpártiságtól, mint a 2008-as elbukott népszavazás után Gyurcsány kisebbségi kormányzása. Bajnai is inkább volt technokrata, mint egyértelműen piacpárti. Hasonlóan erős túlzásnak tűnik „száguldó tőkelogikáról” beszélni Magyarországon. A baloldal le”liberálisozása” jobboldali találmány még az 1990-es évek közepéről, amelyet bizonyos esetben az MSZP környezetében is használ – nincs rá ok, hogy a magát újradefiniálni kívánó baloldal is átvegye.

A baloldal újradefiniálási kísérletének kritikai alapja vezet oda is, hogy az így kapott baloldal-kép meglehetősen szűk. Sok szó esik társadalmi egyenlőségről, szolidaritásról, feminizmusról és zöld gondolatról – ám arról nem, hogyan lehet fenntartható módon forrásokat találni e célokhoz. A szerzők konstatálják a modernizációs „sémákra” épülő baloldaliság kifulladását – ám helyébe mintha semmit nem ajánlanának. A magyar baloldal számára elsősorban az 1990-es években valóban központi célt jelentett Európa centrum országaihoz felzárkózni – ám csak azért, mert e politikában akadtak hibák s mert a politika alapjául szolgáló retorika avittá vált magát a célt a baloldal nem adhatja fel. A kiáltvány egyik pontja szerint a baloldalnak „küzdenie kell… a világgazdasági helyzetből fakadó diktátumelfogadás…ellen”. Magyar szabadságharcból azonban láttunk eleget az utóbbi években – nem biztos, hogy a baloldali szabadságharc jobb eredményekkel járna, mint a jobboldali.

*

Ha a baloldal – akár intellektuálisan, akár politikai értelemben – sikeres kíván lenni Magyarországon, nem szűkítheti le mondandóját egy kritikai, némileg osztályharcos, feminista-zöld baloldaliság-képre. A magyar baloldali hagyomány egyenlőség-párti, ez tény – de legalább ilyen fontos elemei a republikanizmus, az antifasizmus, az ideológiai „Nyugat-pártiság”. E hagyományokra építeni, azokat integrálni érdemes. A baloldalnak nem csak kinyilatkoztatnia, de gyakorolnia is érdemes a befogadás gondolatát – a szellemi irányzatok szintjén is.

Egy ilyen integratív baloldalban helyet kell kapnia az emancipációs ügyeknek is. A melegek teljes egyenjogúságának kikényszerítése, vagy éppen a kábítószerek dekriminalizálása – a feminista és a zöld témák mellett – korunk nagy emancipációs küzdelmei; olyan ügyek, amelyeket tőlünk nyugatra lassan a mainstream baloldal is felvállal; helyük kell legyen a magyar baloldalon is.

Mindez elvezet a baloldal szövetségi politikájának kérdéséhez is. A Dinamó kiáltványa említést tesz a kereszténységről és a patriotizmusról, ám hallgat a liberalizmushoz fűződő viszonyáról. A magyar baloldal gyökereit tekintve szekuláris és európai elkötelezettségű, kozmopolita. Ettől még törekedhet a keresztény és patrióta gondolatok felkarolására, de a politika dichotóm logikáját ismerve e törekvésnek korlátozottan lesznek sikeresek.

A liberálisok viszont a baloldal szövetségesei lehetnek – ha a magát újrafelfedezni kívánó baloldal nem a jobboldal értelmezését veszi át az elmúlt húsz év történéseiről. A demokrácia és az emberi jogok tisztelete, a tekintélyelvű nacionalizmus elutasítása a napi politika szintjén már összehozta a baloldaliakat és liberálisokat. Nincs akadálya annak, hogy szellemi irányzataik is egy platformon találkozzanak a nyomasztó jobboldali túlsúllyal szemben.

A szerző Republikon Intézet stratégiai igazgatója.