Ha fiatal fiúként egy lányba szeretek bele, akkor azt megbeszélhetem a barátaimmal, a szüleimmel, esetleg még a tanáraimmal is, mindannyian érteni fogják, min megyek keresztül. Ha viszont kamasz fiúként arra ébredek, hogy egy fiú iránt érzek szexuális vágyat, akkor első ránézésre semmilyen kiút nem kínálkozik. Nem mondhatom el sem a szüleimnek, sem a barátaimnak, hiszen pontosan tudom, mit gondol a többség „a buzikról”. „Jobb” esetben azt, hogy betegek, és a betegségük titkolni, tehát szégyellnivaló. Rosszabb esetben, hogy meg kéne verni vagy, ha lehetne, éppenséggel fel is kéne akasztani őket – mindannyian hallottunk, és olvastunk már ilyen megjegyzéseket nem egy fórumon. Így aztán az egyébként is nehéz és problémás kamaszkorban a meleg fiatalok számára sokszor egyetlen túlélési lehetőség marad: a belsővé tett, internalizált szégyen és az ebből adódó titkolózás, kényszerű hazugságok és tettetés.

Falta Milán írása.

Fotó: no-nazi.net

A homofóbia mindenhol jelen van: az utcán, a munkahelyen, a villamoson. Ott van az edzőteremben, a kávézóban, a bevásárlóközpontban. Benne van a szemekben, a szavakban, a tettekben. Ott lapul minden egyes pillanatban, és ami a legszörnyűbb, hogy a mai napig is szedi az áldozatait.

Életem során számtalanszor találkoztam már a homofóbiával. Magát a jelenséget ugyan meglehet szokni, de elfogadni nem lehet. Velem egykorú vagy fiatalabb ismerőseim közül többeknek volt már öngyilkossági kisérletük emiatt. Közülök ketten nincsenek már közöttünk. Ők nem tudták elfogadni, ők nem tudták cipelni tovább ezt a terhet.

Lacit az érettségi előtt ismertem meg még a kollégiumban. Különleges ember volt. Nagyon jól rajzolt, színötös tanuló volt, mérnöknek készült. Imádott élni. Tele volt tervekkel és álmokkal. Mindig lehetett rá számítani. Az egyetemi évei alatt menthetetlenül szerelmes lett egy vele egykorú fiúba. Nem sokkal karácsony előtt, mikor fény derült kapcsolatukra Lacit kitagadták a szülei. Az apja az ablakon dobálta ki fényes nappal a ruháit az utcára. A megaláztatást, amit a szüleitől kapott nem tudta feldolgozni és véget vetett az életének karácsony másnapján.

Gábor határon túli magyar volt. Erdélyből költözött Budapestre dolgozni. Imádta a várost, a nyüzsgést, a társasági életet. Egy multinál dolgoztott nagyon jó beosztásban, a válság után viszont leépítették az osztályát, őt pedig utcára tették. Egy forró júliusi nap találkoztam vele utoljára. Beugrottunk kávézni, ahonnan egy állásinterjúra sietett. Soha többé nem láttam utána. Búcsúlevelét a lakótársa találta meg az ágyán, amelyben leírta, hogy az állásinterjún közölték vele: buzikat nem foglakoztatnak a cégnél. Nem bírta tovább a megaláztatást és a társadalmi kirekesztettséget.

A szexuális irányultság nem tudatos döntés eredménye, nem kell „dolgozni” érte: több száz hetero- és homoszexuális ismerősöm közül egyről sem tudok, aki bármit is tett volna azért, hogy a fiúkat vagy a lányokat szeresse.

Aki még nem felejtette el, milyen volt saját szexuális ébredése kamaszkorában, az tudja: a szexuális vonzalom ösztönösen lép fel, megjelenésére és tárgyára nincs befolyásunk. Kamaszként az ember egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy új, idegen vágyak ébrednek benne: egyik napról a másikra másként kezd el működni a teste, és hirtelen másként gondol az ellenkező – vagy az esetek kisebb részében – azonos nemre. Izgalmas, de egyben ijesztő folyamat: felnőtt segítsége, megfelelő felvilágosítás és a hirtelen beálló testi-lelki változások szülőkkel, kortársakkal, barátokkal való megbeszélésének lehetősége nélkül alig értelmezhető és kezelhető időszak ez egy kamasz életében.

Még inkább így van ez, ha egy kamasz a saját neme iránt érez vágyakat. A meleg kamaszok ugyanis mind a nemi érés feldolgozásának bejáratott, többé-kevésbé jól működő, részben osztályfőnöki- és biológiaórák keretében is intézményesített eljárásaiból, mind a közösségi feldolgozás csatornáiból ki vannak zárva a mai Magyarországon. Ha fiatal fiúként egy lányba szeretek bele, akkor azt megbeszélhetem a barátaimmal, a szüleimmel, esetleg még a tanáraimmal is, mindannyian érteni fogják, min megyek keresztül. Ha viszont kamasz fiúként arra ébredek, hogy egy fiú iránt érzek szexuális vágyat, akkor első ránézésre semmilyen kiút nem kínálkozik. Nem mondhatom el sem a szüleimnek, sem a barátaimnak, hiszen pontosan tudom, mit gondol a többség „a buzikról”. „Jobb” esetben azt, hogy betegek, és a betegségük titkolni, tehát szégyellnivaló. Rosszabb esetben, hogy meg kéne verni vagy, ha lehetne, éppenséggel fel is kéne akasztani őket – mindannyian hallottunk, és olvastunk már ilyen megjegyzéseket nem egy fórumon. Egy meleg kamasznak tehát nemcsak a saját testi-lelki átalakulásával, hanem emellett azzal az érzéssel is meg kell küzdenie, hogy a barátai és családtagjai számára is „más” és „idegen”, olykor pedig egyenesen „undorító” vagy legalábbis „szánalmas”. Így aztán az egyébként is nehéz és problémás kamaszkorban a meleg fiatalok számára sokszor egyetlen túlélési lehetőség marad: a belsővé tett, internalizált szégyen és az ebből adódó titkolózás, kényszerű hazugságok és tettetés.

Erőszak, diszkriminatív törvények, hátrányos megkülönböztetés, zaklatás, gyűlöletbeszéd, érzéketlenség, torz bemutatás, deviancia, feltételezett heteroszexualitás, családi kapcsolatok megszakadása, öngyűlölet. Ismerős szavak és fogalmak minden meleg számára. Ezek a kifejezések még jódarabig velünk fognak élni...