Annyira ironikus (értsd: szomorú), hogy maga a kapitalizmus válsága fedi fel az iszonyatos szenvedést, az iszonyatos feleslegességet (hiszen nagyban átalakul mit is jelent munkát végezni, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a munka kulturális konstrukció) a művészek pedig jönnek emlékeztetni minket, hogy milyen csábító tud lenni egy rakás fényesen ragyogó, csábítóan örvénylő szemét szemét-horizontja a fényesre sikált padlón. Walter Benjamin is leírta, hogy minden műalkotásnak van egy olyan aurája ami nem reprodukálható, ami az elkészülés helyéhez és idejéhez kapcsolt.

De várjunk csak, a festményeket és a szobrokat is asszisztensek csinálják, nem maguk a híres művészek. Levonhatjuk akkor a következtetést, hogy a műanyag virágcserép jobb médium, mint a festék és a kerámia? A tőke logikája totalizál, és éppen ezért ilyen iszonyatosan esztétikus az egész – nem szép, hanem esztétikus, vagyis megfelel az uralkodó esztétikai kánonok formai követelményeinek.

Bajusz Orsolya írása.

A Frieze Art Fair egy képzőművészeti kereskedelmi vásár, a legtöbb, rendszerint ipari övezetekben tartott kereskedelmi vásárral ellentétben London egyik nagyon drága és központi részén, a Regents Parkban. Csak úgy mint a többi hasonló rendezvényen, itt is standok vannak, ugyanakkor a többi hasonló rendezvénnyel ellentétben van egy meghívásos private view event, amiről az alábbi beszámolómat írtam.

Először is felvázolnám a perspektívám: nem pár kacatnak egy fehér vásári fülke közepén, vagyis nem a munkákban implikált diszkurzív logikát követem, hanem a munkák kontextusát képző társadalmi dinamikák logikája szerint szeretném elemezni az eseményt. Sem a rugón lógó bakelitlemez, sem a szívószállal ellátott fényes kerámia padlizsán, sem a többi kiállított kacat nem érdekes annyira, hogy külön írjak róla, és nem is érdemes, mivel a kacatok eléggé egy követ fújnak. A tőke logikája totalizál, és éppen ezért ilyen iszonyatosan esztétikus az egész – nem szép, hanem esztétikus, vagyis megfelel az uralkodó esztétikai kánonok formai követelményeinek.

i.jpg

Művészeti objektek, és hozzájuk öltözött emberek I.

Az, hogy a globális tőkéhez, illetve a kapitalista termelés válságához való viszonyulás nehezen megkerülhető a kortárs művészetben, illetve egyre explicitebb módozatokon keresztül mutatkozik, az meg nem újdonság, ami viszont a Frieze kapcsán feltűnik, hogy a művészeti objektek esetében mennyire dominál a munkák piaci résztvevő potenciálja.

ii.jpg

Művészeti objektek, és hozzájuk öltözött emberek II.

Persze erre mondhatnák a résztvevő művészek, hogy éppen ezért ez egy olyan spektákulum, amely éppen a kapitalista termelés spektákulum mivoltának meta-kritikája, de ha ezt el akarjuk hinni, akkor megint a művek logikáját kell követnünk a társadalmi gyakorlat és a tágabb társadalmi kontextus logikája helyett.

A bejárathoz nagyon közel rögtön fénylő led betűk hirdetik az üzlet szlogenjét: culture egyenlő capital. Ha esetleg nem lenne kedvünk rögtön elkezdeni pénzt költeni, ettől majd biztos megjön.

iii.jpg

Külön kitérnék a médiaművészetre és a helyspecifikus installációkra. Volt egy rókás cucc: át lehetett kúszni valami tákolmányon, aztán lila és rózsaszín fények alatt ülni pár hasonlóan drága ruhát viselő ember társaságában. Én inkább azt javasolnám az érdeklődőnek, hogy olvasson fel magának nagyon komoly hangsúllyal (és lehetőleg befogott orral) ilyen lapos angol akcentust elővéve spekulatív realizmus blogokat (például a legkeményebb ez a larval subjects) - ugyanúgy fingja se lesz, hogy milyen rókának lenni, de legalább nem kell sorban állni.

Egy másik, úgyszintén médiával operáló installáció fülkéjében (harmadakkora helyszín, mint a többi, rögtön a wc mellet) elveszik a telefont – gondolom megint a Facebook-profiljával művészkedik valami kis fasz Los Angelesből, merthogy ugye, ha hirtelen Facebook-profilt akarnék akkor nehogy már megnézzem a sajátom. Nehogy már azért adjon ki ez a galéria ki több 10 ezer fontot, hogy mindenki itt freeloadingoljon, sütkéreztesse a saját facebookját a Frieze Art Fair neon lámpáinak fényében. Mivel igazából nem volt kedvem levenni a cipőm (még ez is), így sose fogom megtudni igazából, mi volt a fülkében. S kérem, senki ne kommentelje be.

Volt egy installáció, ami háztartási szemétből volt. A szemét színes foltokban, valamilyen polimer zselébe ágyazva volt kiterítve medenceszerűen a földre. Volt benne például egy kis zöldhagyma, és végig azt találgattuk, hogy vajon ezt a holnap nyitva tartásra ki fogják-e cserélni. A szemét tálalásának módja kiegyensúlyozott, kimódolt, kimérten harmonikus volt, voltak benne például mozijegyek és könyvlapok (el ne felejtsük az üzlet szlogenjét, lásd fentebb), mind kiterítve az izgalmasan különféle textúrájú műanyag zacskókkal egyetemben. A készítő művész valami olyasmit nyilatkozott, hogy ő ilyen ambivalens viszonyban van a kapitalista túltermelés materialitásával, undorítja is, de vonzódik is a sok talmi csillogáshoz. Na, itt van nektek az önreflexió, meg gondolom a potenciálisan elrothadó anyagok használata ez ilyen meta-referencia akarna lenni az objektek egyidejű állandóságáról és átmenetiségéről a művészeti diskurzusban. Az első része a mondatnak (önreflexió szándéka) ilyen Bansky-szerűen hozza a legalacsonyabb közös nevezőt, még a leghülyébbeknek is leesik, aztán mindenki mehet vissza pezsgőt inni.

iv.jpg

Művészeti objektek, és hozzájuk öltözött emberek III.

Annyira ironikus (értsd: szomorú), hogy maga a kapitalizmus válsága fedi fel az iszonyatos szenvedést, az iszonyatos feleslegességet (hiszen nagyban átalakul mit is jelent munkát végezni, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a munka kulturális konstrukció) a művészek pedig jönnek emlékeztetni minket, hogy milyen csábító tud lenni egy rakás fényesen ragyogó, csábítóan örvénylő szemét szemét-horizontja a fényesre sikált padlón. És ez egy kis Peckhami Galéria volt, tehát ezt ilyen izgalmasnak és frissnek kellene találni.

v.jpg

A vödrök

Egy galéria virágos vödröket árult. Nagyapámnak szebb virágos vödrei vannak, de valamilyen történelmi pillanat tanúi lehetnek ezek a friezes virágos vödrök, vagy kihalófélben lévő állatok pisiltek beléjük, valami ilyesmi. Ha idehoznánk nagyapám virágos vödreit és kicserélnék őket éjszaka, nem tűnne fel senkine. Egyik idegen nyelvű felirat valami koszos vödrön olyan, mint egy másik, de ha a Frieze Regents Parki sátrát lecserélnék nagyapám kertjére, hamar kidobásra kerülnének ezek a vödrök, mert nagyapám szereti, ha minden makulátlan és glédában áll. Mondhatnánk erre, hogy Walter Benjamin is leírta, hogy minden műalkotásnak van egy olyan aurája ami nem reprodukálható, ami az elkészülés helyéhez és idejéhez kapcsolt.

De várjunk csak, a festményeket és a szobrokat is asszisztensek csinálják, nem maguk a híres művészek. Levonhatjuk akkor a következtetést, hogy a műanyag virágcserép jobb médium, mint a festék és a kerámia?

vi.jpg

Érdemes a részletekre is figyelni, például a háttérben a plüssmajomra a tölcsérrel, és a sárga fotelre

vii.jpg

Még több szép részlet, különös tekintettel a jobb felső sarokra

Benjamin aura tézisét sokan vették elő és értelmezték újra 'a digitális korra’ vonatkoztatva, és nekem úgy tűnik, hogy még mindig sok a megoldatlan elméleti kérdés (lásd például Jaron Laniert). Benjamin kortársa, Adorno szerint a művészet vallásos történetének öröksége (Benjamint zsidó misztikus tanok inspirálták) a felfedés szekularizációja, és ez minden műalkotásnak megszabja mind a határait, mind az ideáljait – végső soron ez a fajta felfedés, ami miatt a művészet gyakorlata és elmélete annyira fétisisztikus és a kritika lehetőségei is behatároltak, de enélkül a felfedés nélkül a művészet is csak (az Adorno és Benjamin korának) mechanikus logikáját ismételné. 

8.jpg

Művészeti objektek, és hozzájuk öltözött emberek IV.

Az egész gyomorforgató látszat/fétish/szimulakra ellenpontja az volt, hogy Beneditch Cumberbatch személyesen ereszkedett le oda, hogy a kacatok között sétáljon a feleségével. Cumberbatch nagyon, de nagyon híres, annyira, hogy a telefonokat el kellett venni, amikor legutóbb Hamletként lépett fel színpadon (a Guardianban ilyen hírek vannak) - szegény, szegény Cumberatch arca túlságosan kívánkozik az internetre. Talán ebben a pillanatban a legkeményebb fandomja neki van az összes sztár közül, a rajongói csak szerényen cumberbitcheknek nevezik magukat

Hogy Cumberbatch valójában kicsoda, soha nem fogjuk tudni. Amit mi tudunk róla az valami média által közvetített, többé-kevésbé szorosan kontrollált asszemblázs, és a rajongók kivetült fantáziái, amelyek például ilyen vegyes műfajú textuális alkotásokban csúcsosodnak ki: 

Wendymarlowe. Sherlock Visits a Sex Shop (2014)  [Online] published on: arhiveofourown.org, 2014, last accessed on oct 20 2015

Wendymarlowe. Sherlock Invents His Own Lube (2015) [Online] published on arhiveofourown.org, last accessed on oct 20 2015

Urbanhymnal. In Which Sherlock Catfishes, Orgasms Are Faked, and John Watson Finally Gets Some, (2015) [Online] published on: arhiveofourown.org, last accessed on oct 20 2015

Mindezek egy 14357 darabos mintából (archiveofourown, sherlock fandom, explicit tag)

Cumberbatch valóban a vágyak tárgya, annyira el van idegenedve, annyi lépés van közte és aközött amilyen Cumberbatch assemblázsok kelnek életre a tömegmédia és a privát fantáziák közötti terekben - de ide eljött az igazi, kettesben a feleségével - ha esetleg még mindig nem esett volna le nekünk, hogy nem Tottenhamben vagyunk egy török kávézóban a tulaj unokatestvérének a rajzaival a falon, vagy a legközelebbi IKEÁBAN.

9.jpg

Művészeti objektek, és hozzájuk öltözött emberek V.

Ahhoz, hogy fetisizálni lehessen tárgyakat, kellenek az ellenpontok, és ezért is van hangsúlyozva a Frieze kapcsán mindennek a különlegessége, az egyedisége. A történelmi pillanatok megismételhetetlenek, a helyspecifikus installációkban szerzett élmények is, még a kis szobrocskákat és festményeket is több tízezer font, na és pl Cumberbatch jelenléte választja el a kis kiállítástól a török kávézó falán. A tömegtermelt áruk, sőt a tömegeknek jutó áruk valóban nem tökéletesek, de ezek a kacatok nem csak áruk, ezek bizony tökéletesek, de legalábbis egypár gesztussal előrébb járnak, vagy több szorgos kis kéz sepregeti a padlószőnyeget körülöttük.

Aki nem hisz nekem, az képzelje el ezeket a Frieze Art Faires szarokat a legrondább albérletben, ahol életében járt.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr498268338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása