A finn parlament a közönség ovációja mellett megszavazta az egynemű párok házasságára vonatkozó javaslatot. Mindez az állami szinten melegellenes Oroszországgal leghosszabb közös határral megvert EU-tagállamban. És hogy jön mindehhez a magyar szekularizáció? Kétrészes cikksorozatunk első felében a törvény megszavazásáig vezető politikai folyamatot boncoljuk, a második részben madártávlatba emelkedünk és megnézzük, mindez hogyan viszonyul a magyar progresszív hagyományokhoz.

Welker Árpád írása.

A finn politikai kultúrát nem lehet túlfűtöttséggel vádolni, és a politikai rendszer is kedvez a kiegyensúlyozott, megfontolt döntéshozatalnak. Ennek fényében különleges, hogy a tavalyi év vége legjelentősebb belpolitikai eseményévé vált szavazás az "egyenjogú házassági törvény" tárgyában mondhatjuk, hogy szokatlan érzelmeket szabadított fel, sőt, szinte már latinos temperamentumra utaló jeleneteket generált. Nemcsak ezért érdemli meg azonban, hogy kicsit részletesebben foglalkozzunk vele. Természetesen a döntést megelőző felfokozott várakozás, illetve a rendkívüli aktivitás, amit az ember a facebookos és twitteres környezetében tapasztalt önmagában is mutatják, hogy valami különleges dologról van szó. Az ügy jelentőségét mégis inkább a miértek, és a kérdések megválaszolása nyomán felmerülő további problémák adják. Ráadásul ezzel Finnország abba az irányba tart, hogy az a melegházasságot lehetővé tevő európai állam legyen, amely a homofóbiát állami politika szintjére emelő Oroszországgal hosszú közös határral rendelkezik.

Mivel nem egy törvény elfogadásáról, hanem egy állampolgári javaslat többlépcsős vitájáról van szó, érdemes összefoglalni a folyamatot az érthetőség kedvéért: beérkezett az állampolgári kezdeményezés (a javaslatban meg van jelölve, hogy mely törvényeket kell hogyan átírni ahhoz, hogy a heteroszexuális és LMBTQ embertársaink azonos jogokat élvezzenek), foglalkozott vele a törvényalkotási bizottság, majd zavazott a bizottság véleményéröl a plenáris (nov. 28), aztán tárgyalta a nagybizottság, végül második körben szavazott róla a plenáris. Ezzel az eljárásnak vége a kezdeményezést illetően, fizikailag megvalósulni a dolog viszont a jelzett törvények átírásával fog, ami majd a következö ciklusban lehetséges.

A melegházassági javaslat parlamenti tárgyalása

November 28-án 105-92 arányban, mindössze két képviselő távollétében (elnök nem szavazván, hogy a régi magyar parlamentben szokásos fordulatot idézzük) részletes tárgyalásra alkalmasnak minősítette a parlament a törvényelőkészítő bizottság többségi véleményével ellentétesen beterjesztett javaslatot "a házassági törvény, a regisztrált párkapcsolatról szóló törvény és a transzszexuális nem megerősítéséről szóló törvény megváltoztatása tárgyában".

Miről is van tehát szó? Finnországban jelen pillanatban a házasságkötés lehetősége heteroszexuális pároknak van fenntartva. Regisztrált párkapcsolatban pillanatnyilag több mint kétezer azonosnemű pár él. Ugyan a regisztrált párkapcsolatban élők elvben ugyanazokat a jogokat élvezik - a megkülönböztetés tényén kívül -, az örökbefogadás lényegében lehetetlen a nem heteroszexuális kapcsolatban élők számára. Ez önmagában véve nem különleges, Európában is kisebbségben vannak azok az államok, amelyekben azonos nemű párok házasságot köthetnek. Csakhogy Finnország a számára egyértelmű referenciának számító északi államok között egyedül maradt a melegházassággal szemben tiltó állásponttal, és Nyugat-Európa is előbbre jár ebben a kérdésben. De hogy akkor most megszavazták-e a melegházasságot vagy sem? A finn parlament eljárásrendje elsőre bonyolultnak tűnhet - és jelen esetben ráadásul olyan eljárásról van szó, amiről nincs tapasztalat - ezért a helyi nyilvánosságban is napokat vett igénybe, hogy letisztuljon, mit is jelent ez a szavazás, de az alábbiakban minden tisztázódni fog.

Az eljárásbeli újdonság, hogy az ügy állampolgári kezdeményezésként került a parlament elé, ami új eszköz a finn demokráciában. Már a 2011-es választás idején is tudni lehetett, hogy a melegházasság egyike a felmerülő törvényalkotási dilemmáknak, és a képviselők egy részének álláspontja is ismeretes volt a választások pillanatában. Hiába kerültek azonban a kérdés rendezését leginkább támogató pártok (jelesül a baloldal és a zöldek) kormányzati pozícióba, a rendkívüli ideológiai sokszínűsége miatt csak szivárványkoalícióként emlegetett kormány programjába nem sikerült felvenni az ügyet. Az akkori egyezség szerint képviselői indítványként lehetett benyújtani, amely annak dacára sem kapta meg a képviselők többségének aláírását, hogy a választási kampány idején még a jelöltek többsége úgy nyilatkozott, támogatja a melegpárok jogát a házasodásra. Így viszont a törvényelőkészítő bizottság belátására volt bízva, továbbviszik-e a javaslatot a törvényhozás teljes ülése elé. A bizottság a kritikusok szerint jól „elült” a javaslaton, majd egy év után elutasította, ezzel alakult ki a helyzet, amelyben az ügy civil támogatói a nemrég bevezetett új törvénykezdeményezési intézményhez nyúltak.

Melegjogi aktivisták alapos munkát végezve megalkották a törvényszövegre vonatkozó javaslatot, fél év alatt összegyűjtötték a megfelelő számú aláírást (a szükséges ötvenezer helyett több mint 166 000-t), és így a parlamentnek foglalkoznia kellett a kérdéssel. A javaslatot első körben a törvényelőkészítő bizottság tárgyalta. Meghallgattak negyvenhét szakértőt, szakvéleményt kértek egy sor minisztériumtól. Szakértőként meghallgattak egyebek között egy pedagógiai professzort, aki a mainstreamtől némiképp távol álló nézeteinek aztán nemcsak itt adott hangot, hanem jelentős mennyiségű véleménycikkben is, amelyekkel beterítette a fél finn sajtót. Talán a legjobban sikerült érve az volt, hogy a római birodalom bukásához a „nemsemlegesség kultúrája” vezetett. Végül a közvetlen kollégái voltak kénytelenek nyílt levélben jelezni a publikum számára, hogy a professzortárs állításait a szakirodalom speciel nem támasztja alá, épp ellenkezőleg. Mindez azoban már az utolsó hetek eseményei közé tartozik, miután már a bizottság szűk többséggel leszavazta az állampolgári kezdeményezés részletes tárgyalásra alkalmasságát. Ennek következtében a javaslatot úgy lehetett továbbvinni, hogy a kisebbségben maradtak sajátjukként beterjesztették a többségi vélemény ellenjavaslataként.

Minthogy a parlament elnöke a bizottság többsége által támogatott jelentést terjesztette be szavazásra a kisebbségi javaslat ellenében, a „nem” szavazatok többsége jelentette a melegházasság bevezetésére, vagy legalábbis a javaslat továbbvitelére nézve az „igent”. Ez a megfogalmazás, „igent a melegházasságra”, már csak azért is helyénvaló itt, mert a kampány vezérmotívuma a házasságkötési ceremónia „igenjére” épült, ami finnül úgy hangzik, „akarom!”. A facebookon egy sor ismerősöm le is cserélte a profilképét erre a szóra a parlamenti szavazás előtti napokban.

A „hangulat”

Ahogy haladtunk előre az időben, egy sor, szokatlan érzelmi töltetről tanúskodó jelenséggel lehetett találkozni. Jelentős médiumok (azt hiszem, példátlan módon) listákat állítottak össze az egyes képviselők várható álláspontjáról. A szavazás előtt egy nappal ott tartott a számítás, hogy eggyel kevesebb „igen” (tehát nem...) szavazó volt, mint amennyi a biztos többséghez kellett, miközben tizenegynéhány képviselő álláspontja még ismeretlen volt. A facebook falai, az újságok véleményoldalai és a hírportálok háttéranyagai tele voltak a pro és kontra érvelések amúgy unásig ismert változataival. Az ellenzők azt próbálták bizonygatni, hogy az érvényes szabályozás nem diszkriminatív, a pártolók szerint pedig érvényt kell szerezni az egyenjogúságnak.

A folyamat egyik legmegmosolyogtatóbb pillanata az volt, amikor a kereszténydemokraták (a magyar jobboldali diskurzusra még leginkább hajazó témákat és fordulatokat használó törpepárt) vezetője az ENSZ emberi jogok nyilatkozatára hivatkozott, hogy ti. abban is férfi és nő közötti házasságról beszélnek. Az ellenzők másik fontos témája az örökbefogadás kérdése volt, amelynek kapcsán feltűnt, milyen nehéz feladat homofób kijelentések nélkül érvelni a melegházasság ellen. A legkülönbözőbb intézmények és közösségek jelentettek meg a melegházassági kezdeményezést támogató véleményt, érdemes közülük a Helsinki Egyetemet, az ország legrégibb és legnagyobb felsőoktatási intézményét, továbbá a gyermekvédelemért felelős szervezetet megemlíteni. A szakma ugyanis egyértelműen felsorakozott amellett, hogy a gyereknek az az érdeke, hogy szeretetteljes környezetben nőjön fel, a nevelők nemi hovatartozása másodlagos.

Ha nem értem félre az eseményeket, éppen az álláspontokkal kapcsolatos bizonytalanság vonta be a széles közönséget érzelmileg, mégpedig egészen szokatlan mértékben. A pártoló kampány központjába a szeretet témája került. „Hagyd áradni a szeretet!” hangzott el különböző formákban, próbálták magyarázni az ellenzőknek, hogy az, hogy valakiknek, akik szeretik egymást, valamit adunk, az nem vesz el másoktól semmit. Tulajdonképpen erre reflektált az a jelenet, amikor a melegségét nyíltan vállaló (a bizottság kisebbségi véleményét jegyző) zöld képviselőhöz a szavazás végén több képviselőtárs – fiatalabb nők – némiképp félénken odafutott, hogy megölelje. Osztoztak az érzelmeiben.

Az elfogódottság pedig egyértelműen annak volt betudható, hogy a parlament hagyományos viselkedési rendjében a képviselő nem fejezi ki sem örömét sem csalódottságát a döntésekkel kapcsolatban. A finn parlamentben nincs közbekiabálás. A folyamat viszont most olyan jelentős érzelmi energiákat mozgósított, hogy a résztvevők maguk is zavarba jöttek. Eközben a parlament előtt órákon át tartott a véleménynyilvánítás. Az ötezresre tehető, fiatalokból, fiatal felnőttekből, családokból álló tömeg szokatlan lelkesedéssel tüntetett a házasodás szabadsága mellett. Tőlük elválasztva mintegy húsz ellentüntető állt ki a gyerekek anyához és apához való jogáért. A parlament kedvező döntése után pedig hatalmas ünneplés kezdődött. Gátak szakadtak fel, áramlott a szeretet.

A politikai kontextus

A döntés politikai vetületei is érdekesek. Az idő mutatja meg, hogy van-e önmagán túlmutató jelentősége ezeknek a folyamatoknak. Az egyik jellegzetesség, amelyre a sajtó már korábban felfigyelt, hogy a melegházassághoz való viszonyulás a képviselők körében jelentős mértékben generációs különbségen alapul. Az 1965 előtt születettek nagy valószínűséggel ellenzik, az 1965 után születettek nagy valószínűséggel támogatják a melegházasságot. Hogyhogy nem a politikai/ideológiai hovatartozás a meghatározó? Pont ez a lényegi kérdés.

Egyrészt természetesen az is meghatározó. Csakhogy nem követi a frakciólogikát több okból sem. Általában is, a liberális-konzervatív határvonal Finnországban a pártokon belül húzódik. Ez ugyan főként a néppárti jellegű nagyobb pártokra érvényes, de alapvetően helytálló egyszerűsítés. Így lehet, hogy az európai liberálisokkal egy frakcióban ülő centrumpártiak között vannak a leginkább értékkonzervatív képviselők, mint ahogy az Isten-Család-Haza hagyományú néppártiak között is vannak olyan virtigli liberálisok, amilyenről Magyarországon a jobboldali publicista csak nagyobb mennyiségű pálinka után álmodik. Az antidiszkriminációs agenda, amelynek fontos részét képezik a szexuális kisebbségek jogai, ennél komolyabban megosztó problematika. Az egyébként a liberalizmussal kevésbé jó viszonyt ápoló zöldek és baloldaliak egyértelműen a progresszív tábort erősítik, míg a kereszténydemokratákat és a populistákat éppen az antidiszkriminációs agenda elleni fellépés élteti. A svédpártiak érthető módon szeretik a kisebbségi jogokat, és még leginkább ők képviselik a hagyományos liberalizmust a finn politikában. Az itt említettek azonban főként a kisebb pártok, a képviselőház mintegy bő harmadát teszik ki együtt (közülük a populista Igazi Finnek zárkóztak fel az utóbbi időben a nagy pártok mellé). A parlament túlnyomó többségét a szocdemek, a konzervatívok (Nemzeti Koalíció) és a centrumpártiak teszik ki.

De hogy miért nem lehetett előre látni a szavazás eredményét a frakciók álláspontja alapján? Nos, emögött a finn politikai kultúra egyik furcsasága van. Szokásba jött bizonyos kérdésekben nem frakcióálláspontot kialakítani, ezek az úgynevezett lelkiismereti kérdések. Az ezekkel kapcsolatos szavazásokra a képviselők szabad kezet kapnak. Jellegzetesen az atomenergia szokott ebbe a kategóriába tartozni, mostanra a melegházasság is ide került. Ennek az ideológiailag erősebb töltésű pártok esetében vajmi kevés jelentősége van, a kereszténydemokraták az egyik oldalon, a zöldek és a baloldaliak a másikon nagyon világos álláspontot képviseltek az ügyben. A megbízhatóan liberális svédpártiak is egy híján a melegházasság mellett voksoltak. Az inkább néppárti típust képviselő frakciók esetében viszont valóban volt tétje a vitának. A populisták vezére, Timo Soini bizonyos kérdésekkel kapcsolatosan a konzervatív kereszténydemokrácia álláspontjához köti magát, ilyen ügyekben szokott olyanokat mondani, mint Orbán Viktor. Ennek egyik következményeként a populisták voltak az egyetlen olyan frakció, amelyik előírta a kötelező szavazást, itt az egyik fiatal nőképviselő nem tudta megerőszakolni a saját álláspontját és kiszavazott, ami azért jól jelzi a finn kulturálisan konzervatív euroszkepszis pozícióját az ideológiai palettán. Igaz az is, hogy a női képviselők lényegesen magasabb arányban (57/84) támogatták a melegházasság bevezetését, mint a férfiak (48/115). A szociáldemokraták lelkesedése előzetesen nem volt teljesen egyértelmű, de végül két kivétellel pozitívan szavaztak. Az igazi kérdés a két nagy „polgári” frakció viselkedése volt. A szavazás során végül a centrumpártiaknak mindössze egyhatoda foglalt állást voksával a melegházasság mellett, míg a konzervatívok közel kétharmada szavazott hasonlóan.

Mindebből azt látjuk tehát, hogy egyfelől a fiatalabbak és a nők támogatták a melegházasság bevezetésére vonatkozó javaslatot, továbbá a zöldek és a baloldal pártjai szinte egységesen felsorakoztak az ügy mellett a különböző liberális csoportok támogatásával. Ez nagyjából meg is felel azoknak a kutatásoknak, amelyek szerint a népességben a fiatalabbak és a városlakók körében volt legmagasabb a javaslat támogatása. Ugyanebbe a logikába illeszkedik, hogy a parlamenti ellenzők a férfiasabb karakterű illetve keresztény ideológiájú csoportosulások tagjaiból kerültek ki. Felületes, sőt, valójában téves lenne viszont úgy leírni a dolgot, hogy itt vallásos és szekularizált álláspontok álltak szemben egymással. Hogy miért, és hogy a magyar glóbusz szempontjából hogyan kapcsolódhatunk mindehhez, arra bejegyzésem második részében térek ki.

Kép forrása: AFP PHOTO /Lehtikuva/ MIKKO STIG*** FINLAND OUT *** | MIKKO STIG via Getty Images