A finn parlament a közönség ovációja mellett megszavazta az egynemű párok jogegyenlő házasságára vonatkozó javaslatot. Mindez az állami szinten melegellenes Ororszországgal leghosszabb közös határral megvert EU-tagállamban. És hogy jön mindehhez a magyar szekularizáció? Kétrészes cikksorozatunk első felében a törvény megszavazásáig vezető politikai folyamatot boncoljuk, a második részben madártávlatba emelkedünk és megnézzük, mindez hogyan viszonyul a magyar progresszív hagyományokhoz.

Welker Árpád írása.

Kereszténység, melegházasság és politikai kilátások

A keresztény progresszió határozottan az egyenjogúság, a szeretet és antidiszkrimáció nyelvén szólalt meg az egész folyamat alatt. Érdemes megemlékeznünk arról, hogy a többi északi államban nemcsak hogy lehetőség van a melegházasságra, de a domináns evangélikus egyházak össze is adják a párokat. Az említett populistavezér, Timo Soini például nem a hagyományos finn evangélikus álláspontra hivatkozva ellenzi az azonos neműek közötti házasságot, hanem az elenyésző számú meggyőződéses római katolikus finnek egyikeként viszonyul a társadalom többségétől eltérően bizonyos társadalmi kérdésekhez. Hasonló a helyzet a kereszténydemokratákkal is, akik ugyan egy markáns egyházon belüli álláspontot képviselnek, de semmiképpen sem az egyház többségi álláspontját. A törvénytervezet a lakosság többségének egyértelmű támogatásával találkozott, a kampány idején 66%-os támogatottságot is mértek, de maga a 166.000 támogató aláírás is hatalmas szám. Különösen markánssá tette a melegházasság-párti keresztény álláspont jelenlétét, hogy helsinki evangélikus püspöke is üdvözölte a parlament döntését, és az érsek is örömét fejezte ki facebook-üzenetében. Az egyházon belüli jelentős véleménykülönbségeket, továbbá az északi kereszténység kevéssé autoriter voltát, plasztikusan mutatja, hogy egy lelkész eljárást kezdeményezett az egyházi bíróságon az érsek megnyilvánulásával kapcsolatban.

Amint korábban említettem, a döntés politikai és gyakorlati következményeinek gyors felmérését hátráltatta, hogy nincs kialakult gyakorlat arra nézve, hogyan kell eljárni egy népi kezdeményezéssel. A parlamentnek a bizottsági állásponttal szembemenő, de a kezdeményezést pártoló szavazása után foglalkozott vele a parlament kicsinyített másának tekinhető „nagybizottság”, majd miután ott a képviselők túlnyomó többsége támogatta, december 12-én ezúttal 100-91 arányban a teljes ülés is újra megszavazta. A javaslat mindennapi életben érezhető eredménye viszont a kapcsolódó törvények módosításai után válik láthatóvá, ami mindenképpen a jövő tavaszi választások után felálló parlamentre marad. Ennek következtében két, egymással szoros kapcsolatban lévő kérdés vetődik fel. Az egyik, hogy akkor most indokolt volt-e egyáltalán az ünneplés és a fellélegzés, illetve hogy vannak-e politikai szándékok az ügy választási témává emelésére, a többség akaratának felülírására egy új parlamentben.

Az első kérdésre bizonyos választ a jövő fog adni. Éppen azért, mert nincs kialakult gyakorlata a népi kezdeményezések kezelésének, lehetnek viták arról, hogy a jelenlegi a parlament döntései mennyiben kötik a következő parlamentet. Különösen amiatt érdekes ez a kérdés, hogy a finn parlamenti eljárási hagyomány ismeri a javaslatok „pihentetésének” gyakorlatát. Bizonyos kérdésekben a minősített többséget kiváltja egy új parlament azonos többségének egyetértése. Ennek következtében elképzelhető olyan eset, amikor egy korábban már (ha nem is az előírt mértékű, de) többséget kapott törvényt a következő parlament mégsem szentesít. Nem meglepő módon azok a (jellemzően kisebb) pártok, amelyek identitása szempontjából az ügy szimbolikus jelentőségű, aktívabbak ebben a kérdésben.

A kereszténydemokraták többször említett elnöke sietett kijelenteni, hogy a következő parlamentnek majd joga lesz ellenkező döntést hozni (kajánul meg lehet persze egyrészt jegyezni, hogy már ha ők abban benne lesznek, hiszen a parlamenti pártok közül a kereszténydemokraták támogatottsága a legalacsonyabb, de az is jól látható másrészt, hogy pont ezért próbálnak ezzel a témával kampányolni). A zöldek erősen azonosultak a népi kezdeményezéssel, említett képviselőjük viselte gondját a javaslat parlamenti tárgyalásának, és enélkül aligha juthatott volna sikerre. Nyilvánvalóan úgy érzik, hogy ennek az ügynek ők a bajnokai, és politikailag nem utolsó, hogy egy olyan témában sikerült élre állniuk, amelynek támogatottsága messze meghaladja a párt támogatói körét. Megszavaztattak a parlamenttel egy határozatot, amely kötelezi a kormányt arra, hogy 2015 végéig benyújtsa a kérdéses törvénymódosításokat.

A dolog pikantériája, hogy a sokszínű finn politikai palettán alig vannak olyan témák, amelyek egyértelműen és radikálisan megosztanák a választókat. A melegházasság ilyen, és nyilvánvalóan az újabb, a beállt választói preferenciák megváltoztatásában érdekelt pártok számára ezek nyújtanak lehetőséget arra, hogy ne csak a lassú demográfiai folyamatok eredményeként jussanak új szavazókhoz. A választói preferenciák újrarendezése a kulturális értelemben vett liberalizmus/konzervativizmus mentén korántsem biztos, hogy a progresszív álláspont megerősödésével járna. Meghallgatva a nagyobb pártok képviselőinek álláspontját, nem valószínű azonban, hogy ilyen helyzet a következő választáson előálljon. A közvélemény-kutatások alapján szinte biztosnak tekinthető következő miniszterelnök, a Centrumpárt vezetője, bár maga is a melegházassági javaslat ellen szavazott, világossá tette, hogy a következő kormányra nézve is kötelezőnek tekinti a parlamenti döntést.

A közszolgálati televízió regionális műsorai felvonultattak a területi országgyűlési képviselők közül ellenkező véleményű párokat élő adásban állást foglalni, és pártolók és ellenzők egyaránt úgy gondolták, hogy ennek a vitának vége, nem revanson kell gondolkozni hanem fontosabb kérdéseket megoldani. Érdemes észrevenni, hogy a helyi politikai kultúrában nem zéró összegű játéknak fogják fel a politizálást, ezért nem is kell mindig „nyerni”. Mindennek következtében úgy látom, hogy miközben a melegházasság a társadalmat komolyan megosztó kérdés, a következmények nem a politikát érintik legsúlyosabban, hanem egy valójában teljesen kérdésen kívüli közegen csattan az ostor, jelesül az egyházon belüli ellentéteket élezi ki leginkább.

Az itt rendezett problémák ugyanis aligha érintenek tömegeket, de a házassági anyakönyvezés jogával bíró egyházat arra kényszeríti, hogy vagy összeadja a meleg párokat (aminek vannak ellenzői az egyházban), vagy lemondjon erről a jogáról, ami jelentősen csökkentené a hagyományos társadalmi befolyást. Bár elsőre ez talán nem tűnik elsődlegesen fontos kérdésnek, végső soron az egyház társadalmi státuszával kapcsolatos vitákat erősíti fel és tulajdonképpen fel is gyorsítja. A két évitzeddel ezelőtt még a társadalmat szinte teljes egészében átszövő egyház folyamatosan veszít támogatottságából és jelentőségéből, amire egy adott ponton reagálni kell. A melegházasság elfogadásával kapcsolatos vita ezt a folyamatot gyorsíthatja meg.

Na de Magyarország?

Bár logikus lenne ezt az egész kérdést a magyar helyzettel párbeszédben leírni, ettől nem véletlenül tartózkodtam. Ég és föld. Inkább arra törekedtem, hogy amennyire a történet engedi, a megfontolandó elemeket kiemeljem. Ha a jelenlegi viszonyok nem is bírják el az összehasonlítást, van a magyar történelemnek olyan fázisa és eseménysora, amely bizonyos elemei miatt párhuzamba állítható a mostani finnországi történésekkel, mégpedig a polgári házasság kérdése a dualizmus korában.

Talán nem közismert, de a ma is érvényben lévő polgári házasság 1895-ös bevezetése előtt Magyarországon rendkívül zavaros viszonyok uralkodtak házasságügyben. Egyrészt a római katolikus egyház privilegizált helyzete a többi felekezet vonatkozásában csak nagyon lassan számolódott fel: ez a folyamat végigkísérte az egész tizenkilencedik századot. Másrészt mikorra (1868 után) előállt a bevett felekezetek egyenlősége házassági kérdésekben, a tény, hogy a házasság mint jogviszony felekezetenként különböző szabályozása zavaros eseteket állított elő az egyre inkább terjedőben lévő keresztény (jellemzően katolikus-protestáns) vegyesházasságok terén erősen megkérdőjelezte az állampolgári jogegyenlőség megvalósulását. Harmadrészt az 1867-ben politikailag emancipált zsidóság az egyházi házasságjogok rendszerében kívül rekedt a házassági piacon, ami részben súlyosan akadályozta a felek által szorgalmazott asszimiláció folyamatát, részben illuzórikussá tette az emancipációt az egyanjogúsítás aktusaként éltető mainstream értelmezést. És bár a társadalmi nyomás aligha volt kezelhetetlen (a jogi kavarodás az elenyésző számú válások esetében volt csak igazán súlyos probléma: megtörtént, hogy a protestáns házasfél részéről az egyházi bíróság kimondta a válást, miközben a katolikus fél esetében a szentszék ragaszkodott a házasság felbonthatatlanságához), a házasságügy egy sor egyéb elv és konfliktus szimbólumává vált.

Az elvi liberálisok számára a vallásszabadság kérdésével függött össze szorosan. Irányi Dániel, a korai dualizmus parlamentjeinek ellenzéki hőse a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetésének tárgyalása apropóján évről évre megszavaztatta a parlamentet arról, hogy kötelezzék a kormányt a polgári házasság bevezetésére vonatkozó törvényjavaslat benyújtására. Irányi mindig gondosan vigyázott arra, hogy olyan szövegezésű javaslatokat tegyen, amelyek inkább összekapcsolnak mint szétválasztanak, így nem egyszer szavazott meg határozatot az országgyűlés arról, hogy a kormány a meg nem határozott jövőben ilyen cselekedetre szánja el magát.

A felekezeti kérdés a liberális-konzervatív törésvonal mentén keresztbevágta az egyébként elvben a kiegyezés megítélése alapján szerveződő pártokat, és a kortársak jellegzetesen lelkiismereti kérdésnek, nem pedig (párt-)politikai kérdésnek tekintették. Így kaphatott egy ellenzéki kezdeményezés nemegyszer többséget. Eközben nem egy megfigyelő fogalmazott meg gyanút azzal kapcsolatban, hogy a politikai viszonyokat szuverén módon uraló ”generális”, a szabadelvű párti miniszterelnök Tisza Kálmán a felekezeti ügyet szándékosan veti oda koncnak elterelésként ha a politikai érdekei ezt megkívánják. Mindenesetre, amikor a kérdés érlelődése oda jutott, hogy Irányi szokásos javaslatát olyan formában fogadta el a képviselőház, amely valóban kötelezte a kormányt lépések megtételére, az ügy a parlamentben éppen választás előtt került elő, majd az új parlamentben évekre elfeküdt a bizottságokban, és a következő választás évére fordulva került a parlament elé újra.

Csakhogy közben megjelent a politikai antiszemitizmus Magyarországon. Ennek azért van jelentősége, mert - nyilván a még ekkor ”feudális” kövületként megmaradt felsőházban meghatározó helyzetben lévő katolikus főpapság általános polgári házasságot ellenző pozíciója miatt - Tisza ún. kisegítő polgári házassági törvényjavaslat megalkotására utasította a miniszterét. Ennek lényege, hogy azokra az esetekre hozza be a polgári házassági anyakönyvezést, amelyeket az egyházi nem fed le. Ilyen volt a külföldön kötött polgári házasság, de legjellemzőbben a zsidó-keresztény házasság. Így aztán a tiszaeszlári perrel és antiszemita zavargásokkal felkavart légkörben új kontextusba került a kérdés. A végén a képviselőház többszöri akaratnyilvánítása ellenére a felsőházban felfokozott hangulatban elvetett javaslat egyre inkább a haladás és a reakció közötti küzdelem jelképévé vált. Immár ebben a kontextusban került elő tíz évvel később, mégpedig az ún. egyházpolitikai törvényjavaslatcsomag részeként. Ez a politikailag sokkal nagyobb horderejű eseménysor az addigi magyar parlamentarizmus legnagyobb frakciószakadás- és összeolvadássorozatához vezetett. A sok nehézség és feudálisnak tekintett hatalmi gócok ellenállása dacára átvitt javaslatok kezdetben jelentősen megmozgatták a haladáspárti budapesti tömegeket, s az elfogadásuk végül örömmámorhoz vezetett. Itt ebből talán az az interpretációs hagyomány érdekes, amely az egyházpolitikai törvényeket, a szekuláris, felekezeti jogegyenlőségen alapuló állam megteremtését a liberalizmus utolsó nagy felhorgadásának tekinti. Ez a hagyomány hajlamos úgy felfogni, hogy ezután ”normalizálódott” a helyzet, és jött az egészséges kelet-európai progressziótagadás. Anélkül, hogy akár vitatnám, akár megerősíteném ezt a történeti értelmezést, megjegyezném, hogy tizenkilencedik századi eleink nyugatos, jogegyenlőségpárti, progresszív optimizmusa azon kevés politikai hagyományaink közé tartozik, amire érdemes jó érzéssel tekinteni.

A finn helyzet szempontjából talán az az érdekes, hogy a hagyományosan konszenzusratörekvő, végtelenül nyugodt (a változatlanság benyomását keltő) politikai színtér, amelyet a populisták világraszóló sikere sem tudott megbolygatni az előző választások után, vajon kibírja-e az elhúzódó gazdasági krízissel járó turbulenciát. Előállhat-e egy olyan helyzet, amelyben a jóléti állam visszanyesésével operáló gazdaságpolitika összekapcsolható a társadalmi konzervativizmussal. A konkrét témánkra vonatkoztatva: a népi kezdeményezésre, erős alulról jövő támogatással behozott melegházassági törvénykezés, vajon egy a progresszió irányába mutató folyamatnak a vége, vagy a finn demokrácia megerősödésének a jele? Én bizakodó vagyok.

Kép forrása: AFP PHOTO /Lehtikuva/ MIKKO STIG*** FINLAND OUT *** | MIKKO STIG via Getty Images