Ha van is polarizáció, miért nincs Nyugat-Európában olyan fajta, koppányos-istvános hasadás, mint nálunk? Azért, mert a nemzeti és állami keretek kiépítése a maga korában közös társadalmi feladat volt, ami nem állította végletesen szembe egymással azokat, akik egyébként ideológiailag szemben álltak. Ez bizony egy fix hagyomány, amelyre még válsághelyzetekben is lehet építeni. Bármennyire is lesajnáljuk ma a nemzetállamot meg a nemzeti szuverenitást, ki kell mondanunk: liberális demokrácia nincs stabil nemzetállami fejlődés nélkül, s a mi fejlődésünkből ez a stabil fejlődés módfelett hiányzik. Hogyan is várhatjuk, hogy egy hosszú távú nemzetállami fejlődés nélkül ugyanazt vagy akár csak megközelítőleg ugyanazt produkáljuk, mint a számunkra oly nagy vonzerővel bíró országok? Az, hogy ma nem hozható létre olyan nemzetállam, mint az európai fejlődés korábbi szakaszaiban, magától értetődő, ám messze nem azt jelenti, hogy nem is gondolkodhatunk róla. Az „Istvánok” nem söpörhetik le a kérdést azzal, hogy a nemzetállamnak befellegzett, s aki akár csak emlegeti is a fogalmat, az retrográd és nacionalista. A toleráns gondolkodástól ez fényévnyire van; és akik így gondolkodnak, ne csodálkozzanak azon, hogy a „Koppányok” hada oly erőteljesen növekszik.

Csizmadia Ervin írása.

Kép: Nol

Azt mondja keddi Magyar Nemzet-es interjújának már a címében is Bródy János, hogy „Koppány és István is mi vagyunk”. Ez már valami; ez új hangsúly, pláne, hogy sok-sok éve ennek az ellenkezőjét hisszük és hirdetjük magunkról. Vagy Istvánok vagyunk, vagy Koppányok. Ami ugye annyit tesz, hogy aki „istvános”, az nyugatos, aki „koppányos”, az keletes.

Való igaz: ami most van, az egy végtelenül unalmas és kiszámítható politikai-közéleti iszapbirkózás. A küzdőtér egyik felében a nyugatosok állnak, akik magukat az európai gondolat, az Európához való tartozás, a liberalizmus, a tolerancia és megannyi „progresszív” érték hordozójának tekintik, és alig tudnak mit kezdeni azokkal, akik maguk is értékalapon állnak, csak persze ezek az értékek totálisan mások, mint az övéik. És vannak a „keletesek”, akik eléggé más fogalmakban gondolkodnak: nagyon erőteljesen nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak stb. gondolják magukat. Nyugatos a világ minden kincséért sem „rekesztené ki” a keletest, ő csak simán lenézi, de nagyon. A keletes viszont sokszor kelt olyan benyomást, hogy ő nehezen tűri meg a nyugatost, de erre az attitűdre nem a lenézés a legjobb kifejezés.

Akárhogyan is ez a két attitűd évszázados, sőt évezredes. Van egy külön István- és egy külön Koppány-ország. Persze ne gondoljuk azt, hogy ez csak nálunk van így. A politikatudomány a nálunknál sokkal fejlettebb országokban is a politikai polarizáció krónikus erősödését jelzi. Magyarán azt, hogy az egymással szembenálló táborok egymás iránti attitűdjének fő jellemzője az utálat. Vagy másképpen: a teljes kooperáció-képtelenség. Máshol sem könnyű ezt kezelni. Nálunk meg végképp nem.

Lehetne egy „könnyű” megoldás: megpróbálni a két táborból egyet gyúrni. Ismert recept a nemzeti egység ábrándja. Magyarországon sosem volt és belátható időn belül nem is lesz. Retorikának talán jó, de reális stratégiát nem érdemes építeni rá. De akkor mit érdemes? Első lépésként talán értelmezni bizonyos dolgokat. Mondjuk a történelmet. Mondjuk Nyugat-Európa fejlődéstörténetét.

Ha van is polarizáció, miért nincs Nyugat-Európában olyan fajta, koppányos-istvános hasadás, mint nálunk? Azért, mert a nemzeti és állami keretek kiépítése a maga korában közös társadalmi feladat volt, ami nem állította végletesen szembe egymással azokat, akik egyébként ideológiailag szemben álltak. Ez bizony egy fix hagyomány, amelyre még válsághelyzetekben is lehet építeni. Bármennyire is lesajnáljuk ma a nemzetállamot meg a nemzeti szuverenitást, ki kell mondanunk: liberális demokrácia nincs stabil nemzetállami fejlődés nélkül, s a mi fejlődésünkből ez a stabil fejlődés módfelett hiányzik. Hogyan is várhatjuk, hogy egy hosszú távú nemzetállami fejlődés nélkül ugyanazt vagy akár csak megközelítőleg ugyanazt produkáljuk, mint a számunkra oly nagy vonzerővel bíró országok?

Egy unikális történelmi pillanat, az 1989-90-es kelet-közép-európai demokratizálódás „csele” az volt, hogy „kivette” ebből a fejlődésből a nemzetállamot, s egy olyan illúziót keltett, hogy a demokratizálódás pusztán intézmények megváltoztatását jelenti. Kár lenne azonban abba a hibába esni, hogy a nyugati fejlődést és annak magunk általi leutánzását pusztán jogintézmények adaptálásának tekintjük. Nem azt állítom, hogy a ’90-es évek globalizációs átrendeződésében a nemzetállami keret ugyanúgy adaptálható lett volna, mint a korábbi demokratizálódásokban, azt azonban igen, hogy a nemzetépítés és az államépítés részbeni vagy teljes elmaradása azért egy probléma. Nyugati politikatudósok épp eleget írnak róla.

Az 1989-90-es demokratizálódás talán legnagyobb drámája, hogy a mi régiónk országainak a kezdődő globalizáció körülményei között kellett demokratizálódniuk, ami egy teljesen új pálya a korábbi nyugat-európai demokratizálódások szilárd kereteihez képest. Mondhatjuk persze, hogy kit érdekel, mi volt annakidején, de ne mondjuk. Mert ha mondjuk, akkor elszegényítjük a liberális demokráciák fejlődésével kapcsolatos tudásunkat, s azt a látszatot keltjük, hogy ebben a folyamatban már a 20. század korábbi részeiben is a globális struktúrák voltak a meghatározóak. Ami egyszerűen nem igaz.

A nemzetállamtól és a nemzeti szempontoktól nem félni kell, hanem egyszerűen történeti módon gondolkodva megérteni korábbi szerepüket. Sőt megpróbálni megérteni azt is, hogy ezen érték-együttes miért jelenti a legfontosabbat a jobboldal számára. Egy ilyenfajta tudás vagy empátia megszerzése a baloldali-liberális oldal elodázhatatlan feladata. A jobboldalnak meg persze azt kell megtanulnia, hogy miből erednek ellenfelei félelmei a nemzetállami logika erőltetése kapcsán, s lehetőleg minden megtenni az ezzel kapcsolatos félelmek minimalizálására.

Az, hogy ma nem hozható létre olyan nemzetállam, mint az európai fejlődés korábbi szakaszaiban, magától értetődő, ám messze nem azt jelenti, hogy nem is gondolkodhatunk róla. Az „Istvánok” nem söpörhetik le a kérdést azzal, hogy a nemzetállamnak befellegzett, s aki akár csak emlegeti is a fogalmat, az retrográd és nacionalista. A toleráns gondolkodástól ez fényévnyire van; és akik így gondolkodnak, ne csodálkozzanak azon, hogy a „Koppányok” hada oly erőteljesen növekszik.  

A toleranciáért véleményem szerint ma új küzdelmeket kell indítani, csakhogy pokolian nehéz ma toleránsnak lenni, mert kölcsönös sérelmek hálóznak be minket. Az olvasó persze mondhatja, hogy dehogyis: az egyik oldalnak jóval nagyobb a felelőssége, mint a másiknak. Meglehet. Csakhogy amikor a másik oldal volt kormányon (2002 és 2010 között), ez a bizonyos egyik oldal éppen olyan engesztelhetetlen volt vele, mint a mostani ellenzék a Fidesz-kormánnyal.

Bródynak igaza van: Istvánok és Koppányok vagyunk. Ezt kéne lassan megértenünk.