TD_2006_Aluljarok_03.jpgMinden városi ember ismeri a helyzetet: megy valahova, beszélget, gondolkodik, és közben, a lába alatt emberek fekszenek a hideg, vizes kövön. És neki át kell lépnie rajtuk. Ez a napi rutin rendes ember lelkében nem múlhat el nyomtalanul. A hajléktalanság, társadalmunk egyik legszégyenletesebb bűne nem csak az utcán élőket rombolja és alázza porig, hanem valamiképp azokat is, akik hagyják, akik legitimálják, akik nevében a rendszer fenntartja ezt a szégyent. Igen, ez nem csak politizáló, de lelkiző blog is lesz. Vay Márton írása.

Tizenegy éve járok biciklivel a városban, többnyire télen is. Nemcsak a szokásos okokból, hogy olcsóbb, gyorsabb és a mozgás miatt az embernek jobb kedve van. Hanem gyávaságból is.
Nem tudok mit kezdeni a gyalogos, közösségi közlekedéskor elkerülhetetlenül és mind gyakrabban rám támadó helyzettel: hogy éhes, kitaszított, lerombolt és boldogtalan emberek sokaságán, vagy éppen a kéregetést, maradék értékeik árusítását most tanuló időseken kell átjutnom minden nap. Nem tudok mit kezdeni a választási kényszerrel: vagy megkeményítem szívem és tovább megyek, vagy megpróbálok mindegyiknek segíteni, legalább egy jó szóval, egy kis odafigyeléssel – ami praktikusan azt jelenti, hogy estére se jutok oda, ahova reggel indultam.


A választási kényszer nyilvánvaló. Ha nincs is sok pénzem, annyi van, amennyi egy tál meleg ételre elég egy embernek. Ha megnézem, hogy mennyi örömet okoz az én nyolcszáz forintom nálam és egy kilencven százalékban zsömlén és parizeren élő embernél, - vagyis azt, hogy hol van jobb helyen az a nyolcszáz forint, akkor a válasz egyértelmű: nem nálam. Vagyis nagyon komoly, jórészt csak az önzőséggel legyőzhető érvek szólnak amellett, hogy így segítsek annak, aki nagy bajban van. Természetesen van egy csomó praktikus „észérv” is, amelyek összessége eredményezi, hogy az emberek nem osztják szét minden vagyonukat a szegények között, enyhén szólva érthető módon.
Azonban ez nem könnyíti meg egy "rendteremtésen át nem esett" aluljáró keresztezését.

Aki már valaha váltott két szót egy Fedél Nélkül árussal, az tudja, hogy az adománynál is fontosabb az őszinte figyelem. Vagyis ha megnézzük, mikor fog több örömet okozni, mikor lesz értékesebb a tíz percem, amit – takarékossági okokból - pénz helyett embertársamra figyelve adok, a válasz megint csak nyilvánvaló lesz.
De ezt se teszem. Mert el kell jutni ide meg oda meg amoda, csupa, egy igencsak legitim szempontból sokkal kevésbé fontos dolgot kell tennem. Mint mindenki másnak.
Értem én, hogy a legtöbb járókelő logikus és akár helyes módon nem lelkizik ennyit, hanem jobb esetben sajnálja a hajléktalanokat, oszt jónapot.
Azonban valamennyire is érző és egészséges ember számára egyetlen „túlélési stratégia” sem teszi normálissá azt a gyalázatot, amelynek köztereinken akaratlanul részese lesz. Nem létezik, hogy ez az ismétlődő érzés, ez az élmény nincs romboló hatással a szívre, a lélekre.

Hogy tudod, hogy segíthetnél, de nem segítesz. Hogy tudod, hogy nem segíthetsz, pedig muszáj.
Hogy egy meleg lépcsőház kulcsát hordod magadnál, és körülötted emberek, akik mínuszokban a járdán alszanak, és közöttük lesz, aki reggelre megfagy. Hogy ezt a te hazád teszi, az általad választott emberek, a te pénzedből, a te felhatalmazásoddal, rád hivatkozva, a te neveddel.
Vagy legalábbis az általad el nem zavart emberek.
Pedig fizetünk adót, többek között pont azért, hogy az állam ne engedje az utcára kerülni az embereket, - vagy ha a baj már megtörtént, szociális bérlakásokkal integrálja őket vissza a társadalomba. Nem pedig arra, hogy a készenléti rendőrökkel és az igazságszolgáltatással vegzáltassa a rőzseszedőket, vagy hogy Tarlós legutóbbi ötlete szerint a Hungexpóból hajléktalan gettót csináljon.
De az állam nem végzi el ezt a dolgát, hanem ellopja a pénzünket, a maradékból stadionokat épít. És úgy tűnik ez még egy darabig így lesz. Tehát marad a lehajtott fej, ami senki gerincének nem tesz jót.
Mert hogy mindez hatással van a jóravaló emberekre, afelől ne legyen kétségünk.  És ki tudja, hogy milyen területekre, milyen mélységekbe szivároghat le ez az önmagunk – mondom: szükségszerű – megalázása és megkeményítése? Jobban vagy kevésbé fogják ezek az emberek úgy érezni, hogy van közük és van felelősségük más problémákkal kapcsolatban?
Hiszen ha ingerküszöbünket éhes és didergő embereken nyugodt rutinnal emeljük át, akkor miért váltana ki cselekvést a sok távolabbi, kevésbé kézzelfogható veszély?

Mit lehet ilyenkor tenni? Befőttesüvegben forró teát vinni, néha reggel csinálni egy plusz szendvicset, és megdönteni az embertelenség kormányát?

Vagy mit?

fotó: Domaniczky Tivadar

 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr655686849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Wintermoots (törölt) 2013.12.12. 14:49:39

olyan kormányt választani, amelyik a lehető legtöbbet megteszi a lehetőségeken belül a probléma kezelésére. ez a legfontosabb.
ezen felül, de csak ezen felül jön a magánsegítés, ami nagyon jó dolog, de egy ország nem alapozhat arra, pláne, ha a jobb helyzetben lévők is gyakran szegények, "kizsákmányoltak", stb.

sz_p 2013.12.12. 19:50:24

nekem is hasonlók járnak a fejemben nap mint nap és a tehetetlenség és a bűntudat szerintem is pusztító hatású.

azért ne becsüljük le a "magánsegítés" jelentőségét és lehetőségeit! az A Város Mindenkié csoport biztosan tud segíteni abban, hogy a tenni akarók megtalálják egymást
www.facebook.com/AVarosMindenkie

Vitéz Kőbányai Világos 2013.12.13. 18:33:41

Ez egy ilyen balos kiskáté cikknek álcázva, vagy a szerzőnek van valami mondanivalója is?