A horányi Telep és a gödi Fészek esetében nem pusztán menekülésről van szó, hanem arról, hogy egy baloldali eszmékkel és célokkal rendelkező, saját szabályrendszerét felépítő, többnyire munkásokból, munkavállalókból (alkalmazottak) álló közösség létrehoz egy sajátos belső logikával rendelkező kultúrát: a munkáskultúrát. A baloldali eszméknek elkötelezett, de a direkt politizálástól gyakran ódzkodó munkások ugyanis a jelenben (s nem a vágyott jövőben) és egy a városon kívül álló térben (természetben) akartak létrehozni egy olyan kultúrát, mely megfelel nézeteiknek és szándékaiknak. A Kassák Múzeum Vízizrí: munkáskultúra a Duna partján című kiállítása korabeli dokumentumok, tárgyak, fotográfiák, jegyzőkönyvek és személyes elbeszélések révén e két háború közötti sajátos kultúrát igyekszik megérteni és bemutatni.

K. Horváth Zsolt írása.

Forrás: Meteor Múzeum
 

„Szívesen elismerem, hogy sok olyan dolog van a seholszigetiek államában, amit mifelénk is szeretnék látni. De alig remélem!

                                                    Morus Tamás: Utópia (Kardos Tibor fordítása)

„Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.

– Szabad a nevét kérdenem?

Az aggastyán (…) a kérdésre pedig ezt felelé:

– Az én nevem a Senki!”

Jókai Mór: Az aranyember

„Robinson: – Nagyon sajnálom, Péntek, de alighanem kénytelen leszek elbocsájtani téged.

Péntek: – Hogy érted ezt, gazdám?

Robinson: – Hát úgy, hogy nem tudok többé munkát adni néked. Nincs többé munkám a számodra. Ezen az én szigetemen nemcsak túltermelés van, hanem egy másik, ugyanolyan nagy baj is, éspedig a túlnépesség! A népességnek az 50%-a munkanélküliségben szenved. Súlyos gazdasági depresszióban, pangásban és krízisben vagyunk”. 

Robinson közgazdaságtana (MTE-előadás, 1931, rendezte Balog László)

Jókai Mór az Aranyember utóhangjában legkedvesebb regényének nevezte a művet. A történet jól ismert: Tímár Mihály, a modern Midás, akinek a kezében minden arannyá válik, a polgári társadalom megbecsült, gazdag tagja, magánéletében nem talál boldogságot. Ezért kap a kapitalista világot modellező Komárommal szemben különösen lágy tónusokat a sehová sem tartozó Senki szigete. Amíg a város a pénzt, az üzleti sikert, s persze Tímeát – vagyis a boldogtalanságot – jelenti, addig a titkos sziget a külvilág kapzsiságától, az embert csak sikerben és pénzben mérő világtól való elfordulás, a boldogság helyszíne, középpontjában Noémivel. Ha Jókai olvashatta volna Habermast, nyilván azt mondaná maga is: „rendszer” és „életvilág” elválaszthatatlan egymástól, előbbi értékei menthetetlenül beférkőznek az emberi intimitásba is, s a maguk képére formálják azt.

Egyetlen lehetőség: a kivonulás.

Morus Tamástól Jókai Móron át egészen a Munkás Testedző Egyesület 1931-es Robinson előadásáig szinte lehetetlen itt áttekinteni azt, hogy a Szentendrei-sziget dél-keleti csücskénél fekvő horányi Telep, valamint vele átellenben, kicsit délebbre a gödi Fészek mennyit köszönhet annak a kulturális képzeletnek, mely egy szigeten találja meg a kivonulás és egy másik –jobb, igazságosabb – társadalom felépítésének lehetőségét. A Telep és a Fészek esetében azonban nem pusztán menekülésről van szó, hanem arról, hogy egy baloldali eszmékkel és célokkal rendelkező, saját szabályrendszerét felépítő, többnyire munkásokból, munkavállalókból (alkalmazottak) álló közösség létrehoz egy sajátos belső logikával rendelkező kultúrát: a munkáskultúrát.

De mi indokolja a „munkás” szó emfatikus használatát itt? Valóban egy céljában, műfajában, intézményeiben különálló kultúráról beszélhetünk? Egyre inkább úgy tűnik: igen. A munkástanácsok jelentősége kapcsán Guy Debord úgy fogalmaz, hogy azok a 20. század első felében a proletármozgalom „legmagasabb szintű megvalósulásai” voltak. E megállapítás igaz lehet a munkás-önszerveződés szabadidős válfajára, a munkáskultúrára is, amennyiben az saját teret és időt alakított ki, szervezeteket (Természetbarátok Turista Egyesülete; Munkás testedző Egyesület), intézményeket (munkásotthonok és -könyvtárak, egyesületek) hozott létre, továbbá műfajokat (szavalókórus, munkásdal-kórus, politikai színház) tett az érdeklődő munkások számára kulturális gyakorlattá. A szabadidő azért lényeges, mert elvben: szabad választás. Eltöltése azonban a munkáskultúrában kevésbé individuális szórakozás, inkább tudatosan formált, a polgári kultúrától elváló, kollektív, művelődésalapú időtöltés, melyben programszerűen jelent meg a nők emancipálása és tevékeny részvétele is.

A Kassák Múzeum Vízizrí: munkáskultúra a Duna partján című kiállítása korabeli dokumentumok, tárgyak, fotográfiák, jegyzőkönyvek és személyes elbeszélések révén e két háború közötti sajátos kultúrát igyekszik megérteni és bemutatni. A kétkedő olvasó azonban felteheti a kérdést, egy természetjárót, aki történetesen munkás volt, mi különböztetett meg egy polgári természetbarát egylet valamely tagjától? Röviden azt válaszolhatnánk, hogy a politikai tudat és elkötelezettség, mely a TTE közgyűlési jegyzőkönyveiben önmeghatározásként nemegyszer feltűnik: „A TTE az osztálytudatos munkásmozgalom szerves része, a felszabadulásáért küzdő munkásosztály vándor-sportszervezete, amelynek célkitűzései nem teljesen azonosak a polgári turistáskodásra nevelő egyletekkel, küzd a turistaság akadályai, a káros polgári szórakozások ellen, igyekszik a turistaság révén soraiba bevonni és osztálytudatosságra nevelni a munkásságot és természettudományi megismerésen alapuló világnézetet hirdetni számukra”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kiállítás visszakanyarodna a Kádár-korszak munkásmozgalmi kánonjához. Az államszocializmus időszaka ugyanis szinte minden mozzanatból visszamenőleges párttörténetet szerkesztett, míg a két háború közötti munkások közül sokan nem osztották a forradalmi munkásmozgalom vagy az illegális KMP teleologikus nézeteit.

Kép: Politikatörténeti Intézet Levéltára (Tagsági könyv)

A baloldali eszméknek elkötelezett, de a direkt politizálástól gyakran ódzkodó munkások ugyanis a jelenben (s nem a vágyott jövőben) és egy a városon kívül álló térben (természetben) akartak létrehozni egy olyan kultúrát, mely megfelel nézeteiknek és szándékaiknak. Bár ma már-már gyanúsan hangzik az a szó, hogy „utópia”, a munkások kultúrateremtő szándéka annyiban mégis utópiát alkotott, amennyiben egy szigeten létrehozott egy olyan zárt és titkos kertet (György Péter szava), amely a kizsákmányolással, a nélkülözéssel és az elnyomással teli külvilággal szemben menedéket nyújthatott. A belső szabályok tisztelete, az igazságosság szempontjainak érvényesítése, a művelődés és az önművelés fogalmának pozitív pátosza, az egyénivel szemben a kollektív preferenciája kis léptékben, a városon kívül, egy szigeten kialakított tehát egy ellenvilágot, mely kicsit a korszakban is mítosszá vált.

Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényében van egy látszólag nem oly fontos, gödi kirándulásról szóló passzus, mely Parcen-Nagy Lőrinc és Krausz Évi bimbózó viszonyát talán nem is elsősorban érzelmi, sokkal inkább társadalmi, világnézeti értelemben teszi plasztikussá. Göd, illetve a – név szerint nem említett – Fészek ugyanis fizikailag bebocsáttatást ad Lőrincnek egy olyan miliőbe, mely Évi által vallott és követett értékek világához engedi közelebb őt. A Göd tehát nem egyszerűen egy helységnév, hanem „túlsó, idegen világ”, melynek „ismeretlen tökéletessége” egyszerűen nyugtalanító. 

„Jóllehet ez lett volna az első nap, amelyet Lőrinc egyedül tölthetett volna Évivel, füstbement terve dacára, abban a percben mikor meghallotta, hogy a fiatal lány elfelejtette a gödi találkát, elsápadt a boldogságtól. Az a tudat, hogy Évi nemcsak a vele való találkáról feledkezik meg, többet jelentett számára, mint egy szerelmi vallomás. Majd kéthónapos viszonyuknak legboldogabb perce volt.  A túlsó, az idegen világ, amelyben Évi nélküle élt s amelynek ismeretlen tökéletessége szüntelenül nyugtalanította, s izgatta képzeletét, egy percre felrebbentette maga előtt a függönyt. (…) Föltéve, de meg nem engedve, hogy Évi barátai vagy barátnői szemében a széknek ugyanaz vagy legalábbis hasonló a rendeltetése, mint az általam is ismert székeknek, némi valószínűséggel szól amellett, hogy ugyanazzal a testrésszel veszik is igénybe, mint én, s ha ez a feltevés helytállónak bizonyulna, tagadhatatlan, hogy máris van valami közösség közöttünk, s nem épp a legérdektelenebb ponton! – Képzelete még kéthónapi együttélés után sem tudta érdemlegesen birtokába venni a lány testét. (…) Így azoknak az embereknek, akikkel a fiatal lány Lőrinc távollétében érintkezett s akik ettől az érintkezéstől kapták a fényüket, súlyukat, jelentőségüket, önállóan is növekedni kezdtek, visszasugároztak Évi ismeretlen lényére, amely hatásukra tovább nőtt jelentőségében, s ketten együttvéve  szinte megsemmisítették azt a nyomorult, jelentéktelen fiatal lánytestet, amelyet Lőrinc éjjel a karjaiban tartott.

       Hogyan, gondolta Lőrinc, s a boldogságtól az arcába szökött a vér, lehetséges, hogy Évi megfeledkezik egy találkáról, amelyet e rendkívüli emberek egyikétől kap? A tetejébe még velem is megosztja azt az értékes időt, amelyet együtt tölthetne velük?

       Vonaton mentek ki Gödre”.

Göd a nagypolgári származású, de a proletariátus oldalára álló, vagyis eszmeileg konvertita, kitért Parcen-Nagy Lőrinc „beavatásának” sarkköve lesz: a polgári kultúrától és ízlésvilágtól való elszakadás többlépcsős, átmeneti rítusa. Parcen-Nagy élettörténete a polgári habitustól való távolodás története, melyet az új kapcsolatok, az új közösség, az új életvilág keresése segít megszabadulni neveltetése, osztálytudata eszmei, életviteli béklyóitól. Úgy tűnik fel, hogy ennek az eszményített, vágyott világnak az elérésében lesz fontos Göd – nemcsak a szó fizikai értelmében, hanem abban a tekintetben, amit Lőrinc számára a hely szimbolikus vonatkozása képviselt: a bebocsáttatást.

A Kassák Múzeum 2016. március 4. és június 5. között megtekinthető kiállítása kísérlet a bebocsáttatásra: rekonstruálni tudjuk-e valaha azt, ami a baloldalt oly vonzóvá tette százezrek (munkások, alkalmazottak, értelmiségiek) számára?

(A felső képen az ún. kolkaja látható. Lényege, hogy mindenki azt adott be a közösbe, amije volt, az elkészült ételből viszont mindenki egyenlően kapott. E szolidáris gesztussal igyekeztek csökkenteni a munkások között is tapasztalható egyenlőtlenségeket.)