TD_HUN_2006_008.jpgMiközben a baloldali mozgalmak nagy részben elvesztették kapcsolatukat a szociális elégedetlenséggel, addig a devizahiteleseket védő Koppány-csoport és a Haza Nem Eladó Mozgalom a radikális jobboldali színtér mozgósítási eszköztárát használva csatornázza be a társadalmi feszültségek egy részét. Miért nem működnek Magyarországon a globalizációkritikus vagy a hagyományos nyugati baloldali üzenetek? 

Mikecz Dániel írása.

Talán keveseknek tűnt fel az ellenzéki összefogásról vagy a rezsicsökkentésről szóló politikai viták közepette, hogy az utóbbi egy-másfél évben mennyi politikai akciót hajtottak végre a devizahitelesek, banki hitelkárosultak érdekeit védő szervezetek. Ezen akciók többsége kilakoltatás megelőzése vagy utcai tüntetés volt, amelyek jellemzően három szervezethez, a Koppány-csoporthoz és A Haza Nem Eladó Mozgalomhoz, valamint ez utóbbihoz kapcsolódó Banki Adósok Érdekvédelmi Szervezetéhez kötődtek. Bár a hitelkárosultak ügyében más szervezet is tüntetett (Jobbik, Civil Összefogás Fórum), az előző három csoport kifejezetten e kérdés köré szerveződött.

A Koppány-csoport tevékenységének gerince a kilakoltatások megelőzése és az ehhez kapcsolódó segítségnyújtás, míg A Haza Nem Eladó Mozgalom és a Banki Adósok Érdekvédelmi Szervezete általánosabb rendszerkritikát is kifejt, céljuk a történeti alkotmány helyreállítása, amelynek érdekében 2012 végén megalapították a Rendszerváltó Mozgalom (RVMP) nevű politikai pártot. Mindhárom szervezetre jellemző a radikális nemzeti retorika és szimbólumhasználat. A Haza Nem Eladó Mozgalom már nevében is hordozza ezt a szellemiséget, logóján a Szent Korona jelenik meg. Ez a szimbolika nyilvánvalóan nem független a történeti alkotmány visszaállításának követelésétől. A Koppány-csoport esetében is szembetűnő a radikális jobboldali folklórhoz való kötődés, mind a név, mind a turulos, árpád-sávos, pajzsos logó ezt sugallja. Valószínűleg felfedezhetőek kötődések a két szervezet esetében más radikális jobboldali tömörülésekhez, azonban az bizton kijelenthető, hogy nem a Jobbik szatelitszervezeteiről van szó, hanem valódi, alulról szerveződő csoportokról, amelyek használják a radikális jobboldal mozgósítási eszköztárát. Ebben önmagában nincsen semmi meglepő, a radikális jobboldali mozgalom Magyarországon ugyanis nem kizárólag Jobbik-tónusú barna, mint azt sokan gondolják.

A Jobbik a legjelentősebb párt a mozgalmon belül, de mellette léteznek különböző internetes fórumok, blogok (mozgalmi sajtó), identitáshordozó fesztiválok és zenekarok, félkatonai szervezetek. Ez idáig azonban nem volt példa arra, hogy egy, a Jobbikon kívül eső, radikális jobboldali szimbolikát használó csoport szakpolitikai követelést fogalmazzon meg a kormánnyal szemben. Az utóbbi években a radikális jobboldali csoportok utcai akcióinak célja a cigány kisebbség megfélemlítése, a „cigánybűnözés” nyelvpolitikai eszköznek a készenlétben tartása, a csoportkohézió megőrzése, a radikális jobboldali mozgalom identitásának fenntartása. A mozgalmi szcénának helyet adó zenei fesztiválokon, táborokban pedig az olyan, többnyire inkább szimbolikus, identitásképző erővel rendelkező ügyek jelennek meg, mint a magyar történelem, a határon túli magyar kisebbségek helyzete, a globális pénzügyi rendszer, a szakralizált környezetvédelem. Sem az utcai alakizásokon, sem a zenei fesztiválokon nem hangzanak el konkrét szakpolitikai követelések, ami nem csoda, hiszen ezek a kollektív akcióformák nem is alkalmasak erre. Bár a devizahitelesek ügyében is megjelenik a radikális jobboldali keretezés (haza védelme, bankok támadása), itt azonban konkrét szakpolitikai követeléseket címeznek a tiltakozók a döntéshozók felé.

A politikai pártoknak létérdekük, hogy időről-időre új témákat találjanak maguknak, a társadalmi mozgalmak esetében is adódik arra példa, hogy új ügy kerül a követelések közé. Ilyen volt a ‘90-es években a globalizációkritikus mozgalom esetében az internetes magánszféra, a szellemi szabadalmak, az internethez való hozzáférés kérdése. A devizahitelesek problémája azonban a radikális jobboldalnak nem inherens ügye. Nem jelent tabudöntögetést, nincs szimbolikus jelentősége, nincs előzménye. A kevés szociális témával foglalkozó mozgalom Magyarországon nem használta a radikális jobboldali eszköztárat, nem volt ez jellemző a ‘90-es évek elején a Létminimum Alatt Élők Társaságára, sem később az ezredforduló után a Szolidaritás Éjszakája szervezőire. A Koppány-csoport és A Haza Nem Eladó Mozgalom azért használja mégis a radikális jobboldali mozgósítási eszköztárat, mert aktivistáik nem ismernek mást. Magyarországon a társadalmi, politikai részvételnek nem csak az intézményi feltételei vagy hagyománya hiányzik, de az ahhoz kapcsolódó tudás, a demokratikus részvételi minták ismerete. Ennek hiányában úgy tűnik, hogy sokaknak csak a nem-civil társadalom (un-civil society) által felkínált példák állnak rendelkezésre.

A hagyományos mozgósítás alapja, legfontosabb erőforrása a szervezet, amely hierarchikusan szervezett, világos eljárási szabályok alapján, lefektetett célok mentén működik. A tagok elfogadják ezeket a szabályokat, azonosulnak a célokkal, amelyeken választott képviselőik segítségével közvetett módon változtathatnak. A hagyományos mozgósítási típus mellett jelent meg a ‘70-80-as években a kollektív cselekvésnek az egyéni kockázat- és felelősségvállaláson alapuló, és a mindennapok érintkezési, fogyasztási szokásaiban tükröződő mintája. Az aktivista nem elsősorban egy szervezethez, kollektívához, hanem egy ügyhöz, életmódhoz mutat kötődést. Ennek a kötődésnek az alapján folyik a kollektív cselekvés. Ez utóbbi minta olyan mozgalmak esetében tipikus, mint a feminista, a zöld, az újbaloldali. Bár ez lehetővé teszi a gyors reagálást, a többszörös elköteleződést, stabil szervezet hiányában azonban könnyen lemorzsolódhatnak a támogatók. A hierarchia hiánya miatt ráadásul az egyéni presztízs, az aktivista hitelesség lesz a befolyás alapja, ami még inkább elrettentheti a kevésbé elkötelezetteket, ahogy ezt a hallgatói mozgalom esete is jól mutatja.

A szervezeti tudás elsajátítása nem könnyű, a keretek kialakítása energiát és időt igényel, Magyarországon hiányzik ennek hagyománya, továbbá az ilyen hagyományos részvételt nem támogatja az internetes kommunikáció és a közösségi média elterjedése. A hagyományostól eltérően az egyéni elköteleződésen alapuló részvétel azonban megfelel ezeknek az új kommunikációs és hálózatépítő eszközöknek. A kelet-európai politikatörténet sajátosságai miatt azonban Magyarországon sokan nem tudnak azonosulni a globalizációkritikus, vagy más nyugati baloldali mozgalmak által kialakított és a hazai alternatívok által is átvett mozgósítási keretekkel. Ennek az oka, hogy akadályokba ütközik ezeknek a kereteknek a megértése, használata, ami nem kizárólag a baloldali politikai szimbólumok hazai kompromittálódásának következménye.

A giga-beruházások ellen tiltakozó, kortárs, helyi kezdeményezések Európában, mint az olasz No Tav, vagy a német Stuttgart 21 projekt kritikusai sem vörös csillagos transzparensek alatt vonulnak. Európában és Észak-Amerikában kialakult egy olyan mozgalmi család, amelyik hasonló tiltakozási repertoárt, külsőségeket használ, történetileg kapcsolódik a ‘70-80-as évek új társadalmi mozgalmaihoz és a ‘90-es évek globalizációkritikusaihoz. A környezetvédelem, a lokalitás hangsúlyozása, a korrupció és a politikai-gazdasági konszernek elutasítása, a neoliberális globalizáció kritikája, a több transzparencia és részvétel követelése, a prekariátus és a marginalizált csoportok védelme mind ennek a családnak a része. Ha valaki Magyarországon hasonló hangon kíván megszólalni, ahhoz szüksége van egy bizonyos kulturális tőkére, nyelvtudásra, a külföldi viszonyok ismeretére, a témák iránti érzékenységre, szabadidőre. Ezek együttesével csak egy szűk réteg rendelkezik, így ez a fajta aktivizmus szubkultúrává válik, sokak számára pedig idegenül hat. Ennek következtében a devizahitelesek egy másik élmény- és életmód alapú politikai otthonhoz, folklórhoz fordulnak: a radikális jobboldaléhoz. A magyar baloldal gyengesége nem csak közvélemény-kutatási, választási eredményekben, a hitelesség hiányában mutatkozik meg, de abban is, hogy ma Magyarországon az alulról jövő populáris kezdeményezések színe barna.

A demokratikus participáció tehát nem csak annak a függvénye, hogy kínálnak-e valódi bekapcsolódást az intézmények, hogy van-e valódi közélet az állampolgárokhoz közel lévő, lokális, önkormányzati szinten és lehetséges-e a döntéshozatalban való részvétel. A másik fontos elem egy olyan demokratikus tiltakozási kultúra léte, ami elsajátítható, könnyen átvehető, befogadható. A jó hír, hogy ennek vannak előzményei Magyarországon, gondoljunk a már említett Létminimum Alatt Élők Társaságára vagy a rendszerváltás környezetvédő tiltakozásaira. Kétségtelen azonban, hogy ehhez szükség van arra is, hogy az állampolgárok bízzanak ezen intézmények és részvételi minták sikerességében.

Mikecz Dániel
politológus, mozgalomkutató

fotó: Domaniczky Tivadar

 Linkgyűjtemény

-          január 15-i konferencia a témában: https://www.facebook.com/events/718622464823555/

 

 

 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr705754598

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.