Az archiválás önkívülete

2016.04.13. 11:46

Napjainkban általános az ’adat-trauma’ a kódok terrorja által kiváltott pszichózis, neurotikus hisztéria, a megmaradt emberi sajátosságok szánalmas feltöltése a ’közösségi hálók’ adattengerébe. Az emberi és a digitális idegrendszer összeolvad. Digitalitás terrorisztikusan dobogó szív zakatol bennünk. Altatásban vagy érzéstelenítéssel végzett hiper-operációk digitális vírusokat futtatnak végig a húsban. Az olyan duális kategóriák, mint az aktualitás és a potencialitás elveszítik különállóságukat, és helyükben egy szüntelen feltöltődés, elektronikus telítettség, ingadozás állandósul. A virtualitásba beleszerelmesedett felhasználó önmagát kivonja a fenomenális horizont alól: szinte már nem is remél.

Horváth Márk-Lovász Ádám írása. kep-din.png

 

A 21. század gazdaságának, társadalmi életének és kultúrájának jelentős része a digitális kódok szinte fénysebességű gyorsasága által meghatározott. A digitális kódok folyama az információbőséggel, a radikális sebességgel, az azonnali konnektivitással felemészti az ember statikusságát, lassú történetiségét és az ’emberi hús’ helyére az ’adat hús’ fluxusa kerül. Az ’adat-trauma’ a kódok terrorja által kiváltott pszichózis, neurotikus hisztéria, a megmaradt emberi sajátosságok szánalmas feltöltése a ’közösségi hálók’ adattengerébe. Az információs adatfolyam a digitális világ acélszürke valósága, ahol a figyelmet ’okostelefonok’ tömörített zenehangjai valamint a képernyőkön futó játékok és szimulációs szoftverek ragadják meg. Minél intenzívebb, minél gyorsabb a domináns digitális médium cirkulációja, annál erőteljesebb az összeolvadás az emberi és a digitális idegrendszer között (Kroker). Vagyis egy elektronizált instanciák által meghatározott köztes, azaz sem nem emberi, sem nem – szigorú értelemben vett – gépi idegrendszer jön létre, amely ezen kategóriák összeolvadásaként fogható fel.

A digitalitás terrorisztikusan szív magába minden életeseményt, testi kötődést: magával ragadja a testet, plasztikussá, alakíthatóvá és konnektivitásra alkalmassá teszi azt. A virtualitás mikrobiológiai műtétet hajt végre az emberi testtel, megnyitva láthatatlan, bőr alatti csatlakozóknak a teret. Olyan altatásban vagy érzéstelenítéssel végzett hiper-operációk ezek, amelyek digitális vírusokat futtatnak végig a húsban. Bizsergető, vibráló, izgató, de mégis terrorisztikus tompultságot okozó elektromos perzselések tobzódnak a ’hús’ mélyén, felhevítvén, összeolvasztva a testeket. Az olyan duális kategóriák, mint az aktualitás és a potencialitás elveszítik különállóságukat, és helyükben egy szüntelen feltöltődés, elektronikus telítettség, ingadozás állandósul.

Jean Baudrillard Les Stratégies fatales (1983) című könyvében összeköti a virtualitás által túltelített hipervalóság jelenségét a testek fizikai elhízásával. Az elhízott test „egy olyan rákos inorganicitás példánya, amely mindnyájunkra vár”. A gyorsuló kommunikáció „aberrált” módon túlfokozza a testiséget, addig potencializálja azokat, míg mozdulatlanná válik a tömeg, a testet agyonnyomja saját súlya. Mint írja: „az elhízottak elnyelték saját halott testeiket még életük során”, és ez nem elválasztható a reprezentáció kérdésétől, mivel a „pornográfia kísérteties fénye” is elnehezíti és berrobbantja a szexualitást „a halott szex súlyával”. A virtualitás az idegrendszert is túlsúlyossá teszi, elnyomja a reflexivitást, sőt még az etikai érzéket is a halott és elidegenedett információtömegekkel (Bosworth).

Nem teljesen új jelenséggel van dolgunk, mivel Edmund Husserl már az 1930-as években figyelmeztetett a szcientista modern tudomány veszélyeire. Husserl tézise szerint ugyanis a modern tudományok egyre absztraktabbá válnak, és elidegenednek az tapasztalati világtól, az ember életvilágától. Amik tisztán absztrakt logikai levezetések által tudományosan „igaznak” vannak elfogadva, alkalmatlanok az életvilágok megértésére, mivel „az életvilág valódi tapasztalhatóságával tűnik ki”. Az absztrakció tehát elválaszt bennünket „az eredeti evidenciák birodalmától”, „a közvetlen jelenben történő tapasztalástól”. Husserl nézetében a közvetlen átélésen alapuló életvilág feltárását „az objektív–logikai evidenciáknál magasabb méltóság” illeti meg. Tehát Husserl példáján is látható, hogy már igen korán feltűnt a virtualitás, az absztrakció problematizálása a kontinentális filozófiában.

A digitalitás személyiségroncsoló őrületét vetítette előre a gépi intelligencia előfutára, a Joseph Weizenbaum által megalkotott, 1976-ra elkészülő ’Parry’, aki/ami – látványos skizofrenikus, paranoiás reakciói miatt – végül megbukott a Turing-teszten. ’Parry’, a gép kijelenti, hogy mérhetetlenül idegesítik az emberek, mivel „nevető tekintetet vetnek” ’rá’, ezután pedig az „alvilág működéséről” érdeklődik beszélgetőpartnerétől (Plant). Itt azonban nem egy elkülönülő, kivételes esetről van szó. A paranoia sugárzik a digitalitás mélyéről, megfertőzvén ’Parry’ humán beszélgetőtársát, aki a teszt-szoba sötétjében egy számítógép képernyő tompa, hideg fényénél magányosan végzi el a kísérletet. Egy komputer terminálon keresztül létesít ’hústól’ megfosztott ’kapcsolatot’ a másik terem idegenjével: „miközben a számítógép képernyők vibráló jelzéseire nézel (...) máris poszthumánná váltál” (Hayles). A digitális kódok nullákra és egyekre redukálják a tényleges élményeket, széttördelve és keresztülhúzva az emberi ágensek szerkezetét és társadalmi valóságát. Tézisünk szerint nem a modernitás progresszív, vagyis a társadalmat finomító és kidolgozottabbá tevő tendenciájával van dolgunk, hanem egy technológiai halálvággyal, amely az archiválás önkívületében teljesedik ki. Olyan jelenséggel állunk szemben, amelyet Arthur Kroker ’drift’-ként, sodródásként jellemez. Az össztársadalmi sodródás iránya nem egy új társadalmi struktúra, hanem maga a struktúrálatlanság, azaz „a megelőző, biztosnak vélt élettapasztalatok zárójelezése és felbomlasztása”. Azt láthatjuk, hogy azok az alapstruktúrák, amelyekre a modern társadalom épült, jellegzetesen fragmentáltakká zilálódnak.

Mindemellett azonosíthatunk egy, a sodródásokat meghatározó tényezőt, ez pedig a gyorsulás maga. Ez a gyorsulás álláspontunk szerint már független az emberi intencionalitástól, és teljességgel öncélú. A közösségi média az emberi interakciókat kódképzéssé építi le, a test teljességének mozgásával szemben az ujjakat mozgósítja egy könyörtelen redukció keretein belül, amely mögött az inorganikus, hideg technológiai valóság munkálkodik. Paradox módon hideg jelek szippantják magukba még a legforróbb interakciókat is (Kroker). A technológiai hidegség és a testek hője közti ellentéttel Sadie Plant kiberfeminista gondolkodó is foglalkozik Zeros + Ones című könyvében. Mint írja a technikának alárendelt szubjektumról: „ő automatikusan dolgozik. Csupán fél szemmel figyel oda a feladatra. A ritmus és az egyhangúság által elragadva máshol jár az esze, elsodródik, elveszti magát azokban a szekvenciákban, amelyeket gépel, a számokban, amelyeket feljegyez, a billentyűk mögött lévő kódokban, a jelekben, amelyeket legépel."

A kód-sodródás felemészti az embert, mozdulatait mechanikussá, önmagától idegenné teszi, reakcióit pedig a számok immanens időtlen szférájába juttatja. Nincs megfelelőbb személyiség a kódok hipergyors váltakozásának számára, mint a „rablott és rabló vízió” számára alárendelt összeomlott személyiségű kiborg. Mint Paul Virilio írja, ez a vízió, azaz a mesterséges technológiai látás, „eltünteti a mindennapi élet rejtett zugait”. A rejtettség felszámolásának imperatívusza megköveteli az internetfelhasználók személyiségintegritásának lebontását, felbomlasztását. Kifejezetten nehéz, sőt szinte lehetetlen megbecsülni a kibertér felhasználóinak számát, nemét vagy valódi személyiségét, hiszen egy felhasználónak egyszerre több címe és ’virtuális identitása’ is lehet. Plant idézi fel azon férfiak esetét, akik ’női internetes identitást’ hoznak létre annak érdekében, hogy egy kis ’női csevegésbe’ bonyolódjanak más felhasználókkal. Miközben a valódi nem és identitás elrejtésével egy titkos elcsábítási és kommunikatív aktusban kívánnak részt venni a „keresztbe kommunikáló” (cross-communicating) férfiak más nőkkel, valójában számos esetben ugyancsak „keresztbe kommunikáló” férfiakkal kommunikálnak, megalkotván így a digitalitás valódi nőt már nem igénylő ’női csevegését’, amelynek bája alighanem a virtualitás személytelen mélyéből származik. Az internettel kapcsolatosan megállapítja Plant, hogy annak, mint technológiának eredendő jellegzetessége a nevek és a személyiség közti együttjárás felbontása. Vagyis már többé nem szükségszerű, hogy egy testhez egy név tartozzék: könnyen lehet, hogy egy testben számos név és személyiség egyesül. Beleérzés helyett megérkezünk egy olyan nyilvánossághoz, amely alteritás nélküli alteregók sorát állítja elő botrányokra éhes, pornografikus orientáltságú felhasználók számára. Ez a hálózati nyilvánosság, a virtuális/virtualizált valóság, egyben egy poszthumán, emberi utáni nyilvánosság is, amelynek átláthatósága embertelen. Meglátja az alter-egók hemzsegő, virális raját a pornográf tekintet, beindul, majd beszennyezi az átlátszóság felületét. Mindeközben a felület szinte kiált a szennyezésért, emberi váladékért, áldozatként követelvén azt. Ezzel együtt, minden egyes kibocsátódás alkalmával, önmagunkat iktatjuk ki a társadalomból. Csak önmagukra záródó autista magányok maradnak a pornográf tartalmakban elmerülő elveszett tekintet számára, mivel ebben a kommunikatív térben „csak az űrbe tudunk kirobbanni, olyan űrbe, amely egyre kevesebb mozgásteret biztosít az ember számára, éppen a növekvő mobilitásunk következtében.” (Baudrillard).

Kultúránk már nem a miénk: a poszthumán aktorok parodisztikusan jelentek meg a legmélyebb álmainkba, vágyainkba és fantáziánkba: DNS-ükből újraalkotott dinoszauroszok (Steven Spielberg: Jurassic Park), hibrid vámpír-emberek (Octavia Butler: Fledgling), fáradhatatlan szexrobotok (bármelyik pornóoldal kiapadhatatlan mélye), a feljavított DNS-ek hiperrasszizmusa (Andrew Niccol: Gattaca), klónozott szervbankként funkcionáló egyedek (Kazu Ishiguro: Never Let Me Go), a mai nőideált megtestesítő ’intelligens szexbabák’ (Alex Garland: Ex Machina), érzelmi kötődésre képes idegen gyilkoló kíborgok (James Cameron: Terminator-sorozat) és jogaikért küzdő aktivista mutánsok (Bryan Singer et al. X-Men-sorozat). A technológia fenyegető veszélyeivel közeli kapcsolatot ápoló ’transz-szubjektumok’ ők, akik egy algoritmushoz hasonlóan vírusként és ’tökéletesen funkcionáló programként’ is képesek viselkedni, de valójában már túl vannak a technológai pozitivizmus/negativizmus dichotómián. Pramod K. Nayar, illetve Kroker szerint is, ezek a poszthumán lények a későkapitalizmus kiüresedett létezésébe enigmatikus feszültséget, horrorisztikus drámát csempésznek a maguk ’adatfolyamaival’, ’drón húsukkal’ és poszthumanisztikus jellegzetességeikkel. Az archiválás önkívülete hipertextuális céltalansága megköveteli az ember eltűnését, elmerülését a kódok inorganikusságába. A virtualitásba beleszerelmesedett felhasználó önmagát kivonja a fenomenális horizont alól: szinte már nem is remél.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr38602216

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

n.n.n. 2016.04.13. 15:55:35

Igen, hogyne, tudhassuk: a számítógépezés és az internet a felelős a transz identitások létezéséért és ha nem volna internetezés és nem volna számítógépezés akkor nem léteznének biztosan transznemű emberek se és főleg aki női testbe születik az olyan nőiesnő volna, aminek lenni kell. És az olyan nőiesnők nem interneteznek és nem olvasnak főleg interneten nőietlen tartalmakat hanem a nőies kötelességüket teljesítik és a szexuális és háziasszonyos kötelességeket. Ha meg az olyan nőiesnő internetközelbe jut akkor a zinterneten is nőieseket csinál például olyan nőies tartalmakat tölt föl amiket internetes zaklatók követelnek...

... egyébként csak a nőket és az olyan szexuálisan abnormális LMBT-ket kellene letiltani a netről és a számítógépről (pláne ha arra igényt tart egy hímnemű családtag) és őnekik nem volna szabad azt se megengedni, hogy a zinterneten beszélgessenek biztosan - férfiembernek az mind szabad. (És az a sok mocskos buzi is azért van manapság biztosan mert az is a zinterneten terjedik.)

Amúgy teccik a fenomenális horizont - tömörítve képezi le a digitális kórt: olyan mintha, de nem. A fenomenológia tudtommal pl. a fenomenológiai szubjektummal mint olyannal foglalkozik, vagy pl. lehet fenomenológiai redukciót végezni - még az idegen tudatban is. Ennek első is kihagyhatatlan feltétele azonban az epokhé: elvonatoztatás a személyes érdekektől. Nem úgy néz ki kicsit se, hogy a szerzőnek sikerült, úgyhogy szerintem nem kéne billentyűzetére vennie a fenomenológiát mint olyat. Előbb változzon át legyen szíves transzcendentális énné. Különben harapok... amit föl lehet fogni akár a transzcendálás, akár a transzgresszió "megtestesülésének" is.

n.n.n. 2016.04.14. 16:46:19

jav.: elvonatKoztatás. (Akartak vonatoztatni is, de ez nem az. Csak elírtam. Az epokhé nem összeegyeztethető az olyan vonatozásokkal sem.)

Tamás Nagypál 2016.04.15. 22:09:34

"Az archiválás önkívülete hipertextuális céltalansága megköveteli az ember eltűnését, elmerülését a kódok inorganikusságába. A virtualitásba beleszerelmesedett felhasználó önmagát kivonja a fenomenális horizont alól: szinte már nem is remél."

Aha, tehát a kései kapitalizmus ezek szerint sikeresen megszűntette--a szerzők szerint, ha jól értem, *sajnos*--a biopolitikai konfliktusokat, mindenkit egy életvilágától megfosztott digitális testté transzformált, virtuális monádok sokaságává akik között nincsenek férfiak és nők, fehérek és feketék, keresztények és muzulmánok, ahol nincs a testet megnyomorító erőszak, háború, hatalmi harc, tehát férfi princípium, csak az "archiválás önkívülete". Ez a szokásos konzervatív technofóbia, az organikus test utáni fasisztoid nosztalgia, ami baloldali nézőpontból éppúgy része a kései kapitalizmus logikájának, mint a digitális kódhoz való kapcsolódás kényszere. Pl. az EU virtuális neoliberalizmusa és organikus, iszlamofób fasizmusa sem egymás ellentétei, hanem ugyanannak az éremnek két oldala.
süti beállítások módosítása