Hazai karácsony

2014.01.04. 18:33

photo.jpg"Nyilvánvalóan rá van írva a homlokára, hogy első éves bevándorló Kelet-Európából, aki az ünnepekre igyekszik haza." Vízkereszt előtti hétvégi olvasmányként ajánljuk Lőrincz Éva novelláját.

Már október végén megvette a jegyet, jó előre, úgy sokkal olcsóbb. Bár mostanában, mióta ennyien jöttek ide, nem lehet igazán olcsó jegyeket kapni, pláne nem karácsonykor. Sokba kerül az utazás, fontonként kell félretenni, a lakbér is borzasztó magas ezért a kis lyukért, ahol még három másikat kell kerülgetni, és még arra sincs hely, hogy az idelátogató barátoknak egy matracot le lehessen tenni.

Óriási ajándékokra ne számítsanak otthon, az az ajándék, hogy hazamegy. Meg egy kis angol teasütemény, ez az otthon ismeretlen, illetve teljesen félreértelmezett édességféle, amivel újra és újra meg lehet döbbenteni a családtagokat. A sápadt, száraz sütemény, amitől mindenki azt várja, hogy fűrészporrá kell őrölnie az ízetlen, ragacsos darabokat, és a felismerés, hogy hiszen omlik és illatos.
 
Fázósan összehúzza magát a metrón, próbál a csomagjaival bűvészkedni, hogy ne legyen mindenkinek útban, legszívesebben ponttá zsugorodna. Nyilvánvalóan rá van írva a homlokára, hogy első éves bevándorló Kelet-Európából, aki az ünnepekre igyekszik haza. Milyen lehet London karácsonykor nélkülük?

Felszáll a gép, és maga mögött hagyja a mesebeli fényekben úszó várost: érzelgős nosztalgia egy soha nem volt ünnep után.

A szürkületi felhők fölött lassan az ébrenlét és az alvás határára ér, és megjelenik előtte a fakó tapéta a nappaliban, a lucfenyő illata, a végig nem égő csillagszórók, meggyulladni nem akaró gyertyák. És egyszer csak meglátja az apját, ahogy még melegítőben, fenyőforgácsok között igyekszik megtalálni a hibás izzót a fényfüzéren, és nevetve mondja annak a szőke kislánynak, aki akkoriban ő volt: Na hercegnő, ez az igazi téli sport, az a neve, hogy izzóűző. Izzóűző! Mindig nevet, ha eszébe jut, és még mindig eljátssza gondolatban, hogy hányszor tudja egymás után kimondani ezt a furcsa szót, nem számít, hogy harminc éve már.

Mire nagy nehezen hazaér a reptérről, tömegközlekedéssel, majd a távolsági busszal, az anyja már elkészítette a vacsorát, ugyanaz a menü évtizedek óta. Az öccse is hazakeveredett már, ki tudja honnan, enyhe alkoholszag jelzi körülötte, hogy már túl van pár szokásos körén a kisvárosban. A ház szigetelései még annál is rosszabbak, mint amilyenek voltak, az ablakokhoz közel érezni, ahogy a hideg levegő bezúdul.

Szigeteltetni kellene az ablakokat, anya. Az anyja teste, tekintete megtört, már három éve, de ha a házról esik szó, egyenesen kétségbeesetté válik: az összes ablakot ki kellene cserélni, de nagyon drága. Hát, igen, ha hozzájuk nyúlnánk, lehet, hogy a ház is összedőlne – de ezt már csak gondolja, kimondani szívtelenség lenne, inkább csak rámosolyog az anyjára. Finom a hal, anya. Nagyon jól sikerült.

A vacsora végén előveszik a teasüteményt, a nagy ebédlőasztal mellett egy leterített dobozon áll a karácsonyfa, kicsi, túlzsúfolt, a gyerekkor összes dísze rajta van. A régi füzérsor helyett újabb, olcsó égők pislákolnak, az öccse karácsonyi dalokat játszik le a laptopjáról, és meggyújtják a gyertyákat. Külön meggyújtják a gyertyát a zongora tetején álló kép mellett, lekapcsolják a csillárt, csak egy kis lámpa ég még a szobában.

Oldalról látja, hogy anyja a képet nézi és a szemét törölgeti, az öccse lehajtott fejjel nem létező dolgokat piszkálgat a lábával maga előtt. Érzi, hogy minden más lenne, ha még velük lehetne, ha még itt nevetne, zongorázna, kérdezgetné a nagyvilágról, nagy, csontos kezével megfogná még a kezét. Tudja, hogy mindhárman erre gondolnak, szorítja is össze magában, akarja, hogy ne érezze, akarja, hogy ne érezzék. Narancsos süti, kóstoljátok meg. A dobozban belül csipkemintájú papír választja el a kekszeket, ránézni is gyönyörűség. Az anyja megkóstolja, elismerően bólint, az öccse nem szól semmit, tehát ízlik neki.

Megvárja, amíg mindenki felmegy a szobájába, az anyja lefekszik, az öccse a laptopjába merül. Ő pedig kinyit egy üveg vörösbort, odaügyeskedi a pohárral és a sütivel a zongorához, mindent szépen elrendez maga körül, és nagyon halkan, olyan halkan, hogy csak az angyalok hallhatják, elkezd mesélni a gyászszalagos képnek, mesélni a nagyvilágról, furcsa népekről, érdekes szokásokról, ételekről és italokról, barátokról és ellenségekről, a lakótársairól, a munkahelyről, arról, aki összetörte a szívét, és arról, aki legutoljára megnevettette, mesél az öccséről és az anyjáról, mesél a kedvenc könyveiről, és mikor már az üveg vége felé jár, a képhez szorítja az arcát és azt mondja sokszor egymás után: izzóűző, izzóűző, izzóűző.

fotó: Domaniczky Tivadar

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr165733308

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FloesTsai 2014.01.04. 19:23:48

Ingàztam évekig így és nagyon meghatódtam ettől az írástól, köszönöm. Megfigyeltem azonban hogy a kishitűség a kelet-európai bevándorló sajátossága.

bankvezér 2014.01.04. 21:40:23

Miért hagytuk, hogy így legyen???