A gerillaháborúról

2017.07.03. 07:53

A fegyverek szavával és a szavak fegyverével: Békés Márton és Böcskei Balázs beszélgetése a gerillává válás szükségességéről, az 1956-os munkásfelkelésről és Józsefváros forradalmáról. 

kp_5.jpg

Gerillának lenni

Böcskei Balázs (BB): Nemrég jelent meg Gerillaháború című könyved. Az ultrabaloldali Láthatatlan Bizottság kiáltványában a következőt olvassuk: „A metropolisz nemcsak ez az urbanizált egyveleg, ahol a város és a vidék végleg egyesül, hanem a dolgok és a létezők folyamatos áramlása is. Áramlás, amely üvegszálú hálózatokon, nagysebességű vasútvonalakon, műholdakon és térfigyelő kamerákon keresztül mozog. […] Ahol az információáradat ostorcsapásokként zuhog ránk. Ahol már csak a rohanás maradt. Ahol egymás után rohannak a metrószerelvények.” Az Eljövendő felkelésnek ez a megállapítása és a könyv hőse, vagyis a gerilla között van kapcsolat, noha az egyenlet úgy hangzik, hogy minél több metropolisz, annál kevesebb gerilla.

Békés Márton (BM): Bár jó évtizede, 2008-ban jelent meg, vonatkozó fejezete nem vesztett semmit az érvényéből. A háború egyre inkább városainkban zajlik, amit a technológiai fejlődés könnyen remilitarizálható eszközei és a mögöttünk hagyott másfél év szomorú tapasztalatai is megerősítenek. A nyugtalanító fejleményekről szólva a könyv utolsó fejezete egyenesen egy felsejlő „világpolgárháborút” (global civil war, Weltbürgerkrieg) körvonalaz. A metropolis jelenleg a harc tere: kívülről ostromolják és a belsejében is háború dúl. Az önvédelemre, mint mindig, a gerilla-hadviselés alkalmas eszköznek tűnik.

BB: A könyv elején Friedrich Engelst és Angyal Istvánt idézed. Előbbitől azt, hogy „a felkelés művészete, akárcsak a hadviselés vagy bármely más mesterség, bizonyos cselekvési szabályoknak van alávetve.” Utóbbitól pedig ezt: „A harc mindvégig, kezdettől fogva csak védelmi jellegű volt – egyetlen esetben sem kezdeményeztünk. Védtük a városrészt.” Engels lefektette a forradalmi hadviselés alapját, Angyal pedig a gyakorlatban alkalmazta. A gerilla-hadviselés történetében felismerhető dialektika szerint a gyakorlat elméletét mindig megelőzi az elmélet gyakorlata.

BM: Engels, aki az 1848/49-es harcok alatt a pfalzi front összekötője és egyik tüzérparancsnoka volt, 1850 után rávetette magát a katonai szakirodalomra, a hadművészet klasszikusaira, mert meg akarta érteni, hogy miért nem győztek a forradalom csapatai. Miközben Marx a közgazdaságtudománnyal – pontosan a liberális ökonómia kritikájával – foglalkozott, addig barátja a hadtudománnyal. Előbbi munkájából lett a Tőke, utóbbiéból pedig az a nagyon fontos felismerés, hogy a forradalmi célokért küzdő erők nem harcolhatnak hagyományos módon. Engels állapította meg a fegyveres felkelés önálló szabályait, amelyben von Clausewitz méltó folytatójának bizonyult. Angyal István vélhetően ismerte Engelsnek s talán Maonak a gerilla-harceljárásra vonatkozó írásait és ösztönösen alkalmazta megállapításaikat. Angyal túlélte Auschwitzot, a Kádár-rendszert viszont nem. A forradalom baloldalát testesítette meg és általa a nemzeti, forradalmi baloldal eszméje igen erősen képviseltette magát. A vezetése alatt álló Tűzoltó utcai felkelőközpont afféle kommünként működött: élelmet osztottak, őrizték a rendet, a lakosság vitás kérdéseiben döntést hoztak, járőröztek és olyan erős barikád-védelmet építettek ki, hogy a VIII–IX. kerület csoportjai közül szervezetten ők tartottak ki legtovább novemberben. Angyal november 7-én kitűzte a vörös zászlót, mondván: az ’56-os magyar a nagy, októberi és szocialista forradalom.

BB: A Rolls Frakció Budapest felett című számának egyik versszaka így hangzik: „E város nélkül nincs élet, / Ide köt minden emléked. / Betonvirág vagy, csak itt élhetsz, / Meghalsz, ha innen kitépnek. / Örülj hát hóban, esőben, / Mert Budapest felett az égbolt felhőtlen.” Ennek kapcsán mondom: a kezdetben vidéken harcoló partizán után megjelentek a városi gerillák, akik nem lesütött szemmel járnak, bár nyomukra lelni nehéz. 1956-ban is voltak gerillák Budapesten, akik a nagyváros védelmére kelve városi gerillaharcot folytattak. Új könyved fele róluk szól.

BM: Ahogy Déry Tibor ihletett szavakkal 1956. november elején írta: „Budapest már nem egy várost jelöl, ma annyit tesz, hogy hősiesség.” Budapest a könyv ’56-ról szóló egyik alfejezetének címével jellemezve „harcos város”. Ez a város most is alattunk van, bár a metropolis egyre inkább elnyeli és a Tőke fátyla eltakarja.

A gerillamódszert tulajdonképpen mindenki ismeri, ezekről szólnak azok a harctérről hozott szállóigék és közbölcsességek, mint hogy „üss és fuss”, rejtőzz el, álcázd magad, majd csapj le, vagy „a legjobb védekezés a támadás”. A gerilla-hadviselés agymunka, amint Arábiai Lawrence írta: „sokkal intellektuálisabb tevékenység, mint egy szuronyroham”. Manapság a gerilla-önéletrajztól kezdve a gerillareklámon át a gerillakertészetig sok minden van, ám maga a „gerilláskodás” – a gerilla-hadviselés vagy egyenesen gerilla-viselkedés – legalább 2500 éve létező hadszervezési módszer. De nem is elsősorban szervezeti megoldás, hanem inkább a hadakozás és az emberi viselkedés elkülönült eljárásmódja, röviden: a gerilla-módszer arra irányul, hogy a gyenge hogyan győzi le az erőst. Amely relációban a gyenge mindig az elnyomott, védekező fél (hiszen, ha számbelileg többségében is van a meghódított nép, fegyveres ereje kisebbséget jelent a megszállókkal szemben), az erős pedig az iparilag szervezett, támadó fél. 1956-ban sem volt ez másként, mert néhány ezer városi gerilla verte ki a többszörös túlerőben lévő megszállókat a fővárosból és harcolt velük addig, ameddig a fegyveres harcnak volt értelme, majd utána más módon folytatódott a küzdelem: általános sztrájkkal és politikai ellenállással.

BB: A gerillává válás folyamat, amely választás dolga, vagyis gerillának lenni döntés. Ebből az következik, hogy nemcsak hadászati kérdés, nem pusztán a harc egyfajta felfogásáról szól, hanem gerillának lenni erkölcsi alapállást jelent.

BM: A leigázott nép fegyveres kisebbsége időnként meghozza azt a döntést az erdők mélyén, a rizsföldeken, vagy a tömbházak között, ’56-ban például a csepeli Vas- és Fémművek esztergapadja mellett, hogy ütött a felkelés órája! 1956-ban az az ember volt az első gerilla, aki elsőként tette le a kalapácsot és vett géppisztolyt a kezébe, miközben maradt ugyanabban a munkásruhában, amelyben végigdolgozta a műszakot.

BB: Az egész könyvet belengi az egyenruha kérdése. Márpedig az uniformist mostanában kriminalizálják, egyre inkább lefegyvereznék, vagy levetkőztetnék a harcosokat – utalok itt a pacifizmus kábítószerére. A jó értelemben vett jogos erő kultusza kezd vészesen kifogyni a nyugati kultúrából. Mindeközben úgy tűnik, hogy az egyenruhát nem viselő gerillák harca is a túlélés feltétele.

BM: A gerilla többnyire irreguláris, azaz egyenruhát nem viselő fegyveres, bár napjaink leghősiesebb gerillái, akik saját otthonukat és a mi civilizációnkat is védik a Közel-Keleten –az észak-iraki peshmergák és az észak-szíriai kurd ellenállók – már regularizálódtak. Tehát túl vannak a gerilla-hadviselés első, irreguláris szakaszán, de továbbra is a partizánharc stratégiai célja, vagyis a területfelszabadítás érdekében harcolnak napjaink totalitarizmusa, az iszlamizmus ellen. A gerillaháború többnyire akkor kezdődik, amikor a hivatalos állami hadsereg megsemmisül. Amikor a porosz uralkodó, III. Frigyes Vilmos fegyverbe szólította népét Napóleon seregei ellen, amelyek elfoglalták Poroszországot, ediktumában úgy fogalmazott, hogy miután a hadsereg nem alkalmas arra, hogy megvédje az országot, a népet szólítom fegyverbe. 1956 azonban (Németh Lászlót idézve) „vezér nélküli felkelés” volt, hiszen nem kellett felszólítani a népet cselekvésre, spontán kelt fel Budapest és az egész ország a megszállás és a diktatúra ellen. A magyar forradalom csoda volt és mítoszának fontos része a gerilla. Miután 1956-ban a reguláris Magyar Néphadsereg nem volt olyan állapotban, hogy ellenálljon, a civilek fogtak fegyvert. A hadsereg tagjai később csatlakoztak a városi gerillákhoz és november 4-étől kezdően sok helyen már együtt védekeztek a második intervenció ellen. Amint Illyés fogalmazott naplójában: a forradalmat diákok kezdték, munkások vívták ki és honvédek biztosították.

A másik felvetés igen aktuális és szomorú: lefegyverezve állunk a kontinensen a szalafizmussal szemben, fizikailag és lelkileg is pacifikálták Európát. Holott világosan látszik, hogy az a fajta új terrorizmus, amely tettenérhetőségében és felszámolhatóságában sokkal problémásabb, mint az 1960-as és ’70-es éveké, alapjaiban fenyegeti a zsidó–keresztény civilizációt, benne azokkal a felelőtlen pacifistákkal, akik lemondanának az egyenruháról. Róluk Orwell közvetlenül a II. világháború után írott szavai juthatnak eszünkbe: „azok, akik megtagadják az erőszakot, ezt csak azért tehetik meg, mert mások gyakorolják a nevükben.”

 

A forradalom központja: Józsefváros

 

BB: Az 1956-os forradalom és szabadságharc tulajdonképpeni gócpontja, minden túlzás nélkül, a VIII. kerület volt.

BM: Ha az adatokat megnézzük, egyértelművé válik, hogy Józsefváros volt a forradalom tűzfészke. Ennek meg is volt az ára: a harcok következtében megsérült fővárosi lakások 57%-a józsefvárosi volt, ebben a kerületben félezer híján annyi otthon rongálódott meg, mint amennyi a VII. és IX. kerületben együttvéve. A harcok miatt Józsefvárosban egyetlenegy iskola épülete sem maradt épen, a boltok közül is csak tizenöt. A kerület 1500 családja vált otthontalanná. Ebben jelentős része volt annak, hogy a novemberi harcok során a szovjetek szándékosan, gyakran találomra összelőtték az épületeket. Megdöbbentő, hogy Nagy-Budapest területének egy százalékán, azaz Józsefvárosban következett be a halálesetek húsz százaléka! A szovjet megszállók a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésében szenvedték el a legnagyobb – a II. világháború óta nem látott mértékű – veszteségeiket: több mint húsz harckocsit, önjáró löveget és páncélkocsit, tucatnyi tüzérségi eszközt. Kicsit kitágítva a határokat, megállapíthatjuk, hogy a Nagykörút Tompa utca és Baross utca közötti szakasza a Szovjet Hadsereg temetőjévé vált, a megszállók budapesti emberveszteségeik 80 százaléka pedig a VIII. és IX. kerületben történt.

A forradalom október 23-án Józsefvárosban kezdődött: a Rádió ostromával, a Sztálin-szobor Blaha Lujza térre vontatásával, a Horváth Mihály téri telefonközpont és a Szabad Nép székházának elfoglalásával és a Rákóczi úton egy páncélkocsi felgyújtásával, valamint a Nemzeti Múzeum előtt villamos-barikádok felállításával. A VIII. kerületben rendkívül sok felkelőközpont működött, hogy csak néhányat említsünk: Corvin köz és környéke, Kisfaludy, Práter és Vajdahunyad utcák, Víg utcaiak, Bányász mozibeliek. Józsefváros elsődleges forradalmi szerepének két oka volt. Egyrészt ez a kerület – amely a pesti oldal kellős közepe – a Budapesten átmenő észak–déli és nyugat–keleti átmenő forgalom metszéspontján fekszik, a Múzeum körút, a Kerepesi és a Fiumei út, valamint az Üllői út legforgalmasabb részei határolják s metszi a Nagykörút itt. Emellett számos stratégiailag fontos intézmény működött itt 1956-ban: a Rádió és a pártszócső, a budapesti pártközpont, a kerületi telefonközpont és rendőrkapitányság, a Nemzeti Színház és egy sor kórház, amelyek mellett a kerület érintkezik a Kálvin térrel és az Astoriával, a Keleti pályaudvarral és a Kilián-laktanyával. Másrészt a kerület lakossága ugyanúgy, ahogyan Újpesté és Csepelé is, a saját házait védte a betolakodóktól. A józsefvárosi felkelők jelentős része helyi lakos volt. A Práter utcai felkelők például jórészt a Kálvária–Losonci–Mátyás–Orczy terek környékéről jöttek, amint a szomszédos kerületben a Tűzoltó utcaiak is az Üllői út és a közeli Ferenc tér környékéről érkeztek. Józsefváros lakosságának jelentős része akkor is szegényebb lakásokban lakott, szerényebb körülmények között élt. Sokuknak nem volt mit veszteniük, csak a láncaikat. A városföldrajzi okok mellett tehát a kerület szociális összetétele is a forradalmi háború vállalása mellett szólt.

BB: Sétával fedezzük fel a városunkat, amelyben nem turisták vagyunk. Nyár lévén, már megkezdődött a város turista-megszállása, jóideje kialakult az apartman-apartheid, amely homályban hagyja a város küzdelmeit, konfliktusait. De jó, ha tudjuk: vannak még nyomai ’56-nak!

BM: Józsefvárosban jobban megmaradtak a nyomok, mint másutt. Elég végigmenni a Práter utca körúthoz közelebb eső szakaszán, megnézni a Nap, a Vajdahunyad és a Futó utca, valamint a Leonardo da Vinci, a Tömő és a Bókay János utca házfalait, sarkait és szinte érezzük a forradalom harcait. A támadók belövései, a géppisztoly-sorozatok nyomai és az utóvédharcok bizonyítékai mind a falakon vannak. Budapest sebei ezek, amelyet az árnyékos, dzsentrifikáció által nem hasznosított utcák máig őriznek.

BB: A golyó ütötte lyukak emlékeztettek a forradalomra, amelyet a hatalom amnéziával sújtott, és azt is üzenhették, hogy nincs lezárva a harc. A kerület legharcosabb részét nem renoválták a Kádár-rendszerben.

BM: Egy 1959-es felmérés szerint a VIII. kerületi lakások kétharmada komfort nélküli, ezer lakás pedig szuterén vagy üzlethelyiség volt. A már az 1950-es évek elején is elavultnak számító lakásállományt a harcok rendkívül megtépázták, a Kádár-rendszer a kerület erőn felüli forradalmi részvételét a felújítások elmaradásával torolta meg. Míg 1957 és 1959 között az Üllői utat és a Corvin-köz környékét kijavították, felújították és átépítették, modern épületekkel, üzletsorokkal felejtetve el a forradalmi háború helyszínét, addig a kerület belső részét hagyták lepusztulni. A harcokban jóval országos arányszáma fölött részt vevő, a szabadságharcnak mártírokat adó cigányokat – köztük a józsefvárosiakat is – a restaurált kommunista rezsim rasszizmusa sújtotta.

 

Munkásfelkelés ’56-ban

BB: A felkelők október végén és november elején hősiesen tartották a várost. A budapesti városi gerilla mozgása eddig megíratlan történet volt.

BM: Az ’56-os városi gerilla úgy mozgott, mint később a vietnami partizán vagy korábban az ír függetlenségi háború IRA-önkéntese és a vendée-i parasztfelkelő. A felkelők a gerillaharc szabályai szerint járnak el Budapesten is. Az első és legfontosabb, hogy a nép támogatta őket, enélkül egy napig sem tudtak volna kitartani és olyan szomorú végjátékba fulladt volna a megmozdulás, mint Che Guevara bolíviai vállalkozása 1967-ben. A foco-val ellentétben 1956 széleskörű népfelkelés volt, amelynek fegyveres szakaszát Budapesten városi gerillaháború formájában vívták meg. A második, hogy a felkelők úgy ismerték a várost, mint a tenyerüket, kihasználták a főváros adottságait, amely megvédte azokat, akik védelmére keltek. A libasorban haladó harckocsikat például többemelet magasból figyelték és adott jelre Molotov-koktélt dobtak rájuk, majd nyomjelző lövedékkel begyújtották a benzint. A harmadik, hogy a könnyűfegyverzetű városi gerilla mozgékony, kisebb csoportokban, villámgyorsan manőverezett a fővárosban, amely miatt a szovjetek a harcok első napjaiban azt hitték, hogy kétezer emberrel állnak szemben – ami pár nap múlva be is következett. Negyedszer, tankönyvbe illően alkalmazták azokat a hadicseleket, amelyeket a gerilla-kézikönyvek írnak le: lesből támadtak, megtévesztették az ellenséget, éjjel csaptak le, álcázták magukat, csapdákat állítottak. A bérházak pincefalait áttörve vagy a padlások között észrevétlenül közlekedtek, a Különleges Hadtest hadműveleti vezetője, Malasenko ezredes meg is jegyezte, hogy a szovjetek „nem láttak sem frontot, sem ellenfelet”.

Miközben a dél-vietnami partizánfelkelés során és a Napóleon elleni spanyol népfelkelés alatt – ahonnan a guerrillero szó is ered – történt kegyetlenkedés, az ’56-os felkelésből teljes egészében hiányzott a fizikai kényszer és a kegyetlenkedés. Előfordult, hogy a sérült ellenséges katonákat kórházba vitték, a foglyokat nem bántalmazták, az ávósok pedig sok esetben – saját testi épségük érdekében – egyenesen a felkelőktől kérték őrizetbevételüket. Míg a forradalom leverése után következő, hét évig tartó megtorlás szisztematikus, rendszeralkotó tömegterror volt, addig a forradalom két hetében korlátozottan érvényesült az erőszak.

BB: A forradalomban részt vevők és a megtorlás során kivégzettek nagy többségben munkások voltak: bányászok, szerelők, üzemi dolgozók, gyári munkások, ifjúmunkások és ipari tanulók. A könyv emléket állít az ’56-os munkásfelkelésnek és mozgásba hozza a munkástanácsok történetét is.

BM: A forradalomnak, pontosabban a forradalom továbbvitelének két fontos komponense volt ’56-ban: a felfegyverkezett nép, amelynek jelentős része a munkássághoz tartozott és a munkástanácsok, valamint a munkahelyi és kerületi forradalmi tanácsok, azaz a népi önigazgatás szervezetei. A forradalom kitörésekor Nagy-Budapest lakossága 1,9 millió volt, amelyből 900 ezer ember a munkásosztályhoz tartozott (fizikai dolgozókat és családjukat is beleszámítva). Ez volt az ország legnagyobb ipari körzete, az ország fizikai dolgozóinak több mint fele itt élt. Budapest 1949-től munkásvárossá vált, ahol elégedetlenkedtek az emberek: a diktatúra szabadsághiánya, a rossz lakhatási viszonyok, a békekölcsön-jegyzés, a plusz műszakok és a pártmunkások kiugró fizetése ellenállást váltott ki, ha „csak” szabotázsként, lopásként, morgolódásként, viccmesélésként vagy az Aranycsapat 1954-es veresége elleni utcai tiltakozáshullám formájában jelentkezett is. Az elemi erejű elégedetlenség és évek óta halmozódó harag robbant ki 1956-ban. Ha a forradalom ifjúsági lázadásként indult, akkor munkásfelkelésként folytatódott. A Budapesten életüket vesztők több mint fele munkás volt, a harcokban megsebesültek nyolcvan százaléka szintén, a kivégzett 229 mártír kétharmada volt – tanult szakmáját, állását tekintve – fizikai dolgozó.

A munkástanácsok jelentőségét sokan kiemelték, amelyre vonatkozóan jobbról Raymond Aron és Hannah Arendt, balról pedig Claude Lefort és Bill Lomax egybehangzó értékelését érdemes idézni. Mindannyian egyetértettek abban, hogy ez volt a világtörténelem legtisztább forradalma, amelynek politikai karaktert a munkásautonómia adott. Kovrig Béla emigráns társadalomtudós, aki egyetlenként végzett – természetéből fakadóan nem reprezentatív – felmérést rögtön a forradalom után, úgy találta, hogy a résztvevők relatív többsége,  több mint 36 százaléka munkásnak vallotta magát, válaszadóinak 40 százaléka pedig „a szindikalizmus valamilyen válfaja mellett voksolt” a forradalom politikai tartalmát firtató kérdésére. Az ismertebb felkelők közül csak néhányakat nevesítve: a Práter utcaiakat vezető Lassan György esztergályos, Angyal sztahanovista vasbetonszerelő, a Baross tériek élén álló Nickelsburg László élmunkás műszerész, a Corvin közi Fejes József Tibor hegesztő, a Tompa utcai felkelőközpont parancsnoka, Bárány János szerszámkészítő, a róla elnevezett rajt vezető Bosnyák Gábor pedig segédmunkás volt, Dudás József szerelőként, az angyalföldi védelmet megszervező Csizmadi Ferenc szállítómunkásként dolgozott.

 

A gerilla jövője

BB: Gyakran keveredik a gerilla és a terrorista fogalma: a terroristák, hogy a szabadságharcos patináját megszerezzék, gerillának nevezik magukat, míg a valódi partizánokat gyakran nevezik a harctér törvénytelen alakjának és nem ismerve el hadviselő félnek, kriminalizálják őket.

BM: A gerilla sosem terrorista. Hiába állítja be magát a terrorista városi gerillának, még ha alkalmanként él is a gerilla-hadviselés bevett eszközeivel, a kettő között rendszertani a különbség. A gerilla stratégiai szinten védekezik, amelyet az ellenség fegyveres ereje elleni taktikai támadások sorozatával valósít meg, saját népére támaszkodik, sőt ellensége hátországát is igyekszik megnyerni ügyének. Ezzel szemben a terrorista kizárólag támad és a polgári lakosságot ejti túszul, katonai erőkkel meg sem ütközve. Míg a gerilla mindig területet véd, célja pedig annak felszabadítása, addig a terrorista hazátlan és nem kötődik konkrét földhöz. A gerilla tellurikus – a terrorista globális.

BB: A 21. század technológiai és politikai viszonyai között egyre nehezebb gerillává lenni. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy hol vannak ma a gerillák és hol küzdenek?

BM: A hadviselés alapvetően átalakult a hidegháború befejeződését követően és kevésbé kedvez a klasszikus gerilla-harcmodornak. Egyfelől a technológiai fejlődés kirántja a gerilla lába alól a talajt, a gépesítés és a mindent-látás pedig megszünteti az elrejtőzés lehetőségeit. A talajtalan és látható gerilla értelemszerűen nem tudja mozgósítani hadviselése erényeit. Az optikai hadviselés, a harctér automatizálása, a fegyverek anyagtalanítása és a katonák testetlenítése – gondoljunk az algoritmikus stratégiai tervezésre, a vadászdrónokra, a mesterséges intelligencia általi csapásmérésre vagy az „okos fegyverekre” – és a kiberháború felszámolja a gerilla-hadviselés gyakorlati alapjait. Másfelől pedig az állami hadseregek is élnek a gerilla-harcmodorral, például amikor zöld egyenruhás, felségjel nélküli, de a legújabb orosz fegyverekkel rendelkező katonák szállták meg a Krím félszigetet, ami nem segít tisztán tartani a gerilla fogalmát. Ráadásul a proxy-háborúk, a hibrid hadviselés és a lezárhatatlan zombi-háborúk korában általánosságban elmondható, hogy a háború természete megváltozott, a konfliktusok összezavarodtak, vírusszerűen terjednek és hiszterizálódnak, a harcoknak nincs kezdete és nincs vége. A gerilla alakja azonban továbbra is érvényes: olyan harcos, aki területet véd és nem fél hadat üzenni.

 

A szöveg a Klubrádió Konkrét című műsorában (műsorvezető Böcskei Balázs) 2017. június 19-én elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített és javított változata. A szóban forgó Gerillaháború – A fegyveres felkelés elmélete és gyakorlata című könyv a 2017. évi könyvnapra jelent meg.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

http://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr5712634895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.