A politikai „elitünk” 2010-ben megállította az óráját és azóta is úgy cselekszik, mintha újra és újra a 2010-es naptári évet taposnánk. Hogyan tudja visszaszerezni a politikai baloldal a baloldalt? Csókás Máté és Sebestyén Eszter írása.

Bankárok és tábornokok

ideje ez, jelen idő,
ez a kovácsolt hideg,
e villanó, e kés-idő.

József Attila

Mikor kavarodik fel egy nép közérzete ? Amikor a népesség tartósan csökkenő tendenciát mutat és elöregszik, a fiatalok elvándorolnak vagy nem szülnek, „elfogy a magyarság!” – hangzanak fel a szólamok. Amikor a politika nem érdekli a népet és a politikust sem izgatja már mit is gondol, érez, pontosabban szenved választója, akit elvileg ő hivatott képviselni – hangoznak új szólamok. Amikor a nép a szabadságáért gyáva, pontosabban lusta kiállni – dörmögi az aktivista. Amikor elveszik, át- és újraírják múltját – tanakodik a történész. Amikor megmondják hogyan, miről és mit gondoljon, veszélyes jelentéseket adva bizonyos szavaknak – nyugtalankodik a nyelvész.

Ilyenkor politikai útmutatásra, képviseletre és apaképre van szükség. Ezek kialakításához azonban baloldalra is szükség lenne, de ez egyelőre nincs.

Amivel az alábbiakban foglalkozni fogunk, azt a kérdést járja körül, hogyan tudja visszaszerezni a politikai baloldal a baloldalt.

Először is őszinte szembenézéssel. Fel kell ismerje, hogy nincs. Amit ma egységesen baloldalnak nevez a mainstram média, az jobbára jobboldali-liberális, technokrata hatalommenedzsment.

Kies hazánkban 2010-ben megállt az idő. Nem a demokratikus apokalipszis érkezett el, mint az ellenzék hangoztatja, és nem az ígéret földjére léptünk be, mint a kormány kommunikálja. Egyszerűen a politikai „elitünk” 2010-ben megállította az óráját és azóta is úgy cselekszik, mintha újra és újra a 2010-es naptári évet taposnánk.

A kormány elszámoltatásról vizionál, időről-időre megereszt egy antikommunista gumicsontot, és lemezén beakadt a tű, az „elmúlt nyolc év” egynyári slágernél. Az ellenzék 2010 áprilisa óta mást sem tud hangoztatni, minthogy vissza kell térni a demokrácia és az alkotmányosság mezejére, vissza kell térni az Orbánt és Gyurcsányt felnevelő harmadik köztársaság mezejére.

Kit akar képviselni a „magát demokratikusnak nevező ellenzék” (Demszky kritikája)? Hol az apokalipszis? Sehol. The Sun Also Rises. (Hemingway) A demokratáknak rá kellene végre döbbenniük, hogy nem képviselhetnek mindenkit! A Fidesz sem képvisel mindenkit, egy bizonyos társadalmi réteg politikai érdekképviseletéből nőtt ki kétharmados, majd „kétharmados” kormánypárti erővé, amihez a párt militáns fegyelmén, a Vezér integráló szerepén kívül és mellett szükség volt egy csapnivaló szocialista-szabaddemokrata kormányzásra amely azért volt olyan, amilyen, mert utóbbi gyakran fej- és hasfájásban szenvedett. A baloldali, demokratikus ellenzék következő lépése, hogy megszervezi önmagát, és segít megértetni az emberekkel, hogy nem alámerülni és kibekkelni kell, hanem felállni, nincs kibúvó.

Fel kell fedezni újra a munka világát. A szociáldemokrata és szocialista pártok dolga hagyományosan a munkavállalók politikai érdekképviselete, munkájuk ott kezdődik ,ahol a szakszervezet, a fogyasztóvédelem, a különféle zöld és polgárjogi szervezetek munkája véget ér. Ebből következőleg képviselőik, „arcaik” és pártkatonáik ezen világból rekrutálódnak.

Jelen pillanatban – és ez talán mindennél fájóbb – a dolgozó átlagembereket alig képviseli valaki. Holott az emberek kontójára élt és él a kormány már több éve, mégis a középosztály lázadása kellett hozzá, hogy a kormány meghátráljon. Az embereknek ugyanis nincs vagy nagyon elenyésző fogalmuk van a politika folyásáról, életüket kiteszi a munkába való bekerülés küzdelme, a túlmunka elviselése és a munkából való kikerülés félelme. Az emberek alapvetően valódi kávét és jó sört akarnak inni, összkomfortos saját lakásban szeretnének élni, s ha már laptopos feudalizmus jutott nekünk, legalább élvezni szeretné a szélessávú net lehetőségeit, szükségek és igények szerint kinek a Youtube, kinek a Redtube.

Saját lakás alatt azt értjük, hogy 30-35 évesen már nem a mindennapokért akarnak gürcölni egy „örökös albérletben”, hanem régiesen szólva egzisztenciát építenének. Ezt jelenti elsősorban a saját lakás, azaz ez elsősorban nem magánjogi formula. Kevéssé van jelen a közbeszédben, de égető problémája ez a jelen magyar társadalmának – az egyetemek ezért lettek többé-kevésbé a fiatalkori munkanélküliség levezető közegei.

Az emberek joggal lehetnek dühösek, különösen az önmagát ki- és átmentő felső-középosztályra. A neoliberalizmus legrosszabb tünete a kiforgatott „Máté-effektus” (Máté 25:29). A szélsőjobboldalnak a középosztály hallgatólagos beleegyezésével sikerült a proletárt a szubproletár ellen kijátszania, ráadásul a problémát generációs kérdéssé ferdítenie (hackerek és nyuggerek), ezzel párhuzamosan a jelenséget etnicizálta is. Az emberek dühe tehát alapvetően jogos. Néma forradalma a felső-középosztály ellen jogos. Kiszámíthatatlan, hogy mikor csap át átfogó elitellenes lázadásba. Ezt észre kéne már venni.

Jelen pillanatban a radikalizmust megcsúfoló újburzsoá szélsőjobboldali párt az egyetlen, amelyik a problémát kimondta és időről-időre napirenden is tartja a széles közvéleményben – feltételezve, hogy e lap olvasói nem járatnak valóban baloldali lapokat és nem is néznek ilyen oldalakat. A tragédia nyilvánvalóan az, hogy az említett pártnak nincsenek tényleges és érdemi válaszai. A kedélyeket kellően felkorbácsolja egy-egy kedélyes zsidó-, cigány-, homofób- vagy szexista megjegyzés, a bázis örül, a többit meg majd a folyosón megbeszélik. Az emberek dühe, – egyelőre – néma forradalma a felső-középosztály ellen jogos. Amint jogos az az észrevétel is, hogy ezzel csak a Jobbik foglalkozik.

A jobbára az elithez fűződő kapcsolatai révén politikába keveredő aktuális karrieristáknak fogalmuk sincs arról, mit jelent megélhetésért dolgozni. Milyen tragédiát jelent egy-egy elmaradt havi albérlet vagy kifizetetlen számla. Nincs ez másként az alkotó és a hivatalnok értelmiségi esetében se.

Mivel a „magát demokratikusnak nevező ellenzék” (Demszky) sorozatos és súlyos vereségei okán a politikai aktorok belementek egy értelmiség-nem értelmiségi vitába, miszerint melyik „kaszt” felelős a kudarcokért, ezért értelmeznünk kell a fogalmakat. Alkotó értelmiséginek az tekinthető, aki a világot meg szeretné érteni, ezért a világ rendjét időről időre megkérdőjelezi és mindez cselekvésre sarkallja vagy sarkallhatja. Közösségekbe jár, nem öncélúan alakítja a közvéleményt, nem feltétlen diplomás, de akár még tudományos fokozata is lehet. Ezzel szemben a hivatalnok értelmiségi elvégzett egy vagy két egyetemet, alkalmazásban áll a köz- vagy a magánszférában, vagy öncélúan azért hatalommenedzserkedik, hogy oda (vissza-) kerülhessen. A világról készen kapott fogalmai vannak, ami szerint cselekszik, és nincsenek készségei a világ folyásának megváltoztatására, amelyben nem is motivált, mert a maga számára biztosat akarja csak megteremteni.

Az alkotó értelmiségi az, aki meghallja a nép szavát, mert – ha esetleg nincs is diplomája – tisztában van azzal, hogy vox populi, vox dei. I see a red door and I wantitpaintedblack; No colors any more (MickJagger, Keith Richards)

Meg kell teremteni az új nagy baloldali narratívát. Ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az nem lesz többszólamú, de mindenképpen jelenti azt, hogy alapjában azonos nyelvet beszél. Meg kell teremteni az új baloldal közös múltját és szimbólumrendszerét, hagyományát. Meg kell teremteni, „ami nincs sehol” (Váci Mihály).

Észre kell vennünk, hogy a kormányzó jobboldalnak és a szélsőjobboldalnak ugyanaz a nyelve. Észre kell vennünk, hogy jobboldali politikai mainstraimbenTölgyessy Péter mellett megfér Wittner Mária. Észre kell vennünk, hogy ugyanazokat a zenéket, ugyanazt a meglehetősen giccses irodalmat és ugyanazt a történetet mesélik maguknak.

Észre kell vennünk, hogy a baloldal múltja egy felfedezetlen és kiaknázatlan terület. Nem arról van szó, hogy valami új, divatos „harmadik útban” kell gondolkodnunk, hanem igen is arról van szó, hogy vissza kell térnünk gyökereinkhez, megélt és megtanult, de elfejtett történetünkhöz. A kormány „lenyúlta a múltat”(Jancsó Miklós). Múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő. A történelem pedig közös múlt és egyben közös program a jövőre.

Észre kell vennünk, hogy Károly Róbert után 700 évvel még mindig néhány kiskirályé az ország. Észre kell vennünk, hogy Dózsa után 500 évvel ma is sültparasztnak néznek és egymással zabáltatnak fel bennünket. Észre kell vennünk, hogy 300 évvel Rákóczi után még mindig idegenben „bujdosni” kénytelenek fiataljaink, hogy aztán csapolják a sört a londoni csehóban vagy takarítsanak Máltán. Észre kell vennünk, hogy 165 évvel Kossuth és Petőfi után a jog mindössze fehér alapon fekete betű. És a bőség kosarából lassacskán senki sem vehet. Észre kell vennünk, hogy mi vagyunk, a népszerű Kozmosz zenekart idézve „Koppány és Kun Béla”. Észre kell vennünk, hogy Trianon után több mint 90 évvel az ország fele újrázni akar. Észre kell vennünk, hogy 1945 után lassan 70 évvel az embernek csak annyi a földje és a bére, amit maga kicsikart. Rossz fröccsre telik, amelyből nem lesz ricsaj. Észre kell vennünk, hogy 1956 után lassan 60 évvel a munkavállalói jogok nem léteznek – csak közmunkás és bérrabszolga van. Észre kell vennünk, hogy 1989 után 25 évvel ide jutottunk.

1989-ben mindenki ’56-ról beszélt, de lényegében mindenki megtagadta ’56 örökségét. 1956-ban a nép szocializmust akart szovjetek nélkül. 1989-ben a nép kádárizmust akart, Kádár nélkül. Anyagi biztonságot, munkát, jövő havi fizetést. Ezt felejtik és ez felejtetik el. A nagy hazugság az volt, hogy máról holnapra amerikai cigaretta, német bér és francia bor lesz minden családban. Ehhez képest hol tartunk most, 25 évvel a Rendszerváltás után? Ukrán csempész cigi, a bér sci-fi kategória – feketén, kézbe, okosba’, de leginkább sehogy. Mindehhez homoki borok – karcolnak is rendesen. Észre kell vennünk, hogy saját egyéni tragédiánkért előszeretettel teszünk felelőssé másokat vagy a saját nemzetünket, holott mindannyian individuumok vagyunk – és belőlünk indul ki minden cselekvés.

Ha ugyanis az emberek azt látják, hogy nincs, akire felnézhetnének, akibe kapaszkodhatnának, semmit se fognak csinálni. A magyar emberek társadalmi apakomplexusban szenvednek, ezért nem megmenteni kell őket nem létező szabadságharcok révén, hanem ennek megfelelően viselkedni a politikai szereplőknek. Ez ugyan nem képezi a részvételi demokrácia aktuális vitájának a részét, de megfontolásra bocsájtjuk azt, hogy apaképet kell nyújtani az embereknek, ami táplálja vágyaikat, elképzeléseiket, és ami oldja tehetetlenségérzetüket. Fontos, hogy ez – Freud és Fromm munkássága alapján – nem azt jelenti, hogy Vezér kell, aki felülről diktál, hanem pusztán azt, hogy az apakép, az istenképhez hasonlóan, egy lelki vigasz, ami kiteljesíti az illúziókat, védelmi és vágyteljesítő funkciója van.

A mai magyar politikai pribékek egy fordított világban élnek: diktálnak, de nem képviselnek. Ez mindenkire igaz. A kormányra is. Az ellenzékre is. Az ellenzéken belül a baloldalra is. Ha képviselnének, hallanák a nép hangját, és tudnák, hogy az mit akar. A nép végre nem legyőzött, hanem győztes szeretne lenni. „Aki nem passzol, pakolhat végre” (Kozmosz).

Eddigi fejtegetésinkben arra kerestük a választ, hogy a politikai baloldal hogyan tudja visszaszerezni önmagát a jobboldali-liberális eltévelyedésből. Elsősorban fel kell fedezni az emberek világát, mindazt, ami túlmutat az íróasztalokon, az okostelefonokon és a száguldó ablaküvegeken. Fel kell fedezni újra a baloldal múltját, hogy stabil jövőkép lehessen, ugyanakkor ehhez újra fel kell tenni a szocialista gondolat klasszikus kérdéseit, nem szégyellve és letagadva a szocialista gondolat- és eszmevilág szimbólumait!

Valódi baloldali, neoklasszikus fordulatra van szükség .

Jelen cikk a 2014. október 23-án, a Muon.hu oldalon megjelent Győztesek vagy legyőzöttek?c. írás továbbgondolása.