Minden önmagát univerzálisnak kinevező, különösen a politikai erőtérben megjelenő erkölcsi ítélet – paradox módon, de szükségképpen –: partikuláris, nem függetleníthető a világnézettől. Ebből a szempontból még inkább érdekesek annak a Lukács Györgynek a megnyilatkozásai az átalakulással kapcsolatban, aki 1945 és 1951 között maga is aktív formálója volt a politikai és kulturális kérdéseknek. Lukács „leszámolás” fogalma tehát eltér kortársaiétól. Utóbbiak a múlt feldolgozásakor mindig a múlt és a jelen viszonyát firtatták, míg a filozófus szerint a helyzet temporalitása ennél komplexebb; a múlt szerepe a jelenben kétségtelenül problematikus, ám a változásnak nemcsak erkölcsialapja, de teleológiája is kell, hogy legyen. Ha csak azt hangsúlyozza a közbeszéd, hogy el kell számolni a múlt hibáival, erkölcsi számvetésre van szükség, az Lukács szerint kevés, hisz az egyén azt érezheti, hogy a korszak foglya volt, s erre hivatkozván a többség csak rendetlen bűnbánatra képes. Ám ha felfedjük előtte azt, hogy nemcsak elszámolni, de egyenesen leszámolni kell a múlttal a jövő (az új demokrácia, az új társadalom, az új ember) érdekében, úgy az egyén az új igazságokat és értékeket a saját életére is vonatkozatja, s ez magával hozza gyökeres átalakulását. Ez lett volna a rendes bűnbánat tétje és célja.

K.Horváth Zsolt írása.

az_emlekezet_betegei.png

Minden önmagát univerzálisnak kinevező, különösen a politikai erőtérben megjelenő erkölcsi ítélet – paradox módon, de szükségképpen –: partikuláris. Standei­sky Éva a Világ, a Magyar Nemzet, a Szabad Szó és az Új Magyarország publicisztikái alapján azt vizsgálja, hogyan tűnik fel politika és erkölcs – máskülönben is mindig kényes – viszonya ebben a különösen bonyolult évben, vagyis 1945-ben, s arra keresi a magyarázatot, hogy az erkölcsi megújulást szorgalmazó kezdeményezések miért fulladtak kudarcba. Kassák Lajos, Márai Sándor, Szekfű Gyula, Zsolt Béla, Darvas József, Supka Géza, Erdei Ferenc, a már idézett Bibó István és mások mind-mind a közelmúlt politikai, társadalmi, háborús történéseiből igyekezett megérteni annak tüneteit, hogyan jutott ide az ország, bizonyos diagnózist felállítani, s ki-ki beállítódásának függvényében valamilyen orvosságot javasolt. A bűnök megállapítása és bevallása éppúgy szerepelt e listán, mint a „sebek elvakarása” és a békés egymás mellett élés javaslata. A szellemi elit lázasan kereste a megoldást, de a válság létében mindenki egyetértett, ezért kérdezte ezredszer is: hogyan jutottunk ide?

Standeisky Éva nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt írja, hogy a politikai helyzet erkölcsi megítélése nem függetleníthető a világnézettől. Nos, ebből a szempontból még inkább érdekesek annak a Lukács Györgynek a megnyilatkozásai az átalakulással kapcsolatban, aki 1945 és 1951 között maga is aktív formálója volt a politikai és kulturális kérdéseknek. Az Irodalom és demokrácia, valamint az Új magyar kultúráért címmel közzétett írásaiban politikai nézeteinek megfelelő, abból következő világos helyzetértékelést ad, így hát nem meglepő, hogy a Vörös Hadsereg jelenléte által szavatolt „forradalmi helyzet” kibontakoztatására, az átalakulás véghezvitelére a háború után a kommunista pártot tartotta egyedül képesnek. Lukács esetében a társadalmi valóság átalakításának és a magatartás megváltoztatásának – korábban már filozófiailag megalapozott – imperatívusza azonban mintegy „belebotlott” azokba az objektív akadályokba, melyekről fentebb már szóltunk, s melyek így értelemszerűen nem feleltek meg szerzője feladatkijelölésének. Mint Takács Ádám írja e voluntarista hatalmi törekvés azonban anomáliához vezet, annyiban, hogy „társadalmi mező egésze (…), élén azt az intézményeiben és gondolkodásában megjelenítő értelmiséggel, nem igazodik feltétlenül az egyelőre körülötte zajló változásokhoz, és passzív, illetve reaktív magatartást vehet fel. Lukács számára ez a helyzet egy eredendő filozófiai feladatkijelölést jelent: a cél az, hogy a valóságot, úgyszólván, felzárkóztassuk a saját színvonalára, vagyis, hogy a társadalmi szféra és annak szellemi reprezentációra képes rétege, az értelmiség, megfelelően elsajátítsa a kialakulóban lévő és történelmi szükségszerűséggel bíró társadalmi igazságokat és értékeket”. Ez a felzárkóztatás, átalakítás azonban nemcsak össztársadalmi szinten lényeges kérdés, de egyéni szinten is kitüntetett feladat. Takács Ádám tanulmánya végén ezt Lukácsnak a Vas István háború alatti és közvetlen utáni írásairól jegyzett kritikájával modellezi, melyben a filozófus – Eckhart mester nyomán – különbséget tesz rendes és rendetlen bűnbánat között. „Az első az – így Lukács – amelyből a magatartás gyökeres átalakulása csakugyan bekövetkezik, a második, amelyben a teljes önismeret ellenére az ember[ben] lényegében minden a régi helyen marad”. Az új ember konstrukciójának erkölcsi kérdése rendkívül mélyen izgatta tehát Lukácsot, de kortársaitól eltérően nem a múltban, hanem a jövőben kereste a feloldást.

A lukácsi életmű egységéről, annak meghaladottnak vélt szakaszairól Somlyó Györggyel vitatkozva ugyanis azt a kérdést teszi fel Lukács György: jogunk van-e megtagadni a múltat, illetve, hogy „valamit megtagadni: mit jelent”? Somlyó azt lobbantotta a filozófus szemére, hogy korábbi önmagától elhatárolódó, elsősorban A lélek és a formák időszakát „helytelen elvi álláspontnak” tekintő önértékelés „párját ritkító autodafé”. A „Leszámolás a múlttal” címet viselő válaszcikk ebből a vitából bontja ki az önformálás ismert kommunista tézisét, amelynek értelmében szellemi fejlődése megélt gondolkodás volt, s a szubjektív idealista Lukács eljutott a marxista Lukácsig. Az „életmű egységét” feszegető érvelésében azonban a marxista Lukács nagy hasznát látja az ifjúkori művek világlátásának, s az adott helyzetben némileg körmönfontan úgy fogalmaz, hogy bár „objektíve kétségkívül létező valami”, ugyanakkor „csak a szakemberek, a filológusok számára létezik, az élet számára nem”. Ez nem jelenti azt, hogy az igazi nagy egyéniségnek nincs valamiféle belső folytonossága, de mivel „összefoglalása azoknak az irányzatoknak, amelyek az ő korában a társadalmat mozgatják”, így szükségszerűek a belső ellentmondások. Éppen ezért nem lényeges, így Lukács, hogy a jelentékeny egyéniségben szubjektíve összefüggjenek az élmények, mert azok többnyire úgysem akart, szándékolt eredmények, hanem inkább „utólagos összefogások”. A modern szubjektivizmus tehát mindent „kiforgat”, s az életmű egységének magasztalásával feláldozza a lelkiismereti, cselekvési szabadságot. Másképpen fogalmazva, ha a jelenben élő, a jelen intellektuális, politikai, ideológiai, társadalmi kihívásait felismerő személy életműve egységének megőrzése felett őrködve elszalasztja a cselekvés „történelmi pillanatát”, akkor „állandóan utókort játszik a maga számára”, „önéletrajzot él át, és így nem életet él meg”. Így azonban „szükségképpen mindig a jelen szükségletei szempontjából alakítja át (sokszor: hamisítja meg) a saját múltját és viszont: a múlttal való életrajzi folytonosság fenntartása kedvéért lehúzza a jelent a múlt színvonalára, meghamisítja azt is”.

Egyértelmű, hogy Lukács válaszcikkének kritikai éle eddig az értelmiséget célozta, s a fentebb kivonatolt viselkedési mintát „esztéta magatartásnak” nevezte, ám írása végét a perspektívát kitágítja: „amit fentebb múlt s jelen viszonyáról, a múlt stilizálásáról, a vele való komoly leszámolás hiányáról mondottunk, az ma közéletünk egyik morális betegsége”. Ez Lukácsnál korántsem véletlen elszólás, hanem: program; ne feledjük, hogy az első a közélet „emlékezetzavarait” ostorozó cikke a Vörös Hadsereg Politikai Osztályának lapjában, az Új Szó-ban jelent meg 1945 őszén. A Somlyónak írt válaszcikk végén így fogalmaz Lukács:

„Ma mindenki, aki egyszer egy embert elrejtett, aki egyszer-kétszer külföldi rádiót hallgatott, már maga is elhiszi, hogy aktíve részt vett az ellenállási mozgalomban, hogy számára már nincs áttanulnivaló az új demokráciában. Ha az ellenállási mozgalomban annyi ember vett volna tényleg részt, amint ahány azt most múltjának stilizálása segítségével, nemegyszer jóhiszeműen is, elképzeli, úgy bottal is kiverhettük volna a németeket Magyarországról”.

Ez a beállítódás, melytől a filozófus sokszor még a jóhiszeműséget sem tagadja meg, azonban nem csak az élettől elszakadt esztéta irodalmár magatartásának sajátja, de „általános társadalmi betegség tünete”. Végkövetkeztetésként azt vonja le, hogy sokan belátják, hogy Magyarország hosszú ideje tévutakon járt, melyből szükségszerűen következik az, hogy maga az egyén is. Ebből azonban az az egyetlen kiút, vallja Lukács, ha az egyén leszámol saját múltjával; ezt a leszámolást azonban csak azok tudják véghezvinni, írja cikke legvégén, akik „a társadalmi igazságokat saját életükre is merik vonatkoztatni”. Lukács „leszámolás” fogalma tehát eltér kortársaiétól. Utóbbiak a múlt feldolgozásakor mindig a múlt és a jelen viszonyát firtatták, míg a filozófus szerint a helyzet temporalitása ennél komplexebb; a múlt szerepe a jelenben kétségtelenül problematikus, ám a változásnak nemcsak erkölcsi alapja, de teleológiája is kell, hogy legyen. Ha csak azt hangsúlyozza a közbeszéd, hogy el kell számolni a múlt hibáival, erkölcsi számvetésre van szükség, az Lukács szerint kevés, hisz az egyén azt érezheti, hogy a korszak foglya volt, s erre hivatkozván a többség csak rendetlen bűnbánatra képes. Ám ha felfedjük előtte azt, hogy nemcsak elszámolni, de egyenesen leszámolni kell a múlttal a jövő (az új demokrácia, az új társadalom, az új ember) érdekében, úgy az egyén az új igazságokat és értékeket a saját életére is vonatkozatja, s ez magával hozza gyökeres átalakulását. Ez lett volna a rendes bűnbánat tétje és célja.

(Hivatkozások nélküli részlet A felejtés piszkozatai. Ideológia és az önéletrajz-írás társadalmi stratégiáinak viszonya 1948–1949-ben című tanulmányból.)

Az emlékezet betegei. A tér-idő társadalomtörténeti morfológiájához

Budapest, Kijárat, 2015.

A borítót Roskó Gábor munkájának felhasználásával Pintér József tervezte.

 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr807529254

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása