Az ellenzéki menet a Keleti pályaudvarról a Nyugati pályaudvarra vonul, hogy tartsa a jó irányt. Evvel azt szimbolizálja, hogy a keleties zsarnokságból a nyugatias „nyitott társadalom” felé tart, a keleties elmaradottságból a nyugatias haladás felé. Normálisnak, azaz „természetesnek” tekintik a többé-kevésbé fiktív „nyugati” állapotokat, amelyekkel szemben szintén „természetesnek” – csak meghökkentő teológiai fordulattal a „bűnös, megromlott természet” sajátosságának – vélik a sokat ostorozott, tüzesen szidalmazott „keleties/magyaros” tulajdonságokat, rutinokat, „hagyományokat”, amelyek paradigmatikus megtestesítője „az államfüggő kádárista kisember”, a sok évszázados elnyomás által kondicionált szolgalélek. Tamás Gáspár Miklós írása.

Nyugat kontra Kelet

    Az ellenzéki közvéleményben szinte megdönthetetlen hipotézisnek számít, hogy a jelenlegi antidemokratikus, antiliberális, antiszociális (szabadság- és egyenlőségellenes) magyarországi államberendezkedés „keleti” jellegű – mert a sok tekintetben autokratikus/autoritárius kormányzat úgymond „elfordul” a szabadságot állítólag megtestesítő Európai Unió ún. értékeitől (a képviseleti kormányzat, a hatalmi ágak elválasztása, a szabad nyilvánosság nem érték, hanem elv!) – , s evvel szemben a balközép ellenzék politikai eszménye „nyugati”, amennyiben az elképzelt Nyugaton az emberi jogok tisztelete, a jólét, a joguralom/jogállam, a köznyugalom, a „szakmaiság”, a depolitizáltság, a mozgósítottság hiánya uralkodik, továbbá „a kultúra” (értsd: jó modor) és a konszenzusra, megértésre, kölcsönös türelemre való hajlam. („Legyen vége a megosztottságnak!” – mondják, azaz: legyen végük a politikai és világnézeti vitáknak. Ezt mondta Orbán Viktor miniszterelnök is, visszatérve az 1970-es évek neomarxista-revizionista terminológiájához: be kell fejezni végre a sehová se vezető „értékvitákat”. Csak a revizionisták elkezdeni, nem befejezni akarták az „értékvitákat”, akár jó ez a terminus, akár nem. Mellesleg szerintem nem.)

   Jelentős magyar gondolkodó mondta az egyik balközép szellemű ellenzéki tüntetésen, hogy „normális országot akarunk”. Ezt sokszor hallani, de filozófustól meglepő, hiszen ez nagy lépés a politikai eszmények naturalizálása felé (amelyről még szó esik ebben az írásban alább). Normálisnak, azaz „természetesnek” tekintik a többé-kevésbé fiktív „nyugati” állapotokat, amelyekkel szemben szintén „természetesnek” – csak meghökkentő teológiai fordulattal a „bűnös, megromlott természet” sajátosságának – vélik a sokat ostorozott, tüzesen szidalmazott „keleties/magyaros” tulajdonságokat, rutinokat, „hagyományokat”, amelyek paradigmatikus megtestesítője „az államfüggő kádárista kisember”, a sok évszázados elnyomás által kondicionált szolgalélek (ennek alfaja a traumatizált, „sértődött” irredenta, a nemzeti kisebbrendűségi érzéssel megvert, „túlkompenzáló” soviniszta, a balszerencsés, irigykedő vesztes ressentiment-ban fetrengő típusa és í. t.). A „keleties” magyartól tehát voltaképpen megtérést (metanoia) követelnek. A bűnös természet megjavításához ugyebár kegyelem szükségeltetik. Hogy kicsoda árasztja majd a kegyelmet a „keleties” magyarra, nem tudni.

   „A megromlott magyar (azaz kelet-európai) természet” egyik fő szimptómája az ellenzéki Leitkultur szerint a belső autonómia, a kezdeményezőkészség és a vállalkozó szellem hiánya, amelyet mindenekelőtt a „piacellenesség” jelenít meg. A piaci kockázatvállalásra való hajlam szinonimája lett a szabadelvűség „nemes individualizmusának”, az önérzetes, szellemileg független polgár lelki alkatának. (Értsük jól: nem következménye a fölvilágosodástól formált, kollektív – ti. forradalmi – akaratgyakorlással kikényszerített polgári társadalomnak, hanem pszichológiailag eleve megvolt, preegzisztáló alapföltétel, potenciálisan mindig megvolt, létezett, csak a különféle etatizmusok által eltorzított, „természetes” lelki tulajdonság.)

   A „keletiség” – amelynek fő oka ebben a koncepcióban a szovjet rendszer, egyrészt (nemde) az „alacsonyrendű” keleti elem uralma a „magasabbrendű” nyugati elem fölött, a szegény és primitív Oroszhon uralma a fejlettebb Kelet-Közép-Európa fölött, másrészt a „totalitárius utópia” ideológiai csábja a kapitalizmussal elégedetlen romantikusok és a radikális-marginális szubkultúrák számára, akik és amelyek kísértésbe vitték a báva, eltájolt démoszt – ahistorikus képzete: az „oszmán”, „bizánci”, „szláv”, „ázsiai” zsarnokság (ebbe suvasztják bele a „létező szocializmus” nevezetű képződményt) örökléte.

   Ennek a nézetnek mély történelmi gyökerei vannak.

   Ha most figyelmen kívül hagyjuk a skizmát (a nyugati/latin és keleti/görög keresztyénség, vagy ahogy egy furfangos francia mondta: Arisztotelész és Platón szakítását, ahonnan a klisék egy része származik, de csak végső soron), a fenyegető keletiség gondolatának eredete: a XVIII. és XIX. századi antiszemitizmus. A fölvilágosodás sajátszerű antiszemitizmusa fölöttébb hasonlít a mai iszlamofóbiához: a mélyen vallásos, mondhatni „fundamentalista”, kaftános-fejkendős keleti zsidóság szövegcentrikus vallásossága, sajátos törvényképzetei (vö. saria), etnikai-vallásos elkülönülése, akkori ellenállása a térítéssel (ma: asszimilációval, „integrációval”) szemben, idegen nyelve, horgas orra, sötétebb haj- és bőrszíne, a rendi társadalomba és a racionális rendbe való beilleszthetetlensége, horizontális-informális szolidaritása az abszolutista államok függélyes hierarchiájával ellentétben: mindez a régi zsidóságot az új szekuláris szisztéma „természetes” ellenségévé tette. A „másság” mint a szemrehányó biblikus múlt jelent meg.

   Ezen a nácik csavartak jó nagyot.

   A náci zsidógyűlölet két fő pillére (a másodikról később) közül az egyik az állítólag „zsidók vezette” orosz bolsevizmus – és általában „a kommunizmus” – keleti jellegével kapcsolatos. Ennyiben a nácizmus a fölvilágosító-liberális antiszemitizmus utóda. A nácik számára az egyéni hősiességre alapozott „indogermán” Európa – a nácik legalább annyit európáztak, mint a mai kelet-európai liberálisok, ha nem többet – , a római jog, az államalkotásra való „nyugati” képesség, a férfias-katonai erények uralma, a kiválók fönsőbbségén nyugvó hierarchia, a harci közösségben kikovácsolódott, önmegtagadó-héróikus, lovagi engedelmesség (függelem) ellensége az „ázsiai” egalitarizmus volt, a rangsort meghatározó virtus (arété) elvetése, ahol a hatalom (vagyis a zsidók döntő befolyása) rejtett. Ez a hatalom mozgósítja az írástudatlan keleti parasztnemzeteket a fölsőbbrendű – politikára és háborúra képes – Európával vagy Nyugattal szemben, ennek az akaratlan és öntudatlan cinkosai az uralomnélküliség nyugati filozófiai hirdetői („a szellemi baloldal”).

   Ernst Nolte, a konzervatív német történész, a Gulagot „ázsiai tett”-nek nevezte az 1970-es évek végén a Historikerstreit során: a hitleri fordulat megelőző csapást mért „Ázsiára”, mert elkerülhetetlenné vált szerinte a nemzetközi, de mindenekelőtt „ázsiai” bolsevizmus nemzetközi (titkos) támaszával, a szintúgy „ázsiai” zsidósággal való leszámolás. Máskülönben az „ázsiai” kommunizmus kiirtotta volna a nyugati eliteket, s evvel megszüntette volna „a” civilizációt, amely persze európai civilizáció.

A nyugati rasszizmus gyökerei

    Ebben az összefüggésben a náci antiszemitizmus orientalizmus volt (a szó Edward Said-i értelmében), s megelőzte a brit és francia imperializmust kiszolgáló rasszizmus, amely a leigázott és leigázandó gyarmati (mindenekelőtt „keleti” és „déli”) népeket mint lusta, hedonista, primitíven vallásos, államalkotásra képtelen populációkat írta le. A hindu és arab „fakír” brit imperialista képe – cselekvésképtelenség, meditáció, az én kioltása, a közösséggel szembeni felelőtlen közöny, a transzcendensben való passzív föloldódás, aszociális túlvilágiasság és/vagy halálvágy – magával vonta az aktív, altruista, állam- és intézményalkotásra képes európai telepes képét, aki politikai formát ad az amorf keleti népességnek, amelyet a technikára, közigazgatásra, jogszolgáltatásra, szervezésre, háborúskodásra, fegyveres kereskedelemre, hajózásra stb. képes fehér gyarmatos vezet, irányít, művel és használ. (Ezt a képet adaptálják az első világháború környékén az ortodox, azaz görögkeleti vallású népekre és szerzetesi kultúrájukra a közép-európai katolikus soviniszták és militaristák. A „keleties” jelleget hangsúlyozzák a mai magyar soviniszták jelzői is a délkelet-európai népekre: „balkáni”, „levantei”, „fanarióta” – a bizánci/oszmán karakterológiai stigmák.)

   A nácik „a keleti népek” (szlávok, zsidók) ellenséges univerzalizmusán (a kommunizmuson) valósággal megbotránkoztak, hiszen az aktív szellem – der Geist – a Nyugat kiváltsága, ám a kommunizmus eredetében és lényegében romboló szellem volt (a család, a tulajdon, az állam ellensége: „ich bin der Geist, der stets verneint”), azaz mefisztói; de csak a konzervatív sztálini fordulat előtt. Ernst Nolte – bár nem azért, amiért ő gondolja – nem téved: a fasizmus (nácizmus) csakugyan megelőző (preventív) ellenforradalom (is) volt a kommunista veszéllyel szemben.

   Az antikommunizmus mint orientalizmus – bár mai hirdetői természetesen NEM nácik, és a gondolat családfájának nincsenek tudatában – a nemzetiszocializmus öröksége, amint ez megörökölte a nyíltan rasszista XIX. századi (mindenekelőtt brit) imperializmustól és a konzervatív porosz államművészettől (Staatskunst), amely az észlelhető bomlás jeleiben és előjeleiben a keleti szellem behatolását sejtette, mint mindenben, ami tagadta az erőt, s ennyiben nem volt „férfias”. Kelettel szemben volt erőd a náci „Festung Europa”. * Másképpen: a mindenütt méltán elfelejtett, de nálunk népszerű, monumentális tökfej írja (Preußentum und Sozialismus, 1921): „[Marx a]z angol vér helyett, amelyet nem érzett magában, csak az angol dolgokat és fogalmakat pillantotta meg, Hegelből pedig, akiben ott volt a porosz államgondolat tekintélyes része, csak a módszer vált hozzáférhetővé számára. S ily módon a két germán rassz [?!] ösztönellentétét [!] – valóban groteszk kombináció keretei között – két társadalmi réteg materiális ellentétébe hajlította át. Vagyis a »proletariátusnak«, a negyedik rendnek a szocializmus porosz gondolatát tulajdonította, míg a »burzsoáziát«, a harmadik rendet a kapitalizmus angol gondolatával ruházta fel.” (Magyarul in: Oswald Spengler: Válságok árnyékában, ford. Csejtei Dezső, Juhász Anikó, Bp.: Noran Libro, 2013, 75-76.) Minden morális/társadalmi ellentét: faji ellentét.

   A Kelet megvetésének európai hagyománya mindig tartalmazta az államfüggő szolgalelkűség vádját, amelynek a fonákja a zsarnokság vádja (már a perzsa-görög ellentét történetírói és rétori megideologizálása, majd a civis Romanus sum gőgje is erre utal), s erre válaszol az „Athén és Jeruzsálem” téma ismételt fölbukkanása, defenzív rátartisággal, a zsidó irodalomban Moses Mendelssohntól Martin Buberig. Pár évezreddel később ugyanebben a tónusban írnak Európában, így nálunk is Oroszországról vagy az arabokról. Érdekes logikával következtetnek az autonómiahiány szemrehányásából arra, hogy a szabad államiság kifejlesztésére alkalmatlan fajok („the lesser breeds without the law”) gyámságra szorulnak, és nem alkalmazhatók rájuk a nemzetközi jog, a ius gentium szokásos finomságai.

   Még ennél is különösebb az autonómia és a nemes individualizmus azonosítása a kapitalizmussal és szembeállítása a „kollektivista”, szervilis Kelettel. Itt most egyszerű kis katekizmusra szorul az olvasó.

   Melyik a legsikeresebb tőkés állam?

   A Kínai Népköztársaság.

   Ki vezeti a Kínai Népköztársaságot?

   A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága.

   Milyen a Kínai Népköztársaság politikai rendszere?

   Pártállami diktatúra.

   Milyen a Kínai Népköztársaság társadalmi rendszere?

   Piaci kapitalizmus.

   Milyen égtájon, melyik kontinensen terül el a Kínai Népköztársaság?

   Kelet-Ázsiában.

   Nohát akkor.

(S akár más sikeres tőkés társadalmak – kitéve a szokásos ciklikusságnak – írásom első változatának lezárása óta mély válságba került. Ez is mutatja, milyen igazi kapitalista térséggé vált. A csőd ezt épp olyan pontosan jelzi, mint a siker. A tervező-bürokratikus államkapitalizmusban nincsenek ciklikus válságok, hanem ötéves tervek.)

   E kurta kis katekézis befejezésekor még csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a kelet-európai liberális értelmiség saját lelkében is diagnosztizálja a keletiesség tüneteit, és ebből a bűnös állapotból hite szerint a nyugati polgári demokrácia szelleme és intézményrendszere válthatja meg; a módszer az ön(faj)gyűlölet, a terv az „öngyarmatosítás” (Németh László találó kifejezése), az alapelv az alkalmazkodás másunnani és korábbi állapotokhoz. Ebben nem sok autonómiát, szellemi függetlenséget és nemes individualizmust találok.

Naturalizálás

    Ebben – egyebek mellett – ludas a „naturalizálás” filozófiai műfogása, amelynek segedelmével bizonyos politikai jellegzetességek (történetietlenül) bizonyos népfajok természeti vagy „kulturális” tulajdonságaivá lépnek elő; közülük a legföltűnőbb a föltevés, miszerint a keleti (déli) népek kedvelik, sőt: mintegy élvezik az elnyomatást, amelyet nálunkfelé a viszolyogtató pesti operettes kedélyességgel foglalnak össze az „Állam bácsi” ízléstelen, bárha tipikus metaforájában (legalább ennyire gusztustalan a brit tory „Nanny State” metaforája, amellyel a szociáldemokrata jóléti államot vélik jellemezhetni); ezt a mondai lényt a magyarok és más kelet-európaiak – hírek szerint – forrón szeretik. (Ha ez igaz volna, jobb lenne az ún. adómorál. De hát persze a helyi liberális sajtó szerint a kelet-európaiak – mazochista, balkáni-muszka patriotizmusuk mellett – egyben felelőtlen, önző potyalesők, akik csak kapni akarnak, de adni nem.)

   Az a logikátlanság, elvont gondolkodásra való képtelenség és ordító irracionalitás, amellyel a visszataszító Putyin-rendszer jellemvonásait visszavetítik az orosz népre és az orosz történelemre, majd ezekből a visszavetített vonásokból konstruálják meg a Putyin-rezsim létrejöttének és fönnmaradásának „okát”: lélegzetállító. (Arról nem is szólva, hogy az ultrakonzervatív posztszovjet egész vagy féldiktatúrák – Ukrajna, Belorusszia, Tadzsikisztán, Azerbajdzsán, Kazahsztán – különösségeit a szovjet múltnak tulajdonítják, a szovjet múltat az orosz „nemzeti eidosznak”, tehát az azeri vagy kazah rendszernek az „oroszságot”.) Mindez annak köszönhető, hogy az eszméket a szokásos redukcionista módon hozzárendelik az etnikai „létezőhöz” (vö. „nemzeti értékek” vs. „európai értékek”: értelmetlen, de sokatmondó kifejezések) – és a „sikeres”, azaz erős, háborús győztes, gazdag, elismert, megbámult országok „értékei” ipso facto bizonyítják, hogy ezek a helyes „értékek”, ami azt jelenti, hogy az ezeket az „értékeket” megtestesítő államalakulatok és etnikumok képviselik azt, ami helyes. Tehát nem esetleges helytelen eszméinket kell kicserélnünk – mert ehhez racionális/morális érvek kellenének, amelyeknek az érvényességében már nem hisz a pomo-balliberális nyárspolgár – , hanem (bűnös) etnikai természetünket kell megváltoztatnunk, nyugatibbá tennünk.

A nyugati polgári társadalom önképe – amelyből a domináns „emlékezetpolitika” rendszerint kitörli a gyarmatosítást, az amerikai őslakosságon elkövetett spanyol, portugál, brit, francia, holland genocídiumot, az afrikai rabszolgák Amerikába szállítását (amelyhez képest a véres kezű tömeggyilkos Sztálin „lakosságcseréi” merő tréfák; végső mérleg: mintegy százmillió afrikai halott) vagy a belga királyság kongói mészárlásait; a szűnni nem akaró zsidóüldözést, a felekezeti és etnikai kisebbségek és a nők vadállati elnyomását – ma is magában foglalja az ún. strukturális antiszemitizmus jellemzőit, ahol a valaha kitaszított „keleti” zsidók szerepét szimbolikusan más „keletiek” töltik be. (Noha ma már ritkábban halljuk a „wenn’s Judenblut vom Messer spritzt” meghitt dallamát.) A gyarmatosítás – ahonnan a rasszizmus ered – és az amerikai rabszolgatartó demokrácia együtt élt a régi liberalizmussal; ám ebből tévedés volna arra következtetni, hogy a régi szabadelvűség volt a rasszizmus oka. A fölvilágosodás és a szabadelvűség alapelveinek a rasszizmus ellentmond, de a liberális imperializmus (ez létező politikai szakkifejezés volt a huszadik század közepéig, főleg Nagy-Britanniában) gyakorlatának nyilván nem. Ennek a gyakorlatnak, illetve hagyományának azonban vannak kései következményei, amelyek a fasizmus (az olasz fasizmus nem volt különösebben antiszemita, de az arabok és a feketék vonatkozásában, vö. Líbia, Abesszínia – „Faccetta nera, bell'abissina/Aspetta e spera che già l'ora si avvicina!” – nem volt kevésbé rasszista, mint a német nácizmus és kelet-közép-európai elvrokonai) közvetítésével maradtak fönn. Ma is élnek az „államalkotó”, sikerorientált, versengő „teljesítménynyújtók” (Tellér Gyula orbánista főguru kifejezése) – szemben a „keleties”, államfüggő segélyezettekkel, az egalitárius újraelosztás kedvezményezetteivel – „nyugatias” mítoszai, amelyet a mai Kelet-Európában, így Magyarországon is beépülnek a „liberális demokrácia” újkonzervatív újraértelmezésébe, s amelyeket megerősít a tényleges Nyugat hisztériája a keleti és déli bevándorlók miatt és ellen.

   Némi leegyszerűsítéssel: az egyenlőség – mint a versengés és a hierarchia ellentéte – ma „keleties” elvnek minősül, amely lerombolja „az erősek demokráciáját”, a győztesek szabadságát. A gazdagokhoz kell csatlakoznunk, mert akkor mi is gazdagok leszünk – a hegemón liberális diskurzus brutális jobbra tolódása (a szabadságfogalom etnicizálása és rasszosítása) az egyik legaggasztóbb fejlemény 1989 óta.

   A náci örökség azonban kétarcú a vizsgált jelenség tekintetében. Domináns formája természetesen a Nyugat-ellenesség, nem pedig a följebb vázolt Kelet-ellenesség – antikommunista orientalizmus – , és paradox módon erre is illik a strukturális antiszemitizmus meghatározása, csak másképpen.

Nyugat-ellenesség Közép- és Kelet-Európában

    Abban, amit itt írni fogok, más elméleti és történettudományi források mellett hatással volt rám Moishe Postone munkássága.**

   A jobboldali (völkisch) antikapitalizmus nem holmi előre elhatározott népcsalás következménye (amint azt a kezdetleges bolsevik antifasizmus írta le a sztálini, AZAZ a népfrontkorszakban), hanem a kapitalizmus alaptermészetéből vezethető le. Amint az áruban egyszerre testesül meg az érték és a használati érték, a fölületes szemlélőben fölötlik, hogy a használati érték a „természetes”, és ezt a fizikai tárgyakban megtestesülő „természetiséget” és „természetességet” meghamisítja a közvetítés, a csere és a pénz. Az érték fölhalmozódása, bővített önteremtése (bővülése, növekedése), az árufétisben megjelenő (voltaképpen a kettőssége által létrehozott) eldologiasodás és a dologi társadalmi folyamatok elvontságnak tűnnek föl, amelyek elválasztják a szükségleteket az őket kielégítő használati értéktől (fizikai tárgyaktól, fizikailag érzékelhető szolgáltatásoktól), s így a kapitalizmus problémája mindenképpen a közvetítés és az absztrakció problémájának tetszik (a közvetlenség megszüntetésének).

   A völkisch „antikapitalizmus” mintegy képtelen elhinni, hogy absztrakciók csakugyan vannak, hogy a kapitalizmus folyamatai mögött nem áll akarat, szándék, explicit imperatívusz. Ezért a számára fogalmilag érthetetlen forgalmi szféra (pénzügyek, hitelüzlet, nemzetközi kereskedelem) „szelleméhez” a képzeletében „testet” társít, amelyhez a korábbiakból adott volt az uzsorával már a középkor óta megvádolt zsidóság, amelynek ambivalens (kint és bent) helyzete, állítólagos gyökértelensége és határokon átnyúló „faji” szolidaritása megeleveníti, animisztikusan animálja a közvetlen érintkezésben láthatatlan elvont értéket, amely a használati értékkel szemben – mint vámpír és parazita – rátelepszik a termelő és fogyasztó emberiségre. (A völkisch „antikapitalizmus” liberalizmus-legendájáról ld. Herbert Marcuse régi, ám kiváló tanulmányát: „Der Kampf gegen den Liberalismus in der totalitären Staatsauffassung” a Zeitschrift für Sozialforschung 1934-i évfolyamában; azóta számtalan gyűjteményben és sok nyelven hozzáférhető.)

   Ezt ma politikailag „az USA/Izrael/EU hegemónia” hivatott megtestesíteni.

   A völkisch „antikapitalizmus” nem támadja az ipari tőkét, az agrártőkét és a technikát (a nácik általában a modern technika megszállottai voltak, az obskurantista „zöld” nácik, mint Martin Heidegger, kisebbségben maradtak).

   A nyugati baloldalon a marxizmus időlegesen meggyöngült pozíciói tették lehetővé a tőkés globalizáció elleni állásfoglalások részbeni elterelődését völkisch irányba. A személytelen kapitalista elvontság azonosítása a hegemón Nyugattal, az Amerika-ellenesség azonosítása a „progresszióval” érdektelenné tette a nyugati baloldalt a Nyugat keleti és déli konkurenseinek politikai karaktere iránt, tekintet nélkül ez utóbbinak nem ritkán erőteljesen autoritárius, konzervatív és represszív politikai és erkölcsi tartalmára. Mindez persze reakció a globalizációra és a posztmodern (kései) kapitalizmusra, amellyel szemben a „globális Dél” radikális elitjei – a modernizmus bukása folytán – olyan régi esszencialista „megoldásokra” bukkannak, mint a férfiuralom (beleértve a nők háztartáson kívüli munkájának, a „családtervezésnek” és a nők házasság előtti szexuális aktivitásának a tilalmát; feledve persze, hogy ez régen nem annyira tilos volt, mint amennyire lehetetlen: ami óriási különbség; ennyiben a lefejezős dzsihádista „fundamentalizmus” antihistorikusan posztmodern maga is).

   Ehhöz nálunk hozzájárul a „létező szocializmus” lényegének apologetikus félremagyarázása – mindmáig! – a politikailag nem, de ideológiailag még mindig elég befolyásos óbaloldalon. Mivel még az óbaloldal is fölfogja homályosan, hogy a „létező szocializmus” (újraelosztó-tervező államkapitalizmus) is árutermelésen, árucserén, bérmunkán alapult, de szerinte az 1989 előtti vélt „szocializmus” és az 1989 utáni „kapitalizmus” közötti különbség mindössze a terv és a piac ellentéte: ebből az következnék, hogy ez még normatív értelemben is meghatározó a „szocializmus” tekintetében, ami persze merő képtelenség. Így sajnos az óbaloldal is a „piac” álnevű forgalmi szféra leprázására fordítja energiáit, a kapitalizmust magát szem elől téveszti. Ennek egyik oka a munka történetietlen (transzhistorikus) dicsőítése szemben „a tőkével”, mintha marxisták számára nem lenne egyértelmű, hogy az elidegenedett munka épp oly szerves komponense a kapitalizmusnak, mint a tőke. Az óbaloldalon mintha a proletár proletár volta (a kizsákmányolás) valamiféle pozitívum lenne. Mellesleg ebből is kiviláglik, hogy az egykori ellenzéki (kritikai, disszidens) marxizmus hagyománya nem él. (Így lehetséges, hogy Magyarországon a jobboldal a „baloldali” bankárkormányt, az ún. baloldal a jobboldali brókerkormányt gyalázza…)

   Ahogyan erre Albrecht Wellmer a marxista humanizmus 1989 utáni válságáról írott téziseiben (1993) figyelmeztet, az elvont citoyen és az önző bourgeois régi ellentéte a polgári társadalomban – A tőke (a könyv!) erről hallgat, s nyitva hagyja az utat mindenféle veszedelmes illúzióknak – nem oldható föl „a valóságos közösség” valaminő tervében (amely nem azonos Hegel „etikai élet”-ének fogalmával), amelyből hiányzik a demokrácia „procedurális magva”. Ennek hiányában aztán a kapitalizmus elvont-szellemi oldala (az érték) épp úgy célponttá válik (egyoldalúan), mint a „formális” demokrácia és az elvont jog.

   A kapitalizmus effajta bírálata nem sokat ér (az önzés és az egyenlőtlenség, a gyöngébb népek fölötti uralom stb. ugyanis nemcsak a kapitalizmus sajátossága: ez az erkölcsi kritika nem elég specifikus, történetietlen, mellőzi a kapitalizmus sajátszerűségeit és történelmi újdonságait; arról nem szólva, hogy az osztályellentét nem pusztán egyenlőtlenség). A közvetlenség követelése, a közvetítettség (piac, tervezés, közigazgatás, jog, képviselet stb.) kiiktatása minden absztrakciót elmos, beleértve az emancipáció bármelyik elképzelhető formáját. A völkisch (és az utósztálinista) „antikapitalizmus” az absztrakció (piac, pénz, jog) ellen fordul, mintha az árutermelés és a bérmunka nem is léteznék, mintha a kapitalizmus hatalmát csorbítaná a „több munkahely” és a „magasabb bér”, ami nevetséges. Már ott tartunk, hogy viszonylag komolynak számító emberek a kapitalizmus ciklikus válságaiért „a csaló bankárokat” teszik felelőssé, „egészséges” náci szellemben. A kapitalizmust behelyettesíthetővé tennék olyan terminusokkal, mint „a Wall Street”, „a londoni City”, ami szintén az első világháború és a „kommunista fölforgatás” utáni „forradalmi jobboldal” retorikájára hajaz. „Lokalizálni” és „testiesíteni” (biologizálni) kell az elvont kapitalizmust; ennek a „teste” ma (is) a Nyugat; az antiszemita konnotációk nem olyan erősek, mint valaha – bár megvannak – , ez is inkább csak strukturális antiszemitizmus, akár följebb jellemzett nyugatbarát variánsa.

   Ugyanakkor nem szabad senkinek megfeledkeznie róla, hogy a világpiacot nem közvetlenül a szabadkereskedelem, hanem az imperialista erőszak hozta létre: a szabadkereskedelem az óriási kiterjedésű gyarmatbirodalmak igazgatásának egyetlen lehetséges technikája volt a modern kommunikáció XX. századi elterjedése előtt. A régi szabadkereskedelem „testi”, fizikai bázisa az ún. aranyalap (gold standard) volt, amelynek – azaz a Bretton Woods-i egyezménynek (1944) – a fölmondása (Richard Nixon, 1971) harangozta be a neoliberális-neokonzervatív deregulációt, amint levonta a szükséges következtetéseket a dekolonizáció („nemzeti fölszabadító mozgalmak”, 1960-75) sikeréből (Vietnam egymás után verte meg a francia, japán, ismét francia, amerikai, majd kínai gyarmatosító haderőket; a saigoni amerikai nagykövetség tetejéről fölszálló helikopterek vitték magukkal a fehér impérium utolsó képviselőit) és az új nyugati rendszerellenzék (1968) megjelenéséből. A magyarországi szélső-szélsőjobboldalon divatos kifejezés, „a globális háttérhatalom” igazi oximoron: a globalizációnak nincs más háttere, csak maga a globalizáció; a Kelet-Indiai Társaság mögött volt politikai terv; ma a „fejlődéssel” együtt járó ipartalanítás – és a vele járó eladósodás – nélkülözi a régi tőkés „produktivitás” (és a régi szocdem-bolsevik „produktivizmus”) „testies”, fizikai realitását, anélkül, hogy a fegyveres erőszak szerepe csökkent volna, habár immár iránytalan. (Tanulságos, ahogyan a katonaság szerepét átvállalják a „kiszervezett” [outsourced] ún. biztonsági cégek: az új zsoldosok; illetve az egyre inkább fölfegyverzett titkosszolgálatok a maguk drónjaival, kiberhadviselésével, internetes dezinformációs-ellenőrzési kampányaival, titkos börtöneivel és a szokásos joghatóság alól kivont büntető „igazságszolgáltatásával”, amelyben kizárólag halálos ítéleteket hoznak. Szép példa minderre az ukrajnai „hibrid háború”. Meg az, ahogyan a Moszad – Gilles Deleuze és Félix Guattari műveire támaszkodva! – a településeket nem megszálló, hanem átlyuggató, „rizomatikus” taktikájával őrli föl a „molekuláris” lázadást a megszállt területeken. Stratégia itt nincs, és nem is lehetséges.) Aki nem érti az erőszak szerepét a világpiac létrejöttében, semmit nem ért a modern világtörténelemből. (Nem tudok itt kitérni a „végtelen vágyak” és a „mértéktelenség” demokráciájának mint „új totalitarizmusnak” a nagyon is ide illő vitájára, vö. Jean-Claude Milner: Les Penchants criminels de l’Europe démocratique, 2003, s evvel szemben: Jacques Rancière: La Haine de la démocratie, 2005.)

A strukturális antiszemitizmus Nyugat-ellenes változata

    Jól látható, hogy a völkisch antikapitalizmus mai kelet-európai, mindenekelőtt szélsőjobboldali változatai továbbra is csodálják az ipari tőkét – vö. Orbán Viktor himnikus hommage-aival az Audi, a Mercedes, az Apollo Tyres, a Gazprom címére – , miközben démonizálják „a piacot”, mintha ezek az iparvállalatok nem a piacon működnének. (Az is jellemző, hogy a mainstream liberális publicisztika a crony capitalism klikkjei és érdekcsoportjai között ténylegesen szanaszét privatizált állam növekvő térfoglalását bizonyos nemzetgazdasági ágakban – „szocializmus”-nak nevezi!) A jobboldali nagyburzsoázia „elitje” földbirtokokat vásárol – elsősorban spekulációs célzattal és az EU-támogatások lenyúlása végett – , de evvel egyben eleget tesz a Blubo (vér és rög, Blut und Boden) ideológiai kívánalmainak is – hisz mi lehetne kevésbé elvont, mint a szántó meg a szőlő?

   A Nyugat-ellenesség a modernség biologizálásán nyugszik (ha eltekintünk a gazdagabbnak és „sikeresebbnek” tartott métropolisz hagyományos utálatától)***, amelynek keretében meg kell nézni, hogy melyik most a kapitalista elvontság bűnös „teste”. Az uralkodó kelet-európai, közel-keleti és ázsiai nyugatellenes ideológiában ez az erkölcstelen fajkeveredés korcsait jelenti, a gyökértelen migránsokat, a fajfönntartás/szaporodás nyűgeitől és „nemi jellegeiktől” megszabadult, emancipált-feminista nőket (és egyáltalán a gyűlölt feminizmust és a szisztematikusan félremagyarázott, rágalmazott „dzsenderideológiát”) és legfőként a „homoszexuális” (LMBTQ) embereket – figyelmen kívül hagyva a feminizmus és a Gay Liberation antikapitalista voltát – , s ezt összekeverik mind a „neoliberalizmussal”, mind az emberi jogi és alkotmányos jogi individualizmussal („egyéni jogok”). Mindezt a „gyökértelen kozmopolita”, „univerzalista”, „internacionalista” – ez a három a jobboldali diskurzusban ugyanazt jelenti a jelentős különbségek ellenére, ebben is követve a náci hagyományt, amelyben a „liberalizmus” és a „marxizmus” egylényegűnek tetszik és persze egyaránt zsidónak – dinamika váltja ki a nyugatellenes jobboldal szerint. A bürokratikus-etatista „jóléti állam” hanyatlása után fölívelő neoliberális globalizáció ebben az eszmekörben szintén nemcsak a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályok lebontását, a privatizációt, az alacsony adókat és az állami költségvetések beavatkozásának visszaesését jelenti, hanem „a Nyugat alkonyát”. (A végtelenül divatjamúlt, prefasiszta Oswald Spengler a magyarországi jobboldali – és újabban a neoliberális! – sajtó sztárja, együtt a háború előtti szélsőjobboldal olyan figuráival, mint a lejárt Ortega meg Evola [a Jobbik védőszentje] vagy az Edelnazi Heidegger, Jünger, Carl Schmitt. A fasisztoid reakció olyan terminusai, mint a „tömegember” és a „tömegtársadalom”, a liberálisnak vélt közírászatban is kurrensek.)

   A Nyugat alkonyának egyaránt bizonyítéka a globalizált kapitalizmus – és a globális kapitalizmus ellenzéke!

   A helyzetet bonyolítja, hogy a Nyugat bizonyos értelemben csakugyan hanyatlik, mert a modern kapitalizmusnak vagy fontos aspektusainak az emancipatorikus meghaladása – még utópikus formában se – nem látható, márpedig ez valamikor hozzátartozott a polgári társadalom kreatív feszültségeinek és állandó szellemi konfliktusának a mozgékony-borulékony (disz)harmóniájához, így a néhai rendszerellenzék szerepét megpróbálja (mindhiába) átvenni az antidemokratikus és részleges, reakciós antikapitalizmus, amely a hierarchia, a heterononormatív, heteroszexista, patriarkális represszió, a büntetés, a kirekesztés, a rasszizmus és etnicizmus elemeit keveri bele az elidegenedés miatti feszengés (Unbehagen), kínos érzés, megalázottság, iránytalan lázongás ismeretes komplexumába – és így sikerül, mint annyiszor, a rendszerrel való elégedetlenséget a rendszer mellett mozgósítani, és az álforradalommal megelőzni, kijátszani, elhárítani a valódi forradalmat.

   Ráadásul a keleti tekintélyelvű rezsimek kikerülhetik a legitimációs vitákat, mert az antiautoritárius energiákat a régi recept szerint „idegennek” – tehát nem valóságosnak, nem ideillőnek, irrelevánsnak, rosszabb esetben nemzet- és fajtaellenesnek (sippenfremd) – bélyegezhetik. Egyszerre „érvelhetnek” a „pénztőkés” plutokrácia és az egyenlőség ellen. Sem az uzsorás plutokrata, sem a középosztályi és bérmunkás létből – a mikroelektronikai forradalom és egyebek miatt – kiszorult „rászorult” nem szerzett érdemeket, ezért a Nyugat nyomása (a szabályozatlan piac és az emberi jogok érdekében) erkölcstelennek, szubverzívnak és destruktívnak hat.

   No persze a Nyugat valóban igen rosszul bánik a nála gazdaságilag és katonailag gyöngébb, a tőle minden szempontból függő helyzetben lévő országokkal, népekkel, régiókkal. A periféria és félperiféria csak alacsony bérekkel és diszkriminatív, elnyomó munkajoggal versenyképes. A nyugati kulturális-tudományos hegemóniából is számos megaláztatás származik, s erre a perifériaállamok a kulturális elmaradottság dacos vállalásával, vidékies kulturális nacionalizmussal és a koholt nemzeti tradíciók pirulásra késztető kultuszával válaszolnak. A Nyugat „jó” szövetségesei – az oroszellenes államok: Lengyelország, Románia, a balti országok, az ideológiailag szélsebesen fasizálódó Nyugat-Ukrajna – szélsőjobboldali, ám a mai körülmények között még ennek is álságos „antikommunizmussal” lelkesítik magukat harcra (és túszul ejtik a szokás szerint tájékozatlan és értetlen amerikai külpolitikát), a Nyugat „rossz” szövetségesei (elsősorban a magyar állam) pedig Putyin autokráciájának szövetségeseivé válnak, Orbán pedig a még Putyinnál is sokkal rosszabb közép-ázsiai diktátorokkal barátkozik, ami némi bágyadt gúnyt vált ki (ez is leginkább etnicista-rasszista jellegű, a „primitív” és szegény ázsiaiakkal szembeni lenézés jegyében), de semmi többet. Mindez az antimodernista „konzervatív forradalom” keretében, ahol semmi különbség az oroszgyűlölő Kaczyński és az oroszbarát Orbán között.

   Soha nem szabad lebecsülni a strukturális antiszemitizmus jelenségét, amelynek az orientalista-antikommunista vége ma konkrétan (a szlávok mellett) a muszlimok ellen irányul, és – legalábbis külsődlegesen – Izrael Állam ún. barátja. Ennek a nyugatellenes pólusa a XIX. század második, a XX. század első felében „az elzsidósodott Anglia” ellen irányult, Krämer und Helden, hősök és szatócsok, ahol a szatócsok az – egyébként folyton háborúskodó – angolok lettek volna; a XXI. század elején természetesen (az USA/Izrael összefüggés és az amerikai zsidóság nagy befolyása miatt is) Amerika ellen.

   De Magyarország is volt már ennek a célpontja. Octavian Goga költő, Madách fordítója, a Trianon előtti, magyarországi (erdélyi) román kisebbségi nacionalizmus jelentős alakja (s nem véletlenül később Románia első fasiszta miniszterelnöke, akiről ma minden romániai helységben utca, tér, színház, gimnázium stb. van elnevezve) még az első világháború előtt azt írta, hogy Magyarország elitje (polgársága, értelmisége, részben még a nagybirtokos arisztokráciája is!) zsidó, a hanyatló magyar kultúra a maga egészében zsidó vagy zsidós (még Ady polemizált vele, s lényegében azt mondta: s ha így van, miért baj, jó annak a népnek, amely képes rá, hogy ezt elfogadja, én büszke vagyok rá, pukkadj meg), ezért az életerős és fiatal román nemzet fölül fog kerekedni – ennek a fiatalosságnak a biztosítéka a zsidógyűlölet, ami a magyarellenesség magva. (A poszt-vasgárdista irodalom a „kommunizmust” magyarzsidóuralomként rettegi.)

   A társadalmi rendszerek, alkotmányos berendezkedések és politikai elméletek nemzeti kultúrákhoz-mentalitásokhoz rendelése, etnicizálása és rasszosítása, biologizálása, szexualizálása sem új; a századfordulós konzervativizmus – Max Nordau Entartung (1892) c. hírhedt bestsellere mellett, amely a kulturális modernizmust mint betegséget, biológiai „elfajzást” elemezte, mondjuk Tolsztoj vagy Baudelaire munkásságát a szifilitikus agylágyulás tüneteként kezelte, ami nagy hatással volt a nácikra, annak ellenére, hogy Nordau, a nem kevésbé hírhedt Lombroso követője pesti volt és a cionizmus egyik alapítója – hőse, Paul Möbius nagy sikerű könyvében (1900) „a nő kongenitális gyöngeelméjűségéről” (Der physiologische Schwachsinn des Weibes) értekezett; az egész evolucionista tradíció magától Darwintól az olyan megzakkant áltudósokig, mint Krafft-Ebing (1894) a nőket állatiasnak, mintegy alacsonyrendű „faj”-nak állította be, a melegeket pedig ebben az értelemben „nőiesnek”. (A legismertebb idevágó rémmű Otto Weininger néhai bestsellere – Nem és jellem, 1902, magyarul már 1913-ban, Gábor Andor [!] fordításában, Wittgenstein egyik kedves olvasmánya – ; a heteroszexista-nőgyűlölő, antiszemita Weininger zsidó létére a nácizmus egyik fontos, ijesztő előfutára. Vö. Misha Kavka: „The »Alluring Abyss of Nothingness«: Misogyny and [Male] Hysteria in Otto Weininger”, New German Critique 66, Fall 1995, 123-145.) A mai heteroszexizmus, homofóbia, antifeminizmus (a jelenlegi Nyugat-ellenesség fő szemléleti pillérei) – és a fajkeveredéssel szembeni irtózat – az alacsonyrendű elem fölemelkedésének, a hitvány (azaz az idegen, a nőies: persze a homofóbok szemében a meleg vagy transgender férfi is „nőies”) uralmának a kiváló fölött, az ősinek-természetesnek vélt hierarchia mesterséges megszüntetésének, „a természet” és „az ész” egyensúlya megbomlásának az apokaliptikus-romantikus fölpanaszolásával operál. (Többnyire leplezetten, kódoltan – Magyarországon azonban nyíltan.)

   Itt megpillanthatjuk a Kelet- és Nyugat-ellenesség közös elemeit.

A „rendi” és a „piaci”, a hagyományos hierarchiát vagy a piaci versenyt bálványozó fölfogás egyformán – minden egyébkénti eltérésük mellett – a győzelem, a fölülkerekedés, a „siker” (és ezek korolláriumai: a „rátermettség”, a „kiválóság”, a „tehetség”, az „intuíció”, az „ügyesség”, a „karizma”, a „merészség”, a „kíméletlenség”, az „uralomra termettség”) históriai meglétét hiszi bizonyítéknak valami vagy valaki kiválóságára (ez a virtus, a. m. „erény”, eredeti jelentése, a kiválás, a valakinél kiválóBBság + persze „férfiasság”).

   Nyilván nem lehet Nietzschét egyszerűen az így egyesített fölfogás reklámarcának tekinteni, de ő volt csak elég bátor kifejezni – egyszerre liberális és reneszánsz díszletezésű – filozófiai rapszódiáiban a megvetését (egyszerre!) a keresztyénség, a fölvilágosodás, a demokrácia és a szocializmus iránt, amelyek – a gyöngébb fölmagasztalásával és életben tartásával – a kiválók kitenyésztését s ezáltal a kiválóság érvényesítését akadályozzák.

   Németországot és Ausztria-Magyarországot a köztes kultúraföldrajzi pozíciója (és mindkettő esetében a polgári társadalom kombinációja a rendiséggel, az arisztokrácia és az udvar, továbbá a hadsereg politikai fölsőbbségével) is alkalmassá tette rá, hogy az antiegalitárius etnikai karakterológiákat (hol kelet-, hol nyugatellenes éllel) kialakítsa és elterjessze; a későbbi „szélsőjobboldali” fejleményeket előrevetítő, párbajozó Burschenschaftok (egyetemi korporációk)****, akárcsak a szintén a preventív ellenforradalmat űző orosz feketeszázak, az autoritárius mozgósítottság korai példái először mutatták a forradalmi pátosz jeleit a reakció nevében.*****

   Nagyon tanulságos, hogy mindkét verzió a Másikat nőiesnek, gyöngének, uralomra alkalmatlannak, bátortalannak, harcképtelennek tekinti – itt a Másik „állatiasságának” dekadens, illetve primitív alakváltozata az üzenet tartalma – ; mindebben az egyenlőség gondolatát betegesnek, természetellenesnek, mesterkéltnek (azaz a szó lenéző, romantikus-konzervatív értelmében „racionálisnak”) érzik. A „keleti” kommunizmus és a „nyugati” liberalizmus ellenfeleinek szemében „gondolati” és „utópikus”, amely az organikus és elhivatott eliteket az alsóbbrendű fajok és osztályok tömegsúlya alá veti, megfordítja a természetes rangsort, a „jót” (a nemest; a harcos férfit) a „rossz” (a nemtelen; az érzéki nő) alá rendeli, s ezért erkölcstelen. („Mi, akik minden keresztyéniségtől alapvetően undorodunk, a Jézusétól kezdve egészen a Marxéig [!], rendkívüli rokonszenvvel tekintünk a modern élet »lendületére«, amely az erőkultusz és a merészség pogány formáiban fejeződik ki” – írta Mussolini, akit Ernst Nolte idéz: A fasizmus korszaka [Der Faschismus in seiner Epoche, 1963], Bp.: Kairosz, 2003, 299.)

   Mindennek a trivializált változatait olvashatják naponta, amint kinyitják az újságot, rákattintanak valamelyik portálra vagy bekapcsolják a rádiót. Mert ezt hiszik a lelkük mélyén azok, akiknek önök a tanácsaira hallgatnak.

    __________________________

 *Ezt kitűnően foglalja össze Hóman Bálint, a jeles fasiszta államférfi és tudós számomra mindeddig ismeretlen előadása Berlinben, 1940-ben: „…mindig voltak és ma is vannak szervezkedésre képtelen, kezdetleges népek, sőt, fajok. Ezekkel a történeti értelemben primitív és passzív népekkel szemben vannak egyéneikben és tömegeikben egyaránt vállalkozó kedvű és harcos szellemű, művelődésre fogékony, uralomra hajlamos, államalkotó fajok és népek…” , pl. „[a] népszervező és államalapító árjafajta germánság” német ága és „[a]z ugyancsak népszervező és államalapító altáji fajta törökségnek finn népelemekkel gyarapodott nyugati ága”, a magyarság, velük „[a] kontinens két uralomhoz szokott fajtájának ifjú hajtásai kerültek közvetlen szomszédságba”, természetesen az Anschluß révén, amely Magyarország tőszomszédává tette a Harmadik Birodalmat. (Idézi – mint mindig – nagyszerű és tanulságos „Színrebontás”-ában Nyerges András, Élet és Irodalom, 2015. április 10.)

**Moishe Postone a chicagói egyetem tanára. Fő műve a Time, Labor and Social Domination: A Reinterpretation of Marx’s Critical Theory, Cambridge: Cambridge University Press, 1993, 2003 (több újrakiadás, fordítás több nyelven). Az antiszemitizmusról írott kisebb munkái összegyűjtve németül olvashatók, Postone: Deutschland, die Linke und der Holocaust, Freiburg: ça ira, 2005. Magyarul az „Antiszemitizmus és nemzetiszocializmus” c. klasszikus esszéje (1980) az Eszmélet 105. (2015. tavaszi) számában jelent meg, 18-40, ford. Koltai Mihály.

***Vö. Robert Kurz: Schwarzbuch Kapitalismus (a „Die Biologisierung der Weltgesellschaft” c. fejezet), 2. kiadás, Frankfurt/M.: Eichborn, 2009, 293-349.

****Vö. Norbert Elias mesteri tanulmányával: „Die satisfaktionsfähige Gesellschaft”, in: Elias: Studien über die Deutschen, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1994, 61-158. (Megjelent magyarul is: A németekről, 2002.)

***** Eltekintve attól, hogy az avant la lettre náci Moeller van den Bruck, a Das Recht der jungen Völker (1919) és a Das dritte Reich (1923) szerzője a német Dosztojevszkij-összkiadás nagy hatású szerkesztője és magyarázója volt, a tallinni születésű, a műegyetemet Szentpétervárott végző Alfred Rosenberg (az NSDAP vadul keresztyénellenes fő ideológusa, később Reichsminister für die besetzten Ostgebiete), a Der Mythus des 20. Jahrhunderts (1930), a náci „filozófiai” alapmű írója az orosz szélsőjobboldal, a feketeszázas emigráció aktív tagja volt – de a konzervatív, egyébként antináci Hermann Graf Kayserling (Das Spektrum Europas, 1928) is balti német arisztokrata volt, orosz alattvaló, szintén észtországi születésű – , szóval attól, hogy a régi német jobboldalon erős volt az orosz hatás, a Nyugat-ellenesség német eredetű, tehát abból az országból ered, amelyet a mai Kelet-Európában a Nyugat (Nyugat-Európa, az EU) kvintesszenciájának tartanak. (Az orosz antiracionalizmus és Európa-ellenesség német földön nagy hatású ismertetője nem volt más, mint Tomáš Garrigue Masaryk: Russland und Europa, 1913.) Az árja/indogermán fölsőbbrendűség tanának prófétái – a valaha honunkban is hallatlanul népszerű Gobineau gróf (a reneszánszról szóló dilettáns könyvének magyar fordítása minden jobb zsidó szemorvos polcán megvolt) meg a németül író Houston Stewart Chamberlain, Richard Wagner veje (Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts, 1899) – ugyan nyugat-európaiak, nem pedig németek, de Németországban és Ausztriában hatottak mindenekelőtt. Az egész idevágó nemzetkarakterológiai irodalom őse Marx egykori barátjának, Bruno Bauernak az obskurus, de egykor hatásos opusza: Rußland und das Germanenthum (1853); már itt is megjelenik a hanyatló Nyugat toposza, a hanyatlást és a fölületes-prózai polgáriságot a német-orosz metafizikai mélység ellensúlyozhatná, erről aztán a XX. század első harmadában könyvek és tanulmányok százai szólnak. Ennek az orosz verziói magyarul is: vö. Lev Sesztov: Dosztojevszij és Nietzsche, 1991, Nyikolaj Bergyajev: Dosztojevszij világszemlélete, 1993 (figyelemre méltó évszámok). Rozanovról ld. Kiss Ilona írásait. A problematikáról szóló klasszikus (részben konzervatív) monográfiák: Aurel Kolnai: The War Against the West, New York: Viking, 1938; Klemens von Klemperer: Germany’s New Conservatism, Princeton NJ: Princeton University Press, 1957; Fritz Stern: The Politics of Cultural Despair: A Study in the Rise of the Germanic Ideology, Berkeley, Los Angeles, London: University of California Press, 1961.

 Ez az írás az Élet és Irodalom 2015. április 29-i számában megjelent esszé módosított és továbbfejlesztett változata.

   Nyitókép Kelemen Dénes: Kelet-Nyugat, 2014, olaj, vászon, 23 x 35cm.