A szituacionisták a modern kapitalista társadalmat, de facto vezetőjük és teoretikusuk, Guy Debord spektákulum-fogalmával ragadták meg, és azt a spektákulumok organizációjaként jellemezték, amelyben a valós életet megtapasztalni, és annak létrehozásában aktívan részt venni lehetetlen, azaz az emberek nemcsak a saját maguk által termelt javaktól idegenedtek el, hanem saját élményeiktől, érzelmeiktől, vágyaiktól, illetve kreativitásuktól. A szituacionisták a fogyasztás, az árubőség, illetve a tömegmédia által létrehozott spektákulum elkerülhetetlenségét kérdőjelezték meg Marx árufétis-elméletéből kiindulva, és az elidegenedett társadalmi kapcsolatok összekapcsolásáról és teljességéről beszéltek, melyben az elidegenedett életből való kilépés aktusát megjelenítő szituációt a modern kultúrának szélsőséges pontra jutott degenerálódása által kiváltott közösségi összeomlás hívta életre. Baudrillard gondolatiságában a reprezentálható valóság meghatározhatósága eltűnt a szimulakrumok rendjének változásai és e változások felgyorsulása során. A francia teoretikus központi állítása tehát az, hogy az emberi alany, a jelentés, a történelem vagy bármiféle cél fokozatosan elhagyta a világot. Míg Debord lát lehetőséget a kiüresedett társadalmi valósággal történő szembeszegülésre, addig Baudrillard ezt a lehetőséget elveti.

Horváth Márk írása.

guy_debord_y_jean_baudrillard_noton.jpg

Kép: notonidas.com

A Socialisme ou Barbarie kifejezésre rájátszva igyekeztünk utalni az elidegenedett létmóddal való szembenállás lehetőségének hiányára, amit Jean Baudrillard is megfogalmaz. Élet híján nincsenek túlélők. A túlélés feltételez valamilyen kapcsolódást a létezéshez, valamilyen választási lehetőséget. A címben ez a választási lehetőség hiányzik, mivel csupán a barbárság különböző megnyilvánulásai közti tétova szelekcióval élhetünk. 

A posztmodern Lyotard értelmezésében a haladást hangsúlyozó, univerzális igazságigénnyel rendelkező eszmék a huszadik század folymán csődbe jutottak. Végzetesen szétszóródtak a társadalomban azok az értékek, amelyek ezt megelőzően összefüggő világmagyarázatokat alkottak. Csupán helyi érvényűvé zsugorodtak a különböző normák, nincsen olyan nagy elmélet, amely a társadalmi valóságnak egy átfogó, interkulturálisan érvényes magyarázatát adhatná. Ez nemcsak társadalmi, hanem nyelvi jelenség is Lyotard nézetében. Többek között ez magyarázhatja a posztmodern társadalomelméleti diskurzusok látszólagos ködösségét és nyelvi jellegzetességeiket. Sem a liberalizmus ‒ amelyet Lyotard a kapitalizmussal azonosít ‒, sem a marxizmus nem jelenthetnek megoldást a posztmodern állapotban: ezek ugyanis csődbe jutott paradigmák, amelyeknek át kell adniuk a helyüket lokális stratégiáknak, válaszkísérleteknek.[1][2] A „nyelvi formák felhőiből” többé nem nyerhetünk világmagyarázatokat, csupán különböző esőcseppeket. Társadalmi valóságunk mintegy helyi pragmatikák által meghatározott útkereszteződések mentén zajlik.[3]

Mind Debord, mind Baudrillard a posztmodern nyelvi sajátosságaival mutat rá társadalmának spektakuláris, illetve szimulakra jellegére. Míg Lyotard lehetőséget lát a „metanarratívák” felbomlásában, vagyis annak lehetőségét, hogy a különböző szilánkok önálló életre kelhetnek, addig Baudrillard csupán a modernitás széttört üvegszilánkjait látja az aszfalton.[4] Baudrillardnál a valóság „metanarratíváit” nem a lokális elbeszélések váltják fel, mint Lyotardnál, hanem a szimulakra harmadik rendjének hipervalós világa pótolja azt fraktális formában. Ezzel szemben a szituacionisták számára az emancipált és élményteli nyelvvel való szabad asszociatív játék egyfajta kilépési lehetőséget biztosított a kapitalista társadalom elidegenedett társadalmi kapcsolataiból, ami a megélt életet alapjaiban hatotta át.[5]

A szituacionisták Plant szerint a dadához és a szürrealizmushoz hasonlóan az ember valódi, „radikális szükségleteit” testesítették meg. A képzelőerő, a kreativitás és a vágy szabadságát a Lyotard által a későbbiekben a „metanarratívák” végének nyelvi felszabadulásaként körülírt aktivitással kívánták kiteljesíteni, úgynevezett „szituációk” során elkülönülni a kapitalista társadalomtól, s egyben kritikával illetni azt.[6] A szituacionisták a modern kapitalista társadalmat, de facto vezetőjük és teoretikusuk, Guy Debord spektákulum-fogalmával ragadták meg, és azt a spektákulumok organizációjaként jellemezték, amelyben a valós életet megtapasztalni, és annak létrehozásában aktívan részt venni lehetetlen, azaz az emberek nemcsak a saját maguk által termelt javaktól idegenedtek el, hanem saját élményeiktől, érzelmeiktől, vágyaiktól, illetve kreativitásuktól.[7] A S.I. tagjai a fogyasztás, az árubőség, illetve a tömegmédia által létrehozott spektákulum elkerülhetetlenségét kérdőjelezték meg Marx árufétis-elméletéből kiindulva, és az elidegenedett társadalmi kapcsolatok összekapcsolásáról és teljességéről beszéltek, melyben az elidegenedett életből való kilépés aktusát megjelenítő szituációt a modern kultúrának szélsőséges pontra jutott degenerálódása által kiváltott közösségi összeomlás hívta életre ‒ állapítja meg Debord One Step Back című esszéjében.[8]

Baudrillard a L'Echane Symbolique-ben kiemeli, hogy a szimulakrumok rendjei egymást követik és párhuzamosak az értékek változásával a reneszánszt követően.[9]  eredetileg három rendet, stádiumot különböztetett meg, amihez egy negyedik kapcsolódik, de azt nem határozza meg, hogy a negyedik stádium szembekerülhet-e az előző hárommal vagy sem.[10] Baudrillard gondolatiságában a reprezentálható valóság meghatározhatósága eltűnt a szimulakrumok rendjének változásai és e változások felgyorsulása során. A francia teoretikus központi állítása tehát az, hogy az emberi alany, a jelentés, a történelem vagy bármiféle cél fokozatosan elhagyta a világot.[12] Sadie Plant szerint Baudrillard elméletében a képek és a reprezentáció történelmi útját írja le, amely fokozatosan egyenlő és tökéletes másai lettek a valóságnak, így a kép többé már nem reprezentáció, hanem szimuláció, ami a valóságot termeli. Erre a „termelt” valóságra alkalmazza Baudrillard a hipervalóság fogalmát, mely „valósabb még a valóságnál is”, így vezélyeztetvén a különbségtételt igaz és hamis, valós és képzeletbeli között.[13] A szimulakrum első rendjében a valóság reprezentációja egyértelműen egy mesterséges, attól elkülönülő reprezentáció (regény, kép, festmény). A szimulakrum második rendjében már elmosódik a határ valóság és reprezentáció között, amire Baudrillard egy Borges-esszét hoz fel példaként. Lane szerint a szimulakrum harmadik rendje meghaladja a fenti kettőt, de úgy, hogy azoknak bizonyos jellegzetességeit megtartva egy hipervalóságot hoz létre, mely a valóság vagy eredet nélküli valóságmodellek során konstruálódik meg, azaz algoritmikusan termelődik, hasonlóan a számítógépes kódok által megalkotott virtuális valósághoz. Ez a szimuláció rendjének visszafordulása, hiszen immár a modell megelőzi a valóst, vagy Borges esszéjében a térkép megelőzi a területet. Lane rámutat, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a valóság mint olyan eltűnt volna, hanem egyfajta közöny és elidegenedés van mindkettőtől, tehát a fent körülírt megfordulás a valóság és a reprezentáció kapcsolatában Baudrillard szerint irrelevánssá válik.

Ebben a kiábrándultságban és totális elidegenedésben felsejlik Guy Debord és az ő The Society of the Spectacle-je is. A posztmodern társadalomelmélet két nagy teoretikusának munkásságára tekintve ‒az egyértelmű nyelvi sajátosságok mellett ‒ észrevehetjük még azt az összefüggést, hogy Guy Debord és a fiatal Jean Baudrillard egyetértettek abban, hogy a fogyasztás egyre fontosabb szerepet tölt be a fejlett kapitalizmus társadalmában.[14] Debord reflektálása a mindennapi életre még felszabadító és egyben forradalmi szándékú volt, az erőteljes és drámai kifejezéseket egyfajta céltudatosság hatotta át.[15] Baudrillard szavai is látnoki erővel bírnak, de Baudrillard lírai szövegének erejét a kiábrándultság meghaladhatatlansága adja. Baudrillard szerint Debord szövege reakciós és nosztalgikus, és olyan értékek után kiált, amik szerinte már nem léteznek (jelentés, történelmi valóság, szubjektív élmény).[16] Debord szerint Baudrillard elemzésének központi hibáját a média szerepének túlzott felnagyítása adja, amely során a megjelenéseket, szimulációkat és jeleket összetéveszti a valósággal magával. Debord és Baudrillard a marxi elidegenedés- és árufétis-elméletet továbbgondolva a társadalom totális összeomlásáról és kiüresedéséről beszél, de míg Debord lát lehetőséget a kiüresedett társadalmi valósággal történő szembeszegülésre, addig Baudrillard ezt a lehetőséget elveti.

 

[1] Lyotard 1997 [1992]: 78.

[2] Jean Baudrillard: The Mirror of Production, St. Louis, Telos Press Publishing, 1975 [1973].

[3] Lyotard 1984 [1979]: xxiv.

[4] Baudrillard: Simulacra and Simulation, Ann Arbor: University of Michigan Press, 1994 [1981] XII. Crash

[5] Plant: 1992: 2-3.

[6] A párhuzam szigorúan csak elméleti és spekulatív. Lyotard a The Postmodern Conditiont később írta a szituacionisták aktivitásának időszakánál.

[7] Plant: 1992: 1.

[8] Guy Debord: ’One Step Back’ [1957]. In: Tom McDonough (ed.): Guy Debord and the Situationist International: Texts and Documents, Cambridge, London: The MIT Press, 2012: 25.

[9] Genosko: 2002 [1994]: 42.

[10] Genosko: 2002 [1994]: 43.

[12] Uo.

[13] Plant: 1992: 159.

[14] Plant: 1992: 34.

[15] Plant: 1992: 25.

[16] Plant: 1992: 171.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr38021293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2015.10.29. 14:12:57

Látom, senkinek nem jutott eszébe, hogy ezek a szövegek teljesen olyanok, mint amilyeneket Alan Sokal és Jean Bricmont kifigurázott az "Intellektuális imposztorok" című könyvében, és az egész vitában és botrányban, amit Sokalnak a híres "„A határok áttörése: arccal a kvaantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé" c. provokatív cikke váltott ki.

Ez posztmodern, értelmetlen halandzsa. Sokan, sok helyen nagyon jól megélnek belőle, az biztos. De ha a baloldal ilyen szövegek tartalmára akar alapozni bármit is, abból valamiféle tanulságokat kihúzni, akkor ott súlyos baj lesz. Természetesen az, hogy ezek a szövegek átverések. nem szándékosak persze a szerzőik nagyon is komolyan gondolják őket. Másodszor pedig az (a baj), hogy aki nem ismeri fel azt, hogy ezek javarészt értelmetlen halandzsaszövegek, az jobb ha nem akar politizálni, bárkinek bármit is megmondani, hanem inkább bújjon el a bungalójában, és csendben etesse a galambjait.

György Fekete 2015.11.03. 14:19:22

@ipartelep: "Forráskritikai megjegyzés" - hozzászólásával kapcsolatban. Ön írja: "Látom, senkinek nem jutott eszébe, hogy ezek a szövegek... (...) ...halandzsaszövegek". Ezt október 29-én küldte be.

Magát elkapta az internet addikt kommentelőinek önfeledtsége. Meg se nézte a szintén ide küldött, október 26-i kommentem ("fészbukos"), amelyet - számos magyarítási javaslat után - humoros túlfokozásnak szánt kanyarintással fejezek be: "...fatális és permanens frusztrációban/deprivációban de-, illetve transz-szenzitizálódott, deszubjektiválódott szubjektumok, konkludálódva a totális individuumvesztésben".

Természetesen lelki egyensúlyomat nem bántja az ilyesmi, csak önmagára figyelő kommentelői magatartás. Soha nem is szóltam miatta. Azonban minden véget ér egyszer.

Igaz, jómagam hivatkozása csupán Shakespeare volt, nem pedig Alan Sokal és Jean Bricmont, mint Önnél.

Egyébként ezúttal - kivételesen - maradéktalanul egyet értek véleményével.

Minden jót kívánok.

ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2015.11.03. 15:11:51

@György Fekete: Nem, nem "kapott el" semmi, legkevésbé az önfeledtség. Azt hiszem, azon igen kevés kommentelő közé tartozom, aki egy-egy hozzászólása előtt még akár a több 100 hozzászólásos blogokat is elolvassa. Úgyhogy ez nem talált.

Az én hsz.-om arról szólt, hogy ezek értelmetlen halandzsaszövegek, amelyeket a szerzők talán maguk sem értenek, hiszen nincs mit érteni rajtuk. Erre hoztam fel példaként a nevezett cikket és könyvet, amelyek részletesen kitárgyalják a porblémát. És magam is explicit módon kimondtam, hogy ez bizony posztmodern halandzsa.

Te, ehhez képest, semmi ilyesmit nem írtál le. A legtöbb, amit írtál erről annyi volt, hogy szómagyarítás szükséges, "mert a szöveg több fogalmazása így szerfelett ezoterikus, vagyis csak igen szűk körnek érthető".
Viszont én arról beszélek, hogy az ilyen fokú halandzsázáson a szómagyarítás sem segít. Az idegen, esetleg értelmetlen szavak itt csak olyan álcák, amelyek a szöveg "tudományos" jellegét növelik, viszont nélkülük, magyar megfelelőikkel is értelmetlen a szöveg. Pont ez az áltudományos halandzsa egyik jellemző tulajdonsága.
Ráadásul Shakespeare belekeverése ide olyan volt, mint amikor az esernyő, és a varrógép találkozik egymással véletlenül a boncasztalon. Szép-szép, de miért?
Vagyis te nem azt írtad, amit én.
Akkor meg mit tetszesz reklamálni?

És hogyha ezúttal kivételesen egyetértettél velem, akkor örülni kell az egyetértésnek, és szomorkodni, hogy csak "kivételesen". És reménykedni, hogy lesz ez még jobb is.

György Fekete 2015.11.03. 17:06:41

@ipartelep: "Viszont én arról beszélek, hogy az ilyen fokú halandzsázáson a szómagyarítás sem segít." Legyen neked igazad, elégüljön ki benned az ego...
süti beállítások módosítása