A Facebook korában nem facebookozni nem ugyanazt jelenti, mint a Facebook megjelenése előtt, és ugyanez áll a mobiltelefonokra is. A mobiltelefon- és Facebook-függőség tehát nem elsődlegesen pszichológiai, hanem társadalmi-szociológiai kérdés. Ettől függetlenül a Facebook használata kapcsán léteznek problematikus pontok - egy ilyen körvonalazására fogok itt kísérletet tenni.

Fáber Ágoston írása*

fb_1.jpg

(Figyelem! Mint a legtöbb népszerű technikai újítás, a Facebook is durkheimi értelemben vett társadalmi tényként viselkedik. Ez azt jelenti, hogy kényszerítő erővel bír a társadalom tagjaira, a mobiltelefonhoz hasonlóan hatékonyan kényszeríti ránk magát, hatékonyan kényszeríti ki, hogy használjuk. A Facebook korában nem facebookozni nem ugyanazt jelenti, mint a Facebook megjelenése előtt, és ugyanez áll a mobiltelefonokra is. A mobiltelefon- és Facebook-függőség tehát nem elsődlegesen pszichológiai, hanem társadalmi-szociológiai kérdés, következésképpen tartózkodni kell a jelenség meggondolatlan patologizálásától. Ettől függetlenül a Facebook használata kapcsán léteznek problematikus pontok – egy ilyen körvonalazására fogok itt kísérletet tenni –, de a felhasználó felelősségének túlhangsúlyozásától óvakodni kell, hiszen a problémák forrása elsődlegesen nem egyéni, hanem társadalmi szinten keresendő.)

Talán semmi más nem követelte korábban olyan erővel a saját magunkról kialakított kép körültekintő megalkotását és folyamatos menedzselését, mint a Facebook. A Facebook sikere alapvetően egy nagyon egyszerű ötletnek köszönhető: az emberek szeretnek más emberekkel kapcsolatban lenni, mások napi ügyeivel kapcsolatban „képben lenni”, de ettől elválaszthatatlanul saját magunk prezentációja, egyfajta pozitív önkép menedzselése is feladatunkká vált.

A Facebookon magunkról mutatott kép sosem reális: a pozitív események mindig túlsúlyban vannak, hiszen a Facebook a goffmani értelemben vett homlokzat megjelenítésének fontos terepe. Mikor valakivel életünkben először találkozunk, pozitív képet igyekszünk magunkról benne kialakítani. Természetesen a későbbi találkozások alkalmával ez a kép egyre árnyaltabbá, ad absurdum önmaga ellentétévé válik, hiszen az egymást követő különböző jellegű interakciók során az embernek önmagáról kialakított pozitív képét olyan sok irányból érik kihívások, hogy azt képtelenség a végtelenségig fenntartani: ha elmegyek valakivel sörözni, lehet, hogy el fogok késni, mert későn indultam el otthonról, vagy mert a buszom lerobbant. Az is lehet, hogy az alkohol hatására majd mértéket tévesztek, és részegen szalonképtelen vicceket kezdek el mesélni. Esetleg sörözés után összefutunk egy általános iskolai osztálytársammal, aki ismerősöm füle hallatára majd azzal ugrat, hogy emlékszik ám, milyen ügyetlenül fociztam az osztálykiránduláson. A tudattalanul megkonstruált és kifelé sugárzott pozitív önkép integritására ezek mind veszélyt jelentenek.

A Facebook lehetővé teszi e váratlan balesetek kivédését, s mint ilyen, önmagunk idealizált képének megőrzését, közzétételét. Lehetőségünk van csak a minket jó színben feltüntető életeseményeket és képeket megosztani, a többit pedig elhallgatni, ezáltal mások elismerését (vagy irigységét?) kivívni. A Facebook ebben a formában a Lasch által definiált modern narcisztikus személyiség ideális terepe: „ez a személyiségtípus ügyesen alakítja mások róla szerzett benyomásait, mohón igényli, hogy körülrajongják, de lenézi azokat, akiket e cél érdekében manipulál; kielégíthetetlen étvággyal habzsolja az érzelmi élményeket […]” (Lasch 1996: 70).

A Facebook – s ha lehet, az Instagram talán még inkább – maga a habermasi értelemben vett refeudalizált nyilvánosság, amelyben a racionális, érvelő vita háttérbe szorul, a teret pedig (mint egykoron a királyi udvarokban a király és alattvalói viszonyában) önmagunk ünnepeltetése és mások ünneplése tölti ki. A Facebook a valóság – valamiféle szisztematikusan eltorzított – reprezentációját adja, ennyiben debord-i értelemben véve spektákulummal van dolgunk Márpedig, mondja Debord, „a spektákulum a párbeszéd ellentéte”. Baudrillard ezzel rokon, bár radikálisabb álláspontot képvisel. Felfogásában a szimulákrum, a szimuláció a tagadás ellentéte. Nem meglévő dolog tagadásáról van itt szó, hanem „szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs” (Baudrillard 1996: 162). A Facebook tehát egyszerre nyújt kiváló terepet a narcisztikus személyiség kibontakozásának, a reprezentatív funkciók által refeudalizált nyilvánosságnak, a spektákulumnak és a szimulákrumnak. Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, akkor Lascht, Habermast, Debord-t és Baudrillard-t – a posztmodernség lezser mozdulatával – ötvözve azt mondhatjuk, hogy a Facebook esetében a narcisztikus személyiség a refeudalizált nyilvánosságot spektákulumokkal és szimulákrumokkal tölti meg – de természetesen ehhez kell egy olyan kor és egy olyan technikai újítás, ami ezt lehetővé teszi. (Habermas könyve 1962-ben jelent meg, Debord-é 1967-ben, Lasché 1979-ben, Baudrillard-é pedig 1981-ben,tehát az itt alkalmazott elméleti keret már jóval a Facebook megjelenése, vagyis 2004 előtt rendelkezésre állt. Ebből gondolható, hogy azok a tendenciák, amelyeket a Facebookkal kapcsolatban itt azonosítunk, nem új jelenségek, legfeljebb csak radikálisabb formában, nagyobb lendülettel törnek felszínre, mint korábban.)

A Facebook közegében az intimitás korábban nem nyilvános pillanatai is ilyen spektákulumokká válnak, az elismerés kivívása érdekében kiárusíttatnak, vagyis a szó szimbolikus értelmében áruvá válnak. A Facebook tehát nem egyszerűen új kommunikációs eszköz (mert természetesen ez is igaz), de mindennapjainknak, életünknek – addig – a nyilvánosság elől elzárt részét is a maga bűvkörébe vonja.

A magunkra nézve pozitív tartalmú képek megosztása a Facebook egyik motorja. Ez azonban életünkben és percepciónkban számos változást, torzítást idéz elő. A Facebook hatására gyakran már az offline eseményeket is azon logika köré szervezzük, hogy az mennyire fényképezhető, hogyan fog majd mutatni, milyen képet fog rólunk közvetíteni a többé-kevésbé korlátozott nyilvánosságban. Ugyancsak nem ritka, hogy a házassági fogadalom szövege szerint is „szent”, egyszeri és megismételhetetlen, a mindennapokból szándékosan kiszakított esküvői szertartás bizonyos epizódjait „profán módon” meg kell ismételni, mert a róluk készült fényképek/filmfelvételek nem sikerültek az elvárásoknak megfelelően, s félő, hogy a nyilvánosságban nem lesznek képesek másokból elismerését (irigységet) kiváltani.

2_1.jpg

Már nem annyira a tájban, az épületben, a szabadon szaladgáló állatokban gyönyörködünk, hanem abban a képben, amelyet magunkról és szeretteinkről a táj, az épület vagy a szabadon szaladgáló állatok előterében készítünk. Korábban gyakran maga a táj, az épület vagy a szabadon szaladgáló állatok voltak a fénykép tárgyai, amelyet csak egy igen korlátozottan nyilvános kör láthatott (bár a festészetben az önarckép korántsem új keletű dolog, de efölött most nagyvonalúan elsiklunk). A táj, az épület vagy a szabadon szaladgáló állatok manapság eszközzé, kellékké, dekorációvá válnak.

Az önmagát fényképező egyén lesz a kép valódi tárgya, nem elválaszthatóan attól, hogy a kép már elkészítése pillanatában nyilvános használatra volt szánva, és önmagunk nyilvános és pozitív megjelenítésének célját szolgálta.

A jelenet, melyet fotózunk, színházzá, mise en scène-né alakul át, fokozódik le. Így válik egy hírességgel készített közös fotó vagy újszülött gyerekünk vizuális megörökítése is önmagunk ünnepeltetésének eszközévé. A valódi esemény, vagyis találkozás egy ismert emberrel vagy az intimitás korábban a nyilvánosság elől elzárt pillanatai – például egy újszülött világra jötte – önmaga reprezentációjává fokozódik le, s az az illúzió – vagy talán már nem is csak illúzió ez? – jön létre, hogy a valóság önmaga reprezentációjával egyenlő: „Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg. Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott (Debord 2006: 2)”. Annak illúziója ez, hogy amit látunk, az maga a valóság. Az irigység, amit mások látványos – és nyilvánossá tett – sikere miatt érzünk, pontosan abból táplálkozik, hogy azt hisszük, amit látunk, egylényegű a valósággal, vagyis hogy a Facebook egyik vagy másik használója esetében megjelenített „sikerszéria” hátterében egy hasonlóan sikeres, problémáktól mentes élet húzódik meg.

A sikeresség képének megkonstruálása céljából felhasznált elemek elvesztik eredeti jelentésüket, és homlokzatunk egynemű építőköveivé válnak, fokozódnak le. Ebben az értelemben egy gyerek születése, egy utazás, egy új autó vagy egy ismert emberrel való találkozás mind ugyanabban a dimenzióban jelenik meg, vagyis ezek a dolgok egyneművé, egymással egylényegűvé válnak: mind ugyanannak a pakli kártyának lesznek magas pontértékű lapjai, hiszen mindegyik elsősorban abból a szempontból válik fontossá, hogy a szubjektum értékét mennyiben képes mások szemében, a többé vagy kevésbé korlátozott nyilvános térben növelni.

A Facebook világában a felhasználó tekintete egyre inkább önmagára irányul, és a mobiltelefonokba újabban beépített előlapi kamera ezt a hatást tovább erősíti. Ennek alapján még azt is gondolhatnánk, hogy a Facebook reflexívebbé teszi az embert, ha nem tudnánk, hogy ez a reflexió mindenekelőtt nem önmagunk megismerését, hanem vagy a mások elismeréséért folytatott harcot (Honneth), vagy a bizonyos helyzetek (a párkapcsolat, a nyaralás, a szórakozás) legitim meghatározásáért folytatott szimbolikus küzdelmet – latens definíciós harcot – jeleníti meg (Bourdieu). De e kettő tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala.

3.jpg

Sőt! Az önmagunkra irányuló tekintet a tükör előtt magunkról a tükörben készített fényképek formájában tovább radikalizálódik. Ekkor ugyanis a megfigyelés második hatványra emelkedik, hiszen nem egyszerűen magunkat fényképezzük, hanem magunkat fényképezzük, miközben azt figyeljük, hogy magunkat fényképezzük, vagyis tulajdonképpen önmagunk megfigyelése közben figyelhetjük meg önmagunkat. A tekintet tehát nem egyszerűen az alanyra, hanem az alany tekintetére irányul. Az önmagunkra irányuló tekintet azonban itt sem a megismerés, hanem önképünk narcisztikus piedesztálra emelésének eszköze.

Paradox módon manapság éppen önmagunk fotózása válik reflektálatlan gyakorlattá, és éppen a valódi reflexivitás, önmagunk szerepének átgondolása lehet képes ezt a tendenciát a visszájára fordítani. Valódi reflexivitásról ebben az esetben éppen az tanúskodna, ha lemondanánk arról, hogy magunk váljunk a képek egyetlen fontos alanyává, és minden mást ezen alany pozitív bemutatásának rendeljünk alá. Gyakorlatunk pontosan akkor válhat reflexívvé, ha az önmagunkra irányuló narcisztikus reflexióról képesek leszünk lemondani.

 

Irodalom:

Baudrillard, Jean (2006): A szimulákrum elsőbbsége in: Kiss Attila Attila, Kovács Sándor és Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I. Szeged: ICTUS és JATE, Irodalomelmélet Csoport.

Debord, Guy (2006): A spektákulum társadalma. Budapest: Balassi: BAE Tartóshullám (átdolgozott változat).

Lasch, Christopher (1996): Az önimádat társadalma. Budapest: Európa Könyvkiadó.

 

* Hálásan köszönöm Berger Viktornak, Berkovits Balázsnak és Éber Márknak az értékes észrevételeket.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

http://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr297412698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

lékek és ellensúlyok 2015.05.06. 19:27:03

Az emberek, önmaguknak akarnak hátat fordítani, a valóságot pedig lecserélni. A facebook ahhoz kell, hogy megerősítse őket abban, hogy ez sikerült is.

gus 2015.05.10. 22:20:13

@ricardo: Köszönöm, nagyon érdekes, hogy Sontagnak ez már 30 eve feltűnt, pedig akkor nyilván nem volt ennyire evidens.

ingyenebed 2015.05.12. 22:47:31

tkp mindez valahol természetes, nem?

a felvilágosodással és a protestáns etikával az istennek tetsző világ építése lekerült ide a földre (Weber), a lélek halál utáni üdvözülését felváltotta a minél teljesebb élet utáni vágy, önmegvalósítás, stb.

a tökéletes életet viszont hogyan máshogy élhetnénk meg, mint egymás szemében? nincs más mérce. mihez mérhetem az életem minőségét, ha nem mások életének minőségéhez, vagy az irigységükhöz? tömegével azért nem fordulnak elő olyan autonóm személyiségek, akiknek minderre nincs szükségük.

aztán terv is kell a tökéletes élet felépítéséhez. szabvány, amerikai álom. ház, kocsi, előkert, hátsó kert, csini feleség, kutya, macska, fiú, lány. és ha ezek megvannak, közzé is tesszük, azért csináltuk, nem?

új ez, most őszintén? nagyon különbözik ez egy római patrícius vagy velencei herceg gondolkodásától? csak most tömeges, hála egyébként a technikai fejlődésnek, és a kapitalizmusnak.

a fénykép, majd a facebook, amivel a képeket megoszthatjuk, voltaképpen csak technikai eszközök, melyeket a fentiek szolgálatába lehet állítani.

ehhez még hozzájön az általános teljesítménykényszer, verseny.
akinek nincs "idejében" diplomája, kéglije, családja, az nem normális, beteg, valami baj van vele, elbszta.
mindenki bizonyítani akarja, hogy ő nem problémás, az ő élete rendben van.
a face remek eszköz ilyen kirakatot berendezni.

hogy korábban az intimitást nem rakták ki? nemá. és a rómaiak az orgiáikkal?
az smafu?
ami most folyik, az csak a keresztény prüdéria évszázadai miatt "újdonság".

(másfelől ha tudományosan akarunk gondolkodni, nem csak úgy ötletszerűen elméleteket gyártani, akkor legalábbis csoportosítani kellene a facebook felhasználókat, mert korántsem egyformán használja mindenki. és érdemes lenne kicsit az egyetemes és örök emberi tulajdonságokra is figyelni, elvonatkoztatva a 20 század végének technikai újdonságaitól.)

az egy jó meglátás, hogy a természet szépségei dekorációvá válnak a tökéletes életünk színpadán. viszont akkor azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy mitől tudnak dekorációvá válni? nem azért, mert valamiféle örök értéket képviselnek? mert úgy gondoljuk, hogy nélkülük az életünk nem lehet ideális? és akkor ezzel mi a probléma? nem pont ez vezet el a természet szeretetéhez és védelméhez? mi a jobb? ha azért védem a virágzó cseresznyefát, mert azt verték a fejembe az iskolában, vagy ha rájöttem, hogy nekem szükségem van arra a fára, hogy elé állhassak a fényképhez?

gus 2015.05.12. 23:53:56

@ingyenebed: A weberi protestáns etika aszketikus életet jelentett, szigorú napirenddel, időbeosztással, ezt Weber evilági aszkézisnek bevezte. Az üzleti siker jelezte a hívőnek, hogy üdvözülni fog, nem akarta a másikat legyőzni, a másikból irigységet kiváltani, hiszen a predestináció miatt eleve el volt döntve, hogy ki üdvözül, vagyis "a verseny már le van játszva", csak arra jó a szorgalmas munkatevékenység, higy megbizonyosodjon róla az ember, hogy kiválasztott, hogy élvezi isten kegyét. Ehhez reflexív munka is társult, többek között a teljesített és nem teljesített feladatok számbavétele stb. Nem sok köze van a magamutogatáshoz, az irigység kivalasztásához. Amit írok, abból kiderül, hogy nem új jelenséget hív életre a facebook, csak meglévő gyakorlatokat radikalizál. Nem csak a természet szépségei válnak dekorációvá, hanem bármi: egy csecsemő, egy másik ember, egy autó stb. Az események elvesztik onálló létjogosultságukat, mindennel kapcsolatban csak az számít, hogy a róla készített fénykép mennyi elismerő lájkot vagy kommentet tud kiváltani. A valóságot aszerint alakítjuk, hogy az mennyire fényképezhető (erről szól az eskuvős példám: nem az esküvő "szentsége", meghittsége, hanem a fényképezhetősége a fontos. Ez a fb előtt is gyakori volt, de a fb ezt fokozza.

____törült____ (törölt) 2015.05.13. 13:55:21

Posztmodern betűleves. Ami ennyire érthetetlen és bonyolult (refeudalizáció? micsoda marhaság, maga a feudalizmus is egyre inkább megkérdőjelezett történelmi fogalom) az jó eséllyel nem igaz, az igazság egyszerűbb szokott lenni.

Szerintem igaz, hogy nárcisztikus korban élünk ld. Christopher Lasch. De szerintem emögött a bal, lib, Felvilágosodás individualizmusa van, hogy az egyén autonómiájára tették a hangsúlyt. Előtte az emberek inkább szolgálatnak, mint önmegvalósításnak tekintették az életüket, társadalmilag előírt szerepekben. És az egészségesebb.

Az a baj, hogy Felvilágosodás, bal, lib, a fürdővízzel együtt kibaszta a gyereket is. Nem hitte el többé az eredendő bűn vallásos meséjét és ez oké is, de ugyanakkor nem hozott létre helyette szekuláris eredendő bűnkoncepiót, pedig kéne. Íg az emberi természetet végtelenül formálhatónak, társadalminak alakíthatónak tekintette.

Pedig egyre jobban látjuk, hogy nem igaz. Ez az egész nem pusztán társadalmi eredetű. Ez az emberi lélek mélyén GYÁRILAG rejtőző egoizmus kitörése, amit a társadalom pusztán csak megenged. És miért engedi meg? A Felvilágosodás, bal, lib szabadság-kultusza, autonómia-kultusza miatt.

gus 2015.05.13. 23:10:13

A felvilágosodás az addig fennálló társadalmi rend reflexív felülvizsgálatát tűzte zászlajára, nem az egoizmust. Plusz: a baloldaliság közösségiségben gondolkodik, a liberalizmus individualizmusban. Hol a közös nevező?

Renee Le Renard · http://senkisehivta.blogspot.hu/ 2015.05.17. 22:08:16

Én megosztottam Fb-on, ezzel narcisztikusan reprezentálva személyiségemet. Viszont őszintén bevallom, hogy nem azért ültem le a gép elé olvasni, hogy ez az egyébként tök jól megírt cikk csak egy díszlet legyen. Nem hinném, hogy irigységet váltana ki bárkiből is, hogy elolvastam.

Maradjunk annyiban, hogy a hipotézised csak a vizuális műfajban és az elsődleges énközlés esetén áll csak meg, de ott sziklaszilárdan.

Az emberekből csak az vált ki irigységet, amiből több hatalmat remélhetnek ugyanis - a blogolvasás manapság nem az.