A képviselet válsága

2015.06.11. 11:48

Tamás Gáspár Miklós írása.

Megszoktuk, hogy amikor közügyekről beszélünk, akkor fejtegetéseink közvetve vagy közvetlenül Magyarországra vonatkoznak. Természetesen csak olyasmiről érdemes szólni, ami érinti annak a közösségnek a sorsát, amelyhez tartozunk – s ez az írás se lesz kivétel. Az itt megbeszélt problémák mindegyike észlelhető hazánkban is, de a képviselet válsága nem Kelet-Európából indult ki, és nem ma kezdődött.

   Következményei azonban valamennyiünket érintenek, különösen azokat közülünk, akik – az elterjedt frázis szerint – „nem foglakoznak politikával”.

   Azok hiszik (tévesen), hogy ők „nem foglalkoznak politikával”, akik a képviselet mai alakzatának értékében kételkednek, s úgy érzik (helyesen), hogy a közügyek intézéséből amúgy is ki vannak zárva. Továbbá láthatólag úgy gondolják (szerintem helytállóan), hogy nem méltó a „szabad ember” (hipotetikus) állapotához, hogy befolyás nélküli nézőként tekintsen arra, ahogyan (mások) a saját ügyeit intézik. Az ún. politikának a különféle médiákban megszemlélhető változata a hatalmasok küzdelmeinek groteszk vígeposza. A hatalmasok között is akadnak tisztességes, okos, önzetlen emberek, de a „választóknak” vajmi kevés közük van hozzá, hogy ki mit művel velük, állítólag az ő megbízásukból, ezért a politika „követése”, ami a „political junkie” időtöltése, alig különbözik a szurkoló vagy a sorozatfüggő motivációitól: ahogyan a hivatásos „sport”, a tévésorozatok, „tehetségkutató” és „valóság”-show-k örök, ismétlődő, befejezhetetlen történetek, hasonlóképpen a politikai csoportok vetélkedése, a győzelmek és bukások üres, tragikomikus végtelensége: öncél, amely azonos saját narrációs univerzumával; ebben az állampolgárok passzív engedelmességre vannak ítélve, akárcsak a szerencsétlen, szánalomra méltó kertévénézők és „szurkolók”. S mivel a kapitalista rendszernek mint olyannak nincs látható alternatívája (bár vannak egymástól enyhén különböző, többé vagy kevésbé brutális változatai), a végtelenített meccs tétje alacsony.

   A képviseleti kormányzat („representative government”), amelyet tárgyilag teljesen alaptalanul „parlamenti demokráciának” (?!) szokás nevezni, különösen az elmaradottabb országokban, kezdetben kifejezetten arisztokratikus (azaz: antidemokratikus) intézmény volt. A nemesség és a középkorias polgárvárosi patriciátus szűk körének intézménye a fejedelmekkel és monarchiákkal szemben. A képviselet a kiváltságosok jogilag körülírt elitjét illette meg, ahogyan a szabadság („franchise”) is eredetileg kiváltságot jelentett (pl. az ún. szabad királyi városok kiváltságait és mentességeit, önálló joghatóságát). A kiváltságosok és a „nemtelen” jogfosztottak között szinte etnikai különbségek létesültek.

   A „székely” (teszem azt) a katonai szolgálatot vállalt szabad közrendű férfiak területi egységekbe tömörült kasztja volt, amelynek hagyományos vagy szerződéses alapon mindenféle juttatások jártak a mindenkori uralkodótól; alattuk voltak a jobbágyi vagy paraszti sorba süllyedt szolgák. Néprajzkutatók beszámolnak róla, hogy még a XX. század közepén is föltüntették ezt a különbséget a népviseletben (a „székelyharisnyán”, azaz csizmanadrágon a piros zsinórzat csak a szabad székelyt illette meg, ha más férfi viselt ilyet az istentiszteleten, még az 1930-as években is kilökdösték, leszaggatták a zsinórját és fültövön vágták); a két csoport között nem volt „kommenszalitás” és „konnubialitás”, azaz nem étkeztek együtt és nem házasodtak egymás között a XIX. századig. (Ugyanilyen eredetű a hutuk és a tuszik közötti különbség, ahol a szociális-politikai hierarchia idővel etnicizálódott.) Ezt romantikus ábrázolások valamiféle ősi paraszti „demokráciának” tüntetik föl, holott amaz ennek az egyenes ellenkezője. (A kiváltságosok egymás közötti egyenlősége persze előfordult: ez a nemesi büszkeség egyik forrása; una eademque nobilitas stb.)

   A különféle nemesi (és patrícius) diéták és zárt városi „szenátusok” (párhuzamosan az évezredekig alapvetően fontos egyházi szervezettel és más önálló-kiváltságos korporációkkal) voltaképpen önmagukat képviselték. (Az országgyűléseken sokáig bármelyik nemes megjelenhetett, akár fegyveresen – no képzelhetni – , csak később bízták az ügyeket „követekre”.) Szülővárosomban, Kolozsvárt a reformáció idején a főtéren gyűlt össze a teljes polgárság, hogy – megdöbbentően magas színvonalú – teológiai eszmecserék után előbb a katolikusokat, majd a lutheránusokat és kálvinistákat szólítsa föl meg- és áttérésre (vagy ha nem, akkor száműzze őket) az egy örök antitrinitárius igazság nevében.

   Tehát jegyezzük meg: a reprezentáció (képviselet) történetileg első renden önreprezentáció volt. (Ha úgy tetszik, az arisztokrácia „közvetlen demokráciája”.) A mások képviselete eleve problematikus volt: a hatalom „delegálása” mindig az. Az arisztokratikus önreprezentációs testületek – és persze a velük szembenálló királyi udvar – hatalmának a francia forradalom vetett véget 1792-93-ban, és ettől kezdve a demokrácia (a klasszikus republikanizmus értelmében: a politikai egyenlőség) problémája összefonódott a vezetés és a képviselet problémájával. Ahhoz, hogy a francia nép visszaszerezze a politikai egyenlőség kiinduló helyzetét, az egyetemes népi önreprezentációt (vagy az illúzióját), háborúkra és forradalmakra volt szükség. Meg kellett szabadulni a Bourbonoktól, Napóleontól, aztán megint a Bourbonoktól (X. Károlytól), aztán az Orléans-háztól, aztán III. Napóleontól, aztán Pétain marsalltól, aztán Charles de Gaulle tábornoktól és utódaitól, de közben a polgári köztársaság (1848 júniusában, 1871 májusában, 1958-ban, 1968 őszén, majd a Mitterrand-korszak végén) maga is szembefordult a politikai egyenlőséggel, más szóval: a néppel. A francia polgárság a náci megszállóval is összefogott a Népfront ellen, a Pétain-féle antirepublikánus Francia Államnak jelentős volt a támogatottsága (a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszót a „család, munka, haza” jelszóra cserélte, kivételes őszinteséggel); a polgári köztársaság már nem a francia forradalom örököse.

   A burzsoázia győzött, de csak a részleges restauráció árán.

   A Rajnától keletre – Németországban, a Habsburg-, az orosz és az oszmán birodalomban – azért vált a „választás”, azaz a parlamenti rendszer a „szabadsággal” rokonértelmű kifejezéssé 1848 óta, mert itt a képviseleti kormányzat (a választott megye- és országgyűlés) a monarchikus abszolutizmust váltotta föl, amely korábban leszámolt mind a nemesi diétákkal, mind a középkori korporációkkal és autonómiákkal, szemben mondjuk Nagy-Britanniával, Svájccal, Németalfölddel, ahol a modern parlamentarizmus ezekből az arisztokratikus-patrícius, decentralizált, önreprezentációs vagy delegált, de a koronától csak részben, olykor meg egyáltalán nem függő formákból fejlődött ki folyamatosan, bár nem forradalmi megrázkódtatások nélkül. (Franciaország bonyolultabb – és vitatottabb – eset, mert ott mind az abszolutizmusnak, mind a középkorias korporatizmusnak voltak modern folyományai.) Több napnyugati országban az egalitárius (népi) törekvések az arisztokratikus parlamentarizmussal és regionális-nemesi partikularizmusokkal szemben alakultak ki, de nemcsak ott. A régi magyar és cseh „progresszió” is II. József császár többé-kevésbé fölvilágosult abszolutizmusát támogatta a feudális diétákkal és virilista municipalitásokkal (a vármegyei „bunkókráciával” – ez Kemény Zsigmond kifejezése – és a sok mikszáthi „fekete várossal”) szemben. A parlamentarizmus és a politikai egyenlőség (klasszikus republikánus) elve csak 1848-ban egyesült, az abszolutizmus pedig elvált mind a fölvilágosodástól, mind a jogegyenlőség és a polgáriasodás világnézetétől, amelyet korábban a hűbéri-nemes parlamentarizmus ellen vetett volt be.

   A képviselet – azaz a hatalom időleges átruházása szisztematikus és szabályozott módon bizonyos professzionális elitekre – dialektikus módon úgy volt összeegyeztethető a politikai egyenlőség (univerzális önreprezentáció) demokratikus-republikánus eszményével, hogy a képviselet jogáért hatalmas népmozgalmak (mert valaha ilyenek voltak a pártok) viaskodtak, a látens és a heveny osztályharcok, etnikai és felekezeti küzdelmek, tradíciók és politikai kultúrák harca óriási tömegeket mozgósított (mindenekelőtt a két világháborút követő korszakokban). A fegyveres erőszak mindebben jelentékeny szerepet játszott, gondoljunk – az elfelejtett példák közül – a legalább félmillió, de valószínűleg még több indonéziai kommunista lemészárlására (Hollandia, Nagy-Britannia, Nyugat-Németország és az Egyesült Államok közreműködésével) pontosan ötven évvel ezelőtt. A gigantikus tömegpártok egy része a XIX. század második fele óta a rendszer ellenzéke volt – vagy legalábbis evvel áltatta magát (és híveit), mint a szociáldemokrácia 1914 előtt – , tehát a ma banálisnak tetsző választási küzdelem látszólag morálisan is eldönthette a nagyobb és kisebb nemzetek, az emberiség sorsát.

  A nagy néptömegek bevonásával megrendezett csaták egyben ideológiai csaták is voltak, és nem ritkán végződtek osztálykompromisszummal (ilyen volt a jóléti állam); ebben természetesen nagy szerepett játszott a rivális „szocialista” (azaz tervező államkapitalista) tömb nyomása. (Mellesleg ebben a tömbben is drámai konfliktusok zajlottak le. Mao Ce-tung: „Hol van ma a burzsoázia hazánkban? Hát a kommunista pártban.”)

   A rivális keleti tömb fölbomlása az 1960-as évek óta, a szovjet típusú (szegényes) jóléti állam és fogyasztói társadalom kialakulása (piaci reformok, nyugati függőség eladósodás révén), az „eurokommunista” pártok szociáldemokratizálódása, a szociáldemokrácia liberálissá válása, az antitotalitárius, emberi jogi ideológia elterjedése (vö. Helsinki Értekezlet) mindenütt világossá tette, hogy a tőkés rendszernek nincsenek politikailag szignifikáns vetélytársai. Politikai értelemben – ha másként nem is – az osztályharc véget ért avval, hogy a hagyományos nagyipar szétesése után a régi proletariátus megszűnt „politikai szubjektumnak” lenni. Ez témánk szemszögéből azért fontos, mert magával hozta a közhatalom jellegét érintő tömeges mozgósítás és politikai elkötelezettség megszűnését, s evvel a demokratikus illúzió nyílt fölszámolását.

   A képviseleti kormányzat – és a hatalmi ágak vele összefüggő megosztása – tehát mindenütt a királyi udvarokkal, ezen belül pedig a modern korban az abszolutizmussal szemben fejlődött ki. Alapproblémája az volt, hogy miként lehet a kasztos-regionális-hagyományos egyenlőtlenségeket úgy semlegesíteni, hogy az uralmi hierarchia ne bomoljék föl. Történelmi pályafutása kezdetén úgy nyújtott garanciákat az arisztokrata önkénnyel szemben a közrendűeknek, hogy korlátozta az arisztokratikus előjogokat, de nem adott politikai hatalmat a polgárságnak – ám biztosította a magántulajdont, és ez vált a jogbiztonság általános mintájává. A saját anyagi (gazdasági) érdekeit követő magánember – fegyelmezett adó- és tizedfizető, jogkövető-törvénytisztelő, katonai szolgálatot teljesítő, családalapító, templomjáró, iskolázott alattvaló – nem részesült a politikai hatalomban, ám a hatalom se tehetett meg vele akármit, és a közhatalomra gyakorolt (közvetett) befolyása is egyre nőtt. A „tulajdonosi osztály” („the propertied classes”) ugyanakkor állami védelemben részesült a vagyontalanok („have-nots”), az örök „mob”, a „csőcselék” tulajdont és erkölcsöt nem tisztelő támadásaival szemben. Az udvari  abszolutizmus és a „vármegyei” (regionális) nemesi klikkek ellentéte és szövetsége hozta létre az elitek képviseleti (parlamenti és helyhatósági) ellenhatalmát – mind a király, mind a plebejusok ellen – , amelyben a képviselet részvétel nélkül vált lehetségessé azáltal, hogy a vagyontalanok és a nők nem szerezhettek szavazati jogot.

   A fölvilágosodás létrehozta ugyan „a nyilvánosságot”, mint tudjuk, de ez éppen a politikai részvétel jogi korlátozottsága miatt volt forradalmi: a részvételi jog nélküliek szimbolikus részvétele – máig ez a helyzet – és kritikai képessége egészítette ki és radikalizálta világnézetileg a korlátozott önreprezentáció rendszerét. A tömegmozgalmak világméretű polgárháborús összecsapása – amely a modern kapitalizmus/szocializmus korszakának „demokratikus” következménye volt a maga sok millió áldozatával – túlságosan veszedelmesnek tűnt föl a XX. század végén, és a modern evilági hatalmak a „békés egymás mellett élés” (azaz a befolyási szférák kölcsönös elismerése) árán lehetővé tették a demokratikus (népi) tömegmozgósítás „totalitárius” és polgárháborús formáinak fölszámolását (az utolsó ilyen mozgalom Európában a lengyelországi Solidarność volt, a kommunistaellenes kommunista párt).

   A politikai részvételt a néptömegek anyagi követeléseinek kielégítése helyettesítette, a fölvilágosodást pedig az elektronikus-kommerciális tömegkultúra és a százszorosára növelt népoktatás, a nacionalista népi mozgósítás végét pedig a tényleges világbéke, a határok átjárhatósága, az uniformizált popkultúra, a különféle föderatív rendszerek, no meg a belföldön állomásoztatott szárazföldi hadseregek rendfönntartó szerepének megszüntetése. Ezekért a tagadhatatlan, kézzelfogható előnyökért cserébe el lehetett érni a közvélemény demobilizálását és a politikai harci szervezetek kiüresítését. (Amit nem lehetett volna megvalósítani a nagyüzemek földarabolása és a nagy állami munkaadók privatizálása nélkül.)

   A mozgalmi tömegpártok – amelyek akár még néhány évvel ezelőtt is „a párt” intuitív képzetét jelentették a kollektív fantáziákban – elhaltak. Amint azt naponként tapasztalhatjuk Kelet-Európában (meg persze mindenütt), a parlamenti helyekért, tehát a közhatalom birtoklásáért versengő választási pártok apró elitek, oligarchiák, a közigazgatás klikkjei és ideológiailag motivált médiacsoportok személyzetéből állnak össze. Számos pártnak lényegesen több megválasztott állami tisztségviselője és apparátusi dolgozója van, mint ahány tagja. Az új szociális mozgalmak nem vesznek részt a közhatalomért folyó vetélkedésben, beérik a külső nyomásgyakorlással. A változtatásokat ambicionáló nyugati kormányzatok egyre nagyobb informális befolyást biztosítanak az NGO-knak (szemben az elmaradott országok autokráciáival, amelyek egyelőre még rettegnek tőlük), hiszen más politikai szubjektumok alig vannak; a civil társadalom hagyományosabb részvevői (egyházak, osztályalapú érdekképviseletek, főleg a szakszervezetek) épp úgy eltünedezőben vannak, mint a néhai tömegpártok. Az értelmiségi rendszerkritika bázisát a korporatív autonómiák adják (egyetemek, kulturális intézmények, alapítványok – olykor állami vagy föderális alapítványok!), a rendszer önkontrollját szolgálják a szimbolikus rendszerellenességet megtestesítő, ám a gyakorlatban a rendszerpraxist finomító ellenpraxisok. (Elvégre még a középkorban is volt hierarchikus kettős hatalom és ellenhatalom a világi és egyházi fölsőbbség rendezett konfliktusának alakjában.)

   Az egymással formálisan versengő politikai oligarchiák (már ahol egyáltalán versengenek: a hozzánk politikai kultúra tekintetében legközelebb álló Németországban és Ausztriában a két legnagyobb „néppárt” ún. konszenzusos nagykoalíciója kormányoz hosszú ideje, kétharmados-háromnegyedes többséggel, az ún. ellenzék befolyása elhanyagolható) elkülönültek a teljesen passzívvá vált, habár elégedetlen nép politikai kultúrájától, amely fölmondta az uralkodó racionalitásmodellekkel való azonosulást vagy akár az irántuk való szimpla érdeklődést. (Hiszen a nép megértette, hogy az aktív részvételre, a rendszerrel szembeni kihívásra való esélyei egyenlők a zéróval.) Ezek az oligarchiák – amelyeknek a politikáját Metternich, ha föltámadna, öt perc alatt megértené: egyszerűen rájuk ismerne – pillanatnyilag a neoklasszikus közgazdaságtan és a neoliberális gazdaságpolitika tételeiben látszanak hinni.

   De ez azért nem pusztán hit: a gazdasági racionalitásmodell, amelyet – persze Kantnak és Marxnak válaszolva – többek között Max Weber, Oskar Lange, Maurice Godelier írt le, s amelyet a tőkés vállalat piaci működési mintájának (a hatékonyság elvének) a kiterjesztésével tesznek általánossá, összeköti a különféle históriai eredetű eliteket (tehát nem elsősorban a materiális „érdek”, hanem a közös – modern – racionalitásváltozat, politikán belül és kívül a kapocs, ez teszi koherenssé a bizonytalan legitimitású hatalmi apparátusok és államfönntartó tőkés csoportok látásmódját, és teszi lehetővé az érdekkonfliktusok ellenére az egységes cselekvést).

   A neoliberális gazdaságpolitikának (amelyet csak látszólag elleneznek itt-ott a perifériaállamok tévesen „populistának” nevezett autoritárius kormányai) a vagyontalan többség szemszögéből hibásnak vagy kudarcosnak tetsző húzásai növelik ugyan az egyenlőtlenséget, de állami eszközökkel is növelik a tőkés vállalatok profitját, ennyiben tehát a politikai közösségtől elszakadt kormányzatok számíthatnak az osztályellenállástól mentesült nagytőke támogatására, amelyet a közös racionalitásmodell tesz diszkurzívan értelmezhetővé. Ennek a modellnek nincsenek társadalmilag érvényesíthető kritikát megfogalmazó riválisai. (A térben és időben korlátozott új szociális mozgalmak nem teszik lehetővé a tervezhetőséget, ami minden stratégiai vezetés alapföltétele – és nem teszik lehetővé a nemzedékeken átnyúló politikai hagyomány kialakítását se, enélkül pedig a hatalom megszerzése és megtartása lehetetlen.)

   Hálából a polgárság támogatásáért a polgári államoknak ma nem kell mást tenniük, mint a stabilitást és belső békét biztosítaniuk, ami jóval könnyebb, mint az elmúlt három évszázadban lehetett. Ha a legfejlettebb eseteket vesszük (Nyugat-Európa, Észak-Amerika), nem tagadható, hogy az arisztokratikus (azaz antidemokratikus, 1830 előtti), old whig típusú, régi szabadelvűség kiterjesztett és általánosított, modernizált modelljével van dolgunk, amely a pacifikált – állampolgársággal és társadalombiztosítással rendelkező, fehér, középosztályi életnívójú – lakosság személyi szuverenitását, egyéni jogait valamennyire megvédi, ezt a populációt nem zaklatja, indoktrinálásától tartózkodik, öngondoskodását támogatja, humanista aspirációinak nem mond hangosan ellent.

   Az ismeretesen súlyos szociális és kulturális bajok elleni hatékony tiltakozás elmaradása viszont avval jár, hogy meggyöngül, mondhatni meggyérül a honpolgárság – a régi republikánus patriotizmus, amelyet nálunk a már nemigen olvasott Bibó István nagyszerű alakja jelképezett valaha – , amely nélkül a képviseleti kormányzat legitimitásához és erejéhez szükséges, lojális politikai közösség sehol sincs. A közügyek semmi hiperbolikus túlzással nem nevezhetők a közösség ügyeinek; a politikai közösség – a nemzetállam választójogú népe – idegenként és idegenül tekint a „saját” közügyeire, amelyeket a tőkés, a politikai, a közigazgatási-szakértői, az erőszakszervezeti (többnyire titkosszolgálati) és a médiaelitek intéznek, amelyek egyetlen konkurenciája a kormányzattól intézményesen független, de hasonló világnézetű jogtudó értelmiség a bírói, ügyészi, számvevőszéki, ombudsmani és más kontrollszervekben. Mindezek a nép szemében – nem indokolatlanul – egyetemlegesen „hatóságok”, s hovatovább „hatóságnak” fognak tetszeni az önkiválasztó, „fölhatalmazás nélküli”, gyorsan növekvő befolyású NGO-k, függetlenül gyakran demokratikus és egalitárius szándékaiktól. (A kontroverziális társadalmi ügyek intézésébe a nyugati államok egyre sűrűbben vonják be az NGO-kat, elismert befolyással, de egyelőre igazgatási hatáskör nélkül.)

   Márpedig a „hatóság” és valamely „szabad állam” népi fölhatalmazással rendelkező képviseleti szervei között különbségnek kellene lennie. Ez a „fölsőbbségi állam”, az Obrigkeitsstaat világa, akkor is, ha ma ez nem poroszosan szigorú, hanem engedékeny és rugalmas. (Természetesen nem az etnikai és szexuális kisebbségekkel, az underclass-szal és más kívülállókkal, hanem főleg csak az adófizető fehér közép- és munkásosztállyal, s közte is mindenekelőtt a fiatal és egészséges férfiakkal.)

   Nem is emlegetem a szavazók és az újságolvasók egyre csökkenő számát, az elitpolitika iránti közönyt (eliten itt nem „a kiválókat” értem, hanem a közhatalom ügyintézőit), erről épp elegen írnak, indokolt riadalommal és viszolygással.

   Teljesen világos, hogy a nagy világnézeti és osztálypártokat nem lehet föltámasztani. Tudjuk a történelemből, hogy az uralkodó osztály zárt korporációi és politikai önreprezentációi csak forradalmi-ellenforradalmi konfliktusok révén tudtak úgy-ahogy együtt élni a tömegek egalitárius, demokratikus és republikánus törekvéseivel, továbbá a bérmunka, a technika, a katonai szolgálat és a konformizáló-uniformizáló jogállam, oktatási rendszer s általában „a rend” iránti dionüszoszi gyűlöletével. A proletariátus ismertetőjegye (persze a polgárság számára) már a XIX. század elején az alkohol, az ópium, az ateizmus és a szexuális szabadosság volt, az ijesztő antihierarchikus és antirepresszív rendetlenséget testesítette meg. A drogosok és a hajléktalanok – szép középkori terminussal: „les gueux” – iránti polgári utálatban nincs semmi új. A proletár ellenhatalom – amely kikényszerítette az általános szavazati jogot, vesztére – kudarcot vallott, elvesztette összes ütközeteit, így hát az inkluzív („befogadó”) demokráciára nincs már szükség.

    Föltehetőleg ezért lehetséges, hogy a XVIII. század eleje óta nem hallott provokatív pimaszsággal beszéljenek a – lusta, dologtalan, mocskos, buta, „államfüggő”, potyaleső, lúzer, fajtaidegen, gyökér – népről. Ősreakciós etnokonzervatívok és kifinomult euroliberálisok egyaránt.

   Ezt így nevezte meg Polányi Károly 1906-ban: „hitszerű munkásmegvetés”. Ez valóban alapvető és mély hit.

   Ha a közügyek, a közérdek, a közjó teréből kivonulnak a tömegek (vagy kikergették őket: egyremegy), és megszűnik az önreprezentáció, akkor a közjót – természetesen nem függetlenül a nép bizonyos szükségleteinek nyomásától – a szűk kormányzati, közigazgatási, nagyvállalati, államszövetségi és médiaapparátusok fogalmazzák és testesítik meg. A helyzet legfőbb kulturális eleme a képmutatás: az arisztokratikus kormányzást demokratikusnak nevezik, pusztán csak annak fejében, hogy a hatalom nélküli tömegek passzívan hangoztatott doxáját (vélekedését, észjárását, hangulatát) nem torolják meg, ameddig irreleváns.

   A parlamenten kívüli szociális mozgalmak (a rosszhiszeműen hibás „civil” elnevezéstől kérem, tartózkodjanak) általában nem törekszenek a (joggal lenézett) fő- és közhatalom meghódítására, nem versengenek a közmegvetésnek és közgyűlöletnek örvendő, szubsztanciájukat vesztett „pártokkal”, amelyek nem egyebek, mint az irányító apparátusok nyilvános kifejeződései, megjelenései – az olykor a parlamentekben is képviselt rendszerellenzéki töredékek (szándékaik ellenére) pusztán az elveszett politikai pluralizmus díszletei, nem számítanak. Az uralkodó északnyugati politikai kultúrától távol, a déli végeken ugyan valameddig  összeolvadhatnak a „mozgalmak” és a „pártok” (Sziriza, Podemos) az időszerűtlenné vált önreprezentáció fölválthatja pillanatnyilag az arisztokratikus-alkotmányos, népidegen hivatalnokuralmat, de a – teljességgel lehetetlen – forradalmi átalakulás nélkül vagy szétzüllik, vagy (ami jobb) fájó vereséget szenved.

   Ez is csak megerősítheti az antidemokratikus képviseleti rendszer (s ez más, mint antidemokratikus nem lehet: a mindkettőt tartalmazó, ellentmondásos rendszerek rettenetes konfliktusokba pusztultak bele mindig) iránti össznépi bizalmatlanságot, amely aláássa az idejét múlta, de még mindig használt, hivatkozott „demokratikus legitimációt”. A francia forradalom előtti arisztokratikus-dinasztikus rendszereknek népi fölhatalmazásra nem volt szükségük, legitimitásuk az öröklődés volt, a „kék vér”, azaz önmaguk, az önreferencialitás és a prudenciális (eszélyességi, óvatossági) megfontolások, továbbá az egyház megszentelő és kegyelmi jóváhagyása.

   Ez ma nem áll rendelkezésre, habár a „vér” elemét iparkodik legitimációs elemmé emelni az immár mindenütt  hivatalos állami fajgyűlölet. Az osztálykérdés „faji kérdéssé” változtatása évszázadok óta az uralkodó osztályok eredményes trükkje („Rassenkampf ist Klassenkampf” – írta a XX. század elején Otto Bauer), valamelyik verzióját minden polgári rendszer alkalmazza. A derék kelet-európai liberálisok értetlen hüledezése a becsületükre válik, de történelmileg sajnos indokolatlan. (És avval, hogy a fajüldözést és a fajgyűlöletet – tévesen – esztelen „tömegszenvedélyeknek” tulajdonítják, erősítik a képviseleti kormányzat [voltaképpen: mandarinátus] népellenes, antidemokratikus, antiszociális, fölsőbbségi jellegét.)

   A képviseleti kormányzat – akár „liberálisnak”, akár „illiberálisnak” címkézik föl, bár ez se teljesen mindegy – már megint (1945 és 1989 konszenzusától eltérően) szembekerül az önreprezentációs néphatalom eszméjével. Ez utóbbit („canis a non canendo” alapon) a kelet-európai jobboldali médiák „liberálisnak” (!) titulálják, a „balliberális” médiák pedig diktatorikusnak és totalitáriusnak. Ugyanazt!

   Ám a népuralmi (demokratikus-republikánus) eszme az észrevehetetlenségig meggyöngült. Már a „vegyes kormányzat” régi whig gondolata sem él. Ez nem konfliktus, hanem hiány.

   A mai magyarországi sajtó egyik kliséje, hogy „a nép elfordult a politikától”. De hát attól a politikától „fordult el”, amelyben nem jelenhet meg, s amelyben nem képviselheti önmagát. Az a képviseleti kormányzat, amelyben a hivatalviselő elit – hivatásos politikusok, technokraták, hivatalnokok, tőkés vállalati csúcsmenedzserek, erőszakszervezeti bürokraták, tőkés korporációk, médiairányítók, „think tank”-szakértők s legföljebb még a korporatív autonómiák – önreprezentációja („az arisztokrácia közvetlen demokráciája”) foglal csak helyet, nem a népet képviseli, hanem az érvényesnek elismert procedúrát testesíti meg: a fölhalmozási imperatívusztól a népi spontaneitás elnyomásáig.

   A magyarországi értelmiség liberális többségének avval a nehézséggel kellene számolnia, hogy amikor (többnyire  jogos) tartalmi kifogásai vannak a jelenlegi kormány szabadságellenes velleitásaival és intézkedéseivel szemben, orvosságként olyan intézményes megoldás (a mandarin típusú képviseleti kormányzat) támogatására hívja föl a nép (elnézést: „a választók”) tömegeit, amelynek az erősödése ellentétes politikai érdekeikkel. (Minden kézre álló intézményes megoldás ellentétes velük.) Nem lenne szabad csodálkozni rajta, hogy a néptől idegen „politika” legjobb esetben udvarias közönyt vált ki a népből. Mindenki tudja, hogy kíméletesebb, toleránsabb, rugalmasabb államhatalom jobb volna, mint a jelenlegi erőszakos, szűkkeblű, felelőtlen változat. De a kormányzat jellege – a néptömegek szemében – az elitek belharcában dől el. Ezt persze a nép mint statisztéria dönthetné el: ez igaz. De a statisztéria mozgósítása azért, hogy kicsivel esetleg jobb garnitúra vezesse ugyanezt az oligarchikus, mandarin-elitista államrendszert nem olyasmi, ami lelkesedést válthatna ki a szegény többségből.

   „Jövőkép” – mondja a másik elviselhetetlen sajtóközhely. Azaz: hogyan találhatnák meg a liberális ellenzéki pártok azt a jól hangzó szöveget, amellyel be lehetne csalogatni a dolgozókat, a munkanélkülieket, a nyugdíjasokat a szavazófülkékbe. Erre az adhat választ, hogy mennyire sikerül az önreprezentáció demokratikus-republikánus LÁTSZATÁT az ellenfélnek avval fölköltenie, hogy etnicizálja és rasszosítja a szociális problematikát. Evvel ugyan megtéveszti a népet (a „fehér többség” mítosz, mert a „fehér többségnek” nincsenek közös érdekei, hiszen az osztályérdekek különbözők), de legalább szimbolikusan szóba hozza.

   Így tűnhetik föl „népi” karakterűnek a legkíméletlenebbül népellenes politika – ami indokolt félelmet és ingerültséget (és kevésbé indokolt értetlenséget) vált ki az egyéni szabadság, a tolerancia és pluralizmus régimódi híveiből – , amelynek ellenszerét a jelenlegi rendszeren belül lehetetlen megtalálni, ha nem tekintjük ellenszernek a véletlen szerencsét vagy ennek híján a megtévesztést és az erőszakot.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr37531916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Májküll (törölt) 2015.06.11. 13:15:02

Kedves TGM,

ez egy olyan téma, amiről konzervatív szerzők is sokat írtak, úgyhogy erről akár még lehetne is értelmes párbeszédet folytatni.

Eric Voegelin (magyar hangja főképpen G. Fodor Gábor) lényegében oda jutott a New Science of Politics-ben, hogy minden kormányzat reprezentatív, aminek az emberek önként, nem erőszaknak engedve engedelmeskednek. Ha az emberek azért engedelmeskednek egy királynak, mert legitimnek tartják, mert egyetértenek azzal, hogy a hatalom megszerzésének helyes módja annak szabályos öröklése, akkor a király ugyanúgy reprezentatív, mint egy képviseleti demokrácia, amelyben a legitimitás a választási szabályok betartásával szerzett többség adja meg. A részvétel nem feltétele a reprezentativitásnak. Az önkéntes engedelmesség az.

Ilyen szempontból nincs éles határ a demokrata és a legitimista monarchista között. A demokratának lehet, hogy nem tetszik a megválasztott miniszterelnök, de engedelmeskedik a rendeleteinek, és nem csak az erőnek engedve, hanem azért, mert a megválasztás módjának szabályosságával és ezért legitimáló erejével egyetért. Ha nem szavazott a miniszterelnökre, akkor őt személyesen nem képviseli: maga a rendszer, ami ezt az eredményt hozta, képviseli őt. Pontosan ugyanígy működik a legitimista is, aki nem a király személyét támogatja, hanem az öröklés szabályosságát. Maga a rendszer, amelyik kimondja, hogy mondjuk a frank szabályok szerint öröklődik, képviseli a nemzetet, aminek ő a tagja.

Ha ebben van igazság - és szerintem van - külön kellene választani a képviselet / reprezentáció és a részvétel problémáját. Nem kell részt venni ahhoz, hogy képviseljen minket a rendszer, elegendő a rendszer mint olyan, a szabályai, legitimitását, önkéntes engedelmességet érdemlő tekintélyét elfogadni.

A vicc az, hogy bár önöket, marxistákat kollektivistának mondják, végső soron a két okfejtés között az a különbség, hogy az öné individualistább. Ön szerint az embernek mint egyénnek valahol személyesen részt kell vennie egy rendszerben, kvázi személyesen véleményt nyilvánítania ahhoz, hogy az őt képviselje. Voegelin szerint viszont az is elég, ha az uralkodó magát a nemzetet, társadalmat képviseli, amit az egyén azzal legitimál, hogy ha szabályos, akkor annak önként engedelmeskedik. Vagyis az ön világképéből hiányzik a nemzet vagy társadalom organikus felfogása, "egy testként" felfogása - ennyiben individualistább.

Májküll (törölt) 2015.06.11. 13:26:15

Kedves TGM,

Azt észrevette, hogy mennyire elfordultak a politikától még a kimondottan baloldali fiatalok is, pl. Amerikában? Az elmúlt években létrejött ott egy új, social justice warrior-nak hívott csoport, akiket elég bonyolult megérteni. Főbb pontjail ismerősnek tűnnek: feminizmus, melegek, transzneműek, antirasszizmus, meg az új trend, a kövérmozgalom. Viszont szinte egyáltalán nem érdekli őket a politika, a törvényhozás és társaik. Az egészet teljesen kivitték a magánszférába. Elsősorban azzal foglalkoznak, hogy hangosan panaszkodjanak, ha valaki valami sértőt vagy nem-PCt mond, vagy egy filmben nem megfelelően ábrázolnak egy "elnyomott" csoportot vagy valami ilyesmi.

Azt hiszem, a dolgot az tette lehetővé, hogy a Twitter és Tumblr mint platformok nagyon megkönnyítik, hogy több ezer ember egyszerre rázúdítsa a véleményét valakire, és ez elég erős nyomásgyakorlás.

Számomra a dologban az a megdöbbentő, hogy működik, pusztán azzal, hogy panaszkodnak, másokat el tudnak hallgattatni vagy bocsánatkérésre kényszeríteni, valahogy senki sem elég tökös ahhoz, hogy azt mondja, letojom a panaszkodást, kiállok amellett, amit mondtam.

Mindenestre azt akarom ezzel mondani, hogy eléggé megdöbbentő, hogy úgy néz ki, ma Amerikában egy harminc alatt feminista több erőfeszítést tesz mondjuk abba, hogy a filmek női karakterei miatt panaszkodjon, mint hogy mondjuk az abortusz legalizációjára gyúrjon.

Ők is, a baloldal is, elfordultak a konkrét politikától. Inkább közvetlenül, az állam közvetítése nélkül csatázgatnak a jobbosokkal. Akik ugyanezt csinálják - védik a hagyományos elveket a számítógépes játékokban, GamerGate, a sci-fiben, Sad Puppies Slate és így tovább.

Szerintem nálunk ezt a jobboldal fogja kezdeni. Lesznek magyarellenes vagy keresztényellenes beszólásokra reagális Twitter-viharok és Tumblr-viharok.

TamasGM 2015.06.11. 16:32:07

@Májküll: Igen, természetesen én is olvastam Voegelint (azt nem tudtam, h. G. Fodor, aki - ha jól tudom - fideszes kommentátor v. ilyesféle, szintén olvasta), de az álláspontom az ellenkezője: azt tudom, h. bármit reprezentatívnak v. legitimnek LEHET nyilvánítani; ez a kérdés engem nem foglalkoztat; az ÖNreprezentáció kérdése nem a hagyományos legitimitási keretben oldható meg, ha egyáltalán. Ennek az egyetlen demokratikus alapelvnek tkp. semmilyen ismert jelenkori praxis nem felel meg, szimbolikusan se. Van (volt) hozzá utópia persze. Kösz, üdv. TGM

31/48 2015.06.12. 05:11:10

@TamasGM: nagyon szép összefoglaló volt a cikk, köszönöm.

Az önreprezentáció gondolatmenetét követve pedig ez egy modernkori voluntarista, szindikalista társadalmi hálózatot jelentene mindazok számára, akik nem tagjai az establishmentnek?

Merthogy nem állami szinten, de a középkor embere is törekedett az "önreprezentációra" mint a saját érdekeinek érvényesítésére. Ugye az egyes falvak jobbára magukat igazgatták a földesurak beleszólása nélkül, különösen ha nem is lakott a közelben az úr és több, földrajzilag elkülönülő birtoktest felett is rendelkezett. A falu és a communa mozgalmak után a szabad városok autonóm igazgatásában adott alapvető törvényi keretek között az emberek rendelkeztek a saját sorsuk felett. Ahogy a keresztény Európában, úgy más feudális vagy hasonló berendezkedések esetében is, a muzulmán világban (fellahok, a céheknek megfeleltethető szakosodott negyedek), Indiában, Kínában. Az udvarban vagy a parlamentben képviselték magukat a nemesek és a városok küldöttei, de a saját közösségeiket belül az egyes emberek magukat képviselni tudták (rá voltak kényszerülve).

De a modern társadalomban ez a réteges felépítés megszűnt, nincsenek önrendelkező lokális közösségek, nincs olyan erős tagozódás a társadalomban, nincsenek céhek, nincsenek faluközösségek a régi értelemben, nincsenek erős kapcsolatok az egyes városnegyedek lakói között; de az emberek közötti hálózatok, a kapcsolatok megmaradtak.

Lehet-e olyan modern voluntarizmus, szindikalizmus, ami újraélesztheti ezt a tagozódást és valódi képviseleti rendszereket hozhat létre, ahol egy nagyobb közösség a többi kisebb közösség föderációja? Lehet-e ez az aktivizmus jövője.

Vagy ott van a szakmaiság kérdése. Ahogy a modern társadalom egyre jobban szakosodik, az idiotizmus (etimológiailag, mint az idiokráciában), mint a szakmailag hozzá nem értő, be nem avatott emberek általi irányítás, kontroll lehetőségének, mértékének visszaszorulásával, az új irányítási rendszerek iránti igények növekedésével előfordulhat-e hogy az egyes kamarák befolyása növekszik és szakmák szerint is szegmentálódik a társadalom?

Szerintem van rá esély, hogy ezek az emberi, intézményi kapcsolatok felértékelődő részei legyenek egy új politikai rendszernek. Csak kérdés, hogy az emberekben mennyire van igény az új közösségek kialakítása, valamint a csak a szuverén állam által korlátozott individualizmusról le akarnak-e majd mondani egy szindikalista szerveződés javára. És ezt siettetheti-e ha az emberekben a egyenlőség demokráciájának képét felváltja a kiváltságosok köztársaságának képe, ami a pártpolitika felől az apolitika és/vagy a lokális, pket személyesen érintő közösségi ügyek felé tereli őket.

Geo_ 2015.06.12. 08:48:36

@TamasGM: a világ változik - jó esetben fejlődik.
Nem hiszem, hogy a képviseleti lenne a demokrácia csúcsa, de fejlődési fokozatokat nem lehet kihagyni.

Az más dolog, hogy a legszélesebben kiterjesztett demokrácia esetében is szükség van valamilyen képviseletre, másképp nem működne a rendszer.

Geo_ 2015.06.12. 09:00:52

@31/48: "De a modern társadalomban nincsenek önrendelkező lokális közösségek"

Szerintem vannak, s legyenek is - igaz, nem nálunk, ahol az önkormányzatiságot anyagi és szervezeti értelemben is sikerült kiüríteni.

TamasGM 2015.06.12. 19:47:17

@31/48: Magam is ilyesféléket gondolok. Csak egyetlen megj.: az udvarban senki nem képviselte saját magát(v. mást), az udvar ideája maga ellentétes a képviselettel. harcoltak is a dinasztiák eleget a nemesi önrendelkezéssel (pl. vármegyei autonómiával, nemesi gyűlésekkel, nem beszélve a nemesi adómentességről...).Azért nem véletlen, h. ma is csak évente egyetlenegyszer léphet be a királynő a parlamentbe a trónbeszéd (The Queen's Speech) alkalmával: a rendek & a trón szemben álltak egymással. Innen a monarchiák szövetsége a polgársággal a nemesség ellen (egész Európában) & í. t. - Ennek mai párhuzama: bizonyos bürokratikus apparátusok szövetsége az alkalmazottakkal a nagytőkével szemben (ezt nevezik manapság "szociáldemokráciának" Ny.-Európában... Üdv. TGM

TamasGM 2015.06.12. 19:52:17

@31/48: Bocsánat a bosszantó elütésekért & a bezáratlan zárójelekért. A hőség...

KisEmberke 2015.06.14. 14:30:26

Kedves TGM!
Kíváló cikk, grarulálok.

ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2015.06.21. 18:35:41

Csak kutyafuttában:
A politikai-képviseleti rendszer válságban van? Vagyis az a megoldás, amelyben a nép (zemberek) közvetlenül, és egyénenként nem tudnak beleszólni az őket illető közügyekbe, hanem ehelyett azokat valamiféle úton módon (vagy választott, vagy nem) hatalmi pozícióba kerül emberek intézik.
No most, ha ez a képviseleti rendszer tényleg válságban van, akkor meg kell mondani, hogy helyette milyen rendszer lenne jó. Vagy azt, hogy hogyan lehetne megjavítani ezt a rendszert.
De először el kellene gondolkodni azon, hogy reálisan lehetséges-e másféle rendszer, mint valamilyen képviseleti rendszer. Elvileg ugye, lehetne: ha nincs szükség képviselőre, mert mindenki magamagát képviseli az őt érintő döntésekben. Ez technikailag már akár ma megvalósítható lenne. Csak a problémákat, kérdéseket kellene feltenni, meg persze a lehetséges válaszokat (azokat mondjuk egy agytröszt dolgozná ki), és a zemberek szavaznának a megoldásokról. Mindenki szavazata egyet érne csak (azokat összegeznék), választott képviselők meg sehol nincsenek ugye.
Jó lenne-e ez? Nem lenne jó. Miért nem lenne ez jó? Egyszerűen azért, mert az emberek egyéni felelősségei összegződve egy kollektív felelőtlenséggé állnának össze. Pl. mivel senki (nagyon kevesen) nem akarna adót fizetni, nem lehetne államot fenntartani. Az állam megszűnne. A közlegelők tönkremennének.
Innentől jön a következő kérdés: a civilizáció mai fejlettségi szintjén van-e szükség államra? Persze most nem egymással rivalizáló, és hadakozó helyi nemzetállamokra gondolok, amelyek az erőforrásaik nagy részét eme hadakozásra, és versengésre pazarolják el, hanem mondjuk egy világállamra. Van-e szükség világállamra, vagy nincs szükség?
Ha nincs, akkor meg kell mondani, hogy helyette mi a jó megoldás. Hatékonyak még a nemzetállamok? Meddig? Meg fogják tudni oldani az emberiség gazdasági, politikai, ökonómiai gondjait, vagy inkább belefulladnak?
Ha van, világállamra szükség, akkor kérdés, hogy a világállam döntéseit hogyan kell megszervezni. Valamilyen képviselettel, vagy anélkül. Lehet-e képviselet nélkül? Ha nem lehet, akkor esetleg mégsem a képviselet, mint olyan van válságban, hanem csak annak a hatékony működése?
Ezek javarészt csak kérdések. Ki-ki gondolja végig őket. Magam nem vitázom róluk.