A Le Pen-féle Nemzeti Frontra szavazó munkás az elmúlt harminc év nagy kliséje a francia politikában, igaz, olyan klisé, amelyet általában nem a nagy pártoktól hallunk, hanem a választói magatartást vizsgáló kutatóktól, akik elsősorban megérteni akarják a jelenséget. Van is mit megérteni rajta, hiszen a radikális jobb felé forduló munkásság sokat elmond a kortárs francia válságjelenségekről (a magyar áthallásokról most nem is szólva).

Soós Eszter Petronella írása.

far-right-marine-le-pen-wins-european-parliament-elections-in-france.gif

 

Kép: http://theredphoenixapl.org/

Amikor 2014 májusában a francia Nemzeti Front megnyerte az európai parlamenti választást, az alapjaiban rengette meg a francia politikai életet: akadt elgondolkodni valója minden pártnak, de a munkásság, a szegények és a kiszolgáltatottak képviseletét általában hangsúlyosabban felvállalni óhajtó baloldaliaknak mindenképp: az Ipsos számai szerint az EP-választás alkalmával ugyanis a munkások 43%-a, az alkalmazottaknak pedig 38%-a Nemzeti Frontra szavazott. A Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) esetében ez az arány csupán 8, illetve 16% volt, míg a kormányzó PS-től balra álló, radikálisnak számító Baloldali Front e csoportok szavazatainak 8, illetve 5%-át kapta.

 

Jobboldali munkásság?

Bár a marxista baloldali hagyomány számára a munkásság kiugró fontosságú célcsoport, valójában nincsen kőbe vésve, Franciaországban sem, hogy a munkásoknak balra „kell” szavazniuk (a választói magatartás, a komplex emberi döntések egydimenziójú megközelítése, ha csak a jövedelmi vagy osztályhelyzetet vesszük figyelembe). A De Gaulle-korszakban például a munkások mintegy 30%-a jobbra szavazott, vagyis ha innen nézzük, a jobbra szavazásnak is van egyfajta hagyománya a francia munkás-világban (olyannyira, hogy a 2012-ben Marine Le Penre szavazó munkásoknak csupán 9%-a állította magáról, hogy ő bizony baloldali). Ettől még persze tény, hogy a baloldal jelentős veszteségeket volt kénytelen elszenvedni a munkások között az elmúlt évtizedekben: 1978-ban még a munkás-szavazatok 70%-a a baloldalra ment, és mintegy fele az az azóta is hosszan agonizáló kommunista pártra (Parti Communiste Français, PCF). A 2014-es adat ezekhez az előzményekhez képest igazán drámai visszaesés.

A folyamat, melynek tetőzését 2014-ben megfigyelhettük, mintegy harminc éve tart: a nyolcvanas évek elején már szerte Európában bomlott az osztályalapú szavazási modell, az ipar helyett fokozatosan a szolgáltatások kerültek a nemzetgazdaságok középpontjába, ezzel párhuzamosan csökkent a munkások száma, a szolgáltatásokban dolgozó munkásság pedig elkezdte magát inkább a középosztályhoz sorolni. Az erősödő globalizáció és európai integráció nyomán számos, gazdasági kérdésekkel is összekapcsolódó identitás-kérdés került előtérbe a választói gondolkodásban.

Amikor 1981-ben, 1958 után először kormányrúd közelébe került a francia baloldal, akkor François Mitterrand még erősen baloldalinak tartott programmal lépett fel (államosítás, vagyonadó, bér- és ellátásemelések, 35, a gyakorlatban 39 órás munkahét, költségvetési expanzió), de az új, poszt-keynesi, neoliberális nemzetközi gazdasági paradigmában ez már nehezen volt tartható. Mitterrand kormányzata már 1983-ban erőteljes korrekcióra kényszerült. Ezzel párhuzamosan egyre többen, és az „egyre többől” is egyre több munkás szavazott a Nemzeti Frontra. A folyamat nem állt meg Mitterrand elnöksége alatt, az 1997-2002 közötti baloldali kormányzás (és a munkaidő ezúttal ténylegesen 35 órára csökkentése) sem volt képes megállítani: 2002-re a baloldal elvesztette a hegemóniáját a munkások választói csoportjában.

Mára a munkások 25-35-40%-a lehet FN szavazó, elsősorban a mindenkori részvételi (és regisztrálási) aránytól függően (a legutolsó népszámlálás 6,6 millió munkást számolt össze Franciaországban, 18 év felett ez a népesség 13%-a). Az elemzők ugyanakkor aláhúzzák, hogy az FN szavazóinak csak egy része (hol ötöde, negyede, hol harmada) a „munkásság”. Ebből következik, hogy mondhatjuk, hogy a szavazni járó munkások társadalmi csoportjának a preferált pártja jelenleg az FN, de azt nem, hogy az FN egyfajta „munkáspárt”. Már csak azért sem, mert egyébként a munkások jelentős arányban maradnak távol a voksolásoktól (2012-ben mintegy 30%-uk marat otthon, ezért van, aki egyenesen azt mondja, hogy a munkások fő választása a lábbal szavazás).

 

2017: folytatása következik?

A fentieket a legfrissebb kutatások is megerősítik, sőt fokozzák. Egy 2017-es szavazási hajlandóságot mérő Ifop-kutatás szerint ha a méréskelt ellenzéki Unió egy Népi Mozgalomért (Union pour un Movement Populaire, UMP) elnökjelöltje François Fillon volt miniszterelnök, Alain Juppé volt miniszterelnök, vagy Nicolas Sarkozy volt köztársasági lenne, akkor az FN elnöke, Marine Le Pen sorrendben 56%, 57% és 51%-nyi szavazatot kapna a munkásoktól az elnökválasztás első fordulójában (az alkalmazottaktól pedig 39%, 40%, illetve 37%-ot). Le Pen az első fordulót minden hipotetikus forgatókönyv szerint megnyerné. A francia rendszerben a második fordulóba mindig a két legtöbb szavazatot kapott jelölt jut, kivéve, ha valaki megszerzi a szavazatok abszolút többségét az első fordulóban, erre most úgy tűnik, senkinek nincs esélye. Az ezért megrendezésre kerülő második fordulóban a mérsékelt jobboldal jelöltje minden felállásban győzne, viszont egy esetleges François Hollande – Marine Le Pen párharc esetén utóbbi lenne a köztársasági elnök (!), úgy, hogy a munkások 70%-ának és az alkalmazottak 64%-ának a szavazataira számíthatna. Az FN elnöke viszonylag nagy arányban szerezne támogatókat e csoportok köreiben egyébként akkor is, ha Fillon, Juppé, vagy Sarkozy lenne a második fordulós ellenfél.

 

Szélsőségek, ha találkoznak?

A kommunista párt hanyatlása és az FN felemelkedése párhuzamosan zajlott. Az időbeli párhuzamosság – és a munkásság egyértelmű jobbra tolódása – miatt a klasszikus feltételezés az, hogy az FN meghódította a volt kommunisták és a volt baloldali szavazók egy részét, vagyis a régi kommunisták szélsőjobbos szavazóvá konvertáltak, a szélsőségek pedig találkoznak. A francia politikai szociológia azonban, bár az ipar visszaszorulása és az FN-szavazat között megfigyel összefüggést, azt mondja, hogy valójában kezdetben egy jobboldalon belüli radikalizálódásról volt szó (Florent Gougou), vagyis a mérsékelt jobboldali munkások „szavaztak át” a szélsőjobbra, majd egy generációs váltás is történt, és a választókorba belépő munkások lettek részben FN-szimpatizánsok. Vagyis szó szerint értelmezve nem igaz, hogy a kommunisták szélsőjobboldalivá váltak, hiszen nem „ugyanazok” a munkások „szavaztak át” a Nemzeti Frontra. A szélsőségek konvergenciája tézis ez alapján tehát vitatható.

A munkások értékei: egy bezárkózó, antiliberális, félelemmel teli csoport?

De milyen értékeket vallanak a munkások, köztük azok, akik jelenleg az FN-ben és Marine Le Penben látják Franciaország jövőjét? Igaz-e az, hogy egy bezárkózó, antiliberális, félelemmel teli csoportról van szó? Nos, a számok azt mutatják, hogy a kép jóval árnyaltabb. A munkásság nem egységes, és értékeiben gyakran nem is tér el a teljes népességtől jelentős mértékben.

Mindenekelőtt a munkások között megfigyelhetünk egy generációs törést 35 éves kor környékén. Az idősebbek értékei látványosan konzervatívabbak, mint a fiatalabbak értékei. Igaz, a „törés” fogalmával is óvatosan kell bánnunk, hiszen még a 35 év alatti munkások 49%-a is úgy gondolja, hogy túl sok a bevándorló Franciaországban (a munkások összessége 61%-ban ért egyet ezzel a tétellel, a teljes népesség pedig 54%-ban). Az életszínvonalat érintő félelmek mellett részben ezzel a migrációs félelemmel függhet össze, hogy a mitológiával ellentétben nem a legszegényebb, hanem a valamivel már rendelkező és a lecsúszástól félő munkások inkább FN-szavazók.

A munkások értékei között egy földrajzi, kelet-nyugat törés is kimutatható, ami részben fedi az FN-szavazók által mutatott képet (mivel a lepusztuló iparvidékek éppen északon és keleten találhatók): az ország nyugati felében élő munkásság progresszívabb. Összességében a munkások szélsőjobboldalra szavazásának a magyarázatakor komoly összefüggés feltételezhető a migráció-ellenességgel (vö. FN-diskurzus), valamint a teljes politikai osztály elvetésével, a protestálással (vö. Marine Le Pen „UMPS-rendszer” kritikái). Az elemzések azt mutatják, hogy a „védelem” igényét szolgálja ki az FN-szavazat. Az említett gazdaság-kultúra összekapcsolódás itt jelenik meg (hiszen a globalizáció, az integráció, az euró ebben a kontextusban nemcsak a megélhetést, hanem az identitást is veszélyeztető fenyegetésként jelenik meg, ami ellen természetesen védekezni kell).

 

Gazdasági és kulturális liberalizmus: egészen közel

Fontos aláhúzni, hogy nem feltétlenül a liberalizmus elvetéséről van szó, amikor globalizáció-ellenességről, integráció-ellenességről és migráció-ellenességről beszélünk. A megkérdezett munkások többsége elfogadja a homoszexualitást, az idegenek szavazati jogát, majdnem olyan arányban, ahogy a teljes népesség (bár esetleg feltételezhető az is, hogy a megkérdezettek egy része igyekszik megfelelni a vélt elvárásoknak és öncenzúrázza magát). Az viszont igazán beszédes, hogy bár a munkások többsége egyértelműen elutasítja a globalizációt, ugyanez a többség 2007-ben mégis pozitív fogalomként gondolt a liberalizmusra, támogatta, hogy több szabadsága legyen a vállalatoknak – ezek a válaszok szintén országos átlag körüli arányt mutatnak.

 

Új törésvonal?

Hogyan értelmezzük mindezt? Bal- és jobboldal versenyét Franciaországban sokáig a gazdasági kérdések strukturálták. Legkésőbb 1992-től, a maastrichti szerződésről szóló népszavazás pillanatától a gazdasági kérdésekhez, a globalizációhoz, az integrációhoz számos kulturális, identitás-kérdés is kapcsolódik. Ez részben egy új törésvonalat jelent, amely a nagy pártokon is átível. 2005 májusa, az uniós alkotmányszerződés tervezetéről szóló referendum megerősítette ezt a folyamatot, sőt, a 2012-es kampány is azt mutatta, hogy mindkét nagy párt jelöltjének kommunikálnia kellett a leegyszerűsítően „integráció-ellenesnek”, „globalizáció-ellenesnek” nevezett, de a saját bázishoz tartozó csoportoknak is (Hollande a fiskális paktum újratárgyalását, Sarkozy Schengen újragondolását ígérte nekik). Lassan a francia elemzők is feltételezik és látják azt az új, gazdasági, kulturális és identitás-kérdéseket összekötő törésvonalat, amely egyelőre csak részben strukturálja a pártrendszert, de amely a Nemzeti Front sikerességéhez nagyban hozzájárult. Így pedig, ha a a hagyományos pártok nem találnak válaszokat a választók jogos kérdéseire és félelmeire, ráadásul úgy, hogy közben meg is tudják különböztetni magukat egymástól, akkor az FN továbbra is erős párt lesz. Akkor a francia politikai rendszer akár tartósan is háromosztatúvá válhat. Márpedig ez rendszerválságot is előidézhet, különösen akkor, ha a két mérsékelt párt a republikánus értékek nevében összefog a harmadik ellen, a harmadik pedig a dolgokat a maga javára fordítva egy kétosztatú versennyé tudja alakítani a helyzetet.


Ennyi a tét – és ez nem is kevés.

 

 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

http://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr237245639

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2015.03.18. 11:39:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Trackback: Viktor a barikádokra vezetné a népet 2015.03.17. 11:37:13

Már látom is magam előtt patyolat ruhában, csapzott hajjal, kilógó csöcsökkel. "El kell söpörni Orbán rendszerét!" - mondta Szigetvári Viktor az Origo szerint, és forradalmat hirdetett a nemzeti ünnepen. Azt nem írja az Origo, hogy mivel alapozott a m...

Trackback: Tóbiás befőtt megpróbálta eltenni Orbán nagymamát 2015.03.17. 11:33:46

De a nagyi résen volt, és odacsapott a fakanállal a szemtelen befőtt kezére. Az MSZP ma nem ünnepelt. Szégyellték volna a várhatóan 200 fős ünneplő tömeget, amit mozgósítani tudtak volna, ezért nem tartottak március 15-én központi megemlékezést? Vagy ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

bölcsészmérnök · http://pillanatkep.blog.hu/ 2015.03.17. 07:54:13

A neoliberális gazdaságpolitika összeférhetetlen a baloldallal, de Európa szerte mégis neoliberális irányba tolódtak el a baloldali pártok. Nem a választók változtak, hanem tulajdonképpen a globalizációt fenntartások nélkül támogató és kiszolgáló baloldal cserbenhagyta a választóit. Nem csoda, hogy ezek után egyre kevesebb ember hajlandó rájuk szavazni.

whw (törölt) 2015.03.17. 10:06:04

@bölcsészmérnök: igen, egyetértek, a baloldal mozgott ki az elvei és a szavazói mögül, lett belőle egy "kaviárbaloldal", aminek vezetői már csak címkeként, márkajelzésként viselik a szocialista jelzőt a Hugo Boss öltöny mellé.

A bevándorlás kérdésében következetesen liberálisként ténykedtek, nehogy nácinak titulálják őket, holott ez nem (csak) faji kérdés, hanem kihat a foglalkoztatásra, bérekre, közbiztonságra, jóléti kiadásokra, közpénzekre, újraelosztásra és igenis érinti a munkásságot.
A régi baloldal nem tud választ adni a munkásság kérdéseire, mert tabuk nentén kezdett balettozni, szalvétával fogta meg a f@szt is, a baloldali pártok fényévekre távolodtak a választóiktól, bejött helyettük a széljobb és az újbalos mozgalmak (Görögországban, Spanyolországban).

Így járnak azok, akik letojják, hogy mit akar a szavazóbázisuk.

Magyarországon is nem véletlenül erős a Jobbik ott, ahol régen masszív szoci szavazók voltak az emberek. A régen "liberális", inkább szdsz-ista területeken meg átvette az SZDSZ helyét a baloldal.
A klasszikus jobb-bal-lib felosztás értelmetlen, de ezt már szerintem mindenki tudja.
A szoci francia kormány most már kénytelen a FN retorikájából kifogni a szelet és olyan intézkedéseket is tenni, olyan szavakat kimondani, ami egy balliberális párttól régebben szentségtörés lett volna.

tothh · http://polizis.blog.hu 2015.03.19. 23:17:19

Számomra ez után az átfogó és színvonalas elemzés után az lenne a kérdés, eljöhet-e az esély arra, hogy a FN tömegével nyerjen nemzetgyűlési mandátumokat?
Ez azért érdekes, mivel a francia választási rendszerben a FN régóta középpárti támogatással is 0-1-2 mandátumokat ért el. Szerintem, ennek "áttörése" egyértelmű rendszerszintű változást jelentene.